Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-07-27 / 30. szám
I Épülő és építő gyülekezet Babona, sorshit vagy keresztyén gondviselés? Az elmúlt napókban beszélt egyik barátom a pihenő pesti peremvárosok csendes és szép életéről. Színes szavakkal mondta el, milyen kedvesele azok a kicsi házak, amelyek ott várják haza az embert a kertek között. Milyen kedvesek a gyümölcsfák kerítésen át kinyúló karjai. Milyen kedvesek a bólogató fák, az ezerszínű virágok, amelyek mind rámosolyognak a megérkező emberre. Milyen jó — mondta — a napi munka után itt találni meg a pihenést, a felüdülést, a jó levegőt és a megújító erőt. Gyömrő nem peremváros ugyan, mégis pontosan ilyen. Nem messze van a fővárostól, de lakói nagyrészt Budapestre járnak munkába. Hallgató házai akkor telnek meg Igazán élettel, amikor megérkeznek Pestről a vonatok és vidáman haza hozzák pihenni a falut. Milyen csodálatos, hogy Istennek itt is van népe, buzgó evangélikus gyülekezete. Igaz, hogy ez a gyülekezet fiatal, hiszen most ünnepli önállóságának tizedik esztendejét. Talán éppen ezért olyan friss, fiatalos és lendületes, mert most épül. Mert most indul hajnalos holnapok felé. Három lelkész =— három építőmester isten akarta így. hogy ott. ahol munkálkodó, dolgos népe megpihen, Öt kereső lelkeknek pihenő otthona, temploma legyen. A gyömrői gyülekezet 10 éves jubileumán három lelkészről is emlékezik. Három lelkészről, akik mindnyájan építőmesterei voltak a gyömrői templomnak és a gyömrői gyülekezetnek. Három építőmester, akik Istentől kapott életük minden hitét, erejét és szolgálatát beleépítették az épülő templomba és az épülő gyülekezetbe. Két lelkészt már máshová rendelt szolgálatra és építésre az Isten, a harmadik ma is ott szorgoskodik a templom körül. 1948-ban Virág Gyula lelkész kezdi el építeni a gyömrői templomot. Nagy emberi erőfeszítéssel, fiatal lendülettel és Isten áldásával. Nem telik bele két év és 1950. Virágva- sámapján már megtartják az első istentiszteletet az épülő templomban. Szolgálata után Csákó Gyula áll a helyébe. Hűséges szeretettel és kétkezi munkával ő is beleépíti a templomba mindazt, amit Isten tervéből imádkozva elolvasott. Most Rimár Jenő lelkész az építőmester. Üj szívvel és új erővel, új hittel és új imádsággal építi gyülekezetének a templomot. A templomot, amelyik még csak félig kész, hiszen vakolatlan fala- csonka tornya még befejezésre vár. Szeretnénk hinni, hogy reménységük valóra válik és jövőre hírt hallunk arról, hogy nem hiába fáradoztak az építők. Az építőmester otthona Ősi szokás szerint mindenütt az egyházban együvé tartozik a templom és a parókia, a nyáj és a pásztor otthona. Még be sem fejeződött a templomépítés, máris megkezdődött a lelkészlakás építése. A parókia alapkövét 1957. augusztus 25-én könyörgő imádság és forró hálaadás között áldotta meg Rimár Jenő a gyömrőiek fáradhatatlan űj lelkésze. Az alig 500 lelkes gyülekezet Isten iránti hálával mutatja áldozatkész emberi szívek adományait. A gyömrői gyülekezet 33 ezer forintot, az Egyházmegye gyülekezetei 6 ezer forintot, más gyülekezetek pedig több, mint 10 ezer forintot adományoztak, összesen közel 50 ezer forintot, hogy a pásztornak is legyen otthona,. Otthon az Otthon mellett! Nemcsak kövekből épül Gyomron a templom. Egyre több és több hálás szív tágul templommá, hogy helyet kapjon benne Isten Igéje, Jézus Krisztus kegyelme és a Szentlélek Üristen megtartó szeretete. Gyermekbibliaórák, hittanórák és konfirmációk apró népe éppen úgy Krisztus követségében jár, mint a felnőttek, ifjak és nagyok az istentiszteleten és a bibliaórákon. Békésen épülő országunkban így építik Gyomron az Isten gyülekezetét. Alföldi Péter Űjságot olvasva, társaságban beszélgetve gyakran értesülünk arról, hogy még ma is sok a babonás ember és sok a „sorshivő”. A kettő rendszerint összetartozik: babanasóg és sorshit. Megfigyeltem, hogy azok az emberek, akik azt állítják magukról, nem hisznek semmiben, gyakran nagyon is hisznek a sorsban, szerencsében, ,,mázli”-ban és komolyan beszélnek arról, hogy vannak peches emberek („Pechvogelok”), akiket állandóan üldöz a balszerencse. Mások meg azonosítják Istent a sorssal, s az a véleményük, hogy ki Istennek nevezi, ki sorsnak, de lényegében ugyanarra a titokzatos hatalomra gondolnak, Valakire vagy valamire, akinek vagy aminek ki van az ember szolgáltatva. A sors ismerete, a jövő feltárása, a holnap megismerése mindig izgatta az ember fantáziáját, s mindenféle eszközzel szerette volna kierőszakolni a titkot: mi lesz holnap? Aki nem Isten kezében tudja a holnapot, az gyakran a legnaívabb, legostobább eszközöktől sem riad vissza csakhogy fellebbentse a fátylat a jövőről. Ismerek olyan „intelligens” asszonyt, aki még kirándulni sem megy el anélkül, hogy előtte ki ne vetné kártyán, vajon sikerül-e majd vagy sem... neki a kártya csalhatatlanul megmondja a jövőt... Hallottam, hogy még ma is vannak „komoly” családanyák, akik jósnőkhöz járnak rendszeresen, hogy a sorsukat tudakolják (egészen jó üzlet egyeseknek ez a hiszékenység, Pesten és vidéken egyaránt). Láttam olyan német újságot, amelyben rendszeresen közlik a horoszkópot (a csillagok állását) az asztrológiában hívők számára, s mondják, hogy a szekularizálódó Európában mindenfelé állandóan szaporodik az ilyenek száma. Komoly felnőttek sokszor idegesítő rossz jelnek tartják, ha fekete macska fut keresztbe az útjukon, gombjukhoz kapnak, ha kéményseprővel találkoznak, mert szerencsét hoz és nem kezdenek bele semmibe pénteken vagy 13-án, mert az úgysem sikerülhet. Vannak ma is, akik különböző talizmánokkal akarják magukhoz láncolni a szerencsét, a jó sorsot. Tudok olyan kiváló sportemberünkről, aki nemzetközi mérkőzéseire is magával vitte talizmánját, s olyan öregúrról, aki pénztárcájában őrizgeti a Szilveszterkor kapott kéményseprű szálakat, hogy ezzel biztosítsa pénztárcája kedvező állapotát. Hallottam olya*, kereszt- szülőről, aki konfirmandus keresztlányának négylevelű-lóherés medal- liont vett, hogy szerencséje legyen a gyereknek. Láttam keresztyén otthonban szerencsepatkót az ajtófélfán és a legkülönfélébb szerencseállatot gépkocsivezetőknél. A somshitet, ha az következetes világnézetté alakul fatalizmus-Tiak nevezzük. E hit szerint az emberi életben a csillagok járásához hasonló változhatatlan törvények uralkodnak s a végzet (a fátum) elől senki sem menekülhet, ahogy egy régi sláger fejezte ezt ki: „a sorsod elől. futni úgy se tudsz...” A fatalizmus elveheti az élet- és munkát kedvet, hiszen az ember csak tehetetlen lemondással szemlélheti és várhatja a beteljesedő sorsát, beletörődik a gondolatba, amit ugyancsak egy sláger így énekelt: „bárhogy lesz úgy lesz...” (jó, .. hogy nemrégen levették a rádió műsoráról). Hallottam a következő esetről: egy gyengeidegzetű asszony belepusztult abba, hogy a jásnő azt mondta, a következő születésnapját már nem éri meg. Nem is érte meg, a félelem megölte. Mit mond mindehhez a keresz- tyénség? Mi keresztyének minden babonát megvetünk, minden jóslást helytelenítünk és minden talizmánt nevetségesnek ítélünk. Azt hisszük, hogy Isten elrejtette a holnapot az ember elől, s ezt is szeretetből tette. Ezt a titkot nem engedi felfedni s ha már a kártyavetésről is szó volt így fejezem ki: Isten nem enged a kártyáiba nézni... A prófétáknak beszélt Isten a jövőről, de itt sem egyéni érdek vagy szerencse volt a döntő, hanem .Isten kiválasztott népének a sorsa. Mi semmiképpen sem azonosítjuk a sorsot Istennel. Ellentétpárokban igyekszem kifejezni a sors és Isten közti különbséget: A sors személytelen — Isten személy. A sors kifürkészhetetlen —• Isten akaratát tudjuk (t. i., hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson) a sorsról azt mondják kegyetlen — Istenről azt hisszük irgalmas. A sors nem törődik az emberrel — Isten nagyon is szívén viselj sorsát. A sors változhatatlan ■— Isijén imádsággal befolyásolható. A sors vak — Isten mindent lát. Mi azt hirdetjük, hogy Krisztus le? győzte a sors hatalmát és kiszabat dította az embert a vak végzet karr maiból. Életünkön nem a végzet, hanem a Krisztusban megismert, élő, szerető Isten uralkodik. Hisszük, hogy Isten nemcsak teremtett, har nem szeretettel fenntart és kormár nyoz mindent az életünkben. Jó kér zekben van a sorsunk (Zsolt. 23), Figyelme a mindennapi élet dolgair ra éppenúgy kiterjed, mint örökkévaló nagy terveire. Jézusban olyannak ismertük meg Istent, mint aki nem tartott semmit sem méltatlannak, magához nem illőnek, nem derogált neki semmi, ami az emberi élethez tartozott. Ezért igaz az Ötes- támentumból vett apostoli intés „Minden gondotokat Öreá vessétek, mert Neki gondja van reátok“ X. Pét 5,7. Isten gondot viselő Isten. A keresztyén gondviseléshit következményei: bizalom, nyugalom, derű, bátorság az élethez, jó értelemben vett optimizmus. Óvakodjunk a babonától, űjra és újra belopózik az emberi életbe, minden formája ellen küzdeni kell! Hitünket szégyeníti meg. A bizonytalan sorshit helyett pedig ápoljuk tudatosan keresztyén gondviseléshitünket! Bízzunk Istenben, „aki eZ ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Hóm. 8,32. Hafenscfher Károly Folyó hó lS-án (vasárnap) d. e. 11-kor a 2-es villamoson felejtettem a Vigadó térnél fekete bőrkötéses ima- és énekkönyvemet, tokban. Nagyon kérem a becsületes megtalálót, adja át bármelyik vili. kalauznak; mint talált tárgyat. Jutalmát a talált tárgyak irodájában átveheti. Mesterházy Antalné* Bp, XIII.i Pozsonyi u, 14. fsz. 5'. 1 DIÁTÓL ÁZ ÍSZÁSITIfflM Úti jegyzetek IU Templomok AT) ég ént e a vándorok „toronyírdnyf” tájé- , oő kozódtak; a látóhatáron feltűnő városa képből messzeláthatóan kiemelkedett a temp* lom tornya. Ma sokszor keresni kell a mo- dern városok templomait. Jelky András neves utazó hazánk fia már mértföldekről észrevette a híres bécsi Stefanskirche égbenyúló tornyát. Én alig találtam rá a házak tömkelegében. A leghatalmasabb katedrálisok is szinte eltörpülve húzódnak meg a modern, felhötkarcoló acél-üvegpaloták árnyékában. Az ebersbachi templom belseje Faluhelyt persze solcszor mádként van. Ebersbach felségesen szép gótikus temploma ősi szokás szerint dombtetőn magasodik a falu közepén; körülötte a temető. A vasárnapra felgyűlő istentiszteleti sereg az örök hazába előrement gyülekezetre emlékezik ... Ebben a templomban szolgált évtizedekig meghívó házigazdám, most tübingeni professzor, D. Hermann Diem. Talán ebben a templomban végeztem legkedvesebb szolgálatomat. Egyszerű kő asztal-oltára feleit csodálatos életnagyságú feszület magasodik, az imádságos kézként összefonódó gótikus boltívek alatt, re- formáciákorabeli mester kezemunkája. 1955— 56-ban újították meg az ősi templomot, sok ezer márkás költséggel. Az egyik nagyon szűkmarkúan adakozó jómódú egyháztagnak a lelkész — akkor még Diem — meg sem köszönte méltatlan adományát. A sértődött atyafi ezt többek előtt így tette szóvá; t,A lelkész talán azt gondolja, hogy nekem van kBszönnivalóm, amiért odahozhatom!” Mire a lelkész, mikor az esetet elmondták néki így felelt: „Pontosan így gondolom én is. Mindnyájan köszönettel tartozunk Istennek, ha az Ö dicsőségére valamit adhatunk.” A városokra zuhanó háborús bombák persze a templomokat sem kímélték. Dortmund- ban egy pajtából alakított templomban szolgáltam. Az elpusztult templom 4x6 méter méretű, csupa-faragvány szárnyasoltárát kimentették a romok közül. Most a szükség-templomban emlékeztet fájdalmasan az elveszett s pótolhatatlan műkincsekre. Düsseldorfban teljesen modern, a technika minden vívmányával felszerelt templomban hirdethettem az igét. Ez a templom azonban alig pár éves. A régi elhamvadt, emlék csupán. — S álltam a híres barmen-gemarckei templom szószéke alatt, ahol 1934-ben a németországi Hitvalló Egyház zsinatának híres hitvalló nyilatkozata elhangzott. Ebből a templomból is csak a tornya maradt meg, a többit teljesen újjá kellett építeni. A hitvallás azonban túlélte a templomot. Templomok rombadőlhetnek, a hitében élő gyülekezet azonban megmarad. Erről a tanúságról a legmegindítóbb tanítást talán Emdenben kaptam. Hatalmas ősi temploma az ellenreformáció üldözése elől ide menekült hollandi reformátusok hajlékává lett. Épségben megmaradt kapuívén ma is ott a hollandi nyelvű felirat. Mert ez a templom is áldozatául esett az Emdent oly sűrűn ért légitámadásoknak. Kopáron meredező romfalai közé építették fel a svájci egyházaik adományaként érkezett összerakható barakktemplomot. Egyszerű, szerény épület, a régi dicsőségről emlékező romok között. Mégis nagy tanítást adott nekem: Isten — mindig kegyelmes — ítélete néha régi egyházi formákat, kereteket felbont s összezúz. De mindig csak azért, hogy valami új szülessék a régi helyett. S a régit és az újat összekötheti az itt s ott igazán hirdetett örök-egy evangélium. Amelynek hitében éltek s haltak az ősök, akiknek sírjait ott láttam az emdeni templom 'körül. Mondják, vagy három évszázada a tenger még ott hullámzott a templom- kert falai alatt s ott húztak el a fehérszárnyú vitorlások a világtengerek kikötői felé. A tenger s a kikötő ma több kilométerre van innét. A tengerárral harcoló ember szívós kitartása hatalmas területeket hódított el a víztől. A hajókürtök bugása ma már csak távolból hallatszik ide. Az egyházon múlik, hogy az élet lüktető árama is kívül ne rekedjen a templom kerítésén... . A templomok tövében parókiákat találtam. Ódon, falépcsős, kandallós, kaikukkos órás hajlékokat s modern, kényelmes, tágas épületeket. Valamennyiben egyforma szívesség fogadott: az evangélikus papiak meleg, meghitt légköre, testvérlelkek, szolgatársak barátsága ölelte körül a fáradt vándorokat Feleségem hamar rátalált a konyha s gyerekszoba kilincsére. Jómagam íkönyvpolcos, hűvös studirozó szobákban kékes pipafüst mellett szövögettem megújult vagy újonnan nyert barátságok kedves szálait E csendes esti beszélgetésekben, hiszem, egyházaink s népeink életét összefonó szálak is szövődtek. S ilyen szálakból szövi, ha úgy akarja, Isten az emberiség jobb jövőjének, békességének terveit is. Ütközben mindig drága ajándék egy-egy találkozás. Egyről-kettöről hadd számolok be alább. Találkozások Az ebersbachi kis falusi állomáson halk- szavú, szelidarcú férfi lépett mellém. Szólnia sem kellett, ráismertem, pedig sohse láttam: Hans Rücker lelkész volt, két éve Diem utóda az ebersbachi parókián. Leveleiből ismertem meg. Elődje figyelmeztetésére kezdett levelezni velem. Ismerősökként fogtunk kezet. Barátokként váltunk el két — hosszú s oly rövid — nap múlva. Otthona ablakából messze látni a württembergi táj szelíd erdős lankáira. Íróasztala mellől még messzebb tekintettünk: az egyház útját kutattuk a „nagykorúvá váló világban“, ahogy Bonhoeffer, a nagy hitvalló teológus korunkat jellemezte. Ügy találtuk: sok közös kérdésünk van s egyre megújuló figyelemmel kell Urunktól tanulgatnunk ezekre a feleletet. Siegenben — soha nem hallottam azelőtt ilyen nevű város hírét — svájcisapkás, szemüveges „fiatalemberrel” — utóbb kiderült, hogy idősebb nálam — méregettük egymást egy ideig a pályaudvaron. Azután egyszerre indultunk egymás felé. „Werner Koch lelkész” — mutatkozott be s elszedte a csomagomat. Előadásom után széles mozdulattal pakolt mindnyájunkat kis DKW-jába: most haza- rríegyünk, magyarázta, Netphenbe, egy városszéli faluba, ott lakom. A kormánynál a pap- né ült s a vezetésben férje időnként tanácsokkal látta el. Bölcs beosztás s úgy látszik beválik, mert épségben megérkeztünk. A vacsoránál induló beszélgetésben úgy ismerkedtünk, mint mikor frissen kapott könyv lapjait vágja fel az ember s beleolvasva egyre jobban megkapja a másik szellem rokonillata. Koch lelkész a Hitvalló Egyház élvonalában harcolt a hitleri időkben. Bonhoeffer barátja volt s Niemölleré ma is. Megjárta Sachsenhausen 'koncentrációs táborát s csodával határos módon szabadult. Francia hadifogolytáborok tolmácsa lett s cielreszóló barátokat szerzett a francia nép s egyház Időzött. Ö volt az elsg német lelkész, aki a háború után francia szószékre lépett, — prédikációja után volt francia partizánok, lelki fegyvertársak melegen ünneplő serege vette körül. A harmincas években hazánkban is járt s éles szemmel ítélte meg akkori politikai és egyházi állapotainkat, „ön az első magyar lelkész, akivel sértődés veszedelme nélkül s egyetértésben tudok beszélgetni d nacionalizmus, antiszemitizmus, s a béke kérdéseiről”, — mondotta nekem. Efféle, rám nézve megszégyenítően kitüntető, egyébként azonban felettébb elszomorító megjegyzésekben különben nem egyszer volt részem. Hajnali pirkadás oltatta el velünk a lámpást, mikor nyugovóra, tértünk. Még sokáig nem tudtam elaludni az öröm izgalmától: érdemes volt ilyen messzi útra kelni, hogy ilyen testvér-lelkekkel találkozzék az ember! Őszies eső mosta a házakat, amikor reggel búcsút kellett a kedves háztól s szívünkhöz nőtt barátainktól vennünk- Talán nemcsak az esőtől volt nedves az arcunk, ahogy a vonat ablakából kihajolva istenhozzádot intettünk. Az emdeni ódon parókián egy ifjú-öregember fogadott: Hermann Immer, a Hitvalló Egyház híres Kari Immer-ének testvéröccse. Ahogy mankóján elém bicegett — féllábát még 17-ben elhagyta valahol Flandriában — gyerekkorom kalóz- és tengerész történetei jutottak eszembe. Ilyenformák lehettek a régi vitorlások rettenhetetlen, cserzettarcú kapitányai, mint ez a kedves friz mackó. Mikor azután megszólalt a marcona „tengerész“, aranyszívű lelkipásztorrá változott. Mennyi szeretettel tudott beszélni friz népének küzdelmes múltjáról — a frízek külön törzs a német népben, hangsúlyozta, nyelvük a hollandra emlékeztet, nem is értettem egy szót se belőle —, a reformáció s ellenreformáció harcairól s a Hitvalló Egyház életéről. S milyen humora volt, hogy tudott kacagni ez a tiszta szívű öreg gyermek! Vele őszült ezüsthajú, piros almaképű, mindig mosolygós felesége, a szíves papné, ahogy a könyvben írva van. Itt ízleltem meg a híres fríz teát, feketekávés csészékben s kellő áhítattal nyelt apró kortyokban. A másnapi lelkészgyűlést a harmadik Immer testvér, Johannes Immer nordeni esperes vezette. S hogy a frizlandi egyházban ki ne haljon az Immer-papi-ház, arról nyilván egy sudár fiatalember fog gondoskodni, akit ott bemutattak: a legifjabb Immer. Persze lelkész ez is. Welti honzulnét, sok-sok magyar református és evangélikus bázeli diák nagyszívű pártfogóját huszonkét év után egy kórházi ágyon láttam viszont Bázelben. Megrendítő volt ez a találkozás. Mit lehet ilyenkor mondani egy nyolcvanévesnek, aki Isten csodájára élt meg ily kort hallatlan friss erőben s akit — mily keserű balsors — egy közlekedési baleset döntött ágyba, több mint félesztendeje. A látogatási negyedóra, amit a nagybetegnek kivételesen engedélyeztek, könyörtelenül lejárt. Csak a szemek mondhatták el, amit a szájnak nem volt szabad; kifelé mosolygó s befelé könnyező szemek. Azóta, idehaza, utóiért a levele, kusza sorokkal, a rep- deső lélek szaggatott gondolataival, de változatlan szeretettel. Drága öreg Welti mama, „bázeli anyánk” — ahogy ő nevezte magát — az Isten áldja meg. Groó Gyula
