Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-03-30 / 13. szám
Lelkészek az atomfegyverek elten úton nem tudunk; feleletet kapni ÍME A! EMBER! KERESZTYÉN HITÜNK középés vádolnak. HO! vagy ember, nafivé ä rajnai és westfáliad Selkésrf piuinkajkiöeösségek tagjai Németország abotmí egyvenetokiel felfegyverzése ügyében kérdéssel fordultak a Németországi Evangéliumi Egyház zsinatához. A beadványt már március elején 364-en írták alá, az aláírások azonban még nincsenek lezárva, A beadvány kísérő iratában azt kérik, hogy az atomfegyverkezés kérdését tárgyalja a legközelebbi zsinat, mivel ennek a kérdésnek a felelőssége minden keresztyén embert terhel, alkármiféle egyházi vagy politikai irányzathoz tartozik is. Senki sem akarja kisebbíteni azokat a nehézségeket, amik abból adódnak, hogy egyfelől kellőképpen védekezni kell mindenféle lehetséges ellenséges támadás ellen, másfelől a katonai fejlődés megbontotta a borzalmas tömegpusztító fegyverek egyensúlyát, A zsinat ismételten foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Szava azonban nem talált vissz- hangra, sőt az arra való hivatkozást gyakran még keresztyén emberek is kárhoztatják. Érthető, ha a zsinat abba a kísértésbe esett, hogy elcsüggedjen ebben a dologban. Kérdés azonban, hogy a zsinat kimond- ta-e mindazt, amit a keresztyéneknek ki kell mondani. Egy tekintélyes atamkutató azt mondotta egyszer: „Fájdalommal látom, hogy a keresztyének ma akkor, amikor realisták akarnak lenini, a saját igazságuk dolgában a leghomályosab- bak. Csak azt mondják el, amit már úgyis tud mindenki. Nem mulasztják el ezzel azt, hogy olyant mondjanak a világnak, amit csak ők mondhatnak?“ Az atomfegyverek kérdése a keresztyéneket ma éppúgy válaszút elé állítja, mint annakidején a zsidókérdés. Arról van szó, hogyan kell cselekednie a keresztyén embernek, amikor Jézust követi. Ha felismerik azt, hogy az atomerő háborús célokra használata bűn, akkor a keresztyén engedelmességhez tartozik, hogy ennek a bűnnek ellene álljanak. Nem elég arra inteni a kormányokat, hogy mondjanak le az atomfegyverek hosználatóról. A keresztyéneknek abban békeszerzők- mek kell lenniük, hogy gyakorolják a megbocsátó szeretetet, eloszlatják a gyűlölködést és bizalmatlanságot és erősítik a megértést és a tárgyalásokra való készséget. A zsinathoz intézett kérdés három részből állt a. • Mi legyen a keresztyének magatartása az atomfegyverek kipróbálásával, előállításával, felhalmozásával és használatával, továbbá politikai felhasználásával kapcsolatban? Az eddigi vitát érzelmi beállítottságok és taktikai megfontolások terhelték. Vagy spekulatív módon fogta meg a kérdést, s az államról szóló keresztyén tanítást vizsgálta, vagy az állam feladatából indult ki a még meg nem váltott világban, ahoi az egyház is él, s ahol az államinak az emberi belátás mértéke szerint kell az igazságról és békéről esetileg erőszakkal is gondoskodnia. Nem vették észre azonban, hogy ezzel nem lehet az erőszaknak b ármif éle alkalmazását és a háborúban való gátlástalan és minden módon v aló részvételt igazolni, hiszen a politikai feladat a jog és a béke megvédése. Ezen az azokra a kérdésekre, amik elé bennünket az atomfegyverek állítanak. S ezek: 1. Az új fegyverek nem teszik lehetővé a harcolók és a nem harcolók megkülönböztetését. Az ellenfélnek minden tagját elpusztítják. Nem lelhet tehát többé szó a háborúról mint a jogrend védelmezőjéről. 2. Az új fegyverek csak egy háborús célt ismernek, a feltétlen kapitulációt. Mint eírettentő és mint harci eszközök csak akkor használhatók, ha készek vagyunk arra, hogy saját javaink, jogaink és szabadságunk védelmében a másik táborhoz tartozó emberek millióinak életét oltjuk ki és eljövendő nemzedékek egészségiét tesszük tönkne. Nem lehet többé szó a békében való együttélésről* mint a háború végső céljáról. 3. Az új fegyverek értelmetlenné teszik azt az érvelést, hogy az állam végszükség esetén védekező háborút folytathat. Aki atomháborúba kezd, vessen számot azzal, hogy esetleg saját népe is belepusztul. 4. Az új fegyverek, a régiektől eltérően, a háborúban egyébként részt nem vevőket is sújtják s minden teremtett lény eljövendő nemzedékét is s nem csupán ha használják, hanem akkor is, amikor kipróbálják őket. A barmeni nyilatkozat második tételében az egyház azt vallja, hogy „Jézus Krisztus megszabadított e viMg istentelen megkötözöttségei- ből s felszabadított minden teremtett lény hálás szolgálatára.“ Ez nemcsak az atomháború helyeslését és az abban való részvételit tiltja meg az egyház számára, hanem azt is, hogy annak előkészületeit szó nélkül hagyja. E hitvallás azt kívánja, hogy Isten igéjében jobban bízzunk, mint a politikai számításokban. II. Ha a zsinat e vallástételt nem fogadja el, azt kell kérdezni, meg tudja-e ezt cáfolni a Szentírásból, a hitvallásokból és a józan észből vett okokkal. A reánJkfoízatt emberekért ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk. A zsinatot emlékeztetnünk kell felelősségére. Azt tartjuk, hogy az egyház számára ebben a kérdésben, elérkezett a status confessionis esete — vagyis az az eset, amikor hitünk parancsára ellent kell állni. Ha a zsinat hozzájárul ahhoz, hogy a keresztyéneknek az új fegyverekkel szemben feltétlenül nemet kell mondaniuk, akkor az államnak is időbein és v ilágosan meg kell mondani, hogy a keresztyén ember nem vehet részt az ilyen fegyverek tervezésében, kipróbálásában, felhalmozásában és felhasználásában, sőt az azokkal való kiképzésben sem, m Azt kérdezzük ezért a zsinattól, hajlandó-e velünk együtt az alábbi tíz mondatot, mint a felvetett kérdésre való feleletet a keresztyén emberek lelkiismeretének eligazítására kimondani: I. A háború a végső és minden formájában kezdettől fogva megkérdőjelezhető eszköze a népek és államok politikai vitáinak. 3. Minden idők és népek egyházai ennék az eszköznek alkalmazását, különböző jó és kevésbé jó megindokolással, a mai napig nem tartották lehetetlennek, 3. A modern tömegpusztító fegyverek használatának lehetősége, egy elkövetkezendő háborúban, új helyzetet teremtett, amelyben az egyház nem maradhat közönyös. 4. Az atomháború a benne résztvevő népek kölcsönös megsemmisítését jelenti, s pusztulását jelentheti számtalan más néphez tartozó embernek is, akik a harcban egyáltalában nincsenek érdekelve. 5. Az atomháború ilyen módon a politikai viták elintézésére teljességgel alkalmatlan eszközzé vált. 6. Az egyháznak és az egyes keresztyén embernek ezért az atomháborúra eleve nemet kell mondania. 7. Ezért egy ilyen háborúnak már az előkészítése is minden körülmények között Isten és a felebarát ellen való vétek, amiben sem egyház, sem keresztyén ember cinkossá nem lehet. 8. Ezért követeljük az evangélium nevében, hogy az ilyen háború előkészítése országunkban és államunkban, tekintet nélkül minden egyéb szempontra, azonnal érjen véget. 9. Felszólítjuk mindazokat, akik komolyan keresztyének akarnak lenni, hogy az atomháború előkészítésében való részvételt feltétlenül és minden körülmények között tagadják meg. 10. Ebben a kérdésben ellentétes álláspontot vagy közömbösséget, nem lehet keresztyén érvekkel igazolni. Bármelyik - álláspont az Apostoli Hitvallás mindhárom hitcikkének tagadását jelenti. Ez a kérdésfelvetés komoly döntés elé állítja a Németországi Evangéliumi Egyház zsinatát. Ez elől a kérdés elől azonban korunkban egyik egyház sem és egy keresztyén em/ber sem térhet ki. Németországi keresztyén testvéreink bátor tusakodása, akik a Hitvalló Egyház drága örökségét hordozzák ebben az ügyben, számunkra is bátorítás és buzdítás lehet abban a fáradozásban, amit az egyház a világ békéjének sőt azon túl is az emberiség létének s a népek őszinte megbékélésének, különböző társadalmi, gazdaságii és állami rendszerek békés egymás mellett élésének érdekében folytat. G. A Sajtóosztály HÍREI Értesítjük a gyülekezeti iratterjesztéseket és kedves vevőinket, hogy a Feltámadott (Húsvéti evangélium) című kiadványunk korlátozott számban, 4.— Ft-os árban kapható Iratterjesztésünkben. E kiadványunk nagyheti és húsvéti igehirdetéseket, húsvéti verseket és elbeszéléseket tartalmaz. Köszönetét mondurtk mindazoknak, akik felkérésünkre az Evangélikus Élet tavalyi évfolyamának 13. és 23. számait rendelkezésünkre bocsátották. A beküldött újságók árát előfizetésük folyószámláján jóváírjuk. ' pontjában a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusról szóló öröm- üzenet áll. Ma* nagypéntek ürme« pén, a hangsúly a mondat első fe< lére esik. S mindazt, arait erről ezúttal mondani szeretnénk, hadd olvassuk le erről a képről, a mai egyházművészet egyik legjelentősebb alkotásáról, Willy Friesnek a tövis- koszorús Krisztusról festett képéről. „Íme az ember!“ Pilátus mondotta ezt Jézusról. Mit akart mondani vele? Talán csak annyit: Jézus nem a zsidók királya, nem veszedelmes lázadó, amint ezzel ellenségei vádolták, csak egy nyomorult, szánandó ember. Pilátus azonban nem volt tudatában annak, hogy voltaképpen mit mondott. Mert ez a mondat: íme az ember, sokkal többet jelent. Ott ál Jézus, a fején tüskés ágakból durváin összerótt koszorú. Kemény katonakezek nyomták homlokára: ahány tövis, annyi seb, s belőlük arcára folyik a vér. Ha király, viseljen koronát— s a római cézárok babérkoszorúját kínzó tövissel helyettesítette a durva gúny. A vállán kopott, piros katonaköpeny a királyi palást s ez a váll tele van a vesszőzés nyomaival. Összekötözött kezében nádszál: Ilyen tehetetlen s ilyein törékeny a hatalma. Micsoda király, micsoda ember! : J HA REANÉZÜNK erre a megcsúfolt és meggyötört Jézusra, csakugyan fel kell vetnünk ezt a kérdést: micsoda az ember? Nem róla, hanem kínzóiról, azokról, akik 'körülötte állanak, bár e képen nem látszanak. Annál jobban látszik kezük munkája a Jézus arcán s testén. Annál jobban feltárul szívük titkos belseje. íme az emberf Az étet nagy bukkanóán, válságos helyzetekben, kísértések tüzében, nélkülözések között, vagy hirtelen támadt dúslakodásban lehámlik az emberről a műveltség, nevelés, illem, erkölcs, vallás máza s megmutatkozik a maga valóságában, bűnében és nyomorúságában. íme az ember, felebarátjának nem testvére, hanem farkasa, a hétköznapok apró alkalmainak sunyi vámszedője s történelmi lehetőségek félelmes fenevadi- ja: gázkamrák s emberégető kemencék kieszelője, atomhalliál fegyverkovácsa. Mindez sokszor és sokféleképpen nyerhet leleplezést, de sehol nem oly nyilvánvaló, mint a töviskoszorús Krisztus színe előtt. E szemek, melyek itt reánk néznek, kérdeznek lettél és hová jutottál? E tekintet előtt nem állhat meg senki és senki nem maradhat a közönyös szemlélő szerepében. E szelíd s néma tekintetre hangos szívdobbanással felel a lelkiismeret — ha még nem halt meg egészen. *—: Rólam van szó! Az én ügyem ennek a meggyötört embernek az ügye — vagyis inkább ö tette magáévá az én ügyemet. Az embertelen ember ügyét magáévá tette a testté lett Ige* az emberben megjelent Isten. EZ ENNEK A KÉPNEK az első nagy üzenete: Ember, nem vagy emberi ember. Hol az emberséged? „Ádám hol voltál?“ — kérdezi egy minap nálunk megjelent német háborús . regény. Ember, hol voltál s hol vagy, amikor embernek kellett volna lenned, araikor szeretned, ölelned, segítened, vigasztalnod és mentened kellett volna? A világ, a másik ember sóvárogva várja* az Isten igazi gyermekeinek megjelenését (Róma 8,19), az igaz embereket. JÉZUSBAN ELJÖTT az igaz ember. Ez nagypéntek másik nagy üzenete. Íme az ember: Jézus Krisztus, az egyetlen igazi, emberi ember. E szelíd szemek végtelen szerétéiről beszélnek. Az ember, a tévelygő, vétkező, embertelen ember ügyét felvette az Istenember. A sző eredeti értelmében magára vette: vérző vállára az ostorcsapásokat, fejére a tövist, arcára köpdöséseket, szívére a gúnyt és gyalázatot. Kiáradt reá az emberi bűn, de nem tudta földre sújtani. Ahogy nőtt a terhe, együtt nőtt vele. Felemelkedett a földről a keresztre és magával emelte mindnyájunk bűnét. Feltárja, leleplezi — hogy megbocsássa és eltörölje. Emberségét nekünk ajándékozza: emberré lesz, hogy emberré lehessünk. Testvérünkké lesz, hogy testvérek lehessünk. A NÉMETORSZÁGI EVANGÉLIUMI EGYHÁZ 1948. évi zsinata ezzel az igével adta ki szózatát: íme az ember! — „Jézus Krisztus a neve. Benne Isten emberré lett s a test- verünk. 0 az elveszett ember megmen- tője... Az embert nézízétek* akiért szent és drága vérét kiontotta! Az embert nézzétek, akit Isten meg* ítél és magához ölel! I ... Ne dobjátok tovább oda az embert ! a Pénz s a hatalom bálványainak. Könyörüljetek rajta, ne csaljátok meg es ne fosszátok ki! Adjatok neki szabadságot, amely nélkül nem lehet ember! Adjatok neki kenyeret, melyet néki Isten jósága szán!,.. Szűnjetek meg a gyűlölködéstől, ítélkezéstől, megtorlástól és bosszútól! Ne szennyezzétek be kezeteket ismét vérrel s tapossátok el a háború üszkét, mielőtt új lángba borítja a világot! Keressétek a békességet egymással Istenben, aki a békességnek az Istene! Legyetek emberek, akik Istent dicsérik s az Ö kegyelmének örvendeznek! Valljuk és hirdetjük, hogy az emberre nagy jövendő vár s ez nyilvánvalóvá lesz, amikor Üdvözítőnk és Testvérünk az 0 dicsőségében megjelen! Az embert nézzétek ... í* JÉZUS KRISZTUSBAN, ae igaz emberben megjelenít Isten minden emberhez való szeretete. Erről beszél a tövis, arait eHhondozott, a szegek és a kereszt, amit önként és szívesen, szeretetből vállait. Azóta, Nagypéntek óta Isten, az embert úgy látja, hogy Jlézus Krisztus nézi. S azóta én is így láthatom mágián mat Őbenne, elrejtve és átölelve, felemelve és elhordozva. S azóta van reménységem; ember tehetek, emberek testvére, Isten gyermeke, ' Groó Gyula a. A százados odaszólt a katonáknak: -A názáretlt középre: A latrokat jobbra és balra!"“ Kiásták a három gödröt. A tavaszi esS meglazította a régi lyukakat. Azután három katona ment a galileaihoz, rávetették magukat, számolva az életért való kétségbeesett ellenkezéssel, — ledobták a földre, kpzben gyorsan mohón lehúzták ruháit. A halálraítélt testén ugyanis ami csak található volt, jog szerint az övék lett. A töviskoronás egy újjal sem védekezett. Csak arca lett halványabb egy fokkal talán, mikor testéhez durván nyúltak s immár teljesen ki volt téve a tömeg elé. Szemét majdnem egészen lezárta. Mintha minden lelki erejét összegyűjtené valami utolsó feladat elvégzéséhez. Aztán rátették a földön fekvő keresztre. Egyik katona szétfeszítette a két kart, másik tartotta a szeget kezére, a harmadik magasra emelte a nehéz kalapácsot és kezén-lábán át beverte a vasat. A sűrű tömeg leghátsó soraiig elhallatszottak az ütések. Mély csend lett, megkezdődött a keresztrefeszítés. Simeon rosszul kezdte érezni magát szédült és émelygett. Egyszerre gyenge, de tisztán érthető hangot hallott a földről: „Atyám, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit tesznek!" Valami olyan érzés járta át szivét, amit eddig még sose érzett, s szinte rémült kiáltás szakadt ki belőle. Aztán minden gyorsan történt, mintha álmodta volna. Háta alatt érezte a kemény gerendát, s zuhant is az első kalapácsütés. Nem fájt annyiraj mint gondolta. Csak mikor lábát szegezték át, csontot értek. Simeonból rövid kiáltás tört elő: Valamit szájához tartottak és egy közönyös hang mondta: , Igyál 1“ „Ml ez?" „Bor és mirrha!" Eszébe jutott, hogy a börtönőr beszélt nekik e kábító ital kedvező hatásáról. Elfogadta és ivott. ;,Neked van eszed" — mondta a katona. ,.A názáreti nem fogadta el.“ Aztán emelték felfelé a keresztet. Simeon utoljára pillantotta meg egyik szögben a várost a templomtérrel és Antónia várát. A kereszt benne volt a gödörben. Néhány lapát földet tiportak körül az ormótlan katonacsizmák: Mikor elkezdtek fájni sebei, az volt az érzése, ezt félóráig sem bírja ki, meg kell őrülnie. Szíve veszettül vert, erei kifeszültek, lélegzete elakadt: Melle fáradtan kapkodott e szokatlan helyzetben levegő után, karjai majd kiszakadtak váliábóli Végre hatni kezdett a káb'tó ital. A sebek kalapáló fájdalma alább hagyott, szeme elnehezült. Tompa kábulatba estt. Nem tudta, meddig függött így- Agyában képei A LATOR kergették egymást s nem tudta, mi a valóság és mi a képzelet. Egy-egy hang egyszer latinul, majd görögül, aztán héberül olvasott valamit: názáreti Jézus, a zsidók királya. Miért olvasták újra meg újra, néha hangosan, máskor halkabban? Próbálta a fejét fordítani. Fejtáblát látott a középső fejek fölött. Még mindig rajta volt a töviskorona. Pirosnak derengett: biztos a fejtáblájára van írva azj amit annyiszor olvasnak. Ismét hosszú lázas kábultság következett. S ebben előjött a múlt. Mint a legyek lepték el mohon izzadt testét, úgy kínozták régi szörnyű dolgok: S el tudja-e hajtani magáról ezeket a legyeket az, akinek keze-lába fához van szögelve? Az az idegen szolga is odajött hozzá, aki tevén ült s nyakaba szaladt Simeon kése. Egészen odajött hozzá és vádolön nézett rá ::. De hirtelen a szolga vonásai öreg kedves asszonyarccá változtak. Ezt nehezebb’ volt elviselni, vörösre kisírt szemével rémülten nézte flát. „Simeon! Simeonl" .Anyám!“ — mondta halkan, döbbenten. „Anyám!“ Vad diadalkiáltásra ébredtj Semmi nem történt, — csak a katonák lármáztak: Ott ültek a földön és kockáztak. A keresztrefeszítettek ruháit osztották el maguk között de fennmaradt a galileai egybeszőtt, finom felső ruhája. Azé lett, aki előbb a szöget tartotta. Elégedetten vigyorgott, összecsavarta a ruhát s alsó ruhája alá dugta. Mintha attól félt volna, hogy valaki elveszi tőle. Újból lecsukódott szeme, füle zúgott: Tagjai mintha megfagytak volna. Talán a vére állt meg? Álla a mellére esett. Otthon volt Engedi-ben. a zsinagógában. Az elöimádkozó éppen a Sema-t kezdte s hozzá csatlakozott a vének félig éneklő hangja. A gyerekek egy zsoltárt mondtak: „Mint a szarvas bőg friss víz után, úgy kiált az én lelkem utánad, ó Isten m" Torka kiszáradt, mint a pusztában eltévedt vándornak. Újra világosan hallotta lent a hangokat: A várakozó tömegben egy ököl fenyegetőzött. Kicsit oda fordította fejét és látta, hogy most a csőcselék helyett egész más nézők vannak. A szinedrium tagjai és a zsinagóga írástudói; kissé mögöttük a templomőrség tisztjelnek uniformisát ismerte fel. Egy Heródes-katona is ott állt: Időbe telit, míg zúgó füle felfogta a hangokat, 5,Nézzótek csak, hogy lerontja a templomot! És csak három napra van szüksége, hogy újra felépítse! Segíts most magadon! Milyen sok emberen segítettél, most magadon segíts! Ha Igazán a Man gasságos fia vagy, mutasd meg! Szállj le a keresztről!’? Simeon nagy erőfeszítéssel egészen balra fordította fejét. Most először. Kissé felfelé kellett néznie, mert a hóhérok a középsőnek a karjait kevéssel feljebb húzták. A töviskorönás nem kínzóira nézett, hanem — őrá! Simeonra! Tekintetük találkozott. Mintha fátyol hullott volna le Simeon szeme előtt s az volt szivében: „En ismerlek téged! Mindig ismertelek és te is, Uram!” Lassan előre fordította arcát a názáreti. Egyik írástudó egész közelről beszélt félig hozzá, félig a tömeghez: „Ha 6 a Krisztus, Isten választottja, Izrael királya, Itt az ideje, hogy ezt bebizonyítsa! Ha leszáll a keresztről, hinni fogunk neki! ö mondta: Isten fia vagyok!” Simeont megragadta a tekintete. Nagy csodálkozás volt benne. Eddig azt gondolta; hogy a hatalmasok igazak, s az elítélteket Isten is elvetette* De ez az elképzelés összeomlott most. Úgy nézett át a csúfolódókon, mint a levegőn. ‘ Olyan nyomorultak, szegények, segítségre szorulók voltak és nem tudták felfogni, mi is történt itt:.: De őtj a rablógyilkost Isten lehellete érintette, hogy felismerje a Messiást, a kereszten! Számára csak egy hatalom volt élet és halál felett, egyetlen világ- hatalom .:« Ö, aki menny és pokol között függött« látta: csak egy ítélő tekintet van a nap alatt. Zihált a melle, amint dúlt a harc szivében. Mit számított az emberek megvetése s a kegyetlen öklök fenyegetése! A borzalmas csak ezután jön. Ha vére egészen megalvad, a démonok serege úgy ront rá, mint a Koponya-hegy fölött köröző hollók csapata. Ki lesz, aki majd akkor segít rajta? Csak vádolni fogják a Juda pusztájában tönkretett emberek csontjai. Felnyögött. Lelke élet után kiáltott. Nem azt akarta, hogy leszálühasson a keresztről, hiszen ez azt jelentette volna, hogy újra kezdődik a vergődő, fojtogató élet. Kimondhatatlan szomjúsággal csak az éltető tekintetra vágyott. a király hallgatott. Most egy ismerős rekedt hang ütötte meg Simeon fülét. A Szürke sziszegve fújt és kitört: „Hát nem te vagy a Krisztus* a nagy csodatevő? Akkor segíts magadon és rajtunk is'” Mély csend lett egy pillanatra. Tán még a leg- vadabbak is megborzadtak ettől a hangtól. S akkor Simeon ajka felszabadult. Megértette egyszerre, hogy egészen a szabadulás előtt áll. Fejét amennyire csak tudta, balra fordította, amerre a Szürkét sejtette. Hangja csendes volt, mégis határozott. „S te nem félsz Istentől?” kérdezte, szívdobogását a nyalkában érezve. „Mi igazságosan szenvedjük el a halált, te és én. Mi azt kaptuk, amit érdemeltünk. De ez semmi bűnt nem tett.” Lé- legzetet vett s összeszedte minden akaratát, hogy sötét ájulásba ne essék. „Uram”, — szólt és ú|y érezte, elébe térdel s homlokát abba a kézbe hajtja, mely soha nem érintette. „Uram, gondolj rám, mikor országodba jössz.” Két szem fordult féléje és végtelen jósággal vette körül. Királyi hang mondta: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban,” (Sauer: Es ist der Herr.) uJki-L- Fordította; Görög Tibori
