Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-11-01 / 44. szám

KP. BERM. BP, TZ. XXIV. ÉVFOLYAM, 44. SZÄM 1959. NOVEMBER 1. RS ZÄG 0 S EVANGÉ L I KÜS HETI LAP ÄRA: 1,40 FORINT Reformáció — nemzedékről nemzedékre A tizenhatodik század történelmi reformációja az igére való felfigyelésből született és az igére való ráfigyelésből vette látásait, erőit, minden eredményét. Éppen ezért a reformáció sok mindent jól meghallott Isten kijelentéséből. Az egyházi élet legfontosabb területein döntő fordulatot jelentett azzal, hogy nem toldozott-foldozott, hanem új fejezetet kezdett. Szokjunk le az olyanféle meg­jelölésekről, hogy a reformáció hit-, vagy egyházjavítás. Luther nem új hitet talált ki, hanem helyesen hitt Jézus Krisztusban, s a reformáció nem új egyházat csinált,'hanem felfedezte az igazi egyházat. A reformáció a legfontosabbat hallotta meg Isten kije­lentéséből. Krisztus egész váltságművének evangéliomszerű értékelése,fi ebből következően az ige és szentségek szerepé­nek helyes látása, a tiszta egyházfogalom — mindezekben az anyaszentegyház minden nemzedéke számára nélkülözhetetlen és központon fontos — örök igazságokat hallott meg a refor­máció Isten kijelentéséből. A reformáció a maga idején a legkorszerűbbet hallotta meg Isten kijelentéséből. Akkor az egyházban az egyéni üd­vösség kérdése izgatta az embereket. Ezért tódultak a bűn­bocsátó cédulák árusításának helyeire. A római egyház pedig az üdvösség keresésének erre az existenciális kérdésére a cse- lekedetekben való megigazulás tanításával csak olyan választ tudott adni, amely ennek az izgalmas létproblémának csupán elaltatására, vagy eltorzulására volt alkalmas. A reformáció pedig, éppen a Szentírás egyik központi igéjének, a római levél első fejezete 17. versének helyes megértéséből, a hit által való megigazulás tanításaival a legigazibb feleletet adta a kor legégetőbb lelki kérdésére. S mert a reformáció a legkorszerűbbet hallotta meg Isten kijelentéséből, s azzal jól célozta meg a kor legizgalmasabb központi lelki kérdését, mindennek az egyházi és lelki életen túlmenően, az élet szinte egész területén megtermékenyítő és kivirágoztató haszna lett. Luther Márton, amikor a Szentírást akarta a nép nyelvére fordítani, ezzel egyúttal megújult a né­met nyelv is. Bornemisza Péter és társai, amikor prédikáltak, szavuk és írásuk a magyar irodalmat is gazdagította. Bethlen Gábor, amikor a vallásszabadságot védte, a nemzeti szabad Ságnak is bajnoka volt. * Mégis: a reformáció nem hallott meg mindent Isten kije­lentéséből. Jézus Krisztus visszatérése tekintetében például a reformációnak viszonylag kevés mondanivalója volt. Természetesen nem is hallhatott meg mindent a refor­máció Isten kijelentéséből.. Jézus szava, hogy „még sok mon­danivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok”, azt jelenti, hogy egyetlen személy, vagy korszak sem ragadhatja meg Isten kijelentésének teljességét. Hiszen valóban „rész szerint van bennünk az ismeret”, azaz: Isten igebeli mondani­valóinak mindig csak egy-egy szeletét érthetjük meg, anélkül, hogy az egymás után következő egyházi nemzedékek részisme­retéből valaha is összetevődhetnék az egész. Isten igéje tehát nem valami megmerevedett, statikus közlésanyag, hanem dinamikus, élő és mozgó valóság. Erre vonatkozik Jézus nagy ígérete: „Mikor eljő a Szentlélek, el­vezet majd titeket minden igazságra..., azokat szólja majd, amiket hall és a következendőket megjelenti nektek”. A ká­non, a szentiratok gyűjteménye a Bibliában le van zárva, de Isten kijelentése a Biblián belül nincsen lezárva. Innét van az, hogy a Szentírás könyvei nem egyforma erővel szólnak a különböző korszakokban. Egyes részek, könyvek bizonyos korszakokban mintha háttérbe húzódnának, más részek, levelek ugyanakkor megdöbbentő időszerűség pa­rázsló erejével izzanak. Luther korában például Jakab