Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1958-07-06 / 27. szám

Hit és horizont A VIRÁQOK ANYJA MINDIG ZAVARBAN VAGYOK, ha a ma hatévesei első pályaválasz­tási terveimet firtatják. Kockázatos dolog bevallani nekik, akik heggesz- tők, vegyészmérnökök, szívspecialis­ták akarnak lenni, hogy az ő koruk­ban kocsisnak készültem, az istálló, a gyeplő volt álmaim netovábbja. Én még ipi-apacsot játszottam, de talán az én korosztályom — mely a felszabadulás előtt múlt hat­éves — az utolsó kocsiskodó, bu- jócskázó nemzedék, az utánunk jö­vök már märklineztek, — ma pedig perion dugókból, drótból készül a szputnyik a fáskamrában, a szerszá­maikat reménytelenül rejtegető atyák örömére. MÄS JÁTÉKOK, s a játékok mö­gött más, a világból többet ismerő szellem jellemzi ezeket a fiúkat és lányokat, s mindezt nem lehet csu­pán a technika hatásának nevezni, áthatóan új van mögötte, mely meg­különbözteti őket az előttük járt generációktól. Az irodalmi érdeklő­désű általános iskolások nem érik rriár be Andersennel,, Móricz elbe­széléseit, Hanselkát olvasnak és vé­leményük van mindenről, amit lát­nak. ELFOGULTSÁG LENNE szeplő­telennek kikiáltani viselkedésük és szemléletük egészét — kritikájuk sokszor kötejredő leszólássá, önálló­ságuk makacs önfejűséggé, újszere- tetük minden régi lebecsülésévé tor­zul, melynek hallatám méltán em­legetik nagyapáik a ,,mi időnk jobb gyerekei”-t. Ennek ellenére ezek a gyerekek, fiatalok a tanulás nagy forradalmának, az iskoláknak, tan­folyamoknak, átképzéseknek, felvé­teli harcoknak fiai, akik bár szíve­sen meglógnak egy-egy matematika óráról, mégis tanulni, érteni akar­nak és semmi sem töri le őket úgy, mint egy „Hely hiányában” kezde­tű egyetemi papír. MIT TEGYENEK AZOK, akik nem tanulhatnak tovább? Hogyan lehet csökkenteni az iskola ideológiai és I A Néphadsereg Színháza új darab­jának mondanivalója sokkal több, mint amit a különös cím sejtetni enged. Ki a felelős azért, hogy egy fiatal leány boldogsága és élete ösz- szetörik? Erre az egyszerűnek lát­szó kérdésre, mint kitűnik, a válasz nagyon bonyolult. A karrierjét, hírnevét féltő egyetemi tanársegéd, Lida első és egyetlen igazi szerel­me, 'konokul rövidlátó vőlegénye, vagy ennek önző féltéssel szerető édesanyja, a jóakaratú de tehetet­len káderes, Lida barátnője vagy a tanársegéd ügyefogyott barátja? — egyik sem vállalja a felelősséget s mégis mindnyájukat egyképpen el­marasztalja a „Taláros úr”. E külö­nös alak félig szóvivő, bíró a darab értelmének megvilágítója, ki éles fénnyel világít be a szereplők maga­tartását és tetteit irányító titkos rugók közé. A döntő mindig az, hogy mit miért teszünk, cselekede­tünk és életfolytatásunk mögött sok­szor ellentétes valóság rejtőzik. „Nem élünk már a középkorban”, -— hangoztatják gyakran a szerep­lők, nyilván arra utalva, hogy mo­dern korban élnek, gátlásoktól, elő­ítéletektől, aggályoktól szabadon. S minden mozdulatukkal és szavuk­kal arról tesznek tanúságot, hogy mennyire nem szabadok, mennyire foglyai saját indulataiknak és rög­az otthon vallásos nevelésének ellen­tétét, mely elvtelenséget, tétovázást okoz az élet döntő kérdéseiben? Mi a hit alapján álló ember, az egyház szerepe ebben a terjeszkedő horizon­tú, tudni akaró világban? Kevés a helyeslő fejbólintás a né­metül tanuló idős munkás igyekeze­tére, nem elég hangoztatni, hogy a hit és tudás megférnek egymással, silány vigasz a felvételt nem nyert egyetemre vágyónak, hogy jövőre is próbáld meg! Hitünknek, fezerete- tünknek több köze van ehhez a ho­rizonthoz a szótlan szemlélődésnél, vagy érdektelen helyeslésnél. Isten a világ uralásának paran­csával bocsáj tóttá útjára az em­bert, aki ma távoli égitestekre' ké­szül látogatóba, vagy Shakespeare-t olvas vacsora után, — közünk van ehhez a világot kutató emberhez, hiszen azt hirdetjük, Aki mindezt alkotta, Akitől a parancs származik mindezekre. ÉLJÜK INTENZIVEBBEN éle­tüket, az Ige biztató üzenetével, ve­lük érző szeretettel segítsünk: nekik tágítani a látóhatárt és magunk se maradjunk le a tudásért vívott küz­delemben, hiszen az Ige hirdetőinek anyanyelvükön belül is száz nyel­ven kell szólniok: multat pótló munkáshoz, hivatására készülő egyetemistához, — mindenkihez másként. Ne tartsuk harmadrendű feladatnak elbeszélgetni a műegye­temre fel nem vett fiatalemberrel é£ megmondani, hogy a számok, szerkezetek hivatását mint jó szak­munkás, vagy művezető is gyako­rolhatja, — az iskola materiális és az otthon vallásos nevelését tájéko­zatlanságból kiélező szülőnek, hogy ez inkább elvtelenséget, mint hitet jelent. Az Ö akarata a boldogabb élet, az ő parancsa a táguló horizont, a mi munkánk pedig segíteni ebben, amint lehet és megmutatni a ter­jeszkedő látóhatárban Öt, — Aki örök. Turcsányi Sándor eszméiknek, a mások véleményétől való félelemnek, a látszat megőr­zése görcsös törekvésének. így szö­vődik sűrű háló emberi balgaságból, önzésből, gyávaságból és kicsinyes­ségből, melynek szövedékében tehe­tetlenül vergődik az emberi lélek. Könnyű volna a keresztyén erkölcs mértékével ítéletet osztani a tragé­diába bonyolódó emberek felett. Ám ne tegyük ezt. A „Taláros úr” sem teszi, s a végjelenetben felhangzó kérdésre: „Ki fog felettünk ítélkez­ni?” ledobja talárját s távozóban a nézők felé mutat: „En nem, talán önök”. Képmutatás nélkül azonban aligha volna bátorsága bármelyi­künknek is ítélni. Nem ítélet, ha­nem evangélium után 'kérdez ez a darab. Persze ez már csak a mi lá­tásunk szerint van így. Pável Kohout a fiatal cseh dráma­író nagy és szép színjátékkal aján­dékozta meg a magyar közönséget, Pándy Lajos kitűnő fordításában. A szereplők, szinte kivétel nélkül, tu­dásuk legjavát adják. Rutikay Éva Lidája, Pálos György tanársegédje. Sulyok Mária édesanyája él és izzik a színpadon. Ajtay Andor (Taláros úr) játékának fölénye nagyszerű él­mény. A rendezés, díszletek, mo­dernsége Pirandello, Thorton Wil­der („A mi kis városunk”) darabjai­ra emlékeztet. G. Aprócska ház. Künn a faluvégen. Négy roskatag, de hófehér falára úgy borul a zsupp-fedő, mint gomba szárára a hatalmas kalap ... Egyet­len picike szem: ez az ablak. Inkább pince-ablaknak néznéd, mert az út­testet feltöltötték a házikó előtt s azóta a lassan tityegő libák minden nyaknyújtogatás nélkül is bekandi­kálhatnak az anyóka otthonába. örzse anyó a kis ház gazdája. Akkor is nagyon öreg. nagyon tö­pörödött volt már, amikor sok év­vel ezelőtt rányitottam az ajtót. Az­óta talán el is porladtak már a csontjai. S bizonyára vele együtt roskadt össze a fehér-falu kis vá- lyogviskc is. S hová lett aK ház előtti kiskert és a falu-szerte híres virágos udvarka? A három almafa élhet még. Bi­zonyára vastagabb törzzsel és kor- hadóbb ágakkal. S amikor összesu­sognak a levelek; róla emlékeznek még néha-napján. Egyike alatt állt az anyóka kicsi padja. Ezen bóbiskolt gyakorta, amikor álom felé húzta a vén teste fáradtsága. ígér., látom a padocs­kán ülni. Hallom beszélgetni a, virá­gaival. Fogatlan ajka egyre motyog. Kivel váltana szót rajtuk kívül? Senkije sincs az élők földjén. S a virágok sem az övéi. Pedig azoknak köszönhetem, hogy megismerkedtem örzse anyával. Va­lahol prédikáltam, — de mindegy már a név — s feltűnt az oltár szépsége. Élt ez az oltár! Ízlésesen, művészi gonddal rendez­getett virágok tengere... S lehel­ték illatukat: a lelkűket! Talán azért tűnt fel ez a gyönyö­rűen díszített oltár nékem, mert előző napon olyan gyülekezetben szolgáltam, ahol halott volt az ol­tár. Sehol egy pár zöld, egy szirom virág, csak finoman lerakodott szür­ke por. Még a kinyitott oltári Biblián is ez a fátyolszerű porréteg, s azt se felejtettem el, annál az Igénél volt kinyitva, amit én is választottam: „Mily szerelmete&zk a te hajlé­kaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem uj- jonganak az élő Isten fele” (Zsolt 84.). Mondom, ha nem olyan kiáltó, nagy az ellentét az élő és holt oltár között, talán soha nem tudom meg Örzse anyó életének titkát. A lelkész vezetett el hozzá és út­közben elmesélte életének történetét. Árva lányka vt>lt valamikor s fe­leségül vette egy nagyon szegény ember. Amíg élt, a kis házikó volt számára a földi „mennyország” ... Mint a szép álom, ez a boldogság sem tartott sokáig. Férjét eltemette s gyermekük nem született. Így ma­róját magára. Valaki mégis véle maradt. Az ő Ura, Akinek a szolgálatába szegő­dött egész életére. Különös szolgálat volt ez. Tartott megszakítás nélkül télen nyáron. Gondozta az oltárt! Soha ki nem fo­gyott a virágokból és cserepes örök­zöldjei sem „fogytak ki” a temp­lomból soha. Így lett örzse néni csodálatosan gazdag. A kenyerét megtojták a hátsó udvarban kapirgáló tyúkok, tejét megadta a nagyszakállú kecs- ke, így éhséget nem látott. De nem ezekben állt az ö gazdagsága. A virágaiban... akikkel el-elbe- szélgetett ... Nyíljatok kicsinyeim és menjetek el helyettem Isten házába. En már nem tudok, de lélekben azért ott le­szek veletek. Es a virágok mentek is hűségesen. El nem mulasztottak volna egyetlen ünnepet, egyetlen vasárnapot sem. A falu kicsiny volt s van-e a pi- rinyó fészkeknek titkuk? Hogyan is lehetne? Így jóllehet örzse anyó évszám sem mozdult iki már az otthonából, azért tudott mindent. Ha fiatal pár állt meg az oltár, az örzse néni oltára előtt, vártak rá az anyó virágai... Ez az én nász­ajándékom a gyermekeimnek. Ha a lélekharang csendült, kivétel nélkül ott búcsúzkodott minden ko­porsó mellett Anyóka nevében egy- egy kis szerény virágcsokor. Ez volt örzse néni utolsó isten-hozzídja. A virágok anyja... ez a név ra­gadt rá idők folyamán s méltán. Minden évben meglátogatjuk ör­zse mamát a konfirmandus leá­nyaimmal — vallotta a lelkész. A lányok névsorát ilyenkor át kell adnom néki... Mert azok sem maradnak ki a szeretetéböl. Mindegyiknek palántát' nevel s egy sincs, akit meg ne ajándékozna a maga idejében egy-egy ritka színű és megcsodált virágú dália gumóval, vagy tűzpirosán nyíló muskátli búj­tassál, amit ő ültetett át cserepek­be s csak akkor adja át őket a lány­káinak, amikor nyílnak már. Azt mondanom sem kell, hogy a vőfények gomblyukába örzse Anyó Felejthetetlen élményben volt ré­sze a szombathelyi gyülekezetnek. Szombathelyen szolgált a Lutheránia kamara-kórusa. Árokháty, Bach, Brahms, Fasang, Gárdonyi, Othmayr, Perti, Weber és Weltler szerzemények kerültek bemutatásra. Élmény volt az öröm egyetemessége, amelyet egy­szerű falusi emberekben — Szom­bathelynek szórványai is vannak — s igényes zenekedvelőkben az egy­házi zene egy pár gyöngyszeme ki­váltott. A gyülekezet öröménél ta­lán csak Weltler Jenő karnagynak — s a lelkes kórus tagjainak — az öröme lehetett nagyobb. Az esten dr. Kékén András, a har­mónia feletti öröméről beszélt, a har­móniát szélesen értelmezve egészen a népek közötti harmóniáig. Hozzászólás is hangzott el. Egyik orvos-hívünk nagy örömmel vette tu­kiskertjében nyílik a legszebb roz4 maring. „A virágok anyja", bizony ráillik ez a név, — mondja elgondolkozva a lelkész, míg ballagunk a. kicsi porta felé. De nyílik is már az ajtó és meg- pillantom a. virágok között. Tudtam, hogy eljön: mert a mi tisztelendő urunk soha el nem fe- ledkezik rólam... „A gyerekeim" már el is mesélték, miben fáradozik. Épül a barlahidai templom... En is elkészítettem az adományom mat. Kis, öreg markát elnyitotta s a rettentő kánikulában ki tudja mióta izzadt már ebben az áldott tenyér­ben az Isten házára szánt húsz fil­léres ... Ez