Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-08-10 / 32. szám
Magyar protestáns lelkészek üdülnek Kelet-Hémetországban VERESÉQ ii. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) lakossága 18 millió. Ennek 80%-a evangélikus. (Lutheri és uniált egyháztagok.) Az egyházi szolgálatot 6000 lelkész látja el. A katolikus egyház az egyéb felekezetekkel kisebbségben van. A többi egyház lelkipásztorainak száma 1200. A lelkészek javadalmazása a kerületi központokból történik. Függetlenül a városi, falusi gyülekezetektől, egyforma javadalmat élveznek. A szolgálati évek száma alapján van csak különbség. A 800 DM-ig élvezett javadalom biztos megélhetést nyújt a lelkésznek és családjának. A lelkészhiány rendkívül nagy. Kb. 20%-os. Ezen a nehézségen úgy próbálnak segíteni, hogy laikusokat képeznek ki. Különböző képesítéssel némelyek csak felolvashatnak, némelyek már szabadon prédikálhatnak a templomban. „ Wartburg Kéthetes tabarzi pihenés után csoportunk kirándulást tett Wartburgba. Eisenach mellett kb. 400 m magas hegyen áll a német történelem legnagyszerűbb vára: Wartburg. Története összefügg a középkori magyar történelemmel. II. Endre lánya, Erzsébet ide jött férjhez a thüringiai őrgrófhoz. Alakját a mondák és legendák veszik körül. Ez a vár a német nemzet történelmének melegágya. 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés után Luthert. mint György ■ lovagot itt rejtették el barátai. Nyolc hónap alatt itt fordította le az Újszövetséget német nyelvre. Ügy, ahogyan maga is írta: „olyan nyelvre, ahogyan az anyák beszélnek és ahogyan imádkozni tanítják gyermeküket.” Megrendültén álltam abban a szobában, ahol a nagy reformátor, Luther Márton dolgozott. Kis kamra csupán az egész, a vár egy rejtett bástyájában, előtte a toronyőr cellája, mögötte a hálókamra. Innen indult el a német bibliafordítás diadalmas útjára. Az a néhány hónap, amely a barátok aggodalma és féltése kapcsán rabságot jelentett Luther számára, az egyháznak egy új, nagy eseményt adott, megszületett a nép nyelvén szóló írás; a wartburgi csend a világot beharsogó hanggá lett, mert azóta Isten igéje mindenütt, ahol fülek vannak a hallásra. az anyanyelven szól. „Ahogyan beszélni tanított anyánk.“ Hihetetlen gonddal és szeretettel ápolják ezt a várat, ma még inkább, mint valaha, hiszen ma a német népé, de ezen túlmenően az egész világé. Közkincs és naponta sok ezer ember keresi fel. Bizony, akad dolguk az idegenvezetőknek. A vár alapos tanulmányozásához két hét is kevés volna. Nekünk csak órák állták rendelkezésünkre. Mégis feledhetetlen élményt szereztünk. Megálltunk egy pillanatra a lovagteremben, ahol a múlt század elején a német ifjak fogadalmat tettek a Németország egyesítéséért folyó küzdelemre. A zászló, amely alatt a fogadalcmtétel történt, ma is ott függ. Ugyanebben a teremben adott néhány évtizeddel később Liszt Ferenc koncertet. Minden szoba egy- egy múzeum, hallatlan értékekkel. (Luther szobájában a szülők asztala áll, rajta a Biblia, az az asztal, amelyen ő dolgozott, nincs meg.) A restaurálásra és a berendezésre jellemző, hogy csak akkor és úgy állítanak valamit helyre, ha az okmányokból, eredeti és korabeli rajzokról, festményekről, leírásokból biztosak abban, hogy milyen alakban, helyzetben voltak a dolgok eredetileg. A bástyáról tüneményes panoráma tűnik elénk. Néhány kilométerre előttünk már az ideiglenes határ. De Wartburg emlékeivel és rendeltetésével nem ismeri az ideiglenes határt. Az osztatlan Németországért, az egész és a múltat megbecsülő emberiségért áll szolgálatban. Eisenach Mélyen a vár alatt, a thüringiai hegyektől övezve fekszik Eisenach. Neve ismerős előttünk nemcsak a történelemből, hiszen a Magyar- országon közlekedő Wartburg gépkocsikat itt gyártják. Luther Márton éveket töltött Itt, mint kis diák, és mindig szeretettel emlékezett meg a városról. A házat, ahol lakott, ma is kegyelettel őrzik, múzeuma néhány Luther-emléknek. Szűk kis kamra volt hálóhelye a fiatal Luthernak, aki több társával együtt, mint énekes diák kereste meg az eltartására szükséges pénzt. Ennek emlékére ma sok-sok ilyen énekkórus működik kis gyermekekből, és évente egyszer, a reformátor születésnapján, november 10-én a gyermekkórusok hangversenyt adnak a Luther-házban, ahol kávéval és kaláccsal vendégelik meg őket. De más nevezetessége is van a városnak. 1685-ben itt született Bach János Sebestyén. A ház elé becsapódott bomba szerencsére nem tett különösebb kárt az ódon házban, amely ma szintén múzeum, mégpedig a nagy muzsikus emléktárgyaival, zeneszerszámaival berendezve. Naponként sok ezer ember gyönyörködik a háziorgona hangjaiban, amelyen néhány évszázada a nagy mester gyakorolt. A szülők szobája még úgy áll, amint ott éltek egykor. A gyenge házat bizony óvni kell. és az építészeknek nagy gondot jelent a megoldása. A modern, kor a középkorral, a gyárak kéményei a belváros patinás negyedeivel, a vártemplomok tornyaival, a román és gót stílű házakkal harmonikusan egészítik ki egymást. A lélek elmereng, a szem gyönyörködni tud. Buchenwald Ma már lecsillapodott bennem mindaz, amit akkor éreztem, amikor egy esős májusi reggelen éreztem, amint virágcsokorral a kezünkben átléptük az egyik legnagyobb koncentrációs tábor vaskapuját. Sokat olvastam, sok képet láttam, talán még többet hallottam a náci koncentrációs táborokról, de a valóság mindig több, mindig megrázóbb, megdöbbentőbb. Mindaz, ami oly szép, megragadó az élmények sokaságából, itt eltorzul — az ember szájában megkeseredik a nyál, a gyomra émelyeg, a tüdeje megtelik vér- és hullaszaggal, a füle tele lesz halálsikollyal, hörgéssel. A XX. század szégyene, a náci fasiszta németség adóssága mezítelen valóságában áll előttünk: szögesdrót kerítés magasfeszültségű árammal, cellák és kínzókamrák, akasztófák és krema- triumok, barakkok és terek, amelyen sírkövek jelzik, hogy alattuk tömegsírok vannak. Tízezrek vesztőhelye Buchenwald. A történelmi Németország egy fekete oldalára érkeztünk. Buchenwald tulajdonképpen átmeneti tábor volt. Már 1936-ban létezett a hitleri rezsim megbízhatatlanjai számára, ahonnan a háború előtt az üzemek munkásokat kölcsönözhettek. A tábor rendeltetése nem volt azonos Auschwitz, Dachau vagy a többi haláltáborral, de ahogyan a nácizmus elvadult, úgy vált egyre kegyetlenebbé a buchenwaldi rabok helyzete. A táborban mindig sok tízezer embert zsúfoltak össze. Ezek között mindenfajta és foglalkozású ember volt. Ide került náciellenes magatartása miatt Paul Schneider evangélikus lelkész is. Kegyetlen módon meg- kínozva verték agyon a Gestapo emberei. A cellájában letettünk egy virágcsokrot és perceket szenteltünk a mártír lelkésznek, akit ártatlanul meggyilkoltak. A munkára nem alkalmasokat, akik csak pénzébe kerültek az államnak, ki kellett irtani. Akasztás, agyonverés, mérgezés injekcióval és agyonlövés — ezek voltak a halálnemek Buchen- waldban. Hol volt a lelkiismeret, az emberség? És mint a politikailag megbízhatatlanok gyűjtőhelyén, mindig nyomozni kellett összeesküvések után. Gondolhatjuk, milyen módszerekkel! Kommunisták, szociáldemokraták, hazafiak ezrei estek áldozatul. Bezsúfoltak 20—30 férfit egyszemélyes cellába. (Ezek a cellák légmentesen zárhatók!) Bekapcsolták a központi fűtést, és amikor levegő hiányában elájultak, friss levegőt kaptak,hogy elölről kezdhessék az egészet. Hótrakötött kézzel akasztották fel az áldozatot és egy husánggal ütlegelték. A kínzásoknak borzalmas módszereit alkalmazták. Aki meghalt, a krematóriumba került. (Annyi volt a hulla, hogy a folyton üzemben lévő és gépesített krematórium nem győzte a ham- vasztást. ezért külön erre a célra gyártott kocsikon szállították a holttesteket a tömegsírokba.) A kiszemeltek közül senki nem maradt életben. Ernst Thälmannt, a német munkásmozgalom nagy emberét tarkón lőtték. A kivégzés helyén virágot helyeztünk el. Az áldozatoknak a halál megváltás volt. Elgondolhatjuk, mit kellett szenvedni ahhoz, hogy ezt kijelenthessék! Ebbe a táborba kerültek később a megszállt területek úgynevezett megbízhatatlanjai. Európa majd minden országából voltak itt rabok. A tábort amerikai egységek szállták meg. De úgy, hogy két napot időztek Weimar elfoglalásával. Az időveszteség elég volt ahhoz, hogy 40 000 embert még ki tudtak végezni a nácik, míg végül is a tábor önmagát szabadította fel. Életben maradt 20 000 ember. Két nap késése 40 000 ember élete! Ó, emberiség! Mikor tudod visszaadni a meggyilkolt apákat, anyákat, gyermekeket a hozzátartozóknak? Vagy tudsz-e ennek óra fejében emberiességet, békét, jóakaratot adni? Rédey Pál Abból a gazdag postából, amelyik naponta hozzánk érkezik, két levél van most a kezemben. Az egyiket a szlovákiai Rozsnyóról írja egy kedves asszonytestvé- rünk: „...Minden héten egyik nagy örömünk az Evangélikus Élet érkezése. Bibliaóránkon az Ige szava után még sokáig együtt szoktunk maradni és felolvassuk egymásnak az újság cikkeit. Köszönjük az Evangélikus Élet nekünk is eljuttatott szolgálatát!" A másik levél ma érkezett Csehországból. — „11 éve élek Csehországban és amikor hétfőn pontosan megérkezik az Evangélikus Élet, Annál a kielemezhetlen második negyedóránál tartottunk, amikor a hajdani jóbarátok sok év utáni váratlan találkozója minden jóakarat és újabb pohár sör ellenére is kezd kínossá válni. A hosszú lávollét ki- meríthetetlennek vélt élménysokasága, az emlékek tömkelegé megfoghatatlan módon szertefoszlik az együttlétnek ebben a titokzatos második negyedórájában. A néhai kenyerespajtások már csak mosolyognak ilyenkor, de ez a mosoly nem az egymás gondolatát is ismerők szófián egybeforrottsága, hanem az ide- genségé, mely mögött apró elintézni■> valóinkra gondolunk. Ennél a ha- mismosolyú, vállveregető második negyedóránál tartottunk egy Rákóczi úti sörözőben és úgy éreztük, hogy semmi lényeges sem történt velünk a nyolc év alatt — ügyeskezű iskolatársamból jónevű festő lett azóta, — szobafestéssel kezdte, aztán lapoknak rajzolt, ma pedig egyre több tárlati képén fityeg az irigylésreméltó cédula „eladva”. Nézem a kezét, széles, párnás, szeplős kéz, — a tömpe ujjak vége fakó a sok festéktől, — valahogy ebben is csalódtam — úgy képzeltem, hogy a festők keze fehér, finom és hosszúujjú, — az övé vaskos és lustán simogatja a térítőt. De azért van az ujjak mozgásában valami simogató, körültapogató lágyság, olyan, mintha most is színeket keverne. Már mindketten az ilyenkor szokásos, de a helyzeten cseppet sem könnyítő „kis sétát” akartuk javasolni egymásnak, amikor foltos ballonkabátban, mappákkal ahóna alatt hozzánklépett valaki. Alkalmi rajzoló volt, rosszulöltözött, ötven év körüli férfi és felajánlotta, hogy egy tízesért lerajzol minket. Barátom szeme felcsillant, hiszen ha pillanatnyilag is, de feloldódott a feszültség és a szakmájáról van szó, mely mindig tartogat, valami lehetőséget. Mielőtt megakadályozhattam volna, pénzt tett ez asztalra és felkérte a mestert, hogy rajzoljon le engem. Az öreg elhelyezkedett, kibontotta mappáit és néhány fejtartási tanács után nekikezdett. Begyakorlott, széles mozdulatokkal dolgozott, néha bravúrosan magasbakapta a szenet, és fáradtan, nagy önfegyelemmel mosolygott közben. Rajzát legföljebb ügyesnek mondhatná az ember, az arc markáns vonásait igyekezett el- Icapni és nem lehet mondani, hogy mindenütt ügyetlenül. Alapjában véve azonbqh csak hasonlított rám — egy kiadósabb plasztikai műtét után pingálva, talán reálisnak is mondhattam volna. Piktor barátom elnéző mosollyal figyelte a műveletet, és mielőtt egy lendületes voOSTALÁDA olyankor mindig boldog vagyok, hogy magyar evangélikus testvéreimmel lélekben együtt lehetek. Istennek legyen hála, hogy itt is van evangélikus gyülekezet s csehszlovák testvéreimmel együtt dicsérhetjük az Urat, bízván az ő nagy kegyelmében minden megtérő bűnössel szemben és bízván az Ű nagy sze- retetében Köszönjük távoli testvéreink levelét és üdvözletét. Jól esik újra tudni és érezni, hogy közelben és távolban mennyire egy család vagyunk a Jézus Krisztusban való hitben és az egymástárt imádkozó sze- retetben. nással befejezhette volna, megfogta a karját, — „Valamikor én is raj- zolgattam”, — mondta —, „tudja mit, engedje meg, hogy én is megörökítsem magát, — aztán majd kicseréljük” — és már ki is vette a szenet a meglepett ember kezéből, gyakorlott mozdulattal lapot vett elő a mappából és lapos, ívelt puhasággal már repült is a szén a fehér papiroson. Egykettőre kibontakozott a cserzett, szomorú arc, a duzzadt, rücskös orr, a bozontos szemöldök, egy emberi arc jellemző vonásai és mindez szellemesen, egyéni válogatásban, elegánsan. — „Na mit szól hozzá”, adta át barátom a lapot. Az öreg figyelmesen nézte, kissé eltartotta magától és először csak lassan, majd egyre gyorsabban rángatod zott a szájaszéle. Nem törődött rámeredő tekintem tünkkel, követte a vonalak útját és látszott, hogy most önmagát is éri felejtve, felnéz egy csúcsra, melyet annyit ostromolt, de csak a lankáig jutott el. — Azt mondják, a halál küszöbén levők előtt lepereg egész addigi életük — úgy éreztem, hogy ő is visszapillantott ükkor, — valami kis falusi iskola öreg tanítója juthatott az eszébe, aiki készülő rajza fölé hajolt, aztán a tízórai pénzen vett Dürer-atlaszok és a kiábrándító szörnyű döbbenet, hogy mindég kevés, — valami hiányzik még. Percekig nézte a rajzot, fésületlen fürtjei alatt izzadtság csillogott, aztán, amikor már nagyon hangosan zörgött a papír remegő ujjai közt, az asztalra helyezte. „Nagyon szép“ — mondta csendesen — „szép munka”. Aztán kezdte összeszedni a lapokat, — a pult fölött sorakozó li- kőrös üvegeket nézte, melyeket megvilágítottak a mögöttük égő körték — de bizonyára újból az öreg tanítót, meg a Dürer-atlaszokat látta. Utoljára a saját rajzát vette fel, egy darabig nézegette, majd tisztaoldalával kifelé az egyik mappába rakta. Aztán lassan, öregesen kiballagott a zajos helyiségből. Barátom elgondolkodva játszadozott egy sótartóval, majd felugrott, felkapta a tízest és az öreg után futott. Pár perc múlva lihegve, arcábahullott hajjal tért vissza. Zsebregyűrte a pénzt és kis szünet után halkan, csak úgy magának mondta: „ — szabálytalan küzdelem volt, mert én csak művész vagyok — de ő a kenyerét kereste vele — csúnya dolog volt”. Egyszerre álltunk fel az asztaltól — kint már árulták az esti lapokat, szótlanul ballagtunk a forgatagban, néhány lépés után azonban megállt és idegesen a ikezét nyújtotta: „ne haragudj, de most dolgom van, majd felkereslek”. Azzal eltűnt a másik oldalra igyekvő sokadalomban. — Csak később, a Rókus mögött jutott eszembe, hogy nem is cseréltük ki a címünket. Turchányi Sándor / Jézus példázatai 5. A szántóföldben elrejtett kincs Az igazgyöngyről szóló elbeszélés után Ismael elcsendesedett. Simon várakozva nézett rá. Abban reménykedett, hogy hallhat még tőle valamit. Az öreg csendesen elszen- deredett. Simon nem akarta őt megzavarni, ezért nem szólt hozzá. Nem tudott azonban sokáig nyugodtan egyhelyben maradni. Apró köveket pillantott meg maga mellett. Felvette, majd felugrott és sorba eldobálta a köveket. Azt figyelte, hogy melyik esik le legtávolabb. Ismael közben felriadt szendergéséből gs magához hívta Simont. — Gyere csak ide! Olyan kincsről akarók neked beszélni, melyet szántóföldben talált valaki. — Értékes kincs volt az? — kérdezte Simon. — Igen — felelte Ismael, s már el is 'kezdte mondani a történetet: — Názáret városa mellett sok a szántóföld. E földek közül az egyik Ászáfé. Az egyik nap Ászáf napszámost keresett magának. Akimet fogadta meg és kiküldötte a földjére. Akim kiment a szántóföldre és szorgalmasan dolgozott. A föld egyik végén egy nagy kő feküdt. Akim el akarta gurítani a föld szélére azért, hogy amikor majd szántani fognak, ne kelljen ezt a nagy követ kikerülni. A kő azonban nagyon nagy volt, az első próbálkozásra nem sikerült megmozdítani. Akim ekkor kapával meglazította■ körülötte a földet. Azután teljes erejével neki dűlt. Most már sikerült a követ megmozdítani és egy kicsit tovább gurítani. Alighogy megmozgatta a követ, valamin megcsillant a napfény azon a helyen, ahol a kő feküdt. Akim lehajolt, hogy megnézze mi csillog ott a földön. Egy gyűrűt emelt fel. Azután arra gondolva, hogy még más is lehet ott, ásni kezdett. Nem hiába próbálkozott. Ásója hamarosan valami kemény tárgyba ütközött bele. Lehajolt és kézzel szedegette ki azután a földet. Hamarosan egy rézserleget emelt ki a földből, mely drága kinccsel volt tele. Bizonyosan háború közeledésének hírére rejtette el valaki ide a szántóföldbe. Talán meg is halt már az, akié ez a kincs volt. A szántóföld új gazdája nem is sejtette, hogy mi van a földjében elrejtve. — Mit tett Akim, amikor a kincset megtalálta? — kérdezte Simon. — Mindent vissza tett a földbe. A 'követ is visszagurította a régi helyére. Azután tovább dolgozott, amíg csak le nem ment a nap. Befejezve napi munkáját, hazatért családjához. Reggel Akim elment Ászáf hoz és arra kérte őt, hogy adja el neki a szántóföldjét. Ászáf meghallgatva kérését, így felelt neki: — Nincsenek fiaim, közeli rokonaim, öreg ember vagyok már. Nem sokáig lesz erőm arra, hogy dolgozzak a földemen. Eladom neked, vedd meg! Akim örömmel hallgatta e szavakat. Azonnal elindult és mindenét eladta. Amikor együtt volt az összeg, amit Ászáf kért, elment Názáret városa kapujához. Ott ültek a város Öregei a kapu előtt, közéjük telepedett. Ászáf néhány öreg férfival ugyancsak elment a város lcapujához és Ákimmal szemben letelepedett. Akim ezután ezt mondotta Aszáfnak, a város öregjeinek füle hallatára: — Add el nekem a te földedet, a város öregei és mindazok előtt, akik itt ülnek a kapuban. Ászáf így felelt: — Vásárold meg az én földemet. Azután levette saruját és mindenki szeme láttára átadta Ákimnak. Ez volt akkor a szokás Izraelben. Akim megvette Ászáf szántóföldjét és megfizetett érte. Egy idő múlva Akim kiásta megint a kincset, amit talált, eladta és gazdag ember lett. — Helyesen cselekedett Akim? — kérdezte Simon. Nem csapta be Ászáfot? — Akim megfizetett a szántóföldért — felelte Ismael. A kincs nem Ászáfé volt. Akim találta meg és mindenét odaadta, hogy övé legyen. Pál apostol a filippi gyülekezethez írt levelében ezt írta: „Én mindazt, ami nekem nyereség volt, a Krisztusért kárnak ítéltem." Pál apostol valóban sok mindenről lemondott, hogy Krisztus tanítványa lehessen. Svédből: F. Z. Kedves gyerekek! Mai számunkban is folytatjuk sakkrejtvényünket. A megfejtést úgy kell kezdeni, hogy abból a kockából kell elindulni, amelyben a nagybetűvel kezdődő szótag van és a sakk játék szabályai értelmében a lóugrás szerint kell tovább keresni a következő megfelelő szótagot mindaddig, amíg minden szótag sorra kerül. Megfejtésül Jézus Krisztus egyik mondását kapjátok. Az igehelyet keressétek meg és az így elkészített megfejtést augusztus 20-ig küldjétek el a szokott címre (Juhász Géza, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, VIII., Üllői út 24.). Az előző sorozatok beérkezett megfejtéseinek kiértékelése most folyik és valósz'nüleg a jövő számban közölni fogjuk a helyes megfejtéseket és a nyertesek névsorát. Addig is szeretettel köszönt benneteket JUHASZ GÉZA BÁCSI Találd ki ! 1 ke nek va 4 1 1 «23 fen 02 r&ye l, o ■ ft r© r ma let p f ggokj