apos­tol levele, a Zsidókhoz írott levél és a Jelenések könyve keve­set mondott, ma mindegyiket sokkal időszerűbbnek tudjuk. Azt lehet mondani, hogy Isten kijelentésének minden kor­szak és személy számára megvan az egyetemes, ismétlődő és változhatatlan mondanivalója s ez a Krisztusban adott üdvö­zítő váltság, de ugyanakkor van Istennek mindig olyan egyes, különleges konkrét mondanivalója is, airiely az előző kornak talán nem szólt. Mindig változatlan Istennek az az akarata, hogy „minden ember üdvözüljön, s az igazság ismeretére el­jusson”, de a rabszolgakereskedelem megszüntetésének pa­rancsa például nem az apostolok korában, hanem egy bizo­nyos későbbi korszakban tört fel az örök igéből. Figyeljük meg, mikor az ige minket engedelmességre szó­lít, akkor többnyire nem egy-egy meghatározott parancsról van szó, mondjuk a tíz parancsolat valamelyikéről, hanem Isten akaratáról. „Aki cselekszi az én mennyei Atyám akara­tát—”, mondja Jézus több alkalommal és többféle vonatko­zásban. Isten akaratát pedig nem készen kapjuk, egyszer-egy módjára, hanem adott helyzetekben újra és újra ki kell tusa- kodnia egyeseknek és korszakoknak. Ma az a kérdés: mi az Isten különleges akarata a mi kor­szakunk számára. Nekünk tehát „Krisztus szegletkövén”, „az apostolok és próféták alapkövén” állva, „az atyák és testvérek konszenzu­sában” (egyetértés) igéhez kötött lelkiismerettel és éber füllel kell nagyon figyelnünk Isten örök kijelentésére, hogy meg­értsük belőle azt az Ö mai akaratát, amelyet nem hallhatott meg helyettünk a történelmi reformáció akkori nemzedéke. * Arról vagyok meggyőződve, hogy Isten akarata ma min­ket többek között a cselekvő közösség jobb megértésének és (*V'XÁ’b élésének irányába akar indítani. A népek közötti nagy szakadékok egyrészt, és e szakadékok áthidalását kereső világméretű erőfeszítések másrészt, a béketörekvések, az egy­másrautaltság tudatosulása, a sok egyházközi tárgyalás, mind­mind erre utaló jelek. Nem arról van szó, hogy új kijelentést várunk és más evangéliumot kapunk — Jézus Krisztus tegnap és ma és mind­örökké ugyanaz —, hanem arról, hogy Isten örök kijelentése a folyton munkálkodó Szentlélek által a cselekvő közösség vonatkozásaiban akar új látásokat és erőkét adni az egyházba. A reformáció nemzedéke sokkal részletesebben kidolgozta Luther a wormsi birodalmi gyűlésen A római pápa kiátkozta az Isten igéjének engedelmeskedő Dr. ’Luther Mártont. A német császár pedig kész lett volna a pápai ítéletet végrehajtani, ha nem félt volna a közfelhábo­rodástól. Ezért a császár a bi­rodalmi gyűlésre akarta há­rítani a felelősséget a pápai átok végrehajtásáért, Luther megégetéséért. A pápa ígéretekkel kecseg­tette V. Károly német csá»- szárt, ha Luther elteszi láb alól A nép azonban ország­szerte letépte a Luther iratai­nak olvasását eltiltó császári rendeletet a templomok ajta­járól. Minél nagyobb volt a tilalom, annál inkább olvasták Luther iratait. Az a hír járta, hogy Sickingen Ferenc állt a felkelők élére és négyszáz lo­vaggal, hatalmas jobbágyse­reggel készül Luther védel­mére. A császárt mindez óvatos­ságra intette. Luthert meghív­ta a wormsi birodalmi gyű­lésre azzal, hogy könyveit meg fogják vizsgálni. A császár megígérte, hogy Luthernek semmi bántódása sem fog esni. Luther ezalatt Wittenberg- ben a szokott münkáját vé­gezte, írt és tanított. Mikor megkapta a császári levelet és megérkezett az útját biztosító császári csapat, meghatóan bú­csúzott el barátaitól, tanítvá­nyaitól és a város népének aprajá-nagyjától, akik kezét, ruháját csókolták és könnyel öntözték. Ügy állt közöttük, mint a családapa gyermekei között, megáldotta mindnyá­jukat, megköszönte hűségüket és szeretetüket, s intette őket, hogy álljanak meg az evangé­lium tiszta . és igaz tanítása mellett. Majd a reformáció ügyének folytatását Me- lanchthonra bízva, Isten ne­vében elindult kíséretével együtt a nagy útra. Huszon­egy napig tartott az út Wit- tenbergtől Wormsig. Ütjük valóságos diadalát volt. A nép jöttük hírére min­denütt eléjük tódult, hogy megláthassa a híres barátot, aki a pápával és a császárral szembe mert szállni. Mikor pedig valamelyik városba be­vonultak, zúgtak a harangok, s Luthernek nem egy helyen prédikálnia kellett. Különösen Erfurt tett ki magáért, ahol az egyetem rektora negyven lovassal ment Luther elé s díszkísérettel vitték a város­ba. Itt azonban azt a hírt kap­ták, hogy időközben császári rendelet megtiltotta Luther könyveinek olvasását Ez azt jelentette, hogy már ítéletet is mondottak felette. Barátai attól féltek, hogy Húsz János sorsára jút, akit hasonlóan idéztek meg birodalmi gyűlés­be és a sértetlenséget biztosí­tó császári ígéret ellenére megégettek. Az aggodalmas­kodóknak Luther azt felelte: „Ha annyi ördög volna is Wormsban, ahány cserép van a házak tetején, mégis beme­gyek!" 1521. április 16-án délelőtt érkezett meg Luther Worms- ba. Ezren meg ezren mentek ki elébe. Akinek csak ép ke- ze-lába volt, mind jelen volt a bevonulásnál: mindnyájan lát­ni akarták a derék barátot, aki megingatta a pápa fején a hármas koronát. Maga enyém, hanem a tiéd. Nem a magam személye miatt vagyok itt a világ nagy urai között; ami engem illet, jobb szeret­nék csendes, nyugodt, zavar­talan életet élni. De tiéd ez ügy, Uram, s a te ügyed igaz és örök. Állj mellém hű és örök Isten!” Az imádság után elindultak. A tanácsterem ajtajánál egy ősz ezredes ezzel biztatta Luthert: „Barátka, barátka, te most olyan kereszttűzbe ro­hansz, amilyenhez hasonlóban én vagy sok más ezredes még a legkeményebb csata közben sem voltunk. Ha igaz úton jársz, s ügyedben biztos vagy, menj Isten nevében és vigasz­talódjál, mert Isten el nem hagy!” Olyan jól estek Luther­nek ezek a szavak, hogy egé­Dr. Luther Márton dolgozószobája Aleander pápai kövét is azt írta Rómába: „Száz lóval jött be a város kapuján a nagy eretnek-fejedelem.” Luther szállása egy kolostorban' volt. Szobája ajtajának kilincsét egyik ember a másik kezébe adta, alig győzte fogadni a látogatókat. Máshap délután 4 órakor idézték a gyűlés elé. Maga a birodalmi marsall ment érte. Luther megkérte, hogy vára­kozzék egy kissé, míg imádko­zik. Vele levő barátja feljegyez­te imádságát, amely így hang­zott: „Mindenható örök Isten! Mily csekély az emberek bi­zodalma benned! Mily erőtlen a test, mily hatalmas az Ör­dög, s mily munkás a maga apostolai és a világ bölcsei ál­tal. Ha szememet rájuk ve­tem, oda vagyok! Megkondult a harang, elhangzott felettem az ítélet szava. Oh Isten, Is­ten, én Istenem! Te állj mel­lém az egész világ értelme és bölcsessége ellenében! Csele­kedő meg ezt! Egyedül neked kell ezt megcselekedned. — Hisz elvégre az ügy nem az szén megkönnyebbülve lépett a terembe. Fényes volt a látvány, mely szemed elé tárult, ötezer em­bernél többen voltak ott min­denféle nemzetségből. Voltak németek, olaszok, spanyolok, sőt magyarok is. Középen, a trónon ült királyi bíborba öl­tözve V. Károly császár, mel­lette testvére, Ferdinánd her­ceg, mögötte a fényes udvar, miniszterek, papok, nemesek, két oldalt rang szerint a feje­delmek sorban egymás mel­lett, aztán a hercegek, őrgró­fok, érsekek, püspökök, apá­tok, pápai követek, királyi kö­vetek s más nemesek, grófok, bárók, birodalmi képviselők. A császári trón előtt egy asz­talon feküdtek Luther iratai. Luther belépésére szokatlan mozgolódás támadt. Minden tekintet az igénytelen barátra szegeződött. A császári megbí­zott először azt a kérdést in­tézte Lutherhez, hogy magáé­nak ismeri-e az eléje tárt könyveket. Majd azt kérdezte, visszavonja-e azokat. Luther az első kérdésre igennel felelt, (Folytatás a 2. oldalon) A templompersely mérlegén A mostani vasárnapon Jé­zussal találkozol a templom­kapuban. Ott ül a persely mellett, amelyet olyan sokszor nem vettél észre. Jézus a mostani vasárnapon azért ül a persely mellett, hogy nézze, vajon hogyan adakozol, mivel járulsz hozzá az egyház anya­gi terheinek hordozásához. Miért adakozol? Talán azt mondod, ami első pillanatra válaszként megszületik a szí­vedben: azért, mert nem tudsz úgy elmenni a persely mellett* hogy ne dobj bele. De külön­ben is látnak mások. Meg­szólnának. Vajon valóban csak ezjsrt adakozol? Jézus azért ül most a per­sely mellett, hogy eszméltes­sen és megtanítson a helyes adakozásra. Isten anyagi ja­vakat bízott rád, s ezt nem azért tette csupán, hogy jól élj, hanem azért is, hogy ja­vaiddal mások segítségére siess. Akkor, amikor clmégy a persely mellett, jusson eszedbe, hogy adományodat maga Isten is várja. Isten há­lát vár tőled. Mit adsz? — szólal meg a második kérdés. Néhány fil­lért, vagy néhány forintot —< mondod. — Elfeledkezel me­gint valamiről: Isten nem alamizsnát vár tőled. Jézus szerint a szegény özvegyasz- szony adta a legtöbbet, mert nemcsak fölöslegéből adott, hanem egész vagyonát, minde­nét odaadta. Isten tőled is várja, hogy ne csupán jótékonykodásból dobd a perselybe adományodat a fö­löslegedből, hanem, hogy hálával teli szíveddel tudj valóban áldozni Istennek. Nézz a szegény asszonyra! Egyszerű léptekkel, de hivő szívvel lépked kifelé a temp­lomból. Nem kér a nyilvános-' Ságból, áz emberek csodálatá­ból. Szerényen helyezi el ado­mányát. Nem azt nézi, látják-e az emberek, vagy nem. Ad* mindenét odaadja, mert tud­ja: Isten szeretete veszi kö­rül Amikor kijössz a templom­ból, a templomkapuban ott látod Jézust. Töltse el szíve­det a hála, s adakozz úgy, ahogy Isten tanít az adako­zásra. Harkányi László az egyéni üdvösség rendjét — ordo salutis — mint a gyülekezeti élet különféle vonatkozásait. Nekünk ebben az utóbbiban van sok elmélyülni valónk. Mennyire eltorzult világszerte az egyház diakóniai és missziói szolgálata azzal, hogy — hibásan — az egyik oldalon csak adni akarókat, a másik oldalon viszont csak rászorulókat láttak, ahelyett, hogy megláttuk volna: az újszövetségi koi- nónia = kölcsönösség: mindenki tud adni a másiknak, de mindenkinek kapnia is kell a másiktól, s pl. Európa nemcsak tanítja Ázsiát és Afrikát, hanem tanulnia is kell azoktól. Valljuk be, hogy sokszor nagyon egyéni keresztyénséget ápolgattunk magunkban. S ebben nem az volt a hiba, hogy személyes volt a keresztyénségünk, hanem az, hogy önző volt. Lám, Pál apostolt elsősorban nem a maga üdvössége izgatta, hanem a közösségé: „kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva Krisztustól, az én atyámfiáiért...” Az anya­szentegyház történetének fájlalni való foltjai szinte mind az önző egyéniességből, a közösségi készség hiányából származtak. Mostanában sokat beszélünk az egyház békéltető szolgá­latáról. De hä jól figyelünk az igére, meg kell tanulnunk, hogy Pál apostol, a „békéltetés”-re — egyedül ő használja ezt a kifejezést az egész újszövetségben — olyan szót használ, amely eredetileg cserét, kölcsönösséget — közösséget jelentett. Ez is olyasmi, amit újonnan kell nékünk ma Isten kijelentésé­ből meghallanunk. S ha mindezt jól meghalljuk, akkor gyümölcsöző új tar­talmat kap számunkra sok olyasmi, ami eddig talán csak szó­lamként hangzott a fülünkbe: gyülekezet, egymás-mellett-élés, közös munka, ökumenikus szolgálat. Ígéretünk van arra, hogy a Szentlélek elvezeti Isten népét minden igazságra. A történelmi reformáció népét elvezette a központi legnagyobb igazságra — Krisztushoz s ebből követ­kezően sok korszerű igazságra is. Reformáció ünnepén erő­södjünk meg abban a reménységben, hogy Isten Szentlelke Jézus Krisztus üdvözítő evangéliumának ismételt és állandó átélésével elvezet bennünket olyan igazságokra is, amelyeket éppen a mi nemzedékünknek kell meghallania. t Szabó József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents