Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-02-01 / 5. szám

■ • ■ GY TÁVOLI ÉLET AKIK A CSÖNDET KERESIK Jákob története Mózes első könyvéből Ä vándorbotot újra kezébe kell vennie Jákóbnak. De a külső körülményeken keresztül Isten irányítja életútját. Fiai vérfürdője miatt kénytelen to- vábbmenekülnj családjával Kánaán földjén. Isten azon­ban határozott céllal tölti meg ezt az újabb menekülést: ke­resse fel ifjúkorának azt a ■helyét, ahol bátyja elől futva először szólt hozzá az Isten. Akikor mondta Jákob, ha bé­kességben tériket vissza vala­mikor ide atyái földjére, az Urat választja Istenének. Ho­vá lett már azóta ez a fölé­nyes mondat! A hálaadás sza­vává változott át: „Keljünk fel és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt an­nak az Istennek, aki meghall­gatott engem az én nyomorú­ságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam.” A kör bezárul Isten elé azonban nem le­het félszívvel lépni. Mielőtt nekivágnak az útnak, Jákob rendelkezésére családja tagjai halomba szórják pogány hitük féltve őrzött tárgyait, bálvány­szobrocskákat, talizmánokat és amuletteket. Ezeket elásták. Vajon mindegyikük a szívé­ben is megcselekedte ezt? Baj nélkül érkeztek meg ar­ra a helyre, Béthelbe, ahol valamikor álomban az Isten­hez vezető lépcsőt látta Jákob. A kör bezárult. Istentől — fa­rad fölé, amely hosszú időkön át hirdette az arra járóknak a halálig tartó szeretet szép­ségét és fájdalmát Háromezer év távolságából visszafelé nézve, lebilincseli a mai keresztyén olvasót ez a karácsonyi útjelző. Betlehem­ben, amelynek határában Ra­chel korai halálát lelte, szüle­tett meg később a Megváltó. Mit tudhatta Jákob, hogy az ő családi élete egyenesen vi­szi előre Isten terveit a világ Üdvözítőjének eljövetele felé! Az első keresztyének szemé­ben ez a mély összefüggés megvilágosodott. Amikor Bet­lehemben Heródes megöletett minden két évnél fiatalabb gyermeket, hogy Jézust elpusz­títsa, anyák százainak kétség­beesett jajkiáltása kúszott az égre. Az evangéliumok írói úgy érzik, mintha csak az utolsó óráit ezen a helyen vívó édesanyának, Ráchelnek fáj­dalma sokszorozódott volna meg az ő sírásukban. (Máté 2, 17—18).) Mélyen emberi érzéseket vált ki belőlünk Ráchel halála. Két ember bármennyire is sze­reti egymást, egyszer el kell válniuk. Nem tudom, melyik­nek nehezebb. Annak-e, aki tudja, hogy itt kell hagynia szeretteit, — vagy annak, aki itt marad most már egészen magában, mert azt, ami Rá­chel volt az életében, senki nem pótolhatja? Ezzel a tu­dattal szorítsuk meg azoknak kezét, akiktől a halál elszakít valakit, aki sokat jelentett számukra, vagy talán minde­nük volt Abba azonban bele­kapaszkodhatunk, hogy a ha­lál szétszakítja ugyan a leg­drágább emberi kapcsokat is, de Isten szeretetétől nem sza­kíthat el, ha hiszünk Jézus Krisztusban. Isten szeretete átöleli a halál álmára szemét lehunyót, és Isten szeretete vele marad azzal, aki ilyenkor úgy érzi: életre van ítélve. A kör is megrázó, amit Já­kob élete leír — Bétheltől Bétihelig. Vagy amit Auguszti- nusz megtett. Hívő anyja min­dent elkövetett, hogy fia ne menjen a távoli Karthágóba, mert féltette. De a hajnali szürkületben kifutott a hajó. Hosszú évek múlva mégis visszaérkezett Szent Ágoston, nem arra a partra, ahol anyja könnyes, imádkozó tekintettel meredt utána a távolba, ha­nem arra a láthatatlan helyre, ahol édesanyja élt: Isten kö­zelségébe. .. _ . Veoreos Imre Észak- 2 anganyika egyházának új elnöke Az észak-tanganyikai evan­gélikus egyház elnökévé ezút­tal először választott az ottani zsinat afrikai lelkészt, az 52 éves Stefano R. Moshi szemé­lyében. Ennek az egyháznak 115 000 tagja van. Moshi elnök a Dzsanga-törzshöz tartozik. Azelőtt tanító volt, majd lel­késszé avatása után a maran- gui lelkészképzőben tanított. REGGEL Korai, még kissé sötétes az idő s a hegyoldal házaiban al­szik az élet. Pár száz méterrel felettük kezdődik az erdő s fák szuszognak a sok hó alatt. Reccsen az ág s halkan hull puha hótakaróra. Madár reb­ben, korai kelő, meleg fész­kéből kisuhan, nagy körrel leszáll s billegteti magát hin­tázva a faágon. Sötét árnyékként jelenik meg az első élő ember. Si- lécei alatt roppan a hó, mint­ha a fájdalom keresné hang­ját. A lécek utat vágnak há­zaktól az erdőig és onnan is tovább a kis hegy csúcsa felé. A férfi néha megáll és beles az erdő titkai felé, néha meg a várost kutatja, amely ho­mályban fekszik a völgyben, még fénytelen, zajtalan, nyúj­tózó groteszk óriás. Csönd ural mindent, a reggel csönd­I je, a hó fehér csöndje, lecsu­kott szemek csöndje, erdő és hegy csöndje. Ez a csönd be­LÁTTUK-HALLOTTUK lenig: ezt írhatnánk a közben megtett hosszú életút fölé. Jákob egyéni életének mennyi fájdalmas, boldog és izgalmas eseménye játszódott le az el­telt évtizedekben. Augusztinusz — Szent Ágoston — vallomá­sa jut eszünkbe, aki szintén nagy kerülő utat tett meg. Amikor később leírja fiatal­korának vétkeit és Istentől való távolságát, felkiált: „Is­tenem, Istenem, élet volt ez az én életem? Közben pedig messziről keringett fölöttem kitartó irgalmasságod. Mert ostorod mindemben elért en­gem.” Betlehem előtt Azután tovább Indulnak. Betlehem felé tart Jákob és családja. S ha az előző hetek­ben az emlékezetes helyen Isten magasodott fel Jákob előtt egész életére visszapil­lantva, most a legdrágább földi lény van szüntelen sze­me előtt. Ráchel szülés előtt áll. Jákob aggodalma egyre nő: a terhes asszony kibírja-e az utat? Márcsak néhány ki­lométerre vannak céljuktól, amikor megkezdődött a vajú­dás. És ott, Betlehem határá­ban, élete árán szülte meg Ráchel második fiát, Benjá­mint. Az út mellett temették eL Férje síremléket állított po­Nem az a legkülönb művé­szet, amelyet mi veszünk igénybe, általában szórakozási, feloldódási, kikapcsolódási szándékkal, hanem amely minket vesz igénybe, hogy alakítson: nyitott szemű, jól emlékező, távolra látó, de ugyanakkor okosan a lába elé is néző emberré tegyen, aki­nek nem annyi a gondja, hogy lehetőleg kellemesen kevered­jék át az életen, de rádöbben méltóságára és felelősségére, hogy „mi a dolgunk a vilá­gon”, Bertolt Brecht színműve, „A rettegés birodalma” nem „szórakoztat” a szó hétközna­pi értelmében, nem hoz „ki- kapcsolódást”, hacsak a túl- könnyű feledés illúzióiból nem. A hitleri őrület vérgözös ké­peit idézi, egy részint megté­vesztett, részint kíméletlenül leigázott nép tragédiáját. Nem a „leghatásosabb” jeleneteket idézi: a Gestapo vallatószobái­ba s a naponta százakat „fel­dolgozó” gázkamrákba nem vezet el. A hatalmi téboly szel­lemét mutatja meg, azt a „lel- kületet”, amely alkalmas arra, hogy mindent megmérgezzen: munkát, barátságot, szerelmet, családot. Kívülről kerül az egyén s közösség belső sejt­jeibe az iszonyú kórokozó, s DÖBBENET pusztít — sőt: a pusztítás esz­közévé zülleszt. Tizenhárom önálló képben mutatja be Brecht a „barna ragályt”, s ez egy kissé mintha atomizálná a drámát; egyik-másik jelenet talán nem elég tömör, s ezen a Nemzeti Színház művészei nem sokat segíthettek, e sorok azonban inkább az összbenyo­mást igyekeznek megfogal­mazni. Hová vezet a kollektív ön­zésnek az a formája, amelyet nemzeti szocializmusnak neve­zünk, amelyet a féktelen gőg, uralomvágy s a gátlástalanság jellemez — ezt tárja a közön­ség elé „A rettegés birodal­ma”. Megelevenednek a gyáva följelentő lelkifurdalásos, meg- győződéstelen önmentegetései, kiviláglik, mennyire alkalmat­lanná lett a beugrató ügynök a legegyszerűbb s a legszebb emberi érzelmek megélésére — menyasszonya pénzét is el­sikkasztja: a bűn nem jár egyedül. A bíró sem törődhet a perben a tárgyi valósággal, hiszen „igazság az, amit a Bi­rodalom érdeke megkíván”. Az apa nem tudja, mikor jelenti föl a tulajdon fia s már-már a feleségétől is fél. A megkín­zott munkás kiszabadul, de barátja bizalmatlanul fogadja: nem lett-e árulóvá? A rádiós munkásfélóra interjú-alanyai­nak megrendelt lelkesedése mögül kibukkan: máz az, ami­ről „szavalniuk” kell, hiszen hol az emberség? Ember kellene az emberte­lenségbe. Fel is villannak ígé­retes jellemek, akik szembe­fordulnak az országokat láng- baborító romlással, amikor megelégszenek egy lemondó legyintéssel. De a világot so­hasem azok vitték előre, akik legyintettek, hanem akik tud­tak igazul s bátran cseleked­ni. S hadd tegyem hozzá: sze­retettel. Erre van mindennél nagyobb szükség. Ma is, hiszen például éppen a német problé­ma jelent állandó súrlódási felületet a nagyhatalmak kö­zött, s különben is: ha a né­met nacionalizmus nekilódult, Magyarország azt mindig ke­servesen megsínylette. Mit kell tennünk tehát? Imádkozni s Isten világosságá­val és erejével cselekedni is, ahol s amit lehet, hogy azok a borzalmak meg ne ismétlőd­jenek. Soha, sehol, semmikép­pen. b. m. lopakodik a férfi szívébe, amely ilyenkor telik meg a tél szépségével, az egyedüllét, a mozdulatlanság gondolatta- lanságával. Csak a szem él és néz, néz és látja a minden évben megismétlődő csodát, a tiszta első hó szikrázását. Csak az orr él, amely felszip­pantja a friss levegő ízét, fe- nyős illatát s az belül a lélek­re száll. Csak a fül él, amely hallgatja a csöndet, amelyet nem lehet mesterségesen meg­játszani. Csak a belső ember él, aki engedi, hogy kép, táj, szín, hangtalan hang töltse el páratlan élménnyel. Tudós ember a síelő férfi. Most, kora reggel nem gondol növények és állatok latin ne­vére, nem kavarognak benne örökérvényű tételek, nem baj­lódik preparált bogarakkal, de azért ez mind ott lappang benne, mélyen a tudat alatt. A csöndben, a szemlélődésben készül a munkára, mert ez a reggeli csönd az erdő szélén, ez a tétlenség, ez a lelki gyö­nyörűség ez is az élet, az al­kotó ember élete. Egy lökés a bottal... Egy csésze tea otthon s azután a csönddel megtelt szív és ér­telem dolgozni kezd a labora­tóriumban ... DÉLBEN Félig nyitott a templomaj­tó. Régi templom, századok története sír és ujjong falai­ban. Belül aranyló barokk dí­szítések tömege és félhomály, csak az oltáron villan a fény. A templom körül forrong a városi élet, fékek nyikorog­nak, kalauz füttye visít, lábak százai, ezrei, tízezrei topog­nak, mert mindenki rohan céltól a célig, hazulról el és vissza haza szakadatlanul. Ember és pénz egyformán és együtt siet, pénztártól pénz­tárig, onnan a bankba, bank­ból a gyárba, gyárból az üz­letig, üzletbői otthonokba megállás nélkül. Ebben a ka­vargásban áll, áll mozdulatla­nul a templom. Harang kondul, déli tizen­kettő. A villamossínek kozott íelnyújtózkodnak az emberek, csákány és lapát oldalra dől, ebédszünet. Egy falusi ember, fiatal még, ősi mozdulattal nyúlt a templom tövébe ra­kott tarisznya felé. Új mun­kás még a régiek között, nem melegedtek össze, mert min­denhez idő kell. Tarisznyával a kezében áll és körülnéz, helyet keres bizonytalanul, az­után lassan indul a templom­ajtó felé. Talán csak a lépcső­re akar ülni, amikor eszébe jut az otthoni templom, amely kívülről éppen olyan egysze­rű, mint ez, imitt, a városi. Egyszerű és otthonias és belül csöndes. Erre belép s bár megtorpan a homályban csil­logó aranydíszek láttán (szin­te a szentség lehelletét érzi a szemén) mégis tovább megy az utolsó pádig, mert megta­lálja azt, amit keresett, a csöndet. Kucsmáját a kő­padlóra teszi, letelepszik a padban, körülnéz, de terem­tett lélek nincsen, mélyet só­hajt, mint aki köszön a Lát­hatatlannak, elmondja a pilla­nat megszokott imádságát, majd a tarisznya felé fordul és kibontja. Onnan kerül ki kenyér és piros szalonna s a zsebből a csattanva nyíló bicska. Az evés kimért, meg­szokott mozdulatai követik egymást, először kenyér, az­után szalonna, megint kenyér és szalonna, egy perc, tíz perc, húsz perc s az ember megte­lik belül meleggel, erővel, nyugalommal. Lépés nem hal­latszik, csak ő van ott egye­dül, a táplálkozó falusi em­ber, akinek még sok a zaj, tömegnyi az ember, nagy a város, de aki a templomban ismeri a csöndet. Amikor mindent eirak és behúzza a tarisznya szíját, fel­emeli a kucsmát s az oltár felé fordul. Mozog a szája, mint aki most megköszöni a Gazdának, hogy befogadta ebbe a mindenütt egyforma templomi csöndbe, a Gazdá­nak, Aki maga is — örök Kenyér... ESTE Hárman alszanak egy szik­la védelme alatt. Köpenyek az arcokon s a sarus lábak behúzva a köpenyek alá. Né­melyik szurtyog. Az égen csil­lag, milliónyi rebbenő szem és sötét felhő úszva, kúszva. A fák formátlanná válnak, nagyobbak, mint máskor és baljós félelmet sóhajtanak ágaik között. Hallgat a hegy is, most nem vesz lélegzetet, ráül a csend szélesen lebegő szárnyával, mint a halálma­dár. S akkor megszólal a Hang. — Atyám, eljött az óra ... A Gecsemáné kertben, a ha» Iái és félelem csendjében Isten imádkozik az életért és a feltámadásért. Horváth András LÓT Lót Háránnak, Ábrahám testvérének volt a fia. Édesapját korán elvesztette, így nagy­apjánál, majd annak halála után nagybáty­jánál, Ábrahámnál nevelkedett. Ábrahám és felesége, Sára, édes fiukként szerették őt. Amikor az Ür parancsára el­hagyták Háránt és az ígéret földjére költöz­tek, Lótot is magukkal vitték. Lót tanúja lett Isten csodálatos munkájá­nak, amit Ábrahámmal végzett, ö is megis­merte az Urat. Megismerte hatalmát, meg­tartó hűségét, tervét, amit az emberek meg­mentéséért elindított Abrahámban. Mégis, amikor a maga ura lett és elhagyta nagyoátyja otthonát, nem járt és nem élt úgy Isten színe előtt, mint Ábrahám. Lót tisztelte az Urat és nem tagadta meg soha, de nem tudott benne egész szívvel bízni. Csodálta Abrahámot- és tudta, hogy igaz úton jár, de emellett okosnak tartotta figyelni arra is, ahogyan a körülötte levő emberek élnek. Jó­nak látta, ha jövőjét a maga ügyességével is biztosítja. — Elhagyta az ősi sátrakat, a gyengébb termésű, de Istentől megáldott föl­det, ahol eddig Ábrahámmal élt és kiszemelte magának a legjobban termő vidéket: ott a közeli városba, biztosabbnak, erősebbnek lát­szó köházakba költözött. Lót egyet felejtett el: Isten áldása tesz gazdaggá és erőssé. Míg Abrahám napról napra élt Isten kezé­ből, addig Lót napjai örökös nyugtalanság­ban, bizonytalanságban teltek el és végül földönfutó lett. A város ugyanis, ahová költözött, Sodorna volt. Sodorna romlottságával már hosszú idő óta magára vonta Isten haragját. Lakói er­kölcstelen, pogányos bálványozást űztek. Lót igyekezett meghúzódni ebben a bűnös kör­nyezetben: Istenhez hű maradt, nem vett részt az áldozataikon, de óvatosan került minden összeütközést. Isten ítélete végül utolérte Sodorna bűnös népét: eltörölte a várost a föld színéről, he­lye puszta lett. A Holt-tenger sivár vidéke ma is hirdeti ezt a szigorú isteni cseleke­detet. Lótot, félszívű, ingadozó hitű fiát megmen­tette a pusztulásból. Azonban azzal, hogy mindenét el kellett hagynia, csak életét menthette, megtanította arra, hogy egyedül Nála van az igazi élet. Lót története minket is int: Istent minden­nél jobban kell félnünk és szeretnünk és öt csak teljes szívvel lehet követni. Igehelyek: 1. Móz. 11, 27—32; 12, 4; 13, 10—11; 19. 1—29. K. I. Legyen meg a Te Md.J A Miatyánk harmadik kérését nagyon ne­héz őszintén imádkozni. Valaki elmondta ne­kem, hogy amióta egy kedves hozzátartozója meghalt, ennél a kérésnél mindig megakad és nem tudja tovább mondani az imádságot. De nemcsak haláleset, vagy más nagyobb megrázkódtatás után, hanem sokszor semmit­mondó, kicsiny dolgokban is nehéz tudomá­sul venni, hogy más az Isten akarata, mint a miénk. A kis gyermek, ha éhes, hogy türel­metlenkedik, amíg nem engedik az ételhez nyúlni. Az édesanyja azonban tudja, hogy a forró étel megártana gyermekének. Hányszor lázadozik a kisdiák, amiért valamit nem en­gednek meg neki a szülei és sokszor csak jó­val később, talán felnőtt korában érti meg, milyen jót tettek vele, amikor nem engedték az akaratát megvalósulni. Isten, a mi meny- nyei Atyánk, jobban tudja, mint mi, hogy mire van szükségünk, meg azt is, hogy mi válik javunkra és mi kárunkra. Ezért kell komolyan venni és őszintén imádkozni a har­madik kérést: Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is! Most nem is gondolok azokra, akik csak el­hadarják, meggondolatlanul felsorolják a hét kérést, hanem azokra, akik végiggondolják, amit mondanak, de nem tudják úgy mondani, ahogyan kellene. Vannak, akik lemondással mondják: Ügyis az történik, Uram, amit Te akarsz, hát akkor mindegy, legyen meg a Te akaratod. Mások egykedvűen mondják: Lesz, ahogy lesz. Ha már el nem kerülhetjük, hát legyen meg a Te akaratod. E gondolatok mö­gött, amelyek az imádságot kísérik, hitetlen­ség, vagy legfeljebb valami vak sorsban való hit húzódik meg. Az ilyen ember, ha nem is zúgolódik, de nem is tud boldogan, örömmel gondolni arra, hogy Isten akarata megvalósul az ő életében és mások életében is. Csak az Istennel személyes kapcsolatban élő, hívő ember tudja ezt az imádságot he­lyesen mondani, alá már megismerte Isten­ben a szerető mennyei Atyát. Aki tudja azt, hogy mind jó, amit Isten tészen — amint a 376. énékünk tanítja —, csak annak a szívé­ben ébred fel az a vágy, hogy életében legyen meg az Isten akarata, még a saját akaratá­nak, elgondolásainak, vágyainak ellenére is. — Ábrahám nem ellenkezett Istennel, amikor azt a parancsot kapta tőle, hogy Izsákot ál­dozza fel, de boldogan vette tudomásul, hogy Isten akaratából élhet tovább a fia. Józsefet is azért vezeti Isten veszedelmek és szenve-. dések között, hogy végül is az ő akarata sze­rint történjék minden József és testvérei éle­tében. Jézus nemcsak minket akar megtaní­tani a mennyei Atyánkkal szembeni helyes viselkedésre, amikor erre az imádságra tanít, hanem maga is példát mutatott arra, hogyan kell Istennel szemben helyesen viselked­nünk, amikor a Gecsemáné kertjében így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, ' amint én akarom, hanem amint Te”. (Máté 26,39.) Kérjük Istent, ajándékozzon meg minket élő hittel, Jézus Krisztus evangéliuma által, hogy örömben és bánatban, mindig őszintén tud­juk mondani a Miatyánk harmadik kérését: Legyen meg a Te akaratod, mint a menny­ben, úgy a földön is! Luther Márton éneke: Te szent akaratod legyen E föl­dön, miként mennyekben. Ha szen­vedünk. türelmet adj, Jó s balsors­ban velünk maradj. Irtsd ki a rossz indulatot, Mely megszegi akaratod. (27. ének 4. verse.) Jávor Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents