Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-18 / 3. szám
I EGY TÁVOLI ÉLET Jákob története Mózes első könyvéből magát, összetörik. Rájön, hogy r Ä kedves asszonynak tehát ennyi hiábavaló reménység irtán végre gyermeke született- Ráchel és József, anya és fia lesz Jákob számára a két legdrágább ember a földön. Most már mindent elért, amire vágyott, csak a szabadság hiányzik és a szülőföldje. Ki akar válni apósának szolgálatából és hazaindulni családjával. Fehér és fekete Áz apósa azonban tudja, hogy kár lenne ezt az ügyes embert elveszítenie és ezért az eddigi ingyenmunka helyett bért kínál fel neki. Két számító férfi szerződése következik. Jákob látszólag önzetlen, amikor ajánlatát megteszi. Valójában azonban egyéni manipulációkkal „segít a gondviselésnek”, hogy mielőbb meggazdagodjék a másik rovására. Amikor pedig emiatt meghidegül közöttük a viszony, jobbnak látja köszönés nélkül távozni. Közben azonban Isten is indítja hazafelé. Megint különös módon összefonódik az emberi gyarlóság és az isteni szándék. Jákob V családja és vagyona szöktetését kegyes szavaikkal magyarázza. Visszatetsző ez. De sok igazsága is van abban, hogy apósa kizsákmányolta, Isten pedig vele volt. Lábán tudomására csak harmadnap jut lányainak és ve- jének távozása. Üldözésükre indul. Nem a családi és anyagi veszteség fáj neki legjobban. Házi bálványait is ellopták. Tűvé teszi érettük Jákob egész sátortáborát, amikor utoléri, de a tettes, éppen Ráchel, jól elrejti. Különös nő ez a Ráchel! Mélyen szereti férjét, de hitét nem éri fel, Babonás pogányságával mesz- 6ze elmarad mögötte. Mert Jákobnak sok minden erkölcsi hibát szemére lehet hányni, de az élő, egy igaz Istenről ren- díthetetelen volt a meggyőződése. A drámai éjszaka Áz elválás Lábántól végül inégis békésen, a szeretet jegyében megy végbe. Jákob megszabadult tehát egyik családi „ellenfelétől”. De minden lépés a szülőföldje felé vezető úton szembe viszi a <másikkal, a 20 évvel ezelőtt halálosan megsértett bátyjával- Megnyeréséért udvariasan küldötteket meneszt hozzá menetközben. De jön a félelmes hír: Ézsau 400 fegyveressel közeledik feléje. Ez az a pillanat, amikor az ügyes Jákob, aki eddig szerencséjét mindig jól kovácsolta és minden nehéz helyzetből kivágta az élet súlyos perceiben milyen gyengévé, tehetetlenné lesz a legokosabb életművész is. Megpróbálkozik utolsó emberi kísérlettel: ajándékokat küld maga előtt Ézsaunak. De nem ez a jellemző most reá! Inkább az az imádság, amelyben megvalija Istennek, hogy élete folyamán mindent Neki köszönhet és most is egyedül Tőle várhatja a segítséget. Az élet iskolájában, Isten kezében formálódott ki húsz kemény év alatt ez az összekulcsolódó kéz. Már családja is átkelt a révnél. Egyedül marad a sötétben. És ekkor következik életének döntő éjszakája. Egy titokzatos alak kezd vele birkózni, személye misztikus homályba vész, Jákob hiába kérdezi a nevét. De a küzdelem valóságát csak az tagadhatná, akinek még nem volt része álmatlan éjszakán a Láthatatlannal való tusában, akár lelkiismereti vívódás, akár töprengés, szorongás, kétség- beesés formájában jelentkezett- Életünk árnyai nagyra szoktak nőni éjszaka, mögöttük azonban Isten kezd velünk birkózni. Jákob ebbe az éjszakai küzdelembe belesán- tul, de amikor a hajnal pírja felragyog, az Isten áldásával új ember indul tovább. A változást a neve is tükrözi. Eddig Jákob volt, jelentése: cselvető. Mostantól kezdve Izrael, jelentése: Isten legyőzött- je. * A most átfutott életrészletnek is van örök emberi aktualitása. Nem kis felelősség, az életüuk irányítása. Igaz ugyan, hogy sokszor az események szabják meg egy- egy élet fordulópontjait, ami- kol lezárul egy életszakasz és következik egy másik. Pályát választ. Házasságot köt. Üj munkahelyre kerül. •. Mindezekből azonban sohasem hiányozhat az egyén felelős döntése. Az ember nem engedheti ki sorsénak fonalát a kezéből. Hamis lenne az a keresztyén felfogás, amely azt vallaná, hogy az ember engedje sodortatni magát a helyzetétől. Nem, kézbe kell vennünk az életünket, és megfontolással, mérlegeléssel, körültekintéssel kell meghoznunk a jövőnket befolyásoló elhatározásainkat. Szabad figyelnünk arra, hogyan lenne nekünk, szeretteinknek jobb. Kicsit mindenkinek az élet mesterének kell lennie. Csak közben el ne feledkezzünk, hogy a kormány- kerék felsőbb kezekben van. S ezért remélhetjük, hogy nem fut zátonyra életünk hajója. Ilyenkor új év eleién különösen is megnyugtató, ha belegondolunk: nem a mi vaksi szemünkre van bízva egyéni jövőnk. A másik tanulság pedig: múltunk sokszor válik végzetes teherré az életünkben- Egy elhibázott lépés következményei néha talán évek múlva támadnak szembe. Űj lapot csak úgy lehet kezdeni, ha Istennél kezdjük. Az ő bocsánatával, az ő áldásával. Az 1959. esztendő is így lehet új esztendővé az életünkben. Veöreös Imre Luther Márton: Mély ínségből... (Aus tiefer Not...) Mély ínségből cseng hozzád irgalomért kérésem, téged keres, téged kiált: ó, hallgass meg, Üristen! Mert ha bűneinket nézed — hányszor megbántottunk téged! — ki állhat meg előtted? Mindaz, mi csak tőlünk telik, jótettünk színe-java bünbocsánatra nem segit, csak oldó igéd szava. Ki kérkedhetnék előtted? Megremegteted a vétkest; egy éltetőnk kegyelmed. így hát az Ürra építek s nem magam érdemére, jóságára teszek hitet, hű mentségem szent vére. Mit igéje ígér nékem, oltalmam s drága reményem — mindenkor ebben bízom. Bárha mind éjig várok rá s már hajnal kél az égen —s kétségbevonnám hatalmát? Hogy is lehetne félnem! Igazi Izráel, így tégy: te a Lélektől születtél, így nézz föl Istenedre! S bár sok bűnöd árja hefed, még több kegyelme, ne félj, karja elér, segít neked, bármily nagy is a veszély. Ö a jó pásztor egyedül, Izrael hozzá menekül, s bűneiből szabadul. Fordította: Bodrog Miklós Soha olyan telet. Hetedik napja hullott már a hó. Néha elállt ugyan pár órára, de azért csak talán, hogy pihéi meg ne vékonyul- janak. A pihenés óráiban ösz- sze is szedte magát, s olyan vattásán kezdett esni újból, hogy alig lehetett átlátni a fehér hóözönön. Első nap kivirágzott gyermekeink lelkében az öröm. Előszedték a szánkókat és csapatostul vonultak a „csuszák” felé. Szánkóztak reggeltől estig. Még a második hó- hullásos napon is előcsalta őket hazulról a virtus, de ak- I kor már úgy jöttek haza, mint ' a hóemberek. A harmadik napon pedig beszorultak újra a „búbosok” mellé, ahol a holt- rafáradt, de emlékezni még mindig szerető nagyanyák \ régi világi meséikbe burkolták bele fiatal lelkűket. A negyedik napon már fáradhatatlanul dolgoztak a hólapátok, a hetediken pedig a pislaszemű ablákszemeket is betemette a csillogó fehérség s a hópihék kíváncsian kukucskáltak be az élet titliait eltakaró ablakokon. Arról szó sem lehetett, hogy postásunk útnak induljon újságért, levélért a tőlünk hét kilométer messzeségben gubbasztó postahivatalba. Elzárt bennünket a hóesés a külvilágtól, de ennek a roppant hóhullásnak úgylátszik ránk kellett szakadnia, hogy beléphessen történetünkbe az „életmentő cinke”Apró, kecses kis madár volt. Egy a madarak közül, amik akkor száz számra röpködték körül a madáretetőt. A verebek voltak közülük a legszemtelenebbek, bár ezek a csillogó szemű kis élelmesek inkább a disznók vályúját figyelték. Ha öreg barátom, az igazgató úr kilépett a konyhaajtón moslékos vödörrel, olyas csivitelésbe kezdtek örömükben, mintha legalább is a verébkirály lakodalmi asztalához való meghívásukat kézbesítette volna ki számukra a madarak postása: a szarka. A „páncél-fényű” varjak megvetően hallgatták a szemtelen horda zene-bonáját és kiéhezetten, de imponáló méltósággal ültek a jegenyék ágain; konokul titkolva a so- ványító s erőtlenítő rettenetes éhséget. De nem is róluk akarok írni, hanem a cinkékről, közülük is csak egyről, akivel ezekben a napokban összebarátkoztunk. Igényes kis állat volt. Rá sem nézett a moslékos vályúra, csak a madáretetőt látogatta szorgalmasan. Ezt'az etetőt iskolánk igazgatója fabrikálta és mondhatom, mesterremek volt a maga nemében. Belsejében vékony rudacskákon lógtak a dfótkampók s ezekre akasztva várta az éhező vendégsereget a rengeteg szalonnadarab, amit iskolásaink hoztak a madáréletek megmentésére reggelente. Mintha heti kosztjegyet váltott volna, ezt az etetőt látogatta rendszeresen. Bizonyára nem lett volna ilyen hűséges és szorgalmas vendégünk, ha a méhkasok és kaptárok ki járóit is el nem lepi a töméntelen hó. Mert a cinke a méhészek réme. Meg-megkopogtatja a kasok és kaptárok oldalát s a zavarásra a „gömbbe húzódott” méhek felzúdulnak- Nem tűrik nyugalmi időben az ismeretlen, nyugtalanító zajt s őreik kitódulnak a kijáró nyílásra megnézni, mi is fenyegeti téli csendjüket. S ilyenkor nem marad üres a cinkék begye. Elkapják az őröket és velük csillapítják kínzó éhségüket. Dehát ekkora hóhullás idején a mi cinkénknek sem volt alkalma e turpisságra: hát rászokott a madáretetőnkre. így is volt ez rendjén. Isten gondviselő kézzé rendelt ekkor bennünket s örültünk, hogy a számtalan kis éhező elfogadta a gondviselő kezet. „Sinkó”, az igazgatóék fehér szőrű, hatalmas kandúrja, ezt nem tartotta velünk együtt természetesnek. Hiába „sicceltünk”, egyre csak az etető körül ténfer- gett. Egyszer aztán megtörtént a baj. „Sinkó” nem törődött azzal, hogy Isten kicsi madarai semmi élelmet nem találnák odu- künn, s ha bemerészkednek a madáretetőre, csak kényszerűségből, az éhségtől űzve teszik s nem szabad őket bántani. Sinkó úgy gondolkozott, hogy a vadászatban nincsen tilalmi idő. (Ha az emberek előírnak vadászok számára ilyesmit, tartsák be maguk.) Így hát Sinkó túl tette magát mindenféle erkölcsi gátláson és állandóan ugrásra készen állt. Egy óvatlan pillanatban el is kapta a mi cinkénket- A jobb szárnyát és vékony felső combját érték az éles karmok. Repült a toll, de Sin- kónak még sem volt ezúttal teljes értékű szerencséje. Pontos ugrónak bizonyult ugyan, de őt is pontosan elugrasztot- ta megtépázott áldozata mellől az egyik harcias kis nebuló, alki szemtanúja volt a gálád merényletnek. A hógolyó fejen találta a hős vadászt és Sinkó rémüU tében otthagyva csapot-papot, öles ugrásokkal tűnt el a tett színhelyéről. S menekült a kis sebesült is. Repülni nem tudott már, de félszárnyon, nagy üggyel• bajjal csak tovább röpködött a hó tetején. Amerre menekült, nyom maradt utána, Vércseppek festették pirosra a havat. A cinikementő hős eközben lelkendezve jelentette is már a szokatlan eseményt. Igazgató barátommal azonnal megindultunk a vércseppek nyomában. Apró, behavazott házikó felé vezetett a csapa. Jaj Istenem.. - jaj Istenem ... segíts... meghalok ... hangzott a házikóból. Magányos özvegyasszony lakott benn és jajgatott. Ha a kis cinke nem vezet bennünket akkor ahhoz a házhoz, bizonnyal nyomorultul pusztul el gazdája, a nagybeteg szegény asszony- Görcsökben .fetrengett s kiáltásait nem hallötta meg senki. Vakbélgyulladás — mondotta igazgatónk — s az is volt. Miután nagy üggyel-bajjal kiszállították a kövesútig, ahol már tárt ajtajú mentőkocsi várta — bevitték a kórházba. „Utolsó pillanatban metszettük”; mondta később a sebészorvos. Túl voltunk már az életmentés izgalmán, amikor ismét eszünkbe jutott a vérnyo- mú kis cinkemadár. Vajon mi lehet vele? Nyomába szegődtünk újra és meg is találtuk. Holtan feküdt elvérezve és megmerevedve a hóval félig ettalkart ablak előtt, a vékony spárgára kötözött kis szalonna- bürke alatt, amit meglibben- tett felette a szél, mintha csak e hősi élet tiszteletére kitűzött gyászlobogó lett volna. A házikó jószívű, beteg lakója is etette hát a cinkéket, nemcsak mi, s úgy látszik, az éhes madár itt is kiváltotta rendszeresen az ebédjegyét; Eddig az életmentő kis cinke története. Jakus Imre <•••••••» A BIBLIA ALAKJAI NOÉ Noé az özönvíz idején élt. Egy elsüllyedt világ egyetlen hírmondójaként maradt életben a rábízotlakkal együtt. Élete bizonyságot tesz arról, hogy az ítéletben egyedül Isten kegyelme tart meg és azok maradnak meg, akik hisznek a szavában. Az az ítélet, ami a világon végigzúdult, az özönvíz volt, amikor egyetlen nagy tengerré lett a föld és minden elpusztult, csak Noé maradt meg. Sok nép hagyományában szó van erről az őskatasztrófáról, kutatások nyomai vezetnek ehhez a szörnyű pusztuláshoz. Isten igéje azonban mindezeknél többet, mást akar mondani. Isten igéje az eseményeken túl arról az Istenről beszél, aki mindezek mögött *áll és cselekszik, \ Az özönvíz története beszél arról, hogy Isten megítéli a bűnt. Ő szent Isten, bűnt gyűlölő Űr, aki a bűnnel soha nem tud ,kiegyezni’’. Noé idején az emberek folytatták azt a gonosz életét, ami ellen már Énok is szólott. Isten végül is megelégelte azt, hogy az Ö akaratát semmibe vették és pusztulást, özönvizet bocsátott a világra. Isten megmutatta, hogy Ö az Ür. A világ és minden ami abban van az övé, szavával Ö teremtette és neki szabadságában van visz- szajuttatni oda, amiből lett: a semmibe. Ez a történet azonban megmutatja számunkra azt is, hogy Isten végső akarata sohasem a pusztulás. ítéleténél, haragjánál mindig nagyobb a szeretete, kegyelme. —- ffoha minden megérett az ítéletre, Isten mégis megtartott egy embert, és ezáltal az egy ember által megmenekült a világ a végleges megsemmisüléstől: ez az ember Noé volt. Noé neve azt jelenti: megpihenni, megnyugodni, megbékélni. Noé igaz volt Isten előtt. Nem jelenti azt, hogy ő nem vétkezett. Igazsága az volt, hogy hitt abban, hogy Isten Űr és minden szava igaz, szent szó. Ezért is maradt meg. Isten ugyanis azt parancsolta Noénak, hogy építsen bárkát az elkövetkezendő ítélet miatt és abba meneküljön családjával és az állatokkal, amelyeket Isten megjelölt. Istennek ez a szava lehetetlenségnek látszott és szinte nevetséges parancs volt. Szárazföldön építsen hajót, víz lesz ott, ahol még felhő is alig akadt és a tengert csak hírből ismerték! De Noé engedelmeskedett, nem tágított attól a meggyőződéstől, hogy amit Isten mond, az jó és igaz. „Bolondul” hitt Istennek. Megépítette a bárkát. Hite megtartotta: mert minden úgy lett, ahogy Isten monda. Jöttek a vizek és a nagy pusztulás közepette Noé félelemmel tapasztalta meg, hogy egyedül Isten tart meg és az menekül meg, aki hisz a szavában. Mi is így tartatunk meg. Istten szava hozzánk is szól és az számunkra is sokszor bolondságnak, lehetetlenségnek látszik. Pl. Jézus Krisztus Űr, nála van az igazi élet, Ö eljön ítélni, üdvösséget ad stb. Szavának igazát testi szemeinkkel gyakran nem látjuk. — Mégis! Ne lankadjunk meg! Ne tágítsunk Isten szavától, hanem mint Noé ragaszkodjunk hozzá hűséggel, Kinczler Irén Szenteltessék meg a Te neved! Az Úrtól tanult imádságban (ahogy rövi- debbaü nevezzük: a Miatyánkban) a megszólítás után hét kérés következik. Az első háromban a mennyei Atya nevéről, országáról és akaratáról, a másik négyben a mi kenyerünkről, vétkeinkről, kísértésünkről és a gonosztól való szabadulásunkról van szó. Most az első kérést vizsgáljuk meg közelebbről. Sokan mondják el úgy, hogy nem is gondolnak arra, mit kémek. Megszokottan, talán unottan mondják, de ha hirtelen megállítanánk őket imádkozás közben, és megkérdeznénk, hogy mit kértek ebben az első kérésben, zavarba jönnének. Pedig a legkisebb gyermek is, aki már tud kérni, — amikor kiflit, játékot, vagy cukrot kér, akkor tudja, mit kér. Ha mást nyújtanak feléje, nyafogva tolja el magától és addig ismételgeti: adjál — kérek, míg csak meg nem kapja, vagy keserves sírással álomba nem ringatja magát. Mit kérünk a Miatyánk első kérésében? Luther Márton, a Kis Kátéban ezzel kapcsolatban azt írja: „Isten neve amugyis szent, mégis azt kérjük ebben az imádságban, hogy nekünk is szent legyen.” — Sokan vannak még a keresztyének között is olyanok, akik nem tartják szentnek Isten nevét. Emlegetik ugyan sokszor, a legtöbbször azonban fölöslegesen, sőt nem egyszer bűneik takargatá- sára, a maguk igazolására is. Ezzel vétenek a második parancsolat ellen, amelyben azt a határozott parancsot kapjuk, hogy Isten nevét ne vegyük hiába. Ezzel a parancsolattal nem azt akarta Isten elérni, hogy ki se mondjuk a nevét, meg se kíséreljünk imádságainkkal hozzá fordulni, hanem azt, hogy amikor kimondjuk, vagy másoktól halljuk, mindig szentnek tartsuk, komolyan vegyük. Nem elég tehát elmondani a kérést: Szenteltessék meg a Te neved! Még az sem elég, ha tudjuk, hogy ezzel pút kérünk. Rendszeresen kell hallgatniuk és olvasnunk Isten igéjét, hogy" Isten ajándékaképpen élő hitre jussunk. A hitetlen keresztyén csak szégyent hoz Isten nevére. Pál apostol azt írta a ró- mabeliekinek: „...az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között.” (Rm 2, 24.) Nem vagyunk-e sokszor mi is olyanok a beszédünkben, a cselekedetünkben, hogy jobb lenne inkább elhallgatni keresztyénsé- günket, evangélikus voltunkat? Hányszor hallani ilyen megjegyzést: Ha ilyenek a hívő emberek, akkor én nem akarok az lenni. Ha a templombajárók így viselkednek, akkor én nem járok templomba. — Csak az Isten igéje által megelevenített hit óvhat meg minket, hogy ne hozzunk szégyent Isten szent nevére. Meg kell azonban mondanom azt is, hogy még ez sem elég. Az élő hitű evangélikusnak úgy kell élni az emberek között, hogy miatta dicsőítsék is az Isten szent nevét. Jézus mondja a hegyi beszédben: „Ügy fényl- jék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócseiekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5, 16.) Olyan-e az életünk, hogy akik megismernek minket, azok miattunk dicsőítik az Istent? Így kellene lenni! A villamoson, amikor a helyünkét átadjuk, az iskolában, amikor a feladatot pontosan elvégezzük, otthon, amikor a szüléinknek készséggel segítünk a házimunkában, mindenütt, ahol megfordulunk, észre kellene venni rólunk, hogy mi nemcsak imád- kozzuk az első kérést, hanem komolyan is vesszük Isten nevének életünkben és életünk által való megszentelését. Luther Márton éneke: Szenteltessék meg te neved! Tanuljuk szent beszédedet, És míg a sír ránk nem borul, Éljünk, mint hívek, jámborul. Tévelygéstől óvd nyájadat, Hű pásztorunk te légy magad« (27. ének Z. verse.) Jávor Pál
