Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-05-25 / 21. szám

Lelkesen — Lélek által MINDEN JÓ ÜGY ELŐREVITE- LÉHEZ, minden jó eredmény eléré­séhez lelkesedésre van szükség. Hinni kell az ügy igazságában, fon­tosságában és lendülettel tömi a cél felé. Mikor az ügy elveszíti az érte lelkesedek táborát, sorvadásra van ítélve. Nem kétséges az, hogy a lelke­sedésnek azokban az emberekben is meg kell lennie, akik az egyház gügyét” képviselik a világban. Hinniök kell, hogy ez az „ügy”, igaz ügy —, hogy ennek az ügynek elő­rejutása fontos nemcsak számukra, hanem az egész világ számára és tevékenyen kell munkálkodniok a cél elérése érdekében. Ha az egyház tagjaiban nincs lelkesedés, akkor meghanyatlik az egyház élete, bi­zonytalanná válik a haingja, elveszti formáló ereiét', missziói lehetőségét; betokosodásra, összehúzódásra, sor­vadásra van ítélve. Az az általános nézet, hogy a lel­kesedés elsősorban az ifjúságtól várható. És ez igaznak bizonyul. Persze vannak enervált, fáradt, te­vékenységre képtelen fiatalok is. Napjainkban is bőven találhatók. De kétségtelen az is, hogy a lelkesedés valamiképpen összekapcsolódik a fiatalság életerejével. AZ ÉLŐ EGYHÁZ MINDIG SZÁ­MOL az ifjúság lelkesedésével. Nem veti meg azt, nem nyomja el, ha­nem teret biztosít számára a gyű- j lekezet életében és helyes mederbe tereli. Megnyitja előtte a gyüleke­zeti élet kapuit, felfedi előtte a táv­latokat és engedi, hogy lendületével az egyház vérkeringését frissé, és életteljessé tegye. — Ismertem gyü­lekezeti ifjúságot, amely nagy lel­kesedéssel egy-kettőre széppé és otthonossá teremtette a gyülekezeti termet saját kezeivel és így biztosí­tott otthont a gyülekezetben folyó belső életnek. Találkoztam olyan fiatalokkal, akik néhány hét alatt olyan énekkart hoztak létre, a gyü­lekezetben, hogy az versenyképessé vált évtizedes múltra visszatekintő énekkarokkal. Tudok olyan biblia­körről. amely szűkös zsebpénzből, nagy leleményességgel többet pro­dukált a szeretetszolgálatban, mint a gyülekezet egész közössége együtt­véve. Láttam halódásra ítélt szór- ványgyülekezetet megelevenedni és megizmosodni fiatal keresztyének szolgálata által. — De láttam — hogy valósággal és képpel éljek — félig megépített tornyokat is, ame­lyek a lelkesedés lelonadásáról, a lendület megtorpanásáról, az elfára­dásról beszéltek. És itt van valami, amit nekünk, az egyházban élő em­bereknek sohasem szabad elfelej­teni. A lelkesedés mám minden, ;,mert elfáradnak az ifjak és meg- lankadnak, megtántorodnak a leg- különbek is”. A test világában a test fáradásával. az izmok ellanka- dásával, az idegek kimerülésével is számolni kell. — Amíg bűn van a világon, a megtántorodással, a té­vedéssel, a melléfogással is szá­molni kell. A lelkesedés magában véve kevés és ingatag talaj ahhoz, hogy egy­házépítő erő legyen. — Ehhez Lé­lekre van szükség. — Szentlélekro. «— A Lélek többet tesz annál, hogy felbuzdít. Tanít, utat mutat és meg­erősít. MEGTANÍT BENNÜNKET A LÉ­LEK ARRA, hogy ne bízzunk túlsá­gosan önmagunkban. Ne becsüljük feljebb a természetes erőket annál, amennyit a valóságban érnek. Meg­tanít bennünket arra, hogy felmér­jük erőnket, számba vegyük a fel­adatokat, de az akadályokat is. Utat mutat a Lélek, arra, hogy a feladatokat hogyan lehet elérni, a cél felé merre kell menni. Medret szab a lelkesedésnek, amelyben leg­többet lehet tenni azért, aminek el­érésére felbuzdított bennünket. Meg­oltalmaz a melléfogástól, a helyte­len utakon való elfárasztó tévely­géstől, erőnk elprédálásától. Megerősít bennünket a Lélek, hogy el ne akadjunk útközljen. Le­veszi rólunk a felesleges terheket. Megszabadít a bűnök guzsbakötő kötelékeitől. Kiszakít a tehetetlen­ség bénító varázsköréből. Üjra indít, ha elakadtunk, visszavezet a helyes útra. Üjra és újra bevon a Krisztus erőkörébe, ahol többet kapunk ter­mészetes erőinknél. A GYÜLEKEZETBEN ÉLŐ EM­BEREK lelkesedése akkor jó és cél­ravezető, ha az a Szentlélek indítá­sából van és a Szentlélek kontrolja alatt áll. Minden nap újra hálás szívvel kell üres kezünket kinyúj­tani a Szentlélek ajándékaiért: a ta­nításért, az útmutatásért és az erő­ért. Csak így lehet az egyházban élő ifjúság lelkesedése is egyházépítő, sőt az egész emberi közösséget he­lyesen szolgáló erővé. Mezősi György Pünkösdi utakon Mögöttem a város... a fülemülék eléménekelnek. Hajtok. A két kerék fürgén forog. Átintenek határon túli, kedves hegysorok. Pünkösd! A szívem csordultig teli. Viszek Lélektől lángoló igéket. Sárgán-lilán ragyognak rám a rétek, és utamat sugáreső veri. A fák közül messze kivillan már a kis templom tornya ... Oda sietek: Ipolyszögre... „létániára”’. * És tekintetem végigsimogatja ének alatt a gyülekezetét. Az első padokban a gyerekek .. . aztán lányok, asszonyok rendre, szépen... a kicsinykék édesanyjuk ölében ... amott a férfiak, fenn a legények a kóruson... És száll az ének: „Jövel, Szentlélek Isten!” A szemek várakozva, figyelve fénylenek. Kicsi, nagy ... jól ismerem mindet! A padokra is egy meleg tekintet... ragyogó, űj tölgyfapadok! Átölel a kis templom békessége... Itthon vagyok. * Hazafelé. Hanyatlik már a nap. Vízililiomok virágzanak. Aranykelyhüket égre emelik, s az esti sugarakkal megtelik. Cirógató szél jár a rét felett, hogy a sebesen zendülő Szelet ne feledjem, pünkösd tüzes Szelét. Dalol a szívem. Mosolyog a rét. De most... gépem gyorsan le­fékezem ... Az ingoványos kiöntéseken milyen fehér virágok ezre nyit, s ingatja lenge, könnyű kelyheit ! Fehér virágok, honnan nőttetek? Fehér csodák, hol a gyökeretek? Igen, a pünkösdi Láng így teremt fehér csodát a lápon! Tiszta, szent. Istent magasztaló új életet ma is! Egyházat! Gyülekezetei! TURMEZEI ERZSÉBET ÖNZŐ ÓRIÁS Osoar Wilde: ^ Délutánonként, iskolából jövet, a gyermekek be szoktak térni az Óriás kertjébe kicsit játszogatni. Nagy, kedves kert volt az, pá­zsitja puha és zöld. Itt-ott gyönyörű virágok kandikáltak a fűből, mint a csillagok, tavaszidőn tizenkét ba­rackja borult pompás rózsaszínű gyöngy-virágba, s hozott ősszel gaz­dag gyümölcsöt. Madarak ültek a fákon, s oly édesen énekeltek, hogy a gyermekek meg-megálltak játék közben hallgatni. „Milyen boldogok vagyunk itt!” — kiáltották egymás­nak. Egy napon aztán az Óriás hazajött. Látogatóban járt barátjánál, a Kornvalli Szörnyetegnél, hét esz­tendőt töltött nála. Hét esztendő alatt minden mondanivalóját elmondta —- nem sok mondanivalója volt —- és elhatározta, hogy visszatér tulajdon várába. Mikor megérkezett, észre­vette a játszó gyermekeket a kert­ben. „Mit csináltok ti itt?” — kiáltott igen mogorván, és a gyerekek elsza­ladtak. „A saját kertem — saját kertem“ — mondta az Óriás, — „ezt min­denki megértheti, és senkit nem en­gedek itt játszani, csak magamat.” Tüstént magas falat húzott körös- körül és figyelmeztető táblát tűzött rá: Aki átmászik, pórul jár! Igen önző Óriás volt. Szegény gyermekek, most már se­hol sem játszhattak. Próbáltak az úton, de az poros volt s tele éles kővel. Ott nem szerettek játszani. Nem tehettek mást, leckevégeztével járkáltak a magas fal körül, s em­legették, hegy milyen gyönyörű is az a kert odabent. „Milyen boldogok voltunk ott,” -— mondogatták egy­másnak. Aztán jött a Tavasz, s az egész vidék tele lett kicsi bimbókkal és kis madarakkal. Csak az önző Óriás kertjében volt még mindig Tél. A madarak ott nem voltak hajlandók énekelni, mert ott nem volt gyer­mek, és a fák elfelejtettek virágozni. Egyszer egy gyönyörű virág kidugta fejét a pázsitból, de amikor meglátta a figyelmeztető táblát, úgy elszomo­rodott a gyermekek miatt, hogy visz- szabujt a földbe és folytatta az al­vást. Egyetlen népség érezte jól ma­gát a kertben: a Hó meg a Fagy. „A tavasz elfelejtette ezt a kertet,” — harsogták — „így hát egész évben itt lakhatunk.*• A Hó letakarta a pázsitot nagy fehér palástjával, a Fagy meg ezüstre festett minden fát. Aztán meghívták az Északisze­let, hogy lakjék náluk és az jött. Bundába volt burkolm, naphosszat üvöltött végig a kerten, s belefújt a kéménylyukakba. „Remek hely ez”, — -mondta —-, „hívjuk meg vendé­gül a Jégesőt.” És a Jégeső jött. Minden áldott nap három óra-hosz- szat csörömpölt a vár tetején, míg összetört szinte minden cserepet. Ak­kor elkezdett a kerten fel-alá nyar­galni, amilyen gyorsan csak tudott. Ruhája szürke volt s lehellete mint a jég. „Meg nem érthettem, mért késik a tavasz” — mondta az önző Óriás, ahogy az ablalknál ülve kitekintett hideg, fehér kertjébe. „Remélem, majd csak megváltozik az idő,” De a Tavasz sohasem jött, sem a Nyár. Az Ősz minden kertnek adott arany-gyümölcséből, de az Óriás kertjének semmit sem adott. „Igen­igen önző” — mondta az Ősz. így aztán a Tél végig ottmaradt, s az Északiszél, meg a Jégeső, a Zúzmara meg a Hó lejtették táncukat a fák körül. Egyik hajnalon ébren feküdt ágyán az óriás, s egyszerre csak édes ze­nét hall. De oly édeset, hogy azt hitte, biztosan a király zenészei vo­nulnak el arra. Pedig csak egy kis tengelicmadárlca énekelt az ablak alatt. De az Óriás olyan régen nem hallott már madáréneket a kertjé­ből, hogy a világ leggyönyörűbb ze­néjének tartotta a kismadár dalát. A Jégeső hirtelen abbahagyta táncát, Északiszél is az üvöltést és kellemes illat áradt be a tárt ablakon. „Azt hiszem, megjött végre a Tavasz” — mondta az Óriás. Kiugrott az ágy­ból, hogy lenézzen. De mit is látott?! Csodálatos látványt. A fal kicsi ré­sén bemásztak a gyermekek és fent ültek a fák ágain Mindegyik fán egy- egy kicsi gyermek. A fák meg olyan boldogok voltak, amiért visszakap­ták a gyermekeket, hogy azonnal vi­rágba borultak, s karjaikat szelíden ingatták a gyermekek feje fölött. Köröskörül madarak röpdöstek, re­pestek a gyönyörűségtől, a virágok nevetve pislogtak a fűből. Édes lát­vány volt. Csak egyetlen sarokban volt még mindig tél, a kert legtávo­labbi sarkában; s egy kicsi fiú áll­dogált ott. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa ágait, csak topor- gott körülötte és sírt keservesen. A szegény fát meg egészen elfedte a zúzmara, meg a hó, és süvöltve fújt felette az Északiszél. „Másszál fel, kicsi fiú” — bíztatta a fa, s lehaj­totta ágát, amilyen mélyre csak tudta. De a fiú igen apró volt. Az Óriás szíve meglágyult, ahogy kitekintett. „Milyen önző~voltam” — szólt; „Most már tudom, miért nem akart ide bejönni a Tavasz. Azt a kisfiúcskát felteszem a fára, aztán ledöntöm a falat, és a kertem örök- kön-örökké a gyermekek játszóhelye lesz.” Igazán megbánta, amit cse­lekedett. Aztán leosont a lépcsőn, halkan ajtót nyitott, s kiment a kertbe. De mikor a gyermekek meglátták, úgy megijedtek, hogy valamennyi elsza­ladt, a kertben meg újra Tél lett. Csak a kicsi fiú nem futott el, mert a szeme úgy tele volt könnyel, hogy nem látta a közeledő Óriást. S az Óriás a háta mögé lopakodott, gyen­géden kézbevette és feltette a fára. És a fa azonnal virágbaborult, ma­darak szálltak rá s énekeltek, a kis­fiú pedig kitárta karját, átölelte az Óriás nyakát és megcsókolta. Mikor a többi gyermek látta, hogy az Óriás nem a régi gonosz többé, visszafu­tottak s velük a Tavasz is. „Ez most már a ti kertetek, kicsi gyermekek” — szólt az Óriás, s fogta a nagy csá­kányát, ledöntötte a falat. És mikor az emberek mentek a piacra, az Óriást a gyermekekkel látták játsza­ni a világ leggyönyörűbb kertjében. Egész nap játszottak, este jóéjsza­kát köszöntek az Óriásnak. „De hol van kis pajtástok” — kér­dezte —, „az a fiúcska, akit a fára feltettem?” Azt szerette meg legjob­ban az Óriás, mivel az csókolta meg. „Nem tudjuk” — mondták a gyer- mékek. Elment.” „Mondjátok meg neki, hogy bizto­san eljöjjön holnap is” — hagyta meg az Óriás. De a gyermekek azt felelték, nem tudják, hol lakik, és soh’sem látták azelőtt, mire az Óriás igen elszomorodott. A gyerekek aztán minden dél­után eljöttek iskola után és játszot­tak az Óriással. De a kicsi fiút, akit úgy szeretett, nem látta többé. Ked­ves volt az Óriás valamennyi gyer­mekhez, mégis első kis barátja után vágyakozott igen, és gyakran emle­gette. „De szeretném látni” — szokta mondani. Teltek-múltak az évek, az Óriás megöregedett és igen elgyengült. Játszani sem tudott már, •, hát csak üldögélt egy nagy karosszékben, fi­gyelte a játszó gyermekeket, s gyö­nyörködött a kertjében. „Sok gyö­nyörű virágom van” — mondogatta —, „de valamennyi közt legszebb virágok a gyermekek.” Egyik reggelen, öltözködés közben kinézett az ablakon. Most már nem gyűlölte a Telet, hiszen tudta, hogy a Tél csupán álmodó Tavasz, s hogy a virágok csak alusznak ilyenkor. Hirtelen csodálkozva dörzsölte meg a szemét, s nézett nézett száj- tátva. Csodálatos látvány is volt csakugyan. A kert legtávolabbi sar­kában egy fát egészen elborított a sok kedves, fehér virág. Minden ága színarany volt, ezüst gyümölcs csün­gött róla, s a fa alatt — a kisfiú állt> kit annyira szeretett. Szalad nagy örömmel az Óriás a kertbe, át a pázsiton a gyermek felé. És amikor egészen odaért, elvörösö­dött haragjában, és így kiáltott: „Ki mert téged megsebezni?” Mert a gyermek két tenyerén s lábán is sze­gek nyoma látszott. „ Ki mert téged megsebezni!'’ — kiáltotta az Óriás. — „Mondd meg nekem, hogy kardommal megölhes­sem azt a gonoszt.” „Ne!” — felelt a gyermek — „.hi­szen ezek a Szeretet sebei.” „Ki vagy te?” — kérdezte az Óriás. Különös félelem fogta el, és letérdelt a kicsiny gyermek elé. És a gyermek rámosolygott az Óriásra, s igy szólt hozzá: „Te egy­szer játszani engedtél a kertedben; ma eljössz velem az én kertembe, a — Paradicsomba.” S mikor a gyermekek aznap dél­után futva megérkeztek, halva ta­lálták az Óriást a fa alatt; egészen beborította a sok fehér virág. Fordította: Szabó József Kedves Gyerekek! Ezen a napon a világ nagy részén Nem­zetközi Gyermeknap van. Ez a nap a tiétek. Iskolákban ünnepségeket rendeznek nektek, kirándulásokon, játékokon vesztek • részt. Nemrég volt Anyák Napja, amikor édes­anyátokat köszöntöttetek és veletek együtt az egész világ az édesanyákat köszöntötte sze- retetükért, áldozatukért, mellyel gyermekei­ket nevelik. Nemsokára lesz a Pedagógusok Napja, amikor is tanítóitokat, tanáraitokat köszöntitek és ünneplitek azért, hogy a tu­dásra tanítanak és emberré nevelnek benne­teket. Közben pedig ezen a napon rólatok van szó. Ennek a napnak inkább a szülők felé van tanítása. Nekik akarja megmutatni, hogy társadalmunk mennyire megbecsüli a gyermeket. Az ő felelősségüket ébresztgeti gyermekeik iránt. Nem mindegy az, hogy a szülők hogyan nevelik gyermekeiket. Mind­annyiunknak tudnunk kell — nektek is —, hogy ti lesztek az a jövő nemzedék, akik át­veszitek szüléitektől a munkát, az építést. Hozzátehetjük: ti lesztek a jövő egyháza is.< Felelősek vagyunk mindannyian értetek: erre figyelmeztet a Gyermeknap. Maga Jézus Krisztus is szerette a gyerme­keket. Az Újszövetség tanúsága szerint több­ször maga köré gyűjtötte és megáldotta őket. Tanítványainak ezt mondotta: Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, meri ilyeneké a mennyeknek országa. Szeretettel köszöntünk benneteket a ti na­potokon! Juhász Géza bácsi Evangélikus hitvallások Nekünk evangélikus keresztyéneknek 6 hit­vallási iratunk van. A reformáció éveiben születtek meg ezek, amikor szükség volt arra, hogy a tiszta, egyedül az Isten igéjén alapuló hitünket őseink írásba is foglalják. Ezek az iratok keletkezésük sorrendjében: Ki* Káté, Nagy Káté (1529). Mindkettőt dr. Luther Már­ton írta. Ágostai Hitvallás és ennek Védő­irata. Ez előbbiről neveznek bennünket ágos­tai hitvallású evangélikusoknak. Melanchton Fülöp, Luther jó barátja és munkatársa írta mind a kettőt 1530-ban. A negyedik irat a Schmalkaldeni Cikkek 1537. Luther munkája. Az utolsó az Egyezségi Irat 1577-ben. A hat hitvallási irat közül legalább kettőt, a Kis Kátét és az Ágostai Hitvallást minden evan­gélikus gyermeknek olvasni, tanulni és tud­nia kell. Hegyháti János bácsi Konfirmációs emlékeim Megjött a tavasz. A fák rügyei is bonto­gatták kis levélkéjüketi s komoran bólogattak a templom előtt álló gyermekcsapat felé. A napsugár is feljött aranyos szekerén ragyogva az égre és az ő szeme is megakadt a boldog gyerekeken. A gyerekek között én is ott vol­tam. örültem, hogy konfirmációra járhatok és felnőtt tagja lehetek egyházamnak. Nehe­zen vártam azt a pillanatot, amikor a mutató a-négyesre ér a nagy toronyórán. Amikor be­mentünk a templomba, figyelemmel, hallgat­tam azokat a bibliai részeket, amelyeket a szent könyvből olvastunk fel. Különösen a „Tékozló fiú”-t és Pál apostol élete történetét szerettem. A gonosz Saulét, aki üldözte a ke­resztyéneket és később Krisztus követője lett. örültem, ha egy-egy új éneket tanultunk. Szorgalmasan tanultam a kátéból a feladott részt. A szorgalmas tanulás után elérkezett a vizsga napja is. Féltünk, de megfeleltünk a hozzánk intézett kérdésekre. Boldogan jöt­tünk ki a templom ajtaján. Eltelt egy hét és eljött az a nap is, amikor először térdeltünk az Űr oltáránál és vettük az Űr szent vacso­ráját, hogy ezután felnőtt tagjai lehessünk egyházunknak. Milyen jó is Krisztus népeként élni! Tudni, hogy van Megváltónk, aki báto­rít és így szól hozzánk: „Ne félj, én veled va­gyok!” „íme én tiveietek vagyok a világ vé­gezetéig“. Jó tudnunk, hogy üdvözítő Pász­torunk van, aki szenvedéseink között sem hagy el, de így hívogat: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan-, akik megfáradtatok és megter- heltettete-k és én megnyugosztlak titeket Van akihez így kiálthatunk: „Uram ments meg, mert elveszünk!” Telik az idő, múlnak a hónapok, évek, — és milyen jó volna, ha nem homályosodná- nak el konfirmációs emlékeink. De ha majd újból itt térdelünk az Űr oltáránál, eszünkbe jut ez a nap és megújul minden emlék, min­den ígéret és minden biztatás ... Árvái Anna VI.. o. t. Kondoros Krisztus Urunk tanítványai FÜLÖP Kedves Gyexekek! Jézus tanítványai olya­nok voltak, mint a fiatal gyümölcsös, ahol a kertész állandó, fáradságos munkájára van szükség, hegy a fák életben maradjanak és gyümölcsöt teremjenek. Kertész nélkül a gaz és káros férgek elpusztítnák a gyenge fákat. Jézusnak is sok türelemmel kellett nevel- getnie az övéit. Neki meg kellett halni, fel­támadni és Lelkét elküldeni ahhoz, hogy vá­lasztottjaiból igazán hivő tanítványok legye­nek, mert magukban nagyon gyenge, pislákoló hitű kis csapat voltak. Lám Fülöp is ... Három éven át hallgatta Jézust, szerette is Öt. Hallotta ő is az öröm­hírt Jézustól: Isten jött hozzánk Jézusban, Ö szól hozzánk, Ő cselekszik velünk! Mégis, mikor Jézus már mindent elmondott nekik és elindult a Golgotára, hogy meghaljon, ez volt Fülöp utolsó kívánsága: mutasd meg nekünk Istent és ez elég nekünk. Mintha három éven át nem hallott volna Jézustól semmit. Milyen jó, hogy Jézus nem küldte el magá­tól ezeket a vaksi embereket. Milyen jó, hogy bennünket sem küld el magától, hanem bű­neink ellenére is szeret, nevel és megtart minket. . Kinczler lrénke néni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents