Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-04-06 / 14. szám
=^MPÜfag ä,Krisztus nem Marx Károly ellen, hanem értünk, mindnyájunkért halt' meg“ — mondotta Dr. Heine- mann, a nyugatnémet köztársaság parlamentjének éjszakába nyúló külpolitikai vitáján elhangzott beszédében. Az idézett mondat bejárta a világsajtót. A parlament elnökét, Gerstenmayert, akii különbem egyházi tanácsos, arra késztették Heine- mainn szavai, hogy közbeszóljon; i. Hagy ja odakimn a teológiát!” HEINEMANN eleinte Adenauer kormányában belügyminiszteri tisztet töltött be. Ugyanekkor választották meg a Németország mindkét részét átfogó egyházi szervezetnek, a Németországi Evangéliumi Egyháznak elnökévé. Később, mikor Adenauer N y ugat-Németországot az Eszakatlanti Tömbbe csatolta be, tiltakozásképpen lemondott miniszteri tisztéről, majd később egyházi elnöki tisztéből is kibuktatták. A január 23—24-én tartott éjszakai ülésen Heinemann, mint szociáldemokrata párti képviselő, élesen bírálta Adenauer külpolitikáját s őt lemondásra szólította fel. Tiltakozott az ellen, hogy Nyugat-Német- országot atomfegyverekkel szereljék fel. Bírálat tárgyává tette a választási harcok módszerét, különösen a főleg katolikus részről hangoztatott jelszót, amely szerint Németország belpolitikai és külpolitikai kérdéseinek gyökere a keresztyénség kommunizmus elleni harca. Ezzel kapcsolatban mondotta: „Krisztus nem Marx Károly ellen, hanem értünk, mindnyájunként halt meg.“ A „CHRIST UND WELT“ című lapban egyik tekintélyes evangélikus képviselő azzal vádolta meg Heinemannt emiatt, hogy „visszaél Krisztus nevével”. D. Lilje püspök, a Németországi Egyesült Lutheránus Egyházak elnöke viszont — noha politikai magatartása éles ellentétben áll Heinemann magatartásával — elismeréssel méltatja lapjában, a „Sonntagsblatt"-ban, a feltűnést keltő beszédet. „Dr. Heinemann éjféli képviselő- házi beszédének — írja — nem szabad a politikai kommentárok áradatában elmerülnie." A beszéd két jellegzetességére hívta fel a figyelmet: „a tárgyilagosságra és a keresztyén hangra.“ „Teljes mértékben lemondott a képviselőházi szóno- kiasság szokásos elemeiről, cirádák nélkül beszélt, mintha csak államügyész lenne, tisztára csak tényekre és dokumentumokra szorítkozott s ezzel szokatlanul elmélyítette beszédének hatását. „Lélegzetelállító pillanat volt, mikor demagógia és minden újságírói fogás nélkül egyenesen és közvetlenül szólította fel lemondásra a kancellárt.“ „A viszontválaszok szürkék voltak — az óra a vádemelő Heinemannak kedvezett." „A beszéd másik jellegzetessége a keresztyén hang volt." „A jelenlegi német parlament még nem hallott ■ilyen közvetlen és lényegbe vágóan keresztyén beszédet. Heinemann e mondatát: Krisztus nem Marx Károly ellen halt meg, hanem értünk, mindnyájunkért — sajnos, még gyakran fogják idézni; keresztyén ember azonban csak igent mondhat rá." ÖRÖMMEL OLVASTUK Lilje püspöknek ezt az elismerő megnyilatkozását. Nem 'értjük azonban, miért tartja sajnálatosnak, ha Heimemann szavait még gyakran fogják idézni? Miért nem tudja azokat konkrét politikai döntéseknél tekintetbe venni? Miért jelent meg lapjának következő számában egy olyan cikk, amely kijelenti, hogy Heinemann megállapításából még nem következik az, hogy nem lehetne Nyugat-Németországot középtávú rakétafegyverekkel felszerelni. Az „Amt und Gemeinde“ című osztrák egyházi lap rövid megjegyzését idézzük végül: „Ez a beszéd mindenesetre újból az elé a nyugtalanító kérdés elé állított, hogy vajon a keresztyénség továbbra is kikapcsolhatja-e úgy a politikai kérdéseket, mint ahogy eddig tette." B. L. Egyházzenei hangverseny » kelenföldi evangélikus templomban (XI., Bocskay u. 10.) 1958. április 13-án, vasárnap du. 6 órakor. Közreműködik: Klin-da István (orgona) és a gyülekezet vegyes és gyermekkara. Vezényel: Sulyok Imre és Csorba István. Műsor: 1* Walther: Jézus életemnek — orgona- korái. 2. Közének: Kér. Ékv. 214. Oltári szolgálat. 3. Lassus: A hajnal szárnyas hírnöke Gumpelzhaimer: Üristen, szánj meg Monte: Kész szívem (vegyeskar) 4. Bach: C-dur tokkáta, adagio és fuga (orgona) 5. Homilius: ö, mégy hát Schütz: Drága Jézusom (vegyeskar) 6. Franck Cesar: a-moll korái (orgona) 3. Kodály: Jézus és a gyermekek A 124. genfi zsoltár (gyermekkar) 8. Kodály: Credo az orgonamiséből (orgona) 9. Kodály: Ádventi ének A 121. genfi zsoltár Szép könyörgés 10. Kodály: Ite missa est az Orgona- ihiséből (orgona) 11. Miatyánk, áldás, közének: Kér, Ékv. 33A HÚSVÉTI ÖRÖMHÍR az egyház bizonyságtételének középpontja. Legősibb hitvallásaink a feltámadott Űrről szólnak. Az őskeresztyén gyülekezet a Feltámadott gyülekezetének tudta magát. A fundamentum, amin kívül más nem vethető, a Feltámadott. (1 Kor 3, ll.)A feltámadás nélkül nincs gyülekezet, nincsen keresztyén élet (1 Kor 15). A Feltámadott ugyanaz, aki a Ke- resztrefeszített. Mennyivel könnyebben tudjuk elfogadni a keresztről szóló beszédet, mint a feltámadás örömhírét. Pedig a kereszt és húsvét szorosan összetartoznak. Azt, hogy kicsoda Krisztus, a húsvéti esemény világítja meg. Csak húsvét fényében 'beszélhetünk arról, hogy az Atya elfogadta Isten Bárányának áldozatát, a 'kiengesztelés nagy műve befejeztetett. Húsvét nélkül Krisztus keresztje vagy kudarc, vagy hősies teljesítmény. Csak húsvét fényében érthető meg, hogy a kereszt Isten diadalmas műve. A KERESZT ÉS A FELTÁMADÁS összetartoznak, de húsvét nem egyszerűen nagypéntek „tartozéka“, nem egyszerűen természetes következménye. Hogy mennyire nem következik nagypéntekből magától értetődően a húsvéti esemény, arra jellemző, hogy milyen megfoghatatlan és megdöbbentő volt a feltámadás híre a tanítványok számára. Balga meséknek tűntek fel ezek a beszédek előttük, s nem hitték el azokat (Lk 24, 11). Arról is olvasunk, hogy mennyire megdöbbentek (Lk 24, 22). Máté evangélista pedig arról számol be, hogy a tanítványok közül némelyek kételkedve fogadták a húsvéti hírt (Mt 28, 17). Magdalai Mária a sírtól riadtan futott Péterhez: „Elvitték az Urat a sírból és nem tudjuk, hova tették őt“ (Jn 20, 2). HOGYAN JÖN LÉTRE a húsvéti bizonyosság? Ez a mi kérdésünk most. Mert a mi korunk kételkedő embere és a Jézus korabeli kételkedők között nincsen lényeges különbség a feltámadás kérdését illetőleg. Hiszen a feltámadásról nem állanak történeti okmányok a rendelkezésünkre. Az evangélium nem Jézus-életrajz akart lenni, hanem a hivő gyülekezet bizonyságtétele. Ez a bizonyságtétel hitet akar ébreszteni, hogy így a további bizonyság- tételre tegyen készségessé. Ennek a bizonyságtételnek a tartalma az, hogy Isten támasztotta fel Jézust (Gal 1, 5; 2 Kor 4, 14). Ebben a bizonyságtételben tehát emberek próbálnak szólani „Isten nagyságos dolgairól“ (Csel 2, 12). Meddő vállalkozás is volna a feltámadás csodáját illetően a történetbölcselettel vitatkozni, hiszen a történelem a múlt dolgaival foglalkozik és elmúlt dolgokkal nem kerülhet személyes kapcsolatba az ember. Nem a történelem hoz tehát bennünket kapcsolatba az élő Krisztussal, hanem az élő Krisztus hoz bennünket kapcsolatba a történelemmel. Ahol a húsvéti bizonyosságra eljutottak az emberek, ott ezt a bizonyosságot maga az élő Krisztus adta nekik. HA A TÖRTÉNELEM nem is tud bennünket húsvéti bizonyossággal megajándékozni, mégis fontos a számunkra, hogy mi történt húsvétkor. Mert a húsvéti esemény a hivő ember számára valóságos történet. Jézus Krisztus valóságos testben, valósággal támadott fel, erről ad hírt a húsvéti tudósítás. A húsvéti bizonyosságra pedig akkor jutunk el, ha a Feltámadott Szentlelke által megszólít bennünket az igében s hitet ajándékoz nekünk. Amikor Krisztusról prédikálunk, a prédikációban maga az élő Krisztus szólal meg. Luther ezt így mondja: a fülemmel látom Krisztust. Ezért a testvéri szó, a bizonyságtétel és a hit összetartoznak. Nem zárhatjuk el magunkat a kételkedőktől, hiszen mi magunk isi az ige által győzet- tettünk meg és mindig újra meg- győzettetünk. Jézus egyik tanítványa, Tamás jól tudta, hogy milyen hallatlan nagy dologról van szó akkor, amikor hírül adták neki: a Mester feltámadott. Éppen ezért fogadta kételkedéssel a hihetetlent. Kételkedésével azonban nem hagyták magára. Nyolc nappal_ később ismét együtt voltak a tanítványok és ebben a közösségben jutottak húsvéti bizonyosságra. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott Vagyok közöttük“ (Mt 18, 20). A feltámadás hírét tehát így kell meghallanunk. Nem valami elvont R lelkészt munkaközösségek életéből A Győr—Soproni Egyházmegye lelkészei immár hagyományos szokás szerint gyűltek össze böjti csendes napra március 24-én a győri kon- vent gyülekezeti termében. Nagyhét előtti erőgyűjtés volt a címe és célja ennek az alkalomnak, amelyen Biczó Ferenc, Mitykó Zoltán és Zámolyi Gyula lelkészek szolgáltak s amelyen böjti előadást tartott D. dr. Vető Lajos, az Északi Egyházkerület püspöke is, A püspököt megérkezésekor Welt- ler Rezső esperes keresetlen szavakkal üdvözölte: „Nem íróasztal mellett született nagy nyilatkozattal kívánjuk köszöntení püspök urunkat, hanem azzal a tisztelettel, amely az egyház mindenkori vezetőinek kijár és azzal a szeretettel, amelyről, mint Üdvözítőnk mondotta, Krisztus tanítványait az emberek megismerik.” Vető Lajos püspök előadásában a bűnbánatról és a megtérésről beszélt. „Egyházunk csupa megbántott emberrel van tele, akik abban a kísértésben vannak, hogy folytonos szemrehányást tegyenek az őket ért sérelmekért, de nem hajlandók meghallgatni az őket illető kritikát. Ez a jézust szó: Térjetek meg! — nemcsak és talán nem is elsősorban érzelmi folyamatot jelent, hanem a görög szó elemzése szerint gondolkodásbeli, lelkületbeli megfontolt változást. Ebben a bűnbánatban kell találkoznunkI“ B. S. eszme szemléltetése ez a híradás, és nem is csupán jelkép. Hanem itt Isten hatalmáról és csodájáról veszünk hírt. Az Élő győzelméről a haléi felett. Ezt a híradást szemlélni nem lehet, ez a hír azonban megragadja az egész embert. HÜSVÉTBÖL FÉNY ARAD az életünkbe, és mi hordozhatjuk ezt a fényt. A Feltámadottból erő árad sí ez az erő életet formál s ez az élet a Feltámadott élete a gyülekezetben. Ezt a fényt, ezt az erőt és ezt az életet nem tekinthetjük ragadománynak, és nem vélhetjük azt, hogy mindennek birtokában különbek vagyunk a többi embereknél. Ha mindezt magunknak tulajdonítjuk és kérkedünk vele, akkor máris elveszítettük. A FELTÁMADOTT KRISZTUS felébreszti felelősségtudatunkat. Azt azonban, hogy miért vagyunk felelősek, hogy mit kell cselekednünk, csak esetről esetre hitben és állandó engedelmességben értjük meg. Nem tehetjük meg, hogy felelősségünket „keresztyén elvekbe“ merevítsük és építő anyagnak tekintsük, amiből magunk építjük fel „a megváltott világot“. Hanem amikor Jézus így köszönti tanítványait: „Békesség néktek“, — ezzel békességet ad és elkötelez a békesség szolgálatára. A feltámadásból valóban lehet élni. Megújult keresztyén életünkben, békességünkben és reménységünkben, felelősségben való szolgálatunkban a feltámadás új erői munkálkodnak. A FELTÁMADÁSSAL isten űj VILÁGA tört be a régi világba, ez az űj világ azonban egyelőre még el van rejtve emberi szemeink elől. Sohasem felejthetjük, hogy a feltámadott Krisztus ugyanaz, mint a keresztrefeszített Jézus feltámadása isi elrejtett dolog. Az egyház számára sokszor vált kísértéssé a történelem folyamán az, hogy láthatóvá akarta tenni Jézus dicsőségét. Ez azonban lehetetlen. S a hitnek erre nincsen is szüksége. Megelégszik a Feltámadott elrejtett dicsőségének bizonyosságával. Ha a feltámadott Jézus dicsőségét szemeinkkel is látnánk, akkor nem lenne szükség hitre, de nem lenne szükség az ige hirdetésére sem. . KERESZTYÉN REMÉNYSÉGÜNK a teljesség felé tekint. Hisszük a testnek feltámadásét, vagyis azt, hogy Istennek hatalma van az egész ember felett, ^Tudjuk azonban,^ ázt is, hogy Krisztus sorsa az ő testének, az anyasz’entegyháznak sorsa is. Isten a teljességben adja meg. majd a most még szolgai formában járó egyházának az ö dicsőségét. Minden kísérlet, amely az egyház számára már ebben az időben akar dicsőséget biztosítani, félreértése a keresztyén reménységnek. Húsvéti bizonyosságunkban a hitben — és nem látásban — való járás tükröződik. A bizonyságtételben hangzik s visszhangzik húsvéti örömünk: Krisztus feltámadott. Egykor majd hadd hangozzék felénk a feltámadott Krisztus szava: Boldogok, akik nem láttak és hittek. Lehel Ferenc Dokumentumfilmet készítettek Schweitzer Albert életéről és munkásságáról Már régóta próbálkoztak különféle filmvállalatok filmfelvételeket készíteni Schweitzer Albertról, korunk nagy emberéről, aki január 14-én .töltötte be 83. életévét. A híres afrikai orvos, teológus, orgonaművész és misszionárius mimdezideig elzárkózott a szenzációt hajhászó vállalatok kísérlete elől. Hosszas vonakodás után mégis beleegyezett abba, hogy a bécsi származású Erica Anderson dokumentumfilmet készítsen róla, A film tulajdonképpen önéletrajz. A német szövegű változatban maga Schweitzer beszéli el életét, miként jutott szülőföldjéről, Elsősből orvosként Afrikába, az Ogove folyó melletti Lamibarenöbe, ahol afrikai betegségek gyógyításéra felszerelt kórházát felállította. Elbeszéli fiatalságát, hivatásának kibontakozását, ismerteti főbb gondolatait és bemutatja mindennapos tevékenységét. Erica Anderson közlése szerint Schweitzer Albert először udvarias formában, de kitért kérése elől. „Jöjjön, de filmezési tervek nélkül.” Heteket töltött Lamfaarené- ben. Közelről látta, hogy ez az egyszerű nagy-ember milyen áldozatos, rendszeres munkával tölti ki öreg napjait. Belátta, hogy békében kell hagyni őt. Beismerését közölte Schweitzerrel — s ekkor kapott először engedélyt arra, hogy filmfelvételeket készítsen. A filmet először Berlinben mutatták be. Nagy sikert aratott. A nagy kölcsönző vállalatok mégse merték átvenni. Attól tartottak, hogy a rövid-film kölcsönzése sok vesződséggel és kevés haszonnal jár majd. Végül az egyik egyházi filmvállalat vette kézbe a dolgot, B. L. Húsvéti imádság Valóban, méltó és igaz, helyes és üdvösséges, Szentséges Úr, Mindenható Atya, örök Isten, hogy Iköszönetét mondjunk Neked: Az egész világ érzi és megismeri, hogy az egész emberi nemet felemeled elesettségéből. Űj életerőre kelted, ami elaggott, új magasságokba emeled, ami a bűn mélységeibe hullott alá. Most látjuk annak beteljesedését. amit az Ótestámentom igazai hittek és reméltek. így reméljük mi is, hogy beteljesíted, amit ma Krisztus űrünk által ígérsz... Lelkésziktatás llbertlken Március istám ' vasárnap délután Válint János esperes beiktatta ifj. Dedinszky Gyulát az alberti gyülekezet másodlelkészi állásába. A Déli Egyházkerület nevében D. Ordass Lajos püspök, a gyülekezet nevében Roszik Mihály lelkész, az egyházmegyei lelkészi munkaközösség megbízásából Nagy bocskay Vilmos lelkész,, a református gyülekezet részéről dr. Kovács Sándor lelkész, a békéscsabai hívek nevében Csiaki gondnok s a volt évfolyam- társak nevében Cselovszky Ferenc köszöntötték a beiktatott másodlelkészt. (Részletet közlünk Johan Bojer: Az utolsó viking című regényéből. Norvég halászokról szól a könyv, akik a téli hónapokban otthonuktól mesz- sze végzik emberfeletti munkájukat szelek, viharok és fagy közepette. Halászat közben, távol minden lakott helytől egy fjord szűk partjain a napokon át szinte alvás nélkül megfeszített munka közben az egyik halász halálosan megbetegszik. Íme utolsó óráinak története.) — Nem jól érzed magad, Elezeus? Nem, ügyi? A beteg a homlokát ráncolta, iparkodott összeszedni gondolatait, szemét kerekre nyitotta és alig hall• hatóan felelte: — Űrvacsorát akarok venni. A halászok feszengtek, az öreg ’ Suzansa hümmögött, csendesen • mondta, hogy messzi oda a pap. — A bűnbocsánat... még... mész- : szebb van. Az öreg kormányos most egészen lehajolt, fél kezéről lehúzta a kesztyűt, megtapogatta a beteg homlokát. — Hát... olyan igen-igen rosszul vagy, Elezeus, mi? — Én... én.., meghalok még az éccaka. — Hm. Per most leguggolt az ágy mellett ,és mozdulatlanul nézte a beteget, ’.fakó, öreg ábrázata közben teljes- '.ségqel megváltozott, tükör lett, tisztán mutatta mindazt, ami a beteg ; lelkében végbemegy. Lars nem győzte bámulni. Ez volna Per Suzansa, a golyhó és tréfamester? Hiszen úgy ül ott, mintha édesapja volna. Ele- zeusnak, gyulladt szélű szeme csupa gyöngédség, széltől cserzett arcán ünnepi nyugalom, mintha zsoltárt énekélne. Néma csend volt, valamennyien az öreg kormányost nézték. Mígnem Kris táv er megszólalt: Az utolsó vacsora — Most mán tán... hiába is vóna... még ha elvinnénk is a doktorhoz ... Hm. Per az emberekre nézett, de azok szótlanul bámultak maguk elé, nem tudtak mit felelni. Egy darabig csend volt megint. Akkor a beteg újra elkezdte: — Űrvacsorát szeretnék venni... bűnbocsánatot szeretnék... A halászok megint feszengtek a helyükön, de még egymásra pillantani se mertek. Per Suzansa most felemelte fejét és Kristaverre nézett. Ügy állt ott a két bokorgazda, mintha együtt volnának valamilyen veszedelemben, amelyből nem látnak menekülést. Papot hozni, hogy még jókor, ideér= Nau^ßh'u. Csajén — lehetetlen. Néztek egymásra — fejüket ingatni felesleges volt. Hallani lehetett a sok szapora lélegzést meg a gyertya sercegését. — Csak tudná az ember, mitévő legyen — mormogta végre Krista- ver. A többiek szeme is mintha a kivezető utat kereste volna. Egy idő múlva Arnt Aasan megkockáztatta: — Még ha baptisták vónánk ... Erre felfigyeltek mindannyian. Kristaver megtörölte homlokát a kötött kesztyűjével és most végre ki merte mondani: — Amennyire oékolás korombul emlékszem, hát. ~.. — Igen! —, szólt a szavába Lars, az ő fejében volt a legfrissebb a káté. — Szükségből minden keresztyén ember... — Tovább ő se merészkedett. Mert az már igazán a lehetetlenséggel határos, hogy közönséges halandó ki merje szolgáltatni a szentséget. De a beteg megint mormogott valamit, tágra nyitotta szemét és zavarodottan nézett körül, mindenáron fel akart kelni, azt mondta, templomba megy, és az asszony is jöjjön vele. „No, gyere már, Berit!“ Per nagy nehezen visszafektette és ráterítette a takarókat. — Feküdj le szépen, Elezeus! — csitította, mintha kisgyermeknek beszélne. — Eresszetek, hadd megyek a templomba, úrvacsorát venni, mer különben ... elvesztem ... Szótlanul ültek ott körülötte, figyelték a ziháló, lázas lélegzetét. Egyszer csak hallják, hogy zctkog. — Jaj ... késő ... már itt is van értem. Hát nincs kegyelem?! Ö, csak úrvacsorát vehetnék! Késő, hiába, Szóljatok hát, ügyi, már késő? Mitévők legyenek? Tanácstalanul bámultak maguk elé. Most már tudták, hogy Elezeusnak nincs vesztegetni való ideje. Végre is Arnt bon- tóttá meg a csendet. — De hisz így csak nem hagyjuk... És akkor az öreg Suzansa hirtelen felemelte a fejét és Henrikre nézett. Mindjárt azután a többiek is odafordultak. Szóval nem mondták, de Henrik érezte, hogy rá mutatnak a szemükkel: „Ha van közöttük, aki méltó, hát te vagy az.“ Lehajtotta fejét, félt felpillantani; Csak nem akarnak ilyen súlyos terhet, felelősséget éppen őrá hárítani? De érezte, hogy szemük rajta van: uTéged választunk. Ha van közöt-