Evangélikus Élet, 1959 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1959-06-28 / 26. szám

Tanévzáró a Teológiai Akadémián1 NafySSnsSny * Egyházunkban immár hagyományos ünnepi alkalom a Teológiai Akadémia tanévzáró ünnepélye. Ezeken a tanév­zárókon egyházunk egésze előtt adnak számot professzorok és hallgatók az elmúlt tanévben végzett munkájukról. Egy­házunk lelkészeit és híveit érdekli is, hogy mi történt egy tanéven keresztül ott, ahol az egyház jövendő lelkészeit ké­pezik a szolgálatra, hogy tudományos felkészültségben is, és mint a mai emberek mai problémái között élő modern lelki- pásztorok is, megállják helyüket. Így ma már közügy, egész egyházunk ügye Teológiai Akadémiánk munkája, ahol ebben a tanévben 50 teológust készítettek elő a lelkészt szolgálatra, akik közül hárman végeztek az idén. Ez az érdeklődés mutatko­zott meg június 20-án, a Teo­lógiai Akadémia idei tanév­záró ünnepélyén, amikor is az Akadémia dísztermét zsú­folásig megtöltötték (a hall­gatókon kívül) a megjelent lelkészek, szülők, egy háztagok és a testvéregyházaik képvise­lők Egyházunk püspökeit Koren Emil püspökhelyettes képviselte. Részt vett -.az ün­nepi ülésein Szamosközy Ist­ván református püspök, Czeg- lédy István, a Budapesti Re­formátus Teológia dékánja, Bodonhelyl József református teológiai professzor, R. Filep Imre, az unitárius egyház fő­jegyzője, Ferencz József, az unitárius egyház főgomdnoka. Táviratban üdvözölte az ün­nepi ülést Varga Zsigmond, a Debreceni Református Teoló­gia dékánja. Az ünnepi tanévzáiró ülést dr. Nagy Gyula pirodékán imádsággal nyitotta meg, majd dr. Pálfy Miklós dékán olvasta fel jelentését az el­múlt tanévről. Dékáni jelen­tésének elején köszöntet mon­dott egyházunk vezetőinek, lel­készeinek és híveinek, hogy nemcsak anyagilag támogatják aiz Akadémiát, hanem külö­nös gonddal és figyelemmel kísérik az Akadémia mun­káját is. Köszönetét mondott az Állami Egyházügyi Hiva­talnak anyagi támogatásáért, Jelentésének elvi részéiben „A keresztyén ember az épülő szoel .lista társadalomiban” címmel foglalkozott egyházunk egészének égető teológiai kér­désével. Vagyis azzail, hogy a . körülöttünk formálódó társa­dalmi változások hogyan érin­tik az egyházat és az egyes keresztyén embert és annak hitét; és a keresztyén ember hogyan viszonyuljon ehhez a társadalomhoz, hogyan épüljön bele ebbe a formálódó társa­dalomba^ A jelentés elvi részéből be­számolónkban töredékeket hoz­ni nem érdemes Ez a ko­moly — szinte tanulmánynak beillő —1 jelentés megérdemli, hogy valamelyik egyházi la­punkban teljes terjedelmében napvilágot lásson, hogy egyhá­zunk lelkészei és híved épül­hessenek belőle. A dékáni jelentés beszámo­ló-részében hű képet kaptunk a Teológiai Akadémia profesz­szorainak és hallgatóinak az elmúlt tanévben végzett mun­kájáról és az Akadémia éle­téről. Az Akadémia tanárai az elmúlt tanévben akadémiai mnkájuik mellett tevékenyen munkálkodtak az egyházi saj­tó munkájában is.. Előadásokat tartottak több ülésen és lel- készi konferencián, a máso­dik prágai keresztyén béke- konferencia előkészítő mun­kálataiból is kivették részü­ket különböző témák kidolgo­zásával. Több professzor kül­földön is járt, ahol különböző alkalmakon előadásokat tar­tottak, amelyekről az Evan­gélikus Életben már beszámol­tunk. Az Akadémián több kül­földi vendég tartott előadást. Így dr. Hans Joachim Iwand bonni teológiai professzor, dr. Werner Schmauch greifswaldi teológiai dékán, Jan Kiivit észt érsek, dr. A. Wantula, a varsói teológia prorektora és dr. Stefan Turnsky prágai teológiai professzor. A dékáni jelentés ezután be­számolt az elmúlt tanévben, illetve még a tanév előtt tör­tént személyi változásokról a tanári karban, majd az elmúlt tanév tanulmányi munkáját és eredményeit ismertette. Az 50 hallgató közül 16 elsőéves, 16 másodéves, 7 harmadéves és 4 ötödéves volt. A nőhallgatók száma: 3. A dékán Itt emlé­kezett meg Szelényi Miklós teológusról, aki á tanév folya­mán váratlanul meghalt. Be­számolt az Akadémia könyv­tárának munkájáról és szapo­rulatáról. örvendetes tény­ként említette, hogy a hall­gatókon kívül mind több lel­kész veszi igénybe a könyv­tárat. A jelentés befejező ré­sze a Leikésznevelő Intézet munkájáról és anyagi helyze­téről számolt be. A jelentés után dr. Pálfy Miklós dékán meleg szavakkal búcsúzott a most végzett hall­gatóktól, akiket már a nyáron felszentelnek és már a nyá­ron lelkészi szolgálatba is álla­nak. A most végzett három hall­gató nevében — akik közül egy kitüntetéssel, egy jelesen, egy pedig elégségesen szigor­latozott —, Harmati Béla bú­csúzott az Akadémiától. Meg­köszönte a professzoroknak, hogy az elmúlt öt évben ta­nulhattak tőlük. Nem búcsú­zunk véglegesen — mondot­ta i—, szeretnénk ezután is sokszor visszajönni és tovább tanulni Nem félünk a szolgá­lattól, mert Jézus Krisztus velünk van. Fel akarjuk ma­gunkba venni a mai élet min­den problémáját, hogy Krisz­tus jó és hű szolgái lehes­sünk — fejezte be búcsuzását. Ezután a most végzett hall­gatóknak a dékán az Akadé­mia ajándékaképpen jutalom­könyveket adott át, és azt kérte, hogy ezeken keresztül is foglalkozzanak továbbra is a teológiával, mert csak jó teológiai tudással lehet a lel­kész a mai embert megértő és neki Isten igéjével szol­gáló jó pap. Az Akadémia tanévzáró ünnepélye a Himnusz elének- lésével fejeződött be. Azzal a tudattal jöhettek el a tanévzáró ünnepély vendé­gei, hogy jó munka folyt a Teológiai Akadémián az el­múlt tanévben és minden le­hetőség megvan ennek a jó munkának a folytatására. — Június 21-ón, vasárnap délelőtt ünnepi istentiszteletet és közgyűlést tartott a gyüle­kezet. Búcsút vett volt lelké­szétől, Péter Henrik tb. espe­restől, aki 35 és fél évig szol­gált Nagybörzsönyben. Ugyan­akkor iktatták be Valent La­jos felügyelőt és Schmidt Ist­ván másodfelügyelőt, akiket az előbbi közgyűlés egyhangúlag választott meg tisztségükre. A beiktatást Várady Lajos espe­res végezte. Valent Lajos fel­ügyelő székfoglaló beszédében egymás terhének hordozásáról szólt s többek között ezt mondta: ,,Ezt az igét nem szűkíthetjük le, egy gyüleke­zet életére. A teherhordozás- ban osztoznunk kell egész ma­gyarországi evangélikus egyhá­zunkkal. Sőt még tovább is kell menni. Vállalnunk kell hazánknak és az egész embe­riségnek a jólét és béke biz­tosításáért hordozott terheit is.“ A VERÉB Irta: Iván Turgenyev Vadászat után hazafelé igye­keztem a kerti sétányon. Va­dászkutyám szaglászva futott előttem. Egyszer csak látom, hogy kutyám hirtelen megtorpan és lapulva figyelni kezd, mintha vadat érezne. Lenéztem a földre és a fa tövében egy sárga csőrű, pely­hes fejű verébfiókát pillan­tottam meg. Heves szél rázta a fasor nyírfáit, és a kis ve­rébporonty kiesett a fészekből. Mozdulatlanul gubbasztott és gyámoltalanul terjesztette szét alig tollasodó számyacskáit. A kutya lassan közeledett feléje, amikor a közeli fáról, mint egy kő, hirtelen orra elé zuhant egy öreg szürke ve­réb és felborzolt tollal és kétségbeesett csiripeléssel tá­madt neki az éles fogú, nyi­tott toroknak. Majd kis fió­kájára vetette magát, saját testével akarta elfedezni, hogy megmentse őt. Bár kicsiny leste reszketett a félelemtől, pad és rekedt csiripelése is ha­lálfélelemről tanúskodott, és szinte aléltság vett rajta erőt, mégis hajlandó volt magát feláldozni gyermekéért.. A kutya óriási szörnynek tűnhetett fel számára. Még­sem tudott fennmaradni a biz­tonságot jelentő magas ágon. Akaratánál erősebb hatalom lekényszerítette őt onnan. Ku­tyám megtorpant és hátrált. Szemmel láthatólag ő is meg- érzett valamit ebből a hata­lomból. Meglepett kutyámat gyorsan vissza szólítottam. S míg eltá­voztam, a szívem megtelt hó­doló tisztelettel. Ne mosolyogjatok ezen, de valóban hódoló tiszteletet éreztem a kicsi hős madár anyai szeretetének mindent legyőző ereje iránt. „A szeretet — gondoltam — erősebb a halálnál és a halál- félelemnél. Egyedül a szeretet tartja meg és táplálja egész életünket.“ Fordította: Selmeczi János Hirdetmény Az Egyetemes Kántorképe­sítő Bizottság nyáron két egyl házzenei tanfolyamot indít a Fóti Mandák Mária Intéseiben. A tanfolyamok időpontjai: júli­us 21—24. és augusztus 24—28. Minden tanfolyam hétfő esté­től péntek estig tart. Az első tanfolyamra kántorokon és énekvezetőkön kívül gyüleke­zeti énekkari tagok is jelent­kezhetnek. Az augusztus 24— 28-ig tartandó karvezetői tan­folyamon a gyülekezeti ének­karok tényleges vezetői nyer­nek továbbképzést. Egy-egy tanfolyam részvételi díja: 100,— Ft, mely a helyszínen fizetendő. Jelentkezések az egyes tanfolyamok kezdete előtt legkésőbb 10 nappal Egyetemes Kántorképesítő Bi­zottság, Budapest, VIII., Pus­kin u. 12. címen. A jelentke­zők zárt levélben lelkipásztori ajánlást és rövid életrajzot mellékeljenek. Felvételükről írásbeli értesítést kapnak. Egyetemes Kántorképesítő Bizottság A kereszN-tördelő (Ábrányi Emil) Előbb suttogták. Majd ordítani kezdték: Hah! Pusztítják a Megváltó keresztjét! Egy új herosztrát, egy cudar pogány, Vagy a pokolnak egy démonja tán, Kedvét a legborzasztóbban leli: Abban, hogy a keresztet tördeli! Keresztet csonkít! S rettentő, hogy éppen Szent csarnokokban, kastély belsejében! De még rettentőbb, hogy bármint vigyáznak Fogdmegjei e sok szép, cifra háznak: A szörnynek, aki rémes ostromát Titokban végzi, nem lelik nyomát. Ügyes egy ember, hipp-hopp ott terem Ahol nincs senki. Tör, zúz, s hirtelen Tovább oson, mint a fekete pára, Mely ráborul a téli éjszakára. Rejtélyes és botrányos dolog! Az ájtatos hatóság háborog, S ahány drabantja és szolgája van: Mind lesbe áll, mind szaglász, mind rohan, Hogy megkerítse a merész vadat, Pezsegve, zúgva, mint az áradat, Vagy mint a falka, mely farkast keres. Tolong a sok virrasztó fegyveres, n- , No végre megvan! Ott megy! Rajta most! Fogjátok el, hű őrök a gonoszt! Markolja meg húsz és harminc kötözze, S ha ellenáll, hát vagdaljátok össze Jézus nevében! Lám nem is szalad, Bár tetten kaptuk! Lépésben halad. Ni! Most a templom grádicsára lépett... III. Megfordul és egy fejjel magasabb Űzőinél. S mint villám, ha lecsap, Olyan pillantást vet csodás szeme. Zsibbadtan roskad valamennyi le. Fehér ruhája izzó fénnyel ég. Feje körül sugárzó lesz a lég. Néz rájuk. Aztán szólni kezd. S e hang Fönséges és bús. Zúg, mint a harang. IV. „Igen! Hazug, rossz, tettető világ! E kéz az, mely keresztjeidre vág! Jelvényem csak parádés dísz neked. Tehát szétzúzom a kereszteket! Keresztyénség az, mely romokba dönt Országokat? Mely vér- és ködny-özönt Fakaszt a földön? Mely gyilkolva tombol Kincsszomjas kedvből, gőgös hatalomból? Ahol meleg, dús paloták körül Sok száz éhen vész, vagy halálra hűl; Ahol a véres, hóditó bíbor Alattvalók százezrein tipor; Ahol harc, párbaj napról napra öl; Ahol mindenki mindenkit gyűlöl; Ahol csak festett, hitvány cég vagyok: At én keresztem ott minek ragyog? Nem szeretet kell néktek, hanem ostor! Kegyosztó zsarnok, nem szegény apostol, Nem a szelídség áldott ereje! Keresztemnek nincs köztetek helye! Ha ünnepeltek, az csúfság nekem, Mert Jézus itt csak kósza idegen, Mert szívetek keményebb, mint a kő! Megmondtam!” V. S elment a kereszt-törő! Albrecht Goes: Találkozás Magyarországon Akkor történt, amikor a lengyel télből, ab­ból a kemény, őszesfeliér télből, 1944 elején megmenekültünk. A menetparancs útnak indított Magyarország felé. Tíz napig tartott az út s szinte úgy tűnt, mintha más csil­lagzatra kerültünk volna. Odaát húsvét reg­gele még havat kergetett, itt azonban, ezek­ben a május eleji napokban már nyár volt, magyar nyár, ujjongó öröm áradása. Minden kertben virágok, minden utcában színek, égig csapódó mosoly. Persze, nem volt ez a vidámság nyomottságnélküli, jól láttak, itt sem volt mentes a terhektől. Ijedten néz­tek reánk a magyarok, ha valahová meg­érkeztünk, hogy szövetségesként jövünk-e vagy ellenségként, hiszen sokáig nem tisztá­zódott, hogyan gondolták ezt az országok urai. Mit hoztok magatokkal és mi jön még utánatok? \ S itt történt az, hogy ismét találkoztunk zsidókkal, jól öltözött zsidókkal. Megismer­tük őket tíz lépésről. Éppen akkor vezették be itt is a pokol jelét, a sárga csillagot. Egyik csendes kis városban kellett berendez­kednünk, a Tisza-medence egyik bor- és ga­bonaparadicsomában. Gondoskodtak szállás­ról s jómódú zsidó házakban néhány szo­bát biztosítottak számunkra. — Petőfi Sán­dor utca 11. — ezt olvastam a szálláscédulá­mon s alatta állt a név: Dr. Lajos. Útnak indultam, hogy reátaláljak, közben Petőfire gondoltam, a magyar Goethére. Házszám 11: csak ez az egyszerű szám állott a házon, amely emeletes volt, magas és zárt kertka­puval s első tekintetre semmi sem volt rajta hívogató. De alig léptem be a kapun, kibontakozott a jótápolt kert és a hatalmas ház, amelynek ajtaja és ablakai liliom- és rózsaágyakra néztek. Néhány lépcsőn men­tem fel a küszöbig. Az ajtó kinyílt s két férfi állt előttem, amennyire láthattam, apa és fia, a házlga~ dk, mindketten orvosok a névtáblák szerint. „Jó napot.” Eléggé elfogultan köszöntek vissza, németül bemutatkoztak, megmondták foglalkozásukat is. Meg tudtuk tehát érteni egymást. Az országnak ebben a részében szinte csak a zsidók beszélik a német nyel­vet. Amint hallották, hogy mi a beosztásom, az idősebb felbátorodva szólalt meg: „örü­lünk annak, hogy a jövőben lelkész tartóz­kodik házunkban.” Bólintottam. Nem kap­tunk parancsot arra, hogy milyen magatar­tást tanúsítsunk... s ha kaptunk volna is... ? Ilyen helyzetben mindenki lelkivilága szerint cselekszik. ' Bevezetnek a szobába, amelyet kijelöltek számomra. Igen nagy, jellegtelen, sötét, hi­degtónusú szoba volt. Különös, de az első pillanatban minden az útrakelésre, búcsúra, elmúlásra mutatott. A ragyogó napsütés el­lenére hideg futott végig rajtam. Szép, zöld szőnyeg borította csaknem az egész padlót, a szekrények Súlyosan, öregesen és sötéten áll­tak, sejthetően telistele és zárva. Közben megérkezett az egyházfim, s ahogy tudtunk, berendezkedtünk. A saját holmink számára voltaképpen sehol sem találtunk helyet, a tálaló márványlapján is könyvek hevertek; Schwinghammer, a készséges katona elége­detlenül morog a hiányosságok miatt, én pe­dig úgy érzem, képtelen vagyok ebben a házban bármit is követelni vagy éppen pa­rancsolgatni és tartózkodom önhatalmú in­tézkedésektől. „Segítsünk magunkon” — mondom — „majdcsak megleszünk”. Egy óra alatt elrendeztük a legfontosabba­kat. Széles, aranyos fény ragyog be az abla­kon, alkonyati fény, közeledik az est. Valaki kopog. „Tessék.” A két orvos jött be. Az apa, gondolom, úgy hetvenes lehetett, de jó erőben még, nagy, sötét, fájdalommal el­borított szemmel. A fiú, fejjel magasabb apjánál, lágyabb vonásokkal, korombeli férfi. Megtaláltam-e mindent kedvem sze­rint? Csak mondjam meg, ha valami hiány­zik. „Lelkész úr, érezze itt jól magát.” Va­lamit mormogok, lehetne-e ebben a szek­rényben fehérneműm számára egy fiókot ki­üríteni. „Oh, hát ez még nem történt meg? Mulasztás volt, bocsásson meg. A házban nincs egyetlen aasszony, azaz van egy bejá­rónő, aki napközben jön pár órára, özvegy- ember vagyok, a fiam meg nőtlen. Holnap már lesz hely. Ennek meg kell lenni. Bo­csásson meg.” Néhány lekötelező, udvarias szót mondok, megköszönöm. Mindketten hát­tal indultak kifelé, az ajtóhoz, de tétovázva. Egyszerre elhangzik a szobában az a kérdés, amelyről tudtam, hogy bekövetkezik. „Lel­kész úr, ugy-e megvéd bennünket?" Iste­nem! micsoda kérdés! Micsoda elképzelés! Tudtuk, mindenki a maga módján, hogy mi­re gondoltak ezzel a kérdéssel. Tudtuk, hogy hátunk mögött, mindjárt a nyomunkban, milyen csapatok masíroznak. Nem szanité- cek, hanem gyilkosok csapata. Ugyan med­dig várat magára a zsidó pogromok sok go­noszsága? Egy hónapig talán, legjobb eset­ben kettőig. S most meg én oltalmazzam őket? Megható várakozás, szívszorongató el­képzelés ... Mit is válaszoljak? Ezt feleltem: „Én a Vöröskereszthez tartozom. Tudják, hogy mi tábori kórházi osztag vagyunk. Mi nem te­szünk kárt önökben.” Ezek persze csak üres szavak. Mentegetődzések, s ők ezt éppen olyan jól tudták, mint én. Megint elkezdték: „Láthatja, sárga csilla­got kell hordanunk, mihelyst az utcára me­gyünk. Korlátozások lépnek életbe orvosi gyakorlatunkban s egyébként is. Attól tar- ’unk, ez csak bevezetés a még gonoszabbhoz le magunk se tudjuk ...” Hát persze, ők sem tudták még. Hogyan hogyan is volt ez nálunk? Mi tudtuk? Nem mi sem tudtunk többet. Most azonban Uk rajnából jöttünk, s ha távolról is, hallhat­tunk eleget az elmondhatatlan rettenetessé­gekről. A flekkiífuszosok kórházában átvir­rasztott éjszakákon döbbentünk a valóságra. A, magas lázzal fekvők, a megtévesztettek félrebeszéltek. Az SS politikai tiszt is, aki az első napokban, amikor betegsége még ár­talmatlannak látszott, olyan csípősen nézett reám, amikor a kicsi betegszobába lép-* tem...? De azután megrohanta őt is a láz, vörös, tüzes rózsák, s akkor, az éjszaka csöndjében szálltak a mondatfoszlányok, ami­ket bárki összeállíthatott: „ne ... ne ... ké­rem, ne lőj jenek... hagyd csak, én mindig csak segítettem...” — azután megint: „le­vetkőzni ... meztelenre ... a meztelen asszo­nyokat ... lefektetni arccal lefelé .. ” Mint egy látomást láttam ezt a magyar május esti óráján Rettenetes pillanat __ és kép ... Ök pedig ott álltak. Apa és fiú. Mindkettő orvos. Értelmes arcúnk, fájdalmas arcúnk. Zsidók. Egy vers tört föl belőlem, Franz Werfel verse a zsidó sorsról: Föld népei, alkotástok, A maradandó, úgy megragad. Én meg, nép és ország nélkül Kezembe temetem arcomat. Az esti fény már búcsút intett. Olyan sö­tétaranyos lett minden, amilyet odaát, ná­lunk Németországban ritkán láthatunk. Jól látható a zsinagóga tornya onnan, ahol ál­lok. S akkor eszembe jut, hogy itt zsidónak lenni annyi, mint izraelitának lenni, az ószövetség és a törvény közösségéhez tar­tozni. Mózesre gondolok, Dávidra, Jeremiásra. S akkor hirtelen a csöndben csak annyit mondok: „Soma Jizraél, Jahve elohénu, Jahve echad.” Az ősi: „Halld meg Izráél, az Úr, a mi Istenünk, egyetlen Isten.” — ez az a szó, amelyet egykor a kéz csuklójára írtak, a szövetség ünnepélyes szava. Az ő szövetségüké és — a miénk. Alig, hogy kimondiam, alig, hogy elhang­zottak itt, ebben a magyar szobában a hé­ber szavak, valami felrázta mindkettőjüket. Az apa szemében könnyek ragyognak s ® fiú megható melegséggel néz reám. Elém lépnek. Kezet nyújtanak. Ami idegenség volt és félelem — az mind eltűnt. Az Ür, a n)i Istenünk, egyetlen Isten. Fordította: Várady Lajos • i >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents