Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-08-03 / 31. szám
I Ä szelktakérdés egy evangélikus lelkész tapasztalataiban EGYHÁZ A A cselekedetek keresztyénsége „Fiacskáim, ne szóval szeressünk... hanem cselekedettel és valósággal'’ (1 Jn 3,18.). János apostolnak ez az intése jut az eszünkbe, amikor arról olvasunk, hogy dr. Kreyssig, magdeburgi egyházi elnök számos egyházi vezető személyiség aláírásával felhívást intézett a német keresztyénséghez. Ebben többek közt a következőket olvassuk: „A második világháborút mi németek kezdtük el s már ezzel is mérhetetlen szenvedést zúdítottunk az emberiségre. Dacosan, Isten ellen lázadva zsidók millióit irtottuk ki, Ha mi keresztyének, akik mindezt átéltük, azt mondjuk, hogy mindezt nem mi akartuk, ez nem ment minket, mert nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy e szörnyűségeket megakadályozzuk. Azért is késik az igazi béke, mert hiányzik a megbékélés. Az önigazolás, keserűség és gyűlölség ellen azonban harcot kezdhetünk, ha kérjük mások bocsánatát, magunk is megbocsátunk és ebben a lelkületben élünk. Ezért kérjük a népeket, akiknek egykor szenvedést okoztunk, engedjék meg nekünk, hogy kezünk munkájával és anyagi eszközeinkkel is hadd tegyünk most valami jót; hadd építsünk fel egy falut, egy tanyát, egy templomot, vagy egy kórházat az engesztelés jeléül." Az aláírók ja/vaslata szerint e tettekkel először a Szovjetunióban, Lengyelországban és Izraelben kellene az engesztelés művét megkezdeni, mert e népekkel szemben vétkeztek a legtöbbet. A felhívás ezután arra kéri a német embereket, hogy tartozzanak bármely felekezethez vagy társadalmi osztályhoz, vállalkozzanak önként egy-egy esztendőre ezekben az országokban építő munkára, hogy így épüljenek fel a megbékélés jelei. S aki nem tud a munkájával bekapcsolódni, vegyen részt a megbékélés művében pénzadományával. A felhívás arra kéri az érdekelt országok kormányait, ne tekintsék ezt a szolgálatot jóvátételt teljesítménynek, hanem tekintsék a megbocsátás és a béke művének. A felhívást elküldötték mind a két Németország kormányának is. Ez a felhívás mélyen elgondolkoztató. Arra tanít — ha ugyan ezt még mindig nem tanultuk meg, pedig már rég meg kellett volna tanulnunk —, hogy bűnbánót nélkül nincs újrakezdés, s hogy ennek a bűnbánatnak cselekedetekben is meg kell nyilvánulnia. Az ilyen bátor tettek építik a békét. Mert az igazi béke nem csupán a tárgyaló asztalok mellett jön létre, hanem a VILÁGBAN népek szívében születik s útja az engesztelődés, a megbocsátás, a barátság és a szeretet. Feszült figyelemmel várjuk és imádkozunk is érette, hogy ennek a bátor kezdeményezésnek legyen méltó folytatása, Egyház és állam Amerikában Az amerikai Egyesült Államokban tudvalévőén régtől fogva teljesen el van választva egymástól az egyház és az állam. Ez azt jelent!, hogy a felekezetek az állam részéről semmiféle támogatásban, államsegélyben nem részesülnek. Másfelől — legalábbis elvben — az állam sem szól bele az egyházak ügyeibe. Azt gondolhatnék, hogy ilyen módon az egyházak szabadsága tökéletesen biztosítva van. A valóság azonban mást mutat. Az egyházak ugyanis államsegély híján rá vannak utalva híveik áldozatkészségére. S ez azt hozza magával, hogy nagymértékben függő viszonyba kerülnek a saját híveiktől. A lelkészeknek prédikációikban és egész munkájukban tekintettel kell lenndök híveik gondolkodására, politikai és egyéb nézeteire. Hogy ez hova vezet, azt érdekesen mutatja a „Christianity and Crisis” című tekintélyes amerikai egyházi lap egyik cikke, amelyben az Egyesült Államok déli államokbeli egyházainak a faji kérdésben való magatartásával foglalkozik. A déli államokban tudvalévőén a négerkérdés rendkívül kiélezett. S a gyülekezetek lelkészei — sokszor jobb meggyőződésük ellenére — kénytelenek az egyházi életben a fehérek és feketék szigorú elválasztását fenntartani. Teszik ezt azéit, mert nem akarnak ellentétbe kerülni faji türelmetlenségtől áthatott híveikkel és mert szeretnék megóvni egyházuk tekintélyét a közéletben. Sok lelkész tehát; bár magánvéleménye szerint nem helyesli a faji elkülönítést, vagyis másszóval a négerek üldözésének elvét, hivatalos ténykedésében ennek ellenkezőjét kénytelen képviselni. Ennek súlyos következményei vannak például a misszióban Is. Mert ezeknek az egyházaknak Afrikában működő misszionáriusai arról panaszkodnak, hogy teljesen hitelüket vesztik igehirdetésükkel az afrikaiak előtt, akik tudják, hogy a misszionáriusok hazájában megvetik és üldözik a négereket, tehát fajtestvéreit azoknak az afrikaiaknak, akiknek e fehér misz- szionáriusok az evangéliumot hirdetik, vagyis Istennek minden embert egyformán magához ölelő sze- retetéh Századunk elején a kis erdélyi tömblutheránizmus gyülekezeteiben felütötte fejét a szektamazgálom. Váratlanul jött 'egy prédikátorféle s az öregasszonyok érdeklődtek a Bibliát Jól idéző „pap” munkája iránt. Alig egy-két hónapos volt a mozgalom és a gyülekezés, amikor iskolásfiúk, sőt leányok is lesbeálltak a gyülekezők háza körül s a jövőket, valamint a távozókat kőzáporral rémítették el az összejövetelektől. A prédikátor sokkal gyorsabban távozott, mint amilyen váratlanul és ismeretlenül jött. A tömbkálvinizmus vidékein a szombatosok nyújtottak védelmet ugyancsak a század legelején a szektamozgalomnak, de (az az erdélyi kálvinizmus , amely elfogadta és nemcsak megértette, hanem bizonyos mértékig dédelgette is a szombatosokat, végül is színvallásra késztette őket s arra figyelmeztette, hogy rajtuk kívül más imádkozókaí ne hozzanak arra a vidékre. Mindkét felekezeti tájegységben a nyomok itt-ott megmaradtak s ahogy az írásban is olvasható, -komor ábrázatákról és ruházatukról meg lehetett ismerni a merészen és csökönyösen kitartó szektáskodókat, akik azzal tudták magukat megőrizni, hogy a jobban védett kisvárosi szek- taggyűlekezetekben folytatták hitbeli életüket. A német egyetemeken, az első világháború utolsó éveiben, még és már a német keresztyén diákszövetségekben is felütötte a fejét a szektamozgalom. Volt egy közel ötvenes diáktársunk, aki minden pályát elhagyott s minden szemeszterben átnyergelt s összejöveteleinken prófétai lelkesedéssel szidta a történelmi egyházakat s azoknak papjait egyszerűen Blechschwätzereknek nevezte (olyan valakit értett ezen, akik csak pufogtatták a nagy szólamokat belső hitbeli meggyőződés nélkül). Aranyos öreg volt különben, akit minden diák és candidátus nagy-n szeretett s igazi nyelvekenszólásban érlelte meg mondanivalóit; szinte transzban mondta el megvilágosodásait s azután amikor ismét észretérT, akkor szelíden igyekezett szavait megmagyarázni. Érdekes egyháztörténelmi fejezet lenne megírni Csopják Attila munkásságát, aki az első világháborút közvetlen követő időkben lelkes és ellenállhatatlan ékesszólással küzdött kis egyháza érdekében. Sok sebet ejtett magán és másokon; összeférhetetlen természete miatt saját közössége sem kedvelte. A végén kénytelen volt Róbert bácsival, az ingyenebódeket osztogató öreg emberrel szövetkezni s mikor a mesterségét kitanulta, önálló alkoholmentes vendéglőt tartott fenn is itt állt vendégeinek rendelkezésére hitvédelmi eszmefuttatásaival. Nagy reveláció volt sok, könyveket olvasó fiatal lelkész számára két könyv. Az egyiket még a háború elején olvastuk Halléban nagy igyekezettel: Louis Sinclair: Elmer Gantry c. könyvét. Ez plakátstílusban írott mű volt, legalábbis a német kiadáson inkább ez volt érezhető. Kedvesebb volt a másik könyv: Werdermann könyve Amerika vallási életéről. Ebből a könyvből ismertük meg igazán több mint 200 denominá- ció (szekta) egyházi buzgólkodását. s ezekből a sorokból formáltuk át véleményünket is azokról a kisebb egyházakról, amelyek hazánkban számukra nézve jelentéktelenek voltak. Amerikában azonban hatalmas egyházak voltak s nagy eredményeket értek el. Az első világháború után a metho- dista és baptista egyház, a lélekszá- mot véve alapul, nagyobb adományokat kapott Amerikából, mint pl. az evangélikus egyház s jótékonyságukkal nemcsak sok hívét szereztek maguknak (igaz, hogy ezeket nem is tudták megtartani mind), hanem olyan humánus cselekedeteik voltak más egyházak tagjaival és papjaival szemben is, amit nem lehet hála nélkül leírni. Raffay Sándor püspökségének első esztendeiben váratlanul sok canonica vizitáeiót tartott. S ahogy gyülekezeteit kiválogatta, abban azok akik mellette szolgáltak, nem tudtak logikát felfedezni. Később derült ki, hogy elsősorban olyan gyülekezeteket látogatott meg, ahol nagy volt a szektaveszedelem. Történelmi távlatból lehet nézni néhai püspökünknek ezt a szolgálatát s fel kell jegyezni azt is, hogy mindegyik ilyen püspöki körútja eredményes volt a szektaveszedelem elhárítása érdekében. Az egyik egykorú alföldi lap írta meg egyházi látogatásai után ezeket a sorokat. „Hogy az alföldön az evangélikus egyházi élet megjavult, azt a püspök látogatásainak köszönhetjük," Az egyik letartóztatásl intézetben a húszas évek elején találkoztam két szektaprédikátorral. Az egyik amerikai légtornászként járta végig cirkuszi társaságban az európai nagy városokat. Merész mutatványai után, állandóan gyűjtögette a híveket Krisztus számára. Lehetetlen volt nem meghatottsággal nézni a mindenétől megfosztott artistát, amikor szétrcngyolt bibliájával a lelkésszel szemben állt s elmondta, hogy mindden szenvedést vállalt Megváltójáért. Ugyanebben a letartóztatási intézetben dolgozott a szabóműhelyben egy ilyen bibliás legény. A varróasztalán hevert az Űjtestámentuma. Bátor, kedves, mindenre elszánt, lelkes ember volt. Később tudtam meg, hogy erélyesen dolgozott s néhányszor börtönt viselt, A szabad keresztyén gyülekezetekhez tartozó ifjúság a történelmi egyházak vallástanításában vett részt. Csupa rendes fiú és leány. Figyeltek minden magyarázatra pontosan. Becsületesen készültek és jól feleltek. A zavar akkor lett mindig nagy, amikor a hét első óráin be kellett vallani, hogy melyik templom istentiszteletén vettek részt Bátran és önérzetesen mondták ki a? igazságot. Maga-magától jött létre egyházaink és a kisebb történelmi egyházak között az együttműködés. Néhány pestkörnyéki szolgálat alkalmával figyelhettem meg, hogy az evangélikus egyház által rendezett vallásos esteken szabadgyülekezeti prédikátorok és családtagjaik részt vettek és szolgáltak is. Nehezen tudtuk mi, öregek megérteni az 1945 után bekövetkezett felekezetközi viszonylatokat a szabad egyházakkal, s az Idő a kérdést mégis szépen feloldotta, mert ma már a nagyobb szabadgyülekezetek vezetőivel és tagjaival békességes viszonyban élhet a két nagyobb történelmi egyház. Viszont vannak és úgy látszik maradnak olyan kisebb gyülekezetek továbbra is, akiknek tagjai ellenállhatatlan szeretet- lenséggel néznek az idősebb testvérekre. A szektakérdésben a döntő változás az idők folyamán ez: magyar református pap atyánkfiái két évtizeddel ezelőtt azt hangoztatták, hogy lényegében minden kisebb egyházi közösség szervezetében és teológiai felépítettségében református egyháznak tekintendő. (Ez nem volt hivatalos egyházi álláspont s ezt csak azok a lelkészek vallották, akik a több mint 70 milliónyi lutherániz- mussal egyenlő számúnak akarták magukat feltüntetni, a szektákat iá magukhoz számolva.) Viszont, ha a teológiai híreknek hitelt lehet adni, mind több oldalról az válik ismertté, hogy a kisebb egyházak lényegében magukévá teszik Luther megigazu- lási tanát s ezzel a megnyilatkozással olyan közeledést sejtetnek, melynek hihetőleg jó eredményei lesznek ökumenikus vonatkozásokban. Gaudy László Arcképek Meghívó házigazdám, utam szervezője, D. Hermann Diem, a rendszeres teológia pro* fesszora a tübingenl egyetemen. Nehéz pár sorban bemutatni ilyen sokoldalú és élénk szellemű embert. Igazán minden inkább, mint „professzoros’’. Keskeny réssé összehúzott, mindig élesen figyelő szeme sarkában szüntelen derű fénye viliódzik; mint mikor valaki éppen valami kópéságra készül. Így is van. Szavából sohasem hiányzik a humor fűszere. Mozgása fürge, jóllehet erősen biceg, egyik lába rövidebb; háborús emlék. Szürke feje vidám farkasra emlékeztet. Ebben is van valami; teológiai, „fogait és körmeit” nagyon respektálják, akik már ismerkedtek vele. Jó ötvenes, tele életerővel, munkakedvvel. Két éve professzor, azelőtt gyülekezeti lelkész volt, Ebersbachban, ebben a bájos sváb falucskában. Nagyon szeret most is prédikálni, — sok prédikációját megküldi nekem, — s szenvedélyesen szereti a teológia művelését. Tucatnyi műve jelent meg, talán a legnevesebb németországi Kirkegaard-értelemző, pár éve Kirkegaard-tanulmányával megnyerte a dán egyház erre kitűzött pályadíját. „Most azt csinálhatom, amit nagyon szeretek, a teológiát, s mivel professzor vagyok, mindig azt csinálom, amit akarok", — mondotta nekem. Boldog ember. Sok szolgálatom között olyan jól esett az egyik reggel leülni szemináriumában, hallgatói közé s diáknak lenni megint újra, huszonkét év után... A Hitvalló Egyház élvonalbeli harcosa volt 'annak idején s most a béke, a népek, Kelet és Nyugat közötti megértés bátor szószólója. Niemöller barátja s — meleg és megértő barátja hazánknak és hazai evangélikus egyházunknak már közel egy évtizede. 1951-ben járt nálunk, sokan bizonyára emlékeznek még reá. S most is készséggel útra kel, ha hívjuk s ha szolgálhat közöttünk, ha segíthet hidakat építeni, félreértéseket oszlatni, tanulni és tanítani. Ha eljönne, sókat tanulhatnánk tőle. Zürichben, a Zwingli-hóz folyosóján egy percre úgy véltem; megállt az idő, csak álom, volt a közben eltelt huszonkét esztendő — milyen esztendők! — s régi diákpajtásom lép elém a bázeli Alumneumból. Maré Andree Lutz, barátom s kartársam, szinte semmit sem változott. Termete most is nyurga, megtermett, orrán most is ferde a pápaszem, diákos mosolya a régi. Csak a most — először _ láttam bájos feleségét, a franciasvájci barna Alice s a két fiú, két lány tündért négyesfogata idézte a múló időt. Azért A DUNÁTÓL AZ ÉSZAKI TENGERIG Úti jegyzetek III. közben mégiscsak történt egy s más... Hogy elrepült az a pár együttöltött napi Hány mondat kezdődött így: „Emlékszel?” ... s hogy kaptuk egymás szájából a szót. Az elmúlt két évtized alatt a posta vitte s hozta gondjaink s örömeink hírét, írott betűk útján szállt a testvéri üzenet, s minden levél mintha a béke s barátság szálló fehér galambja lett volna. Most újra együtt ülünk. Terített asztalnál, — mennyire összefűz újra az együtt megtört kenyér! — s a nappali szoba meghitt, faburkolatú ablakfülkéjében és együtt a gyülekezettel, melynek barátom pásztora s ahol most én hirdetem az igét az első zsoltárról: „Tudja az Űr az igazak útját; a gonoszok útja pedig elvész." Isten Ismer minket, ezért van életünknek értelme és célja shaaz O kezéből kihullunk, útunk a semmibe vész, — S most adott a kettőnk útján ilyen állomást, ahol újból szót válthatunk az egyház és az emberiség nagy kérdéseiről. Marcus Lutz, a Nemzetközi Kiengesztelődés Szövetségének tagja. Nemrégiben járt Hollandiában a Szövetség nagygyűlésén, ahol az atomfegyverek veszedelméről tárgyaltak. Felelős szeretet érzik minden megfontoltan kimondott szavából. Hűvös svájci modora mögött nagyon meleg szív és gyermeki kedély rejtőzik. „Mi már nagyon régen ismerjük egymást”, — mondta Alice asszony feleségemnek találkozásunk harmadik órájában. Csakugyan: úgy köszöntöttük egymást, mint akik épp abbahagyott beszélgetés fonalát veszik fel újra s abban a reménységben vettünk búcsút; a viszontlátásra!, mielőbb, egy megbékélt világban. Barth Károly professzort 1948-ban láttam utoljára személyesen Magyarországon. Akkor győri otthonomban is megfordult, — és a sonkára és kávéra ma is visszaemlékezik. (Akkoriban a hazai újságok így emlékeztek meg róla, hogy „a legnagyobb protestáns teológus Magyarországra érkezik’’, — ő azonban kísérőjének arról panaszkodott, útban Becsből Pest felé, hogy „a legnagyobb protestáns teológus nagyon éhes!" — talán ezért esett neki olyan jól a Győrött elköltött villásreggeli.) — Tíz esztendő telt el azóta s a híres Dogmatika testes kötetei jócskán megszaporodtak. „Ugye Barth nagyon megöregedettV’ — kérdezték tőlem többen is idehaza. Sietek őket ez úton is megnyugtatni: nem, egyáltas- Iában nem öregedett meg! Ahogy hatalmas feje felbukkant a dolgozójához vezető félhomályos szűk csigalépcsőn, az volt az első benyomásom: igazi hatalmas svájci mackó, öregségében is erőtől, élettől duzzadó. S ahogy beszélgetni kezdtünk, újra éreztem a szellemi magas feszültség izgalmas, nagyszerű légkörét, mint annyiszor• máskor is társaságában, az egyetemi előadótermekben, otthona- ban, konferenciákon. Itt nincs mellékes mondat, felesleges szó s nincs mellébeszélés és tudálékos fontoskodás. Teli Vilmos kései utóda mindig élessel lő és mindig célba talál. Csak éppen nem azért, hogy sebezzen, hanem hogy segítsen és életet mentsen. Mint aki mentőkötelet lő szigpnyágyúval zátonyon akadt hajóroncs felé, hogy hidat teremtsen a biztos szárazra. A Hitvalló Egyház félelmetes hírű harcosának szívében évek múltával nagyon megnőtt a segítő szeretet. Embernek is nagy, nemcsak teológusnak; jóságos emberség meleg sugara villan pápaszeme mögött. Miniket magyarokat nagyon szeret, mert a hazai protestantizmusért különös felelősséget érez. Ez tűnik ki minden szavából, meleg érdeklődéséből. Nem emberekben gondolkodik, hanem egyházakban; a német protestantizmus eg.y vezető embere egyik volt vezető „egyházfőnk” iránt érdeklődött nálam — Barthot, a gyülekezet sorsa érdekelte. Bázeli hegyoldalba épített házának ablakából messzire lát, — jó tanulni tőle. S jó érezni ennek a nagy embernek a bölcs szeretetét és sütkérezni egy kicsit abban a derűs verőfényben, amely egy páratlanul alkotó élet alkonyát bearanyozza. S nagyon jól tudni, hogy a szívében, imádságában ott vagyunk, mi magyar protestánsok, — volt tanítványai külön is. Forgácsok Nemcsak élőkkel, holtakkal is volt feledhetetlen találkozásom. A bad-bolli kis bak- szussövényes temetőben megálltam a Blum- hardt-család sírjai előtt. Blumhardt János Kristóf és felesége, kissé hátrébb Gottliebin Díítus, férje, gyermekei, rokonok, egy roppant családi kör, amelyet a vérség kötelékeinél ezerszer erősebben fűzött össze az isten* fiúság (Róm. 8, 16) tudata. Az időrágta, mohos vörösmárványsírkövek nem állanak, hanem ferdén fekszenek, csak az ifj. Blumhardt sírköve áll kissé távolabb, rajta a felirat: „El* végezett dolog, hogy Krisztusé a győzelem!" Nyári csend van, napfény, boqárzümmögés s ebben a temetőben minden Krisztus gyözel- mérői, valami nagy-nagy békességről beszél. • A Gotthard-vasút szerpentinekben keringő pályája jó negyedóráig kerülget egy falucskát. A falu közepén kis templom áll. Először alulról látjuk a vonat ablakából, azután újra felbukkan velünk egyszinten, de más oldalról, s a végén szédítő magasból nézünk le rá, most a teteje látszik, az arany kereszt* tel. Az egyház, mindig másfelől s más oldal* ról nézve. A kép változik, a távlat szűkül* tágul, a lényeg ugyanaz marad. így van-é? így kellene legyen. • Az emdeni új templom — svájci adomány *— kórusán, az orgona körül féltucat varrógép áll. Gyülekezetünk asszonyai szoktak itt összejönni varróórára; babákelengyét, ruhát varrogatnak a rászorulóknak, — világosít fel a lelkész. S hozzáteszi; a varrógépek bugása legalább annyira dicséri Istent, mint az orgonaszó. • Düsseldorfban egy síró asszony lépett hoz- zám előadásom után. A fiát keresi, húsz éves volt s Budapest ostrománál tűnt el, 1945-ben, Már levelezett egy budai lelkésszel, aki azóta temetőket járva kutat... Mit mondhattam neki? Az anyai szív nem ért logikát, hiába magyaráznám, hogy tízezrek hulltak akkor el s kerültek tömegsírba, hiába mondanám, hogy minden oly hiábavaló és reménytelen, ö csak kutat, bizonyosságot akar, gyászol s nem felejt s vele gyászol szerte a világon tízmillió anya, — talán húszmillió? Ki számlálta meg? Óh, ha odaállhatnának élő fal- ként minden botor s bűnös szándék elé: Soha többé háborút! * A soesti un Hohnekirche egyik falfestmé- nye Krisztus mennybemenetelét ábrázolja. A felemelkedő Krisztus már a felhőkben lebeg, kezében húsvéti győzelme zászlajával. Alatta a földgolyón jól láthatók lábának bemélyedt nyomai. Krisztus ittjártának nyomai eltöröl- hetetlenek. Ezen az úton is megláttam ebből valamit. Egyházának minden időkre kiszabott feladata és szolgálata, hogy ezek a nyo- mok minél világosabban kirajzolódjanak az emberiség arculatán. Groó Gyula
