Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-02-16 / 7. szám

Eszmélődés egyházunk útjáról Irta: Groó Gyula Szenteld meg AZ ÜNNEPNAPOT SZÖRVANYHlVEKNEK — BETEGEKNEK A megfeszített Krisztust hirdetjük! Ötvened vasárnap. — 1. Korintbus 1, 21—31. Lukács 18, 31—43. Az orvosi várószobában egymás mellett üine!k a betegeik. Mindegyüknek más a betegsége, de mindegyik egyre vár, a gyógyulásira. Az élet gondjai­val, az elmúlt hét örömével vagy bánatával telített szívű emberek keresik fel vasárnapról vasárnapra Isten házát. Mindenki egyet cselekszik: oda mutatja szívét Istennek. Ka öröm van szívében, azért, hogy Isten vele együtt örüljön. Ha bánattal, szomorúsággal van tele szíve azért, hogy Isten segítsen rajta. Olyan a templom ilyenkor, mint egy orvosi várószoba, mely­ben egymás mellett ülnek a gyógyulást váró betegek. Az a tény, hogy átlépjük a templom küszöbét, hogy meghallgatjuk a rádiós istentiszteletet,- hogy olvassuk a Bibliánkat, azt mutatja, hogy nekünk szükségünk van Istenre. 7 Isten így látta jónak, hogy a megfeszített Krisztus hirdettessék. Ami- * kor Isten teremtette az embert, értelemmel ajándékozta meg. Módot adott az embernek arra, hegy bölcsességével megismerje őt. „Ami Istenben láthatatlan, az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva* az ö alkotásaiból megláttatik” — írja Pál a rómabeliekhez írott levelében. Isten kinyilatkoztatta magát a teremtett világban. Az ember azonban nem ismerte fel az Istent. Nem élt avwal a lehetőséggel, amit Isten nyújtott neki. Gonoszul visszaélt avval az ajándékkal, amit Istentől kapott. Nem dicső­ítette Istent, neki hálát nem adott. Így szakadt el az ember Istenitől. Így lett életünk felett úr a bűn, a halál és a kárhozat. Isten nem nyugodott bele abba, hogy az ember elszakadt tőle. Üj úton közeledett a tőle elfordult emberhez. Megparancsolta övéinek, hogy a meg­feszített Krisztust hirdessék minden embernek. 57 A megfeszített Krisztusról szóló prédikáció kapcsol össze az élő • Krisztussal. Különös erő rejlik az igehirdetésben. Látszólag csak emberi beszéd, valójában Isten szava. Bele van rejtve Isién ereje. Ez az isteni erő képes áttörni azt a korlátot, ami a látható és láthatatlan világ között van. Ez az erő képes minket alkalmassá tenni a Krisztussal való közösségre. Nemcsak emberi szó hangzik arról, hogy évezredekkel ezelőtt Krisztus mit tett, amikor emberi testben közöttünk járt, hanem ő maga jön el közénk. Hiszen az rajtunk nerp segítene, ha csak hírt hallanánk Róla. Arra tett ígéretet, hogy velünk marad a világ végezetéig. Ezért soha nem gyülekeztünk össze hiába Isten házában. Közöttünk van az Urunk. Nemcsak azért, hogy meghallgassa imádságunkat, hanem azért is, hogy megadja mind azt, amire szívünk vágyik. Erőtlenségünk, gyengeségünk idején felkínálja az ő erejét Tanácstalanságunkban segítségünkre lehet az ő bölcsessége. Látva a bűnnel való küzdelmünket, segítségünkre siet és nekünk adja bűneink bocsánatát. Ha-úrrá lesz fölöttünk a megfásultság vagy a közöny, felráz igéjével. Amikor a magányosság kínoz és fájdalmas az egyedüllét, azzal vígasztal, hogy akik benne hisznek, azok testvéreink. Krisztusnál a szív minden bajára van orvoskág. Ö mindig kész segítségünkre lenni. Rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e ajándékait. A megfeszített Krisztusról szóló igehirdetés üdvözít! Sok ember, aki ' nem veszi betegségét komolyan, megelégszik tüneti kezeléssel. „Csak ne fájjon” — mondogatják. A kicsi bajból így lesz a nagyobb. Isten nem híve a tüneti kezelésnek. Nem elégszik meg azzal, hogy életünk egyik, vagy másik kérdésére megoldást ad. Bűntől, haláltól és sátántól szabadít. Krisztus azért szegeztetek a keresztfára, hogy véghezvigye megváltásunkat, kiszabadítson bennünket a kárhozatból. Isten szüntelen azon fáradozik, hogy mienk legyen a megváltás. Szentlelkével ébreszitgeti szívünkben a hitet. Azt alkarja elérni, hogy rádöbbenjünk az értünk hozott áldozata nagyságára. Tulajdon Fiát adta oda azért, hogy nekünk örök életünk lehessen. A meg­feszített Krisztusról szóló prédikáció annak a bizonysága, hogy Isten nem mond le rólunk, üdvözíteni akar minket. Ferenczy Zoltán AZ ÉLET KÉRDEZ Egyházunkban válság van. Ez még magában nem rendkívüli dolog. Hoz­zá tartozik az emberi élethez, tehát az egyház életéhez is, hogy vannak benne krízisek, kritikus helyzetek, időszakok. A görög eredetű „krízis“ alapjelentése szerint ilyenkor ítélet alá kerül az ember, vagy az emberi közösség. Hitünk szerint Isten íté­lete alatt állunk s Isten ítélete alatt van kiváltképpen az egyház, mert az ítélet Isten háza népén kezdődik. (I. Pét. 4, 17.) Azt is valljuk, hogy szüntelenül Isten ítélete alatt állunk — de ez időnként inkább nyilván­valóvá válik, mint máskor. Ilyenkor arra kell figyenünk, mit akar Isten üzenni mindig kegyelmes ítéletében. Mert az ő ítélete mindig 1kegyelem is egyúttal — hiszen azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van. A kérdés az:, szeretjük-e Urunkat, vagyis engedelmesek vagyunk-e néki? Javunkra fordíthatja-e az íté­letet? Mi ennek a mostani válságnak az oka? Külső okai vannak? Ariról van-e szó egyszerűen, hogy „meg­romlott az egyház és az állam viszo­nya?” Ügy véljük, hogy — ha lehet is bizonyos vonatkozásban erről be­szélni — ez csak tünet és egyik része a válságnak. S ez a tünet is csak jele valami mélyebben gyökerező bajnak. Annak, hogy belső bizonyta­lanságban vagyunk az egyház útja felől. Abban a kérdésben támadt bi­zonytalanság, ami egyházunk egyik főkérdése immár évek óta: mi a le­hetősége és módja az egyház életé­nek és szolgálatának egy szocializ­must építő államban? Hisszük-e, hogy lehetséges és van egyházi élet és szolgálat a szocialista Magyar- országon — így fogalmazta meg vilá­gosan és egyszerűen a kérdést egyik lelkésztársunk, egy beszélgetés al­kalmával. Ügy vélhetné valaki, hogy erre a kérdésre az egyértelmű igent már régebben kimondottuk, s ebben a meggyőződésben járunk, ebben a hit­ben keressük lépésről lépésre az egy­ház szolgálatának keskeny útját. Pedig úgy látszik, nincsen így. Ügy tűnik, hogy erre a kérdésre nem mindnyájunknak egyértelmű a vá­lasza. És talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy éppen ez okozza a bizonytalanságot. S ez tölti el ag­godalommal mindazokat, akik féltő szeretettel keresik az egyház helyes útját. S ez az alapkérdés a döntő. Részletkérdésekben, módozatokban lehetnek közöttünk eltérések, viták/ különböző nézetek. Az alapkérdésben azonban egyet kell értenünk. Nem lehet kétség az alapállásunk felől. Itt kell felvetnünk azt a kérdést: milyen utat járt meg egyházunk 1956 ősze óta? — Az 1956-os eszten­dőben országszerte biztató fejlődés lehetőségei bontakoztak ki. Ügy tűnt fel, hogy „alkalmunk nyílik a jót még jobban csinálni“ — amint va­laki ezt mondotta, vagyis hibák mel­lőzésével, jóvátéve, kijavítva mind­azt, ami erre szorul, egymás iránti több őszinteséggel, nagyobb szere­tettel, szélesebb körültekintéssel. S ez vonatkozott az egyházi életre is. Persze egyet világosan meg kell lát­nunk: nem a felismert helyes út el­hagyására nyíltak lehetőségeink, ha­nem arra, hogy ezt az utat keve­sebb botlással járhassuk. S ez az, amit az egyházban — és persze az egyházon kívül is — so­kan nem láttak s talán nem is akar­tak látni. Mert az a szellem, amely végülis az 1956. október végi napok­ban kirobbant, már ennek előtte is jelentkezett és hangot kapott. Ez a szellem nem hibákat akart kijaví­tani, hanem alapjaiban akart min­dent felforgatni, egyházban és or­szágban. S ez a szellemiség rend­kívül különös módon tovább élt és működött egyházunkban azután is, hogy országos viszonylatban veresé­get szenvedett. Nemcsak tovább élt, de meg akarta szabni az egyház „új útját“, az egész 1957-es esztendőn keresztül. Vajon tudatában volt-e az egyházi vezetőség annak a feladatnak, amire vállalkozott: hogy a szocializmust építő Magyarországon kell vezetnie egyházunkat? Mindabból, ami 1956. november 3-án és azután is egészen szinte napjainkig az egyházban mint intézkedés és magatartás történt, úgy tűnik, hogy nem volt ennek a feladatnak a teljes tudatában. Erre mutat az a különös kettősség is, ami abban nyilvánult meg, hogy egyfelől az egyház útját, amin közel tíz esztendőn keresztül járt, elítél­ték és elvetették — mégpedig nem csupán részleteiben, hanem alap­elveiben — és pálcát törtek mind­azok fölött, akik akárcsak a legcse­kélyebb mértékben is ezért az útért felelősek voltak, vagy azzal csak ál­talánosságban is egyetértettek. Pál­cát törtek olyanok fölött is, akik eb­ben az időszakban bírálták — bár nem alapjaiban, de részleteiben — az egyháznak ezt az útját és éppen ezért maguk is hátratételt szenved­tek. S ugyanakkor, ezzel az ítélet­tétellel egyidejűleg, az új egyház- vezetés lépésről lépésre ugyanazt az utat járta — legalábbis látszólag — mint megítélt elődei: elfogadta, sőt igényelte az állam anyagi és erköl­csi támogatását és lépéseit, intézke­déseit az állam jóváhagyásának em­legetésével indokolta és igazolta, és a maga részéről is támogatta az ál­lamot: békemozgalmat alakított, amely csak külsőségeiben tért el az egyház régebbi békemozgalmától, részt vett-a Hazafias Népfront mun­kájában s általában mindabban a megmozdulásban, ahol az egyház részvételét az állam kérte. Az em­berben önkéntelenül az a kérdés bukkant fel: miért lehet az egyik­nek azt cselekedni, amiért ez az egyik a másikat kárhoztatja? Vagy, ha ezek a cselekedetek és ez a ma­gatartás, az állammal való ez a bé­kés együttműködés helyes, akkor miért kellett ezért kárhoztatni azo­kat, akik korábban ezt cselekedték? Vagy talán úgy van a dolog, hogy mindezt csak bizonyos belső fenn­tartással, tehát az őszinteség hijjával és kényszeredetten szabad cseleked­ni, de meggyőződésből, őszinteségre törekedve nem szabad? Ez igen kü­lönös vélekedés volna az evangélikus egyházban, amely nem ismeri és mé­lyen elítéli a reservatio mentalis, a gondolatbeli fenntartás jezsuita el­vét. Meg kell kérdeznünk: méltó ez az egyházhoz? És hova vezethet ez? A következmények megmutatták, hogy hova vezet. Gál. 6,7. teljesedett be itt is. Kétségtelen, hogy egyházunk egy esztendős próbaidőt kapott a kibon­takozásra. Várakozási időt, amelyben megmutathatta volna: hogyan építi fel a saját életét széles ölelésű kere­tekben és megértésben, a nézetek bölcs összehangolásával, a hibák jóvátételével s újabb hibák elkerü­lésével, általános és kimélyített bi­zalmi légkör megteremtésével, ahol mindenkinek megbecsült helye van, aki csak jó munkával az egyház éle­tét építeni akarja. Az volt a feladott leckénk: fel tudjuk-e mérni az el­múlt esztendőket s biztosabb léptek­kel tudunk-e járni az egyház útján a szocializmusban. E feladattal — sajnos — nem tudott megbirkózni egyházunk. Mert micsoda is az egy­ház útjának értelme és tartalma? Nyilván nem lehet egyéb, mint o szolgálat: az evangélium szolgálata, a reábízott üzenet hirdetése, a nép­ben, amelybe küldetett. Ez az egy­ház Urától kapott feladata minden időkben: „Elmenvén tegyetek tanít­ványokká minden népeket...“ (Mt. 28,19). Hogyan végezheti azonban az. egyház ezt a szolgálatát, ha önmaga vet neki gátat, ha falat épít maga és a nép közé, amelyben szolgálnia kel­lene, ha elszigeteli magát ennek a népnek az életkérdéseitől 5 egy más, maga elképzelte és maga teremtette világba húzódik vissza s abban éli a maga külön életét? Amikor ezt a kérdést felvetjük, két dologra szeret­nénk utalni. Az egyik az, hogy a tavalyelőtti őszi napokban újra felrémlett a ma­gyar élet látóhatárán a mindszenthyz- mus kísértete. Okunk van azt gon­dolni, hogy e kísértés nem maradt hatástalan egyházunkban sem. Ez Budapesten, február hó 16-án Deák tér de. 9 (úrv.) Dóka Zoltán, de. 11 (úrv.) dr. Kékén András, du. 6 Hafen­scher Károly. — Fasor de. fél 10 (gyerm.) Mezősi György, de. 11. Sülé Károly, du. 7 Mezősi György —' Dózsa György út 7. de. fél 10 Sülé Károly. — üllői út 24. de. fél 10, de. 11. — Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlo­vák) dr. Szilády Jenő, de. háromnegyed 12. — Karácsony Sándor u. 31. de. j0. — Thaly Kálmán u. 28. de. 11 Bonnyai Sándor, du. 6 Bácskai Gusztávné. — Kőbánya de. 10 Korén Emil. — Utász u. 7. de. 9 Takács József. — Vajda Péter u. 33. de. fél 12 Koren Emil. — Zugló de. 11 (úrv.) Scholz László, du. 6 Scholz László. — Gyarmat u. 14. de. fél 10 Drenyovszky János. — Rákosfalva de. fél 12 (úrv.) Drenyovszky János. — Fóti út 22. de. 11 (úrv.) Gádor András. — Váci út 129. de. 8 Gádor And­rás. — Üjpest de* 10 Blázy’ Lajos. — Pest­erzsébet de. 10 Bencze Imre, du. 6 Bencze Imre, — Soroksár-Üjtelep dOj fél 9 Bencze azt jelenti: egy olyan egyház képe kísértett akkor, amely ellentétben áll a szocialista állammal, vagy leg­alábbis attól elszigetelt életet él, mint egy külön világ egy másik vi*. lúgban. Ez két okból is különös. Egyrészt, mert egyházunk népegy­ház, mint fentebb mondottuk, tehát szolgálatát jószívvel felajánlja az egész magyar népnek abban a tudat­ban, hogy az evangéliummal minde­nek adósa, mert Ura mindeneikhez elküldötte. Másfelől azért különös ez, mert az egyház, a mi evangélikus egyházunk is 1945 előtt éppen nem szigetelte el magát a nemzet életé­től, sőt abba a túlságig is beleve­tette magát s szívvel-lélekkel támo­gatta a nemzet akkori vezetőit min­den útjokban: a nemzetvesztő há­ború, a faji gyűlölködés, a társadal­mi igazságtalanság katasztrófába ve­zető ösvényein is. Hogy ez így volt, arra mindnyájan emlékezünk s em­lékezetünket felfrissíthetik az írott dokumentumok, amik könnyen hoz­záférhetőek. S okunk van attól tar­tani —, jelei voltak ennek —, hogy az ellenforradalom győzelme esetén az egyház ismét sietett volna elfog­lalni korábbi „közéleti pozícióit“, eb­ben semmi aggályoskodás nem tar­totta volna vissza. A másik, amire ezzel összefüggés­ben utalni szeretnénk, az, hogy az egyháznak, amikor sok tusakodás­sal, vívódással, imádsággal a maga keskeny útját keresi, egyedül Isten igéjéből kell tájékozódnia. Nem sza­bad tekintettel lennie emberek tet­szésére. Sem azokéra, akik a szószé­kek alatt ülnek, sem azokéra, akik­kel a tárgyalóasztalok mellett talál­kozik, sem azokéra — akikkel nem­zetközi konferenciák hozzák össze. Ügy tűnik, hogy egyházunk életének a legutóbbi szakaszában túlságosan is figyeltünk arra, mint vélekednek felölünk tengerentúli testvéregyhá­zakban. Nem kétséges^ hogy jó szív­vel kell figyelembe vennünk az ő szavukat, figyelmeztetésüket is, de az is bizonyos, hogy végső fokon ez nem lelhet iránytszabó számunkra, Nem hagyatkozhatunk mindenben rájuk, mert bár jó szándékkal, de mégis rossz tanácsot is adhatnak. Problémáinkat, helyzetünket ma­gunk tudjuk legjobban lemérni és itt magunknak kell Isten igéjéből a nekünk szóló parancsot meghallani. Mindezt úgy is mondhatjuk, hogy egyházunk abba a kísértésbe esett az elmúlt esztendőben, mintha éle­tét valahol ott folytathatná, ahol 1948-ban abbahagyta. Ez alapvető té­vedés. Amikor Isten megítéli egy­házát — s mondottuk, hogy szünte­len ítélet alatt vagyunk — akkor egyúttal kegyelmesen megnyitja előtte az újrakezdés lehetőségét is. Az újrakezdés azonban nem folyta­tás. Aki újat kezd, az aligha helyez­kedhetek arra az álláspontra, amit Mindszenthy érsek november 3-i be­szédében így fejezett ki: Semmit sem felejtettem és mindenben ma­radtam a régi. Evangélikus ember már csak azért sem gondolkozhat így, mert Luther kátéjából megta­nulta a naponkénti megtérés, meg­újulás elalkudhatatlan parancsát. E töredékes gondolatoktól távol áll a teljesség igénye. Csak eszmél- kedésül szántuk őket s eszmélkedés- re kívánjuk indítani mindazokat, akik egyházunkat szeretik s felelős­séggel hordozzak szolgálatát. Imre. — Rákospalota MAV-telep de. fél 9. — Rákospalota de. 10. — Rákospalota kis- templom du. 3. — Pestújhely de. 10 Kür­tösi Kálmán. — Rákosszentmihály de. fél 11 Tóth-Szöllős Mihály, du. 5 Tóth-Szöllős Mihály. — Bécsikapu tér de. 9 Várady La­jos, de. 10 (német, úrvO Várady Lajos, de. 11 Juhász Géza, du. 6 Madocsai Milkós. — Torockó tér de. fél 9 Madocsai Miklós. — Óbuda de. 9 (gyerm.) Sárkány Tibor, de. 10 (úrv.) Komjáthy Lajos, du. 5 Sár­kány Tibor. — XII., Tarcsay Vilmos u. 11. de. 9 Csonka Albert, de. 11 dr. Jánossy Lajos, du. fél 7 Ruttkay Elemér. — Buda­keszi de. 9 Ruttkay Elemér. — Pesthidegkút (Szent István u.) de. fél 11 Danhauser László. — Kelenföld de. 8 (úrv.) Bottá István, de. ll (úrv.) Bottá István, du. 6 dr. Rezessy Zoltáh. — Németvölgyi út 138. de. 9 dr. Rezessy Zoltán. — Keienvölgy de. 9 Schreiner Vilmos. — Budafok de. 11 Schreiner Vilmos. — Nagytétény du. 3 Schreiner Vilmos. — Csillaghegy de. fél 10 Kaposvári Vilmos. — Csepel de, 11. durf 7j ÖREGEK ÉS FIATALOK nehe­zen férnek meg közös fedél alatt. Az ősi anyós-viccek valóságos élet- problémát fejeznek ki a humor nyelvén. Idős szülők együttlakása felnőtt gyermekükkel és élettársá­val újra meg újra sok békétlenség forrásává válik. Az otthonok béké­jét sokszor borítja fel a nemzedékek feszültsége a családon belül. Valamit enyhít a helyzeten, ha az öregek hasznos munkával kapcso­lódnak bele a ház életébe. Falun az öreg mama házőrző és ebédfőző, mig a család apraja-nagyja a földeken dolgozik. Városon pedig sok dolgozó házaspár gyermekeinek a nagy­anyák jelentik a „maszek-napközi- otthont”. Ök teszik azt is lehetővé, hogy néha esténként férj és feleség elmehet színházba, moziba, egy kis szórakozásra. A napokban valaki ezt úgy fejezte ki: manapság nincs anyós, csak nagymama. A CSALÁD ÉLETÉBE VALÓ te­vékeny bekapcsolódás az öregek számára is rendkívül hasznos: leve­zeti az öregkorral együttjáró sok nyugtalanságot, zsémbességet, elé­gedetlenséget. Ügy érzik, hogy van helyük, feladatuk az életben! Ilyen esetben legtöbbször a fiatalok is több türelemmel vannak irántuk — néha hálából, sokszor csak önző rá- juk-szorulásból. Itt is kitűnik, hogy Isten a munkát gyógyító erőnek rendelte az emberek életében. Az öregek meggyengült erejéhez mért legcsekélyebb munkának is megvan ez a jelentősége. Elősegíti lelki egyensúlyukat, de kiegyenlíti köz­tük és a fiatalok között a feszült­ségeket is. TALÁLKOZUNK a fiatalok lel- ketlenségének megrázó eseteivel. Az esztergomi lelkész írja a következő szomorú lelkipásztori emléket: Az édesanya felnevelte fiát. Megörege­dett. Volt egy kis lakása, bútora, de fia támogatására szorult. A fia csa­ládja is nőtt, egyre több kellett. Az anyának küldött pénz mindig „na­gyobb gond léit”. Ügy határoztak, hogy az anya, az anyós adja el kis házát, bútorát és jöjjön közéjük, így olcsóbb lesz az eltartása. Megtör­tént. Sajnos, az együttlét hamarosan lehetetlenné vált. Persze mindenki hibás volt. Az édesanyát mégcsak védte a fia, a család többi tagja ki­jelentette, hogy menjen szeretetház- ba a nagymama, inkább megfizetik a tartásdíjat. Be is került egyik sze­retetházunkba. Nem sok idő telt el, és már a tartásdíját sem akarták fizetni. Amikor meghalt, temetésére nem mentek el, de még pár forint­juk sem volt a temetési költségek­hez ... — Nincs szomorúbb látvány az elhagyatott vagy elhanyagolt öre­geknél, akiknek élnek gyermekei, unokái. Nem gondolnak arra. hogy Isten visszafizetheti ezt nekik saját öregkorukban?! AZ ESETEK NAGY RÉSZÉBEN a mérleg nyelve azonban inkább ta­lán a másik oldalra billen. Az idő­sek sokszor a fiatalok életének meg­nyomorító! a családban. Másik lel­kész számol be egy elég tipikus fa­lusi helyzetről. Az öreg imádja a pénzt. A hajszolt munkában ő is, fe­lesége is súlyosan megbetegedett. Fiu­kat, menyüket is hajtják a munká­ra. A túlfeszített iramot lassan már ők sem bírják. Közben a fiatalok állandóan azt hallják: itt semmi sem a tiétek, mindent mi szerez­tünk. Két szobájuk van. A kicsiny­ben zsúfolódnak össze a fiatalok két gyermekükkel, a nagy az öregeké, kettőjüké, mert „ők építették sok verejtékkel a házat” ... Az öregek nem veszik tudomásul azt az Isten által adott rendet, hogy amint a gyermekek felnőnek, nekik egy lépést hátra kell lépniük. És ezt nem elégedetlenkedve, békétlenül, hanem örömmel kell megtenniük. Most már nekik kell belesimulniuk a fiatalok életébe. Most már gyer­mekeiké a felelős irányítás. Persze, ebben az alázatos, szerető hátralé- pésben a fiataloknak segíteni kell őket a türelem gyakorlásával, az öregek hibáinak csendes elnézésével. Gondoljanak arra: nem könnyű az öregedés elviselése. „MINDENNEK RENDELT ideje van” — tanít bennünket az ószövet­ségi prédikátor. Az öregkor: a tá­vozóban levő ember csendes búcsú- zása. Köszöntsék boldogan a csúcsra indulókat és az élet delelőjén levő­ket, — ők, akik a csúcsról már el­indultak haza, — ők, akik a naple­mente felé tartanak. A békés öreg­kornak erre a titkára, az alkony bol­dog megélésére akar Isten elvezetni, igéjének az esti homályban egyre jobban világító lámpásával is. Az ilyenek megtapasztalják az öregkor szépségét: azt, hogy „estefelé kide­rül az ég“. Sokszor viharos, borús élet után ... V. L NAPRÓL—NAPRA HÉTFŐ: — Jer. 27,5. — Istenéi vagyunk! KEDD: — 5 Móz. 32,47. —A Jézus Krisztusról szóló ige azért hangzik, hogy hirdesse nékünk az üdvösséget. SZERDA: — Zsolt. 74,22. — Nem magunkban kell küzdenünk a bűn ellen: Isten harcol értünk. CSÜTÖRTÖK: 5 Móz. 6,16. — Isten azt akarja, hogy ne a kísértő Sátán oldalán álljunk, hanem néki engedelmeskedjünk. PÉNTEK: — Jer. 4,2. — Nincsen senkiben másban dicsekedésünk, csak az Ür Jézus Krisztusban. SZOMBAT: — Dániel 9,7, — Ha magunkra nézünk, bűneinket bánva szégyenkezhetünk az Ür előtt, J. G. lll!llimill!lll!lllllll!l!ni!lll!lllilllllil!ll!!lllll!lllHII!lllllll!milll!lll!IIIIIIIIIIIlIlllirillll!l!llll!!1!lllinill!lll!l!l>líl!lllll!lllllllllllll!llll!limilimill!lllllIIIIil!lilil!llill ISTENTISZTELETI REND

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents