Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

MŰEMLÉKEINK ^aang^ilikuJ templómuiik Söprőn oároiábati Ebben a pillanatban fogja fényképezőgépét a Sopronban nyaraló idegen. Megörökíti a város evangélikus műemlék­templomát. Így megy ez nap mint nap. Kisebb-nagyobb csoportok járják a várost, hallgatják feszülten vezetőjük magyarázatát és gyönyörköd­nek a város sokféle műemlé­kében. Városnézésük során ki­tárul az evangélikus templom kapuja is, felbúg hatalmas orgonája és szép emléket raj­zol a szivekbe templomunk belseje. Rendszerint ez az első meg­állapítás: „Jaj, de nagy ez az evangélikus templom! Ezt mondja a Lőverekben üdülő és ezt mondja a diáktársaival autóbuszkirándulásra jött szór­vány-evangélikus is A nagy evangélikus templom hatal­mas boltíve toszkán-oszlopo- kon nyugszik. Az impozáns belső méretek méltó és mar­káns külső előhírnöke az 52 m magas torony, mely az ér­kező vonat ablakából is lát­ható. Ebben a nagy templom­ban nagy orgona nagy hangja köszönti a belépőt. Valóban van itt mit látni és hallani ■— mondotta a minap valaki a templomnézés után. Ez a templom nemcsak nagy, de szép is. Későbarokk a stílusa s ugyanilyen jeli egű­re festették 1930 táján. Az ol­tár a bécsi Kahlenberg- kolostortemplomból való, az oltárkép Fischer Vince bécsi festő műve. Az aranyozott, fa- faragású szószéket a soproni Páris János tervei szerint Láng János készítette 1733- ban. Szinte megszokott ese­mény, hogy a belépő idegen térdet hajt, keresztet Vet és csak a Luther-kabátos lelkész feltűnése után veszi észre, hogy evangélikus templomban ■jár. Külföldi rokonlátogatás­ról visszatérő és a német­országi lebombázott szép templomok helyén épült egy­szerűbb templomokban meg­fordult híveink ismételten is mondották: „Sok templomban megfordultunk odakint, de a mienkhez hasonlót sehol ^em találtunk!” A templom belsejében há­rom 1667-ből való nagy bronz­csillár árasztja a fényt. A per- selyes láda fedelén gyönyörű olajfestmény látható a XVII. század második feléből, mely a szegény asszony két fillér­jét ábrázolja. A torony 4 ha­rangjának nagy és ünnepi hangját nemrég magnetofon­szalagra vették. A templom kapuja után ér­demes megnyitni a templom kincstárát is, mely értékes, régi ötvösmunkákat rejteget. Egy vertművű keresztelőtál a XVII. századból, egy zománcos festésű, képekkel díszített úr­vacsorái kehely, két augsburgi kehely és egyéb tenlfclonij edények mindegyike olyan, hogy érdemes érte felballagni a pénztár lépcsőházán. Itt valóban van mit látni, és van miben gyönyörködni! Ez a templom egyben a ma szolgáló evangélikus lelkészek zömének bölcsője is. Itt vol­tak egykor igehallgatók, akik ma már papi szolgálatuk delén túljutott igehirdetők. Itt ta­nultak, akik ma tanítanak. Itt vizsgáztak, akik ma vizs­gáztatnak. Itt mondotta né­melyik élete első prédikáció­ját, ki nemsokára búcsúprédi­kációját írja. Itt hallgatja ma a 80 és 70 esztendején már túl ballagó öreg tanár azokat, akik egykor öt hallgatták. Sok szép és felejthetetlen diákemlék bölcsője és áldott őrizője a soproni evangélikus Veszprémbe, a presbiter költőnek, örömmel olvastuk beküldött három versét. Örül­tünk annak, hogy egyházunk­nak a Hirosima-nappal kap­csolatos békeszolgálata pres­biter testvérünket arra ihlet­te, hogy az atombomba ször­nyűségei ellen verseivel til­takozzék és sokak lelkiisme­retét akarta bűnbánatra indí­tani a Hirosima ellen elkö­vetett emberi bűn miatt. Mégis úgy érezzük, hogy gon­dolatait nem sikerült költemé­nyeiben úgy önteni formába, hogy azok lapunk hasábjain templom. Ezért jönnek oly szívesen Sopronba egyházunk mai papjai. A Fakultás, az Otthon, a Károly-magaslat, Erzsébet-kert, Löver körút, a Hűség-tornya, jónéhány le­bombáz© tj, ház, meg ez a bombazáporban is kegyelme­sen megmaradt nagy és szép templom, 52 méteres tornyá­val immár letűnt esztendők drága emlékeinek és áldásai­nak patinás kerete. Végig­cirógatja az ember minden kövét, sarkát és utcáját réve­dező tekintetével, meg a ta- pogatódzó emlékezés bárso­nyos tenyerével, mint a pad­láson meglelt egykori bölcső­jét. „Sopron, Sopron... te vagy az oka mindennek” — énekeltük egykor. Ma inkább csak úgy mondjuk: Sopron, Sopron ..te vagy az eredője, a bölcsője, a kiindulása papi életünknek és szolgálatunknak. Weltler Rezső Ifjú Olvasónak, Pécs. - Azt írja „Verseim nem remekmű­vek, de úgy érzem, Isten a kontármunkát sem veti meg, természetesen csak ilyen té­ren”. Ha nem is mondhatók versei kontármunkának, bi­zony a remekműtől is messze vannak. Talán prózában job­ban sikerülne kifejezni gon­dolatait. Rímei sokszor azt a benyomást keltik, hogy előbb volt meg a rím, mint a rím­mel befejezett verssor. Ké­sőbb talán sikerültebb verse­ket kapunk és akkor közöl­hetjük. leközölhetek legyenek. 10 éves a Német Demokratikus Köztársaság A történelem során nemze­tünk sokat szenvedett a né­met uralomra-törekvés miatt. A legtöbbet azonban a má­sodik világháború alatt. Ami­kor elhallgattak Európában a fegyverek hazánk és a fél kontinens szinte pusztává változott. Európa népei re­ménykedtek abban, hogy a potsdami határozatok meg­szüntetnek végre minden há­borús tűzfészket. A konfe­rencia 11945. júl. 17—aug. 2.) a Németországot megszálló szövetségesek céljául az egy­séges, demokratikus és békés Németország megteremtését jelölte meg. A határozatok megszegése, a hidegháború elkezdése azonban mindjárt a háború után bekövetkezett. 1948. június 20-án bevezetik Nyugat-Németországban a kü­lön nyugatnémet márkát és ezzel véglegesítik a két Né­metország gazdasági ketté­osztását. 1949. szeptember 9-én pedig a < nyugati nagy­hatalmak megteremtik a Né­met Szövetségi Köztársasá­got és ezzel politikailag is kettéosztják véglegesen Né­metországot. Ilyen körülmé­nyek után született meg tíz éve, 1949. október 7-én, vá­laszul a Német Szövetségi Köztársaság megalakítására, a Német Demokratikus Köz­társaság. Tíz év nem nagy idő egy nemzet életében, mégis Euró­pa ily rövid idő alatt meg­tanult megismerni egy telje­sen más német népet. A csaknem 18 millió lel­ket számláló demokra­tikus Németország (egy­negyede az egész német­ségnek!) merőben új szán­dékokkal illeszkedik be az európai népek család­jába. Felszámolta a hitleri fasiz­mus szellemét, elismerte a népekkel szembeni tartozá­sát, azért mert olyan mér­hetetlen szenvedést zúdított a német nép a második vi­lágháborúban a világra és békés viszonyt törekszik te­remteni minden néppel. Nem a bosszú, a revans szelleme él a népben, ha­nem a békés munka, a fejlődés szándéka. Sok probléma és nehézség nehezedik a tízesztendős NDK-ra. nem is szólva a ket­téosztott Németország hallat­lan problémájáról, de mind­ennek megoldására az ország­vezetés nagy türelemmel, megértéssel és bölcseséggel törekszik. Nem a kettéosztott I Németország állandóságán. hanem a békés egyesítésén fáradozik. A tízesztendős NDK szám­talan új helyzet elé állította a német keresztyén egyháza­kat is és ma is sok, az új helyzet teremtette problémá­val kell az egyházaknak megküzdeniük. A német egy­házak szervezetileg nem meg­osztottak, mint az állam. Ez a tény speciális feladatot je­lent az egyházak számára. A feladatok hitből való megol­dása. a helyes felismerések és döntések ma is folyamat­ban vannak. A magyar protestáns lelké­szek, akik három éve már számtalan csoportban a né­met állam vendégei voltak, ezt az új Németországot, s benne az új egyházi törek­vést láthatták. (Csereképpen német lelkészek látogattak el hazánkba.) A két nép a protestáns egyházakon keresztül is új és egészen más barátsá­got kötött, mint a háború előtti volt. Együttérzőnk a demokratikus Németország egyházainak ne­hézségeivel, és őszintén kí­vánjuk. hogy megtalálják a helyes utat. a helyes döntést, örülünk annak, hogy van egy olyan német nép. amely sza­kított a múlttal és ezt. ennek konzekvenciájával együtt az egyház legjobbjai is magukévá tették. Kívánjuk, hogy minél töb­ben álljanak a stuttgarti (1945) és darmstadti (1947) fel­ismerések alapján. (Tudniillik, hogy felelősnek érzik magu­kat a háborúban okozott szen­vedésekért, elismerik a vétkes tartozást a társadalmi igaz­ságtalanság területén.) Ne a? an ti komm.u n is ta szellem szol­gálatában éljenek, hanem vé­gezzék az egyház hűséges szol­gálatát, rendeltetésének meg­felelően a szocializmusban is. Mindezek alapján kerüljenek 71 MILLIÓ EVANGÉLIKUS Az Evangélikus Világszövet­ség legújabb adatai szerint a világon 71,1 millió evangélikus él. Ebből 50 millió tagja a világszövetségnek. Az evan­gélikusok világrészek szerinti megoszlása: Európa 59,4 mil­lió, Amerika 8,8 millió, Ázsia 1,4 millió, Afrika 1,2 millió, Ausztrália 283 ezer. Legtöbb evangélikus él Németország­ban: 37,3 mülió, utána az USA következik 7,6 millió evangélikussal. Svédország­ban 7 millió, Dániában 4,3 millió, Finnországban 4,2 mil­pozitív kapcsolatba ä néppel és az állammal. A két ország lelkészei e ta­lálkozások révén nagy szol­gálatot tehetnek egymásnak. A közös útkeresés, a közös nagy problémák megoldása, a népek közötti jó barátság területén máris eredmények mutatkoznak. A reformáció népét a re­formáció hazájában, az új felismerések útján látni nagy dolog. A német és magyar nép jó baráti szellemét munkálni még nagyobb dolog. Egymás mellett és nem egymás fö­lött, illetve alatt élni, ezért fáradozni, keresz­tyén feladat is. Megható volt nem egy eset­ben látni német lelkésztest­véreink megrendült arcát, amikor a fasizmus rombolá­saiból mutattunk be nekik va­lamit. A baráti meleg kéz- szorítás nemcsak a bűnbánat jele volt. de ígérete is an­nak. hogy ez többet elő nem fordulhat. Ugyanúgy örömet és meghatódást váltottak ki be­lőlünk is azok a törekvések és eredmények, amelyeket a német egyházak elvi, és gya­korlati téren elértek, örül­tünk az újjáépítés láttán, a tíz esztendő új és jobb szel­lemének, az új életformának és annak a viszonyulásnak, amely a népek közötti életet határozza meg. Büszkén lát­hatjuk, hogy ebben a mun­kában az evangéliumi egy­házak Németországban kive­szik a részüket. Németország helyzete nem könnyű. A békés egyesítés milliók szívügye. Ezen a té­ren az egyházakon, elsősorban a német egyházakon is óriási a felelősség. Hisszük, hogy Isten a tízéves jó munkát megáldja és még több bizta­tást és erőt ad további jó szolgálatok végzésére. Rédey Pál. lió. Norvégiában 3,2 millió evangélikus éi. A világ evan­gélikusainak száma egy év alatt közel félmillióval emel­kedett. Ez a növekedés az összlakosság növekedéséhez viszonyítva igen csekély. A világszövetség ezt azzal ma­gyarázza, hogy több ország­ban csak az elmúlt évben volt lehetőség az evangéliku­sok lélekszámúnak pontos megállapítására, és ekkor ki­derült, hogy a tényleges lé- lekszám kisebb az eddig nyil­vántartott léiekszámnál. & J. KÜLFÖLDI EQYHÁZI HlREK Hétfői istentisztelet A déli harangszó is elfárad, mire ideér a faluból: útközben meg is áll pihenni, ott a Kovács-dűlő nagy kanyarjában, az égbe- nyúló nyárfa tetején. Aztán itt a tanya előtt is megpihen, mielőtt elhaló hangjával be­kopogna a pitvar ajtaján. Az eperfa tetején pihen meg, amikor idáig eljut, mert nem mindig lehet hallani, csak akkor, ha a szél szárnyára veszi és hangjával megrázza az eperfa lombját. Ma azonban hiába várta ezt özvegy Balog Lajosné. Pedig, amikor kint a konyhában a kakukkos óra elütötte a tizenkettőt, ameny- nyire csak tudta, odafordította a fejét az ablak felé és nézte az eperfa levelétvesztett koronáját. Igen, azt nézte. Akár hiszi valaki, akár nem. Mert a múltkor is látta, amikor megmozdult ott fenn a levél és utána meg­hallotta a harangját is. Apró szemeit a mránctenger közepén elön­tötte a könny, Füléről lehúzta a vastag ken­dőt és figyelt. Ma hiába várta a falusi temp­lom harangszavát, nem hallotta. Biztosan elfáradt. Messziről jön, nem lehet csodálni, hogy elfáradt. — Itt az ősz. Már a harangszót sem hal­lom — sóhajtozik csendes belenyugvással a változhatatlanba. Aztán elkezdi a legnehe­zebb munkát: meg akar fordulni a vastag , dunyha%ilatt. Vértélén arca kipirul a meg­erőltető mozgásban. A szalmazsák összetört szálai surranva zizegnek. Azoknak már ez a néhány kiló is sok, ami még megmaradt belőle. Végre megfordult. Arcával odafor­dult a szoba sötétje felé. Fázik. Megigazítja vastag kendőjét, ami a ráncokat fogja ösz- sze fekete keretbe. Aztán valahogy megpi­hen. Szemével megkeresi a tükör alatt a falra szögezett naptárt. Ma reggel tépett le egy lapot Erzsi. A napot, számot nem látja már, de tudja, hogy menye mindig hétfőn szokta letépni az elmúlt hét megsárgult lapját. — Hétfő van. Tegnap megint nem me­hettem templomba. És ma sem hallottam a harangszót. En már csak akkor fogom azt hallani amikor a temetőbe kísér ki — só­hajt, dünnyög a maga 86 esztendejével. Szomjas — a kutya — csaholni kezd. Ez a felesleges ugatás mindig idegesíti. Már annyiszor kérte a fiát, hogiJ csereije ki egy csendesebb kutyára, de q, jia letorkolta az­zal: nem baj, hogy ugat, legalább édes­anyám is felébred, ha tolvaj jön. Kint az udvaron valaki csendesen szidja Szomjast. Es a kisajtó sincs már megint megkenve. Mióta ő beteg, azóta semmi sin­csen rendben a ház körül. Hogy nyikorog az az ajtó! Rossz még hallgatni is! ö már régóta nem fél. Ha egyszer kutya­ugatás után maga a nagy Kaszás jelenne meg, attól sem félne. Hiszen ő már két éve, mióta ez a csúnya betegség ágynak döntötte, elkészült az utazásra. Valaki belép a konyhába. — Aggyon Isten, Mari néni! — köszön. — Te vagy az, Jancsi fiam?! — könnyeb­bül meg Mari néni. — Már azt hittem, értem jönnek. Na, mit hoztál? Talán a gyerek irt Pestről? Vagy talán a Lajost hívják már megint a tanácsba gyűlésre? — Egyik sem. Nem találta el, Mari néni. Csak újságot hoztam. A maga újságját. Itt van ni — mondja és odatesz egy négyrét hajtott újságot az őszi napfénytől sárguló dunyhára. — Na, Isten vele! Aztán nehogy a nagy ráérésben még a papírt is megegye — szellemeskedik a fiú a maga tizennyolc egészséges évével. Aztán becsukja a postás­táskát és elindul. — Várjál csak, fiam. Ott van az aszta­lon a szemüvegem. Add csak ide. A szemüveg szára átöleli a megvékonyo­dott fület. Egyedül marad. Szomjas is abbahagyta az ugatást. Lassan kinyitja az újságot. Befelé vonuló szeme a harmadik oldalt keresi. Amikor ez a már alig pislogó mécses meg­találja a Bibliát a két gyertyától közrefog­va, egy pillanatra leengedi kezét. Fogatlan szája lassan mozogni kezd. — Istenem! Sok jót adtál nekem. Sok­szor megvigasztaltál engem. Most is erősíts meg, amikor igédet olvasom, hogy készen legyek mindig a találkozásra, amikor el­jössz az én beteg testemért. Amen. A megélénkülő őszi szél megrázza az eperfa még megmaradt lombját. Az újság fehér lapja úgy lebeg a kiszáradt kézoen, mintha a szél ereje ide is elérne. Vagy talán mástól remeg? A sok sírástól es napfénytől meggyengült szemével elkezdi olvasni a tegnapi igét. Ma már hétfő van, de neki mindegy, hogy va­sárnap olvassa-e Isten igéjét vagy hétfőn. Különben is a postásfiú csak hétfőn hozza ide az újságot. Így aztán ma tartja az ő csendes vasátnapi istentiszteletét. Mióta beteg, azóta minden délben a déli harangszó szélfoszló hangja, hétfő délben a postás Jancsi gyerek újságja az egyedüli kapcsolata a nagyvilággal. — Csak ezek a betűk nagyobbak lenné­nek! — sóhajtozik most is, amikor nem tudja mindegyik szót kiböngészni az igéből. Aztán nekikezd a kövérbetűknek. Ez még megy, úgy-ahogy. Igaz: itt-ott fátyol alá kerülnek ezek is, de hunyorít egyet és olvas tovább. Amikor a végére ér, leteszi maga elé az újságot és összeteszi kezét. Imádkozik. A harangszó ott szól a szivében. Az a kicsi is, amelyiknek a hangját akkor hal­lotta utoljára, amikor kis Pistit kísérték ki a temetőbe. Es a harangzúgásban hallja annak a nagynak a hangját is, amelyik már akkor is zengett, amikor fehérbe öl­tözve ott vonult ő is a konfirmandusok között. Most mind a kettő zeng, kong-bong itt a szobában. Bim-bam. Az oltár előtt ott áll a lelkész és halkan imádkozza a Mi- atyánkot. Vele mondja az egész gyülekezet, ö is! _ — Ámen! =- fejezi be az imádságot. Ki­nyitja a szemét. De messzire is van az a harangszó már! A nagy szekrény roppant egyet. Szú eszi. Lelkészt is régen látott — messze laknak ők a falutól... Most mégis milyen jó volt hallani azokat a ha­rangokat, látni a lelkész fekete köntösét és ott lenni hacsak egy percre is a gyüleke­zetben. Aztán vége az istentiszteletnek. A kony­hai óra lustán üti az egyet. Remegő kezé­vel felemeli az újságot és olvas tovább. Minden szót megrág a fogatlan szájával. Igaz, nem kellene neki ilyen nagy figye­lemmel olvasnia, mert holnap és holnap­után ismét el fogja ő ezt olvasni, de őneki az az élet: ez a fehér lap fekete betűkkel. És ezek a betűk elviszik őt gyülekezetekbe, a templomokba és a messzi világ sok olyan tájára, amiről ő még sohasem hallott. Szája már elfáradt az olvasásban. Kiszá­radt agyát betöltötte a betűk sokasága. Szemei leragadtak, ujjat közül kicsúszik a fehér lap. Rátelepszik a fekete kendőre. A szemüvegnek már nincs súlya — az álomban minden súlytalan. A ráncok kisi­mulnak az újság alatt — a 86 éves gyermek ott áll az Atya előtt. Kezei sem remeg­nek már úgy, mint az előbb — Valaki fogja azokat. Az ablakon besütő őszi nap fénye meg­áll az újság megelevenedett betűi fölött. * özvegy Balog Lajosné csendesen alszik betegágyán ott a tanyai házban. Jézusról álmodik, Akiről az imént olvasott... Vala­hol egy falusi parókián a lelkészt hivatal­ban kopog az írógép. A kinyitott írás fölé hajol Krisztus szolgája... Budapesten a szerkesztői szobában a jövő vasárnapi számról beszélgetnek... A nyomdászok sze­dik a friss kéziratokat. Gépek kattognak, papírlapok zizegnek... A papírgyárban most gördítik autóra a hatalmas papírbálák egyikét... hogy ... ... hogy özvegy Balog Lajosné beteg­ágyán a jövő hétfőn ismét ott legyen az Evangélikus Elet! Karner Ágoston > »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents