Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-19 / 3. szám

A NEVETŐ EMBER

Van gyógyulás as issdkossághól

HITTEL, KÉSZÜLTÜNK második fóti konferenciánkra. Bizonyosak voltunk abban, hogy Isten most is összehozza azokat, akik számára szabadulást készített;

AZ ODAÉRKEZÉSKOR szomorú látvány fogadott Egyik, már két konferenciát megjárt atyámfia részegen feküdt az egyik hálóban, méghozzá jól összetörtén, véres fejjel. Kijózanodása után sem tudtuk meg, hogyan került oda, A megnyitó áhítat központi gondolata volt a válasz az általa elénk hozott kérdésre: az Isten hozta oda. Nemcsak öt; hanem a többi 14 férfi és 5 női iszákost s más, főleg szexuális nyomorúságban megkötözött felebarátainkat Us. De azokat is az Isten hozta, akiknek családjában valamelyik családtag rabja a szenvedélynek, sőt még azokat a lelki betegeket is, akiknek megkötözött gondolkozásmódja nem kis nehézséget okozott a Mentőszolgálat munkásainak. — Sokan jöttek a szolgálat után érdeklődők is és szabadult iszákos felebarátaink is.

ISTEN IGÉJE a reggeli áhítatokban Isten szeretetét hozta a résztvevők elé. Az evangélizációban a bűn tüzének jelentőségle bontakozott ki az ember számára. Nem tudott az emiber szabadulni a bűn, az ítélet, a kárhozat tüzének borzalmaitól, mélységeitől, de az oltáron meg- áldoztatott Bárány, s a Szentlélek tüze feloldotta a sötét világ erőit. Három délután konferenciánk finn vendége Vaipifl Márton lelkész szolgált- Feltárult előttünk tudományos előadásban az alkoholizmus különféle pka, egy másik előadásban az alkohol lizmus kifejlődésének fázisai és egy harmadikban a finnországi antialkoholista munka; Különösen a Mentőszolgálat munkásai számára voltak értékesek az előadások; Sok kérSajtóosztály HÍREI

Felhívjuk a lelkészek és kántorok Ügyeimét, hogy a Sajtóosztályon a következő kórusművek kaphatók: Kapi-Králik Jenő: 98-ik zsoltár (12 oldal, ára 3 forint); Endre Béla: Ne hagyj elesnem (4 oldal, ára 2 forint); Gárdonyi Zoltán: Énekeljetek az írnak (4 oldal, ára 1 forint).

Közöljük 'kedves olvasóinkkal, hogy az 1958-as Evangélikus Naptár e hó végén megjelenik. Ára 8 forint. Előzetes megrendeléseket iratterjesztésünk elfogad. Cserportos rendelések esetén iratterjesztések- nek 10 százalék kedvezmény.

désben próbáltunk az egyes részlet- kérdésekre felvilágosítást kapni.

Rövid, de nagyon tanulságos előadásokban hallottunk azokról a csapdákról, amiket a sátán állít iszákos felebarátaink életébe, amik meg is fogják őket, úgy, hogy ne tudjanak szabadulni. Az esti áhítatokban a Krisztus diadala, győzelme tárult elénk a kísértés, a bűn és a halál felett, továbbá az ellenálló ember felett. Egy délután a környezet szerepét és jelentőségét ismertük meg a szenvedélyek kialakulásában és fenntartásában. Minden délután személyes bizonyságtételek hangzottak el azoknak ajkáról, okikét Jézus szolgálatunkon keresztül szabadított meg az alkohol szenvedélyének rabságából. Dicsértük az Urat, hogy már évek óta ellenáll néhány felebarátunk a kísértésnek. Ök a Mentőszolgalat legáldottiabb bizonyságai.

HOGY ISTEN mit végzett a konferencián, emberi értelemmel lemérni nem tudjuk. — Kétségbeejtő segélykiáltás jutott el hozzánk egyik dunántúli faluból. Imádkoztunk, hogy felebarátunk ott legyen a konferencián. Isten elhozta. Egész eddigi életét kárnak és szemétnek ítélte. Az Ür kinyitotta szemét, s meglátta, mennyire hiábavaló volt eddigi élete, s azt is, hogy csak Jézus segítségével haladhat a keskeny úton. Egy másik atyánkfia úgy jött a konferenciára, mint akinek mindahhoz, amiről itt szó lesz, nem sok köze van. Nem iszákos! Kijelenti, hogy nem nyugodott itt meg, sőt inkább felkorbácsolódott . a lelke. Szeretné tisztán látni bűneit, hogy ne járjon a sötétségben.

Volt, akit az bántott nagyon, hogy miért nem engedett már évek előtt a hívásnak. Most útközben is volt benne olyan hang, mely azt mondta: minek mégy oda? Végül is köszönte Jézusnak, hogy idesegítette s megismerhette nyomorúságával kapcsolatban Isten szeretetét.

EGY MÄSIK a börtönből szabadult nem régen. Túl közlékeny. Jézus az ő élete számára megadta a szabadulást az ital nyomorúságából, ami a börtönbe vitte. — Van, aki személyi bálványától, másik az őt érő rágalmak, hazugságok áradatából talált szabadulást Krisztusban. — Mindezekért hálásak vagyunk Istennek.

A MENTÖSZOLGÄLAT egyre jobban égeti a lelkünket. Finn lelkésztestvérünk előadásából kiderült, hogy bizony ml még eléggé elmaradottak vagyunk. Sok imádkozó kézre s Krisztusban fáradhatatlan lelkek szolgálatára lenne szükség. Kérjük Istent, hogy adja meg azt is.

Szalay Károly

ILYENTÁJT faluhelyen disznótorok illata szállong a levegőben, pines bort fejtenék a behavazott pincék tájékán s estefelé kipirult arcú leányok s legények sietnék a ropogós havon, világos ablakú házak felé, ahonnan zeneszó hallatszik. S a városon is kirakatok konfetti», lampionos dísze, az utcák megélénkülő esti forgalma mind arról beszél: farsang ideje van. Az esztendőnek az a szakasza, amikor az emberek úgy vélik: szabadjára kell ereszteniük jókedvüket, mert ez a vidámság, a szórakozások, a mulatságok időszaka.

Bár a farsang jókedve nem ver akkora hullámokat manapság, mint régen. S ez jól is van így. Jele annak, hogy átalakuló társadalmunkban kiveszőben az emberek, akiknek egyéb gondjuk _ sincsen, mint a szórakozás. Két-három évtizeddel ezelőtt ilyenkor az újságok főgondja a báli naptár és a báli krónikák, a megjelent „előkelőségek” luhakölteményeinek lelkendező leírása. Ezt nem nélkülözzük s nem kívánjuk vissza. S viszont másfelől a farsang határai kissé elmosódtak. Az év minden szakában s mindenütt akad táncoskedvű ifjúság. S ez is jól van így. A mértékkel s ízléssel szórakozó ember kedves lehet Isten és az emberek előtt. Erről a vidám, mosolygó, nevető emberről szeretnénk most egy kicsit 'elgondolkodni.

AZ EMBER EMBERSÉGÉHEZ

tartozik a vidámság, a nevetés, mint a sírás is, a mosoly éppúgy, mint a szív gyöngye: a könny. „Ajkunk szélén kivirágzik a nevetés”, irta egyik költőnk, szépen s igazán. A magyar nyelv kincsestárának gazdag szókészlete bizonyítja, hogy népünk leikétől mennyire nem idegen a derű. Ám egy két népi szólásmondás: „Borúra derű”. „Nincsen öröm üröm nélkül”, s effélék is emlékeztetnek egy általános emberi igazságra: Az ember vidámsága, derűje mögött valamiképpen mindig harc van. Minden nevetés győzelmi kiáltásként buggyan fel az emberi ajakról. minden mosoly egy kitűzött győzelmi zászló. A bánattal, a csüggedéssel, a bajjal vívott harc győzelme az öröm. Az emberi vidámság boronájáról, a humorról mondotta valaki: „Humora annak van, aki mégis nevet.” Mégis: minden, az emberi életet beárnyékoló veszedelem, félelem, nehézség ellenére. A bennünk és körülöttünk levő bűn ellenére, annak ellenére, hogy —■ egyik ősi egyházi énekünk szerint —■ „Életünkben szüntelen heil ál lesi léptünk” (791. sz. az Énekeskönyvben). Ez a „mégis” azonban nem a „Sohase halunk meg” balga belefeledkezése a mulatság zsivajába, hogy meg ne halljuk a múló idő perce- néséf és saját szívünk döbbent dobbanását, hanem derűs, vidám és

győztes szembenézés bűnnel, fiaJa& lal, élettel s idővel. Ez a „mégis’* — a hit döntése, a hit kiáltása, a hit győzelme. „Humorban nem is-* merek tréfát”, mondotta egyik nagy magyar író s humorista. Igaza volt. Az igazi nevetés komoly és nagy dolog, mert győzelem van mögötte. A világosság győzelme a sötétség, az igazság győzelme a haimís- ság, az élet győzelme a halál, a hit győzelme a kétely és csüggiedés felett.

MERT A HIT LATJA a nevető

Istent. Azért nyílik nevetésre aZ ember szája, mert Isten a maga

képére formálta s az Isten nem a bánatnak és- a halálnak, hanem az örömnek és az életnek az Istene. S Isten öröme is a győztes Űr nevetése a bűn minden balga hiábavalósága felett. (Zsolt. 2. 4.) Ezért, mert Ö az Űr szent diadallal^ nevet, árad el az ember szívén, az Ö gyermekének szívén is a boldog örvendezés: „Akkor megtelt a szánk nevetéssel...” (Zsolt. 126, 2.)

JÉZUSRÓL nem jegyezték fel, hogy nevetett volna (azt, hogy sírt, igen, nem is egyszer: János 11, 35, Lukács 19, 41). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Mester nem nevetett. Azt, hogy örült, többször is feljegyezték az evangélisták (Lukács 10, 21, stb.). S az apostolok is arra buzdítják a gyülekezeteket: „örüljetek — mindemkor” (Filippi 4, 4),

A keresztyén ember szívétől nem idegen a mosoly, a nevetés. Hitéből fakad, aminthogy minden tettének abból kellene származnia. Hitéből s az azt jelenti: Istenre emelt tekintetéből. Amíg reá nézünk s orcánk feléje fordul, bízvást tudhatjuk, hogy megáldja örömünket s vidámságunk kedvességet talál előtte.

Groó Gyula

HÍREK A

ROMAN NÉPKÖZTARSASAGBASÍ LEVŐ ZSINATPRESBITERI AG- HITV. EVANGÉLIKUS EGYHÁZKERÜLET ÉLETÉRŐL

Az egyházkerület őszi egyetemes közgyűlése Deák Ödön nagyváradi lelkészt választotta főjegyzővé (püspökhelyettessé). Bíró László hosszú- falu-felszegi lelkész elhalálozása után Kovács László bukaresti lelkészt hívta meg az egyházközség. A bukaresti egyházközség új lelkésze Szedressy Pál volt simonyiújfalusi lelkész. Az 1957—1958, tanévre 2 férfi és 2 nő hallgató iratkozott be a Teológiai Intézet első évfolyamán ra. A lelkészutánpótlást biztosítottnak látják.

Hivatalos közlemények

X Magyarországi Evangélikus Egyházegyetem Közgyűlésének Elnöksége levelet intézett a művelődés- ügyi miniszterhez. A levélben ismerteti az Északi Evangélikus Egyház- kerület tanácsülésének határozatát, az Egyházegyetem tanácsülésének határozatait, az Egyetemes törvényszék határozatát, az Országos Béketanács Evangélikus Békebizottságá- nák kibővítését, valamint a törvényesség helyreállításának érdekében tett egyéb intézkedéseket. Ezek felsorolása után a következő kéréssel fordult az elnökség a művelődésügyi miniszterhez:

„Mindezek alapján feljogosítva érezzük magunkat oly irányú kérelmünk előterjesztésére, hogy az 1957. november 26-án kelt intézkedéssel az evangélikus egyházhoz kiküldött Gmák Károly miniszteri biztos visz- szahívásáról Miniszter XJr intézkedni szíveskedjék

Kállai Gyula művelődésügyi miniszter január 13-án kelt levelében a következőket válaszolta az Egyházegyetem Közgyűlése Elnökségének:

„Tisztelt Egyetemes Közgyűlés Elnöksége!

Felülvizsgáltam az 1958. január

7-én kelt kérelmüket, amely szerint

az Evangélikus Egyházhoz kiküldött Gmák Károly miniszteri biztos visz- szahívását kérik.

Azok a változások, amelyek az Evangélikus Egyházban az elmúlt hetek alatt az állami és egyházi törvényeknek megfelelően személyi vonatkozásban is végbementek, lehetővé teszik, hogy az állam és az Evangélikus Egyház között az ellen- forradalom és az azt követő idők alatt megromlott viszonyt helyreállítsák. Meg kell azonban mondani, hogy a jóviszony helyreállítása érdekében bizonyos intézkedések megtétele az elkövetkezendő időben is még szükségessé válik, különösen ami a Déli Egyházkerület vezetését illeti. Meggyőződésem, hogy az evangélikus egyház lelkészeinek túlnyomó nagy többsége akarja az állam és az egyház közötti normális jóviszonyt és ennek érdekében fog a jövőben tevékenykedni.

Mindezek alapján úgy határoztam, hogy Gmák Károly miniszteri biztost az Egyetemes Egyháztól és az Északi Egyházkerülettől visszarendelem. A Déli Egyházkerületnél Gmák Károly miniszteri biztos további működése egyelőre még szükséges.

Tisztelettel

Kállai Gyula.”

idők kezdetéről szőlő könyvben meg vagyon írva az első galamb története és a másodiké is, melyet Noé ősatyánk küldött fel- derítőként bárkájából, amikor már bezárul- tak az ég csatornái, és elapadtak a talaj mélyéből feltörő vizek. De ki adta hírül a harmadik galamb útját és sorsát?

Az Ararát-hegy csúcsán pihent az életmentő hajó, ölében az özönvíztől megkímélt életek sokaságával, és amint az ősatya tekintete az árbocról kémlelve csak hullámok végtelen vizét látta, kibocsátá első galambját, hogy hírt hozzon néki, van-e már száraz foltja a földnek a felhőtlen ég alatt.

Az első galamb — mint ahogy meg vagyon írva — levegőbe emelkedve kitárta szárnyait. Keletnek vette útját, majd nyugat felé repült, de minden földet még víz borított. Sehol nem lelvén tenyérnyi* helyet, hogy megpihenhessen, lankadni kezdett szárnyának ereje. Így hát visszatért a bárkához, mely egyedüli szilárd ponfja volt a világnak. Er- Uyedő szárnyakkal keringett a hegy ormán nyugvó hajó körül, mígnem Noé kinyújtó feléje tenyerét és bevivé magához a bárkába. Tjét napig várakozott Noé, egy teljes hétig, Ali. meiy nem ontott többé esőt, állandóan apasztva a vizek tengerét. Akkor útnak indította második galambját, hogy hirt hozzon néki. Hajnalban szállt fel a galamb, és Imire Esteledett, a szabaduló föld üzeneteként olajA HARMADIK GALAMB LEGENDÁJA

Irta: Stefan Zweig (Szerző Három legenda c. könyvéből. Európa Kiadó)

ággal csőrében tért vissza. így tudta meg Noé, hogy a fák koronái már kiemelkedtek a vízből, és a nagy megpróbáltatás ideje véget ért. Üjabb hét napig várakozott, míg ismét útnak bocsátott egy galambot, immár a harmadikat. Ez is hajnalban bontotta szárnyait és sebesen szállt tova a messzeségbe. De estére nem tért vissza. Nap mint nap kémlelte Noé a láthatárt, de szárnyas hírnökének nyoma veszett. Ekkor világossá vált az ősatya előtt, hogy a föld immár felszabadult és a vizek visszatértek.medrükbe. A harmadik galamb felől azonban nem jutott jeladás sem Noéhoz, sem utódaihoz, és senki sem adta még hírül történetéti

A harmadik galamb útja és sorsa pedig ■ÖV imigyen alakult: verőfényes hajnalban Szállt fel a bárka dohos odvábái, mely tompán visszhangzott a sötétbe zsúfolt állatok türelmetlen morajlásától, melyben paták tülekedtek és karmok, és vad hangzavarba vegyült bőgés és bégetés, ugatás és csipogás, nyerítés és füttyszó. Kirepült a galamb a szűk zsúfoltságból a végtelen messzeségbe, a feneketlen sötétségből az azúrkék fénybe. És amint szárnyait bontogatta a kristályos, esőtől fűszeres levegőben, szabadság hullámzott körülötte és a mérhetetlen távolságok boldogító érzése. Alatta a mélyben vizek csillogása, erdők nedves mohájának zöld ragyogása; a mezőkről crpálosan szállt égnek a gőzölgő hajnali pára, és a növényzet illatos erjedése balzsammal édesítette a réteket. A mennyek érces boltozatáról fény zuhogott alá, a hegyek ormán hajnalpírrá törtek a felkelő nap ragyogó sugarai, vérpiros visszfényt tükrözve a tengerek sima felületére és gomolygó gőzzel telítve a virágba borult földeket. Részegítő volt a világ ébredésének a látványa, és a bíbor levegőben boldog mámorral úszott kiterített szárnyain a galamb. Szállt, szállt, földek és tengerek felett, álmodozva ábrándos ámulatban, mígnem szárnyai bölcsöringató hullámzásában maga is álommá vált. Istenhez hasonlóan most ő is elsőnek láthatta a víztől szabadult világot és nem tudott betelni mámorító látványával. Rég megfeledkezett már Noéról, a bárka fehér szakállú gazdájáról, megfelejtkezett rendeltetéséről is és arról, hogy visszatérjen. Mert most már a világ volt hazája és az égbolt tulajdon otthona.

I

'gy szállt a harmadik galamb, az ősatya hűtlen küldönce a világűrben tova, mind távolabb, önfeledten himbálózva mámora áramló hullámain, boldog nyugtalanságtól hajtva, mérhetetlen tér és számlálha- tatlan idő közepette, mígnem szárnyai ólmos érnyedtségbe lankadtak. Ellenállhatatlan kényszerrel vonzotta '-magához a föld, mind mélyebbre süllyedt bágyadt szárnycsapása, érintve már a fák nedves koronáját, és végül a második nap alkonyán leszállt egy erdő mélyére, mely névtelen volt még, mint minden az idők kezdetén. Az ágak sűrűjébe rejtőzve pihent meg lebegő röpte után. Rőzse takarta, szellő altatta, hűs volt rejteke délben, és meleggel burkolta az erdős avar hűvös éjjelen. És idővel megfeledkezett a szél szántotta egekről és a távolságok csábításától; védőén ölelte körül a zöld boltozat, és az idő megméretle- nül nőtt körülötte.

C áfát világunkhoz közeli erdő volt, melyet az eltévedt galamb otthonául választott, de emberek még nem lakták, és ily elhagya- tottságának magányában idővel derengő álommá változott az elfelejtett galamb. Az éj sötétzöld homályában fészkelt, az évek múltak' felette, és megfeledkezett róla a halál, mint ahogy nem hal meg soha átmentett párja mindazon állatoknak, melyek tanúi voltak a vízözön előtti világnak: nem terítheti le őket sem vadász fegyvere, sem pusztító betegség. Látatlan húzódnak meg a földlepel felderítetlen hajlataiban, miként galambunk az erdő sűrűjében. Néha persze sejtelem szállt feléje emberek közelségéről, távolról lövés dördült el, felverve visszhangjával a zöld falak magányát, favágók fejszéje döngette a törzseket, tovadübörögve a csalitok árnyas mesgyéin, szerelmesek halk kacagása tompítva titkon turbékolt az ágak útvesztőjében, és bogyót kereső gyermekek vékony cérnahangja elnyújtva hallatszott a távolból. Az elsüllyedt galamb, lombba és álomba szőve, hallotta ugyan a világ zavaros foszlányokká szűrődő messzi hangját, de félelem nélkül figyelte neszét és csak mind mélyebben simult sejtelmes rejtekébe.

Tj gyszer azonban dübörögni kezdett <2

■*-* föld háta, és a békés űrt mennydörgés töltötte be elemek erejével, mintha csak szét* hasadni készülne az egész világ. Fütyülve cikáztak a levegőben fekete érctestek mázsás tömegei és ahova csak estek, borzadva rebbent szerte a föld és szalmaszálként töredeztek szilánkká az erdő agg óriásai. Egymásnak hajították a halált tarkaruhás emberek izgága sorai, és rettenetes gépek okádtak szüntelen tüzet és megsemmisülést. Villámok szökkentek a földről a felhőkbe és sikoltó sivítás vegyült a mennydörgés orgonaszavába. És oly hatalmassá nőtt az elemek viharzása, mintha a föld az égbe akarna lendülni, vagy a mennybolt készülne leszakadni a föld megsebzett ölébe. Felriadt álmából a galamb. Halál volt felette, pusztulás körülötte. Mint egykor a víz, úgy özönlött most a lángtenger a világra. Kitárva szárnyait ijedten rebbent fel, hogy új hazát keressen a beomlá erdő helyébe — a béke egy szigetét.

Magasba lendült és riadtan száguldott földjeink felett, hogy békét és nyugalmat találjon, de akármerre szállt, mindenütt vad háború dúlt, mindenhol villám és mennydörgés, tengernyi tűz és vér árasztotta a világot, egy újabb, borzasztóbb, lángoló tűzözön. Kapkodva csattogtak szárnyai földünk felett, ijedten kerestek szemei egy talpalatnyi földet, hol megpihenhetne és honnan elhozhatná az ősatyának az ígéret olajágát. Dg sehol sem lelte. És a romlás árja mind magasabbra szállt a tébolyba kergetett emberek feje fölött, mind mélyebbre harapóztak a sebzett föld, vonagló húsába világégésünk sistergő lángjai. És a galamb még mai napig sem talált pihenőhelynek új otthonára, mint ahogy az emberek sem lelteik békességet. Ennek előtte pedig nem adatott meg neki a hazatérés kegyelme. Senki sem látta az eltévedt, békét kereső, mitikus galambot, és mégis ott röpköd felettünk riadtan, nyugtalan verdesve emyedő szárnyakkal. Csak néha, éjnek idején, lidérces álmainkból felriadva, hallunk suhogást a levegőben, siető, űzött kergetőzést a sötétben, zavaros rebbenést, tanácstalan menekülést. És az eltévedt galamb feszülő szárnyain lebegnek sötét gondolataink, félelmében hullámzik mindannyiunk vágya. Saját sorsunkat viszi most hírül az ősatyának az ég és föld között lebegő galamb, régmúlt időknek e hűtlen küldönce.

Es ismét, mint sok ezer évvel ezelőtt, egy egész világ várja, hogy valaki kinyújtsa elébe kezét, és felismerje, róla, hogy a megpróbáltatás ideje immár véget ért.