Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-10-26 / 43. szám

jába: Ebben az országban a lutherls­ták megcsinálták a férfiasság és igazság világnézetét. RETTENTŐ S EGYENLŐTLEN harc volt, nyolcéves háború. Az áru­lás s a túlerő 1711-ben sárba haj­lítja a kuruc zászlókat, elragadja a fegyvert. A nép magára marad. Urai vagy földönfutók a nemes Rákóczi­val együtt idegenben, vagy haza­árulóik itthon. A jezsuiták elvégzik az apró munkát: családonként, fe­jedként forgatják vissza a lelkeket. S nem csak az emberséges hitből, hanem a politikai szabadságból is. De a népet néma lehet kiforgatni meggyőződéséből. Volt valami, ami megtartotta: a zsoltár s az egyházi ének. A kuruc dalokiban a templomi ének szól tovább, egyazon ritmus­sal, azonos szókkal. Zúg, mint a vi­har. Nem lehet annak ellenállni. A császár tisztje levélben írja haza: Nem tudunk eleget fölnyársalná a dalmondó parasztokból. Már nincsenek evangélikus fő­urak. nincs egy Thurzó. nincs egy Ulésházy, meghalt Thököly török fogságban, meghalt Rákóczi ugyan­ott. Ki áll a nép mellé? Ki lesz a nyáj pásztora? Az. aki belőle nő fel: a nép fia. Egy századdal előbb fölül­ről jött az evangélikus magyarság, főurak, nemesek, gazdag patríciu­sok vállalták az új hitet. Most alul­ról tör elő. a szeeénv polgárságból Réü Mátyás. és a népből, melyet sziklákkal borí­tottak el. Lehetséges ez? Van ereje a kis embernek, akit nem véd a va­gyon, a kutyabőr, a kiváltságok rendje? Van ereje bizony. Olyan erő ez, mint a csíráé: széthasítja növé­sében a sziklát. S a hasadt sziklá­ból hajt ki a fatörzs olyan sudár, szép erővel, hogy rajta felejted a szemed. EGY MÉSZÁROS FIA polihisztor-! rá válik, minden tudományok isme­rőjévé. Nyugodtan nézhetjük szabad­ságot és erőt sugárzó arcát: Bél Má­tyás ez, a pozsonyi líceum igazga­tója, aztán pozsonyi lelkész. Bécsben, ahol lebecsülték a magyart s Euró­pában, ahol félreismertek és cserben hagytak minket, új fegyverrel győz: a tudomány fegyverével. A török korszak után újból összeálló Ma­gyarországról megírja a teljes lel­tárt, vármegyénként a földrajzi és történeti képet, hitelesen, hadd tud­ja a világ mi volt s mi lehet Ma­gyarország, ha hagyják, hogy egysé­gesen újra kertészkedjék benne a nép. Könyvei, levelei, prédikációi így harcolnak s mutatják, hogy az evangélium hirdetésének ez is a gyümölcse: a szebb, rangosabb, szel­lemibb, okosabb élet, amelyben meg­értjük egymást. A reformáció meg­követeli az értelem tisztaságát is, mely a szív tisztaságával jár együtt. Minél több az ismereted, annál biz­tosabb a hited — ez volt Bél Mátyás jelszava. BÉL MUNKATÁRSA is ilyen ve­retű lutheránus volt. Mikoviny Sá­muel, egy evangélikus lelkész fia, mérnök és feltaláló ezermester, aki térképeket rajzolt Bél könyveibe. Elkészítette Magyarország minden vármegyéjének térképét; épp olyan szigorú és megbízható tudós, mint barátja. Mikoviny bányamérnök» iskolát szervez Selmecbányán, ahol vízgazdálkodási rendszere ma is ér­vényesül. Tavaikat, mocsarakat csa­pol le, folyókat szabályoz, ármente­síti Budapestet. Ő kezdi építeni a budai várkastélyt. S mind ilyenek ezek az alulról érkezőik, akik kezet adnak egymás­nak. Iskoláinkban él ez a szellem, melyet majd felvilágosultnak fog­nak elnevezni. S kettős kisebbségben élnek mind: mint haladó gondolko­dású emberek s mint evangélikusok. Ez a jezsuita prédikációkkal és templomi muzsikával teli barokk korszak, III. Károly, Mária Terézia kora, mely feledtetni szeretné a ma­gyarral anyanyelvét. De hiába. Egy győri evangélikus lelkész, Ráth Má­tyás, 1780-ban megalapítja a magyar újságírást, szerkeszteni kezdi az első magyarnyelvű hírlapot, a Magyar Hírmondót. Levelezői a lellkésztár- sai s a lutheránus tanárok. 1782-ben felhívja az országot a magyar nép- költészet gyűjtésére. Ez is az igiazi reformáció cselekedete: újat, jót, szépet adni a lelkek épülésére. A Magyar Hírmondó Békés me­gyei szervezője: Tessedik Sámuel, a szarvasi lelkész, aki megtanítja a parasztságot, hogy mezőgazdasági ismereteikkel könnyítsen munkáján s emelje fel életszínvonalát. A ki­pusztuló, soványodó alföldi talajra új talaj került Tessedik révén: hát nem Isten embere volt ez a lelkész? S mi adott erőt Tessediknek ehhez a munkához? Mélységes hite. EZ A HIT LÁNGOL Berzeviczy Gergelyben is, aki ugyancsak Ma­gyarország mezőgazdaságát és ipa­rát akarja fellendíteni. De még egy lépést tesz előre: el kell törölni a jobbágyságot, hogy a parasztság töb­bet tudjon termelni. Szabadság kell a népnek! Berzeviczyt elhallgatat­ják, de Hajnóczy Józsefet, a lelkész fiát nem tudják rábírni a hallgatás­ra. A század evangélikus iskolái ne­velték s puritán apja. Mikor felajánl­ják neki a nemességet, elutasítja magától, mert egyenlő akar lenni az egyenlők között. A francia forra­dalom híve, jól látja a Habsburgok kizsákmányoló s gúzsbakötő politi­káját Magyarországon. Megírja könyveit s a budai vérmezőn mártír­halált hal meggyőződéséért. Mivel reformálni mert a Reformátorok Társaságával együtt. Ragyogó, tiszta jellem volt Hajnóczy, börtönőrei azt mondták róla, hogy szent. Hiába nem halt meg Hajnóczy. Az erősek folytatják egymást. Mire I. Ferenc sötét korszaka összehúzódik, Berzsenyi Dániel a régi zúgó szóval megszólal: „Nem sokaság, hanem lélek s sza­bad nép tesz csuda dolgokat!” Lélek és szabadság — ime ez az ő üzenetük a XVIII. századból. Szalatnai Rezső Reformáció és magyar szabadság ügye ekkorra már elválaszt­hatatlanul összefonódott. Bizonnyal nem véletlen, hogy a nemzeti megújulás, a társadalmi reformok zászlóvivői: Kossuth, Petőfi e mások is annyian evangélikusok, vagy reformátusok. A reformáció betör még a királyi udvarba is: A budai várban Mária-Dorottya főhercegnő házában Bauhofer bibliáóráin a katolikus Széchényi István is megjelenik. A nemzeti forradalom első sorában s vértanúi között is ott vannak egyházunk vezetői: Haubner, Rázga Pál, Székács, GYŐR, 1848. DECEMBER 3 Haubner Máté ebben az évben már húsz éve volt győri lelkész és két éve dunántúli püspök. Hívei jól ismerték jellembeli szilárdságát és pásztori szeretetét még abból az időből, amikor győri lelkészkedése első éveiben szörnyű kolera pusz­tított a város lakosai sorában, s Haubner a halál minden aratása ellenére, hűségesen kitartott a ve­szélyben lévő nyáj mellett, nap­hosszat látogatta a betegeket és te­mette a halottakat, akárcsak ha­sonló helyzetben annak idején Luther Márton, Wittenbergben. De arról is jól ismert volt Haub­ner hivei előtt, hogy mélységesen átérezte, mit jelentett evangélikus­nak lenni Magyarországon. Három­száz éven keresztül kellett rettegni a Habsburgok vallásüldözésétől. Hol véres kegyetlenséggel, hol ravasz cselszövéssel, de megszakítás nélkül folyt a protestánsok elnyomása. Spa­nyolország után mi következtünk a protestánsüldözés területén. Aki mindezt mélyen átgondolta, az tu­dott csak igazán lelkesedni akkor, amikor 1848 márciusa meghozta a törvényesen bevett vallásfelekezetek közötti egyenlőséget és viszonosságot. Ezzel a forradalom teljes biztonság­gal és nyugodt életfolytatással aján­dékozta meg a magyarországi protes­tantizmust. A felszabadultságnak ezt az érzését csak azok tudták igazán átérezni, akik először vethették le a háromszáz éves. elnyomottság meg­alázó és megtépett ruháját. Ezért tudta a német származású Haubner Máté szívvel-lélekkel kö­szönteni 1848 márciusát. Meg még valamiért. A vallási el­nyomás csak egy szelete volt a ma­gyar nép elnyomásának, gyarmati sorba taszításának. Ennek a meg­szégyenítő helyzetnek a megszűnése, a jobbágyság felszabadítása, a sza­badságjogok kiszélesítése, a népkép­viseleti rendszer és a felelős kor­mány felállítása olyan vívmányok voltak, amelyekben Haubner is, és egyházunk leTkészei is, Isten te­remtési rendjének igazságát látták érvényesülni, hiszen ő az egész em­beri nemzetséget egy vérből terem­tette, minden embert és népet egyenlőnek alkotott. Ezt a folyama­tot erősítette az, amikor 1848 no­vember 1-én életbelépett a közte­herviselés, vagyis az ország lakói ettől kezdve minden adóterhet ne­mesi vagy nem-nemesi állapotukra való tekintet nélkül egyformán és arányosan viselték. Megszűntek a nép felett földesúri jogokat gyakor­ló úriszékek. Megszűnt az ősiség, a nemesi birtokok tulajdonjogának át­ruházását gátló törvény. Ugyanekkor nagy veszedelem fe­nyegette a forradalom ügyét. Win- dischgrätz császári tábornagy, 1848 november 13-án adta ki első, táma­dást bejelentő kiáltványát, miután a magára hagyott .bécsi forradalmat leverhette. A Habsburg-rendszer el volt szánva arra, hogy kíméletlenül jár el hazánkkal szemben. Igyeke­zett a maga kezét a királyi eskü s az alkotmányos formák kötelé­keitől maradéktalanul szabaddá ten­ni, s az országot, mint törvényen kívüli lázadó területet meghódítani. Ezt célozta az olmützi trón változás: 1843. december 2-án V. Ferdinand le­mondott és a trónt a 18 éves Fe­renc József foglalta el. A három­száz éves sötét árnyék ismét ha­zánkra vetődött. Annak a rendszer­nek a visszatéréséről volt szó, amelynek egyik régebbi főembere, Kollonits bíboros és kancellár így határozta meg célkitűzését: „Ma­gyarországot németté, koldussá és végül katolikussá teszem!“ 1848. december 3-án Haubner Máté győri lelkész és dunántúli püspök mindezeket számbavehette, amikor elhatározta, hogy a gyorsan pergő események között püspöki pásztorlevelével ad irányítást egy­házkerülete lelkészeinek és rajtuk keresztül egyháztagjainak a helyes evangélikus magatartásról. A püspöki körlevél feltárja a történelmi pillanat lényegét és döntő kérdését, hogy mindenki vi­lágosan értse, miről van szó: „Kimondották törvényben, hogy minden embernek jogában kell állani, hogy emberré lehessen! S íme, támadott ellenség, ki ellene szegül, s az előbbi, az embert eird'erte'enítő zsarnok­ságnak tovább is fönn akarja tartani! — és azért 12 millió ember fölött folyik a fegyveres vita, ha tovább is barmoknak tekintessenek-e, vagy szabadjon emberekké lenniök?“ Haubner Máté tehát világosan látta az események lényegét. Ezt azért értette meg, mert az evangé­lium fényében és a r 't> felől vizs­gálta a helyzetet, s a nép ügye fe­küdt a szívén: „Honunkban 12 millió jobbágy­ember ezentúl nem robotol, vé­res verítékkel szerzendő vagyon­kájából öíödöt, kilencedet, tize­det nem kénytelen adni, szemé­lyes és családi nyugalma, a hajdútól kezdve felfelé 20—39 kisebb és nagyobb kényurasá- gok szeszélyétől nem függ.. meg az irányítást egyházunk népé­nek Haubner Máté dunántúli püs­pökünk. Ennek is nagy része lehe­tett abban, hogy lelkészeink — igen csekély kivétellel — a nép ügye mellett álltak, szolgálatukkal báto­rították az igazságos küzdelemben résztvevőket. Ezzel Haubner Máté és 1848 evangélikus egyháza az igazságot képviselte az elnyomó császári reakcióval szemben. A keresztyén emberszeretet ebben a döntő törté­nelmi pillanatban azt kívánta, I hogy félreérthetetlen legyen az 1 egyház szava, amikor a kisemmi­zett nép mellé kellett állni. 1848 egyháza jól értette meg Luthert, aki a hit és szeretet összefüggésé­ről úgy tanított, hogy a keresztyén embernek „Krisztussá kell lennie“ a felebarát javára. 1848 egyháza ezért járt jó úton, amikor a sokak igazsága mellett döntött, amikor szívét a nép szeretete melegítette Dr. Ottlyk Ernő Haubner nem általában és nem vaktában lelkesedett a szabadság­harcért, hanem konkrétan és kifeje­zetten ezekért a forradalmi vívmá­nyokért. Amikor ezeknek a védel­méről volt szó, egynek látta hazánk és egyházunk érdekét: „Kormányunk nemes törekvé­sei által édes magyar hazánk­nak és evangéliumi anyaszent- egyházunknak legmagasabb érde­kei annyira egybe vannak olvad­va, hogy mindazok, kik hazánk ezen érdekeinek rosszakarói, evangéliumi anyaszentegyhá- runknak sem lehetnek baráti, — s midőn mi nemzetünk élet­ügyeit az ilyen rosszakarók el­len életre-halálra védelmezzük, evangéliumi any aszcntegy házunk iránt gyakoroljuk tartozó köte­lességünket.” 1848. december 3-ón így adia A szabadságharcban összeforrott a nemzet és a protestantizmus Ennek beszédes dokumentuma a független magyar államnak az egy­házakkal való viszonyát szabályozó nevezetes 1848. évi XX-ik tör­vénycikk. Ez a törvénycikk kimondja a vallás szabad gyakorlatát, a vallásfelekezetek teljes egyenlőségét Magyarországon, törvénybe iktatja a lelkiismereti szabadságot. A későbbi, 1867. és 1894. évi törvények mind valamiképpen erre az elvi jelentőségű törvény­cikkre építenek. Az ellenreformáció viharai világszerte elcsitultak ekkorra. Az igazhitűség (orthodoxia), majd a pietizmus egyházi irányzataiban és mozgalmaiban próbálta megőrizni és továbbvinni a reformáció örökségét a protestantizmus. Mindegyik megragadott valamit a drága kincsből és sáfárkodott vele legjobb tudása szerint. A XIX. század­ban többfelé ébredések rázzák fel az egyházakat. Megindul a bel- misszió s a pagy küldetési parancs (Máté 28.18—20) elkötelezésére emlékezve, a külső misszió is, az evangélium hirdetése minden né­peknek. S közben úgy tűnik, mintha a megmerevedett egyházi keretek nem nyújtanának már alkalmas medret az Ige áradásának. Mintha ebben a korban különféle mozgalmakban, részben fele- kezetközi szövetkezésekben (Evangéliumi Alliansz, Diákszövetség, KIÉ) keresne magának új teret, edényt és munkaeszközt . Isten igéje. Mintha a reformáció üzenetét kissé belepte volna a feledés pora a reformáció egyházában. Teológiai megújulás AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ELŐ­ESTÉJÉN egy németországi könyv­tárból előkerült egy nevezetes könyv: Pál apostol Rómabeliekhez írott levelének magyarázata Luther Mártontól. Régtől tudták, hogy a re­formátor 1515—17-ig magyarázta a wittenbergi egyetemen a római ' le­velet; az irat azonban évszázadokig kallódott s most bukkantak reá. Az ifjú Luther szólal meg benne, a „re­formáció előtti” Luther, de már a reformációs tanítás teljes fegyverze­tében, olyan frissen és élesen, meg­alkuvás nélkül és harsányan hirdet­ve az egyedül üdvözítő kegyelem örömhírét, mint talán egyik iratá­ban sem. EZZEL A FELFEDEZÉSSEL meg­indul egy folyamat, amely mind­máig tart s amelynek nemzedékünk is részese. Luther-reneszánsz, — így is mondhatnék —, de jobb, ha azt mondjuk: teológiai megújulás. Fel­lendül a Luther-kutatás, de' ez csak egyik szelete ennek a mozgalomnak. Űj-reformátori teológiának is szok­ták nevezni ezt az irányzatot, mivel a reformáció tanításának újra gon­dolását is kitűzte többek között, a zászlajára. Persze ennél sokkal több­ről van szó. Az ige teológiája akar lenni ez a mozgalom s ez a legfon­tosabb: egyedül Isten kijelentésén kíván tájékozódni, Isten igéjét teszi mindennek a mértékévé. A Bibliá­ban való elmélyülés ígéretes korsza­ka ez. Ezért tudott a gyülekezetekig elhatolni ez a teológiai megújulás, mert gyökerében ragadta meg az egyházi szolgálatot: az igehirdetés újult meg s ezért felfigyeltek és megmozdultak a gyülekezetek is. A lelkészek másképp kezdtek prédikál­ni, mint néhány évvel, vagy évtized­del azelőtt; egy kissé újra úgy, mint a reformáció századában. Szép egy­házi „szónoklatok” helyett egysze­rű írásmagyarázatok kezdtek hang­zani a szószékeken. Lépésről lépésre, mondatról mondatra fejtik ki a fel­olvasott bibliai szakaszt, kutatva benne, mint aki kincs után ás és tudja bizonyosan, hogy az ott szá­mára le van téve: ott kell megtalál­nia és másutt sehol. Világszerte szétárad a reformátor: teológia mozgalma s — hála Isten­nek — hat és indít nálunk is. Lelké­szek konferenciázásán az ige-teoló­giájáról folyik a szó; egyházközigaz­gatási, közjogi kérdések háttérbe szorulnak. Papi munkaközösségek, teológia művelésére szövetkező tár­sulások támadnak. Három pevet hadd említsünk csak ebből az időből — egyikük sincsen már közöttünk — Gáncs Aladár, Urbám Ernő, Járosi Andor. ISTEN BÖLCSESSÉGE a történel­mi helyzetet is felhasználta ennek az egyházi-teológiai eszmélődésnek az előkészítéséhez. A.z első világháború katasztrófájával összezúzta azokat a hiú ábrándokat, amiket a századfor­duló nemzedéke a „keresztyén Euró­pa”, „keresztyén kultúra” eszméihez s eihhez hasonlókhoz fűzött. A há­ború után pedig a megoldatlan tár­sadalmi, politikai, gazdasági kérdé­sek továbbra is ott dörömböltek az ún. „keresztyén Nyugat” lelkiisme­retének ajtaján. Felriasztott felelős­ségű férfiak a reformáció tövéből sarjadt s azóta sokfelé szétágazott egyházi testületek találkozását és együttmunkálkodósát sürgették. Sö- derblom svéd evangélikus érsek volt az első és Stockholmban 1925-ben tartották az első ilyen konferenciát. Megindul az egyházak beszélgetése, az, amiből a mai Ökumene lett, az Egyházak Világtanácsa. MINDEZ AZ ÍGÉRETES FEJLŐ­DÉS azonban félelmetes próbatétel alá kerül. A hitleri mozgalom hadat üzen az egyháznak is és kitör a né­met egyházi harc. Létrejön a Hit­valló Egyház és ennek küzdelme el­képzelhetetlen lett volna a reformá­tort teológia megújulása és felrázó hatása nélkül. S másfelől ez a harc is nagymértékben hozzájárult ah­hoz, hogy a reformáció öröksége épp a reformáció hazájában, de igazán nemcsak ott, kegyeletesen őrzött ereklyéből valami nagyon élő és na­gyon gyakorlati valósággá lett. „Most legfőbb feladatunk: a teológiát mű­velni minden erőnkkel!” — mon­dotta akkoriban a Hitvalló Egyház egyik vezére, s milyen igaza volt! — A Hitvalló Egyház fegyvertárát a reformatori teológia szolgáltatta. — A magyar protestantizmus kimaradt ebből a válságból, legalábbis látszó­lag. Itt nem jutottak szóhoz a „né­met keresztyének”-hez hasonló tév- tanítók s ezért — látszólag — nem volt szükség Hitvalló Egyházra sem. Mai napig megsínylettük azonban, hogy az öntudatra ébredésnek, a tu­datosulásnak, az eszmélődésnek és a tisztázásnak, a lelepleződésnek és a vallástétel alkalmának, az igazság és hamisság elválasztásának ebből a nagy iskolájából kimaradtunk. ÍGY SZAKADT REÁNK a máso­dik világháború ítélete. Ez a próba­tétel megmérte a reformáció egyhá­zait és — könnyűnek találta. Az ek­kor már két évtizede megindult teo­lógiai s ennek nyomán egyházi meg­újulás ugyan nem maradt egészen hatástalan. Egyes keresztyén szemé­lyiségekben (Boinhoefer, Niemöller), a hitnek és prófétai tanításnak, a bi­zonyságtételnek és helytállásnak szép példáit termette. Egyes gyüle­kezetekről is el lehet mondani ugyanezt. Az egyház tömegeiben és szervezeteiben, vezetésében és kor­mányzatában azonban nem tudott átütő erővel kibontakozni a teológiai eszmélődés. KÉT ÍTÉLET UTÁN s a reforma­tori teológia megéledésének immár második nemzedékében, egy alapjai­ban megváltozott s rohamléptekkel változó világban, az atomkorszak kü­szöbén talán kezdjük már érteni és tanulgatni a nagy leckét, melyet ne­künk adott fel Isten: azt, hogy Luthernek és a többi reformátor­nak ne utánzói akarjunk lenni, ha­nem követői az igére való sokkal hí- vebb és engedelmesebb hallgatásban, továbbgondolkodva és —hadd mond­juk ki a merész szót — továbbcsinál­va a reformációt ott, ahol ők, idejök lejárván és feladatuk határához ér­vén, abba kellett hogy hagyják azt, amit a masuk idejében hűséggel el­végeztek. Másszóval: tudunk-e igé­ből élő. egyedül az igében megújuló teológiájú egyház lenni abban az új és más világban, amelyben Isten a mi részünket letette s ahol az egy­ház küldetését és szolgálatát éppen a mi nemzedékünktől fogja egyszer számonkérni? Groó Gyula Erre a kérdésre ma kell felelni s a feleletet nem lehet holnapra halogatni. Minden nap újra kell keresni a feltett kérdésre a helyes feletetet. A gyülekezetben kell felelni, a gyülekezet szolgálatával és életével, mert az egyház a gyülekezetben él. Hogyan él a reformáció egyházának gyülekezete ma?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents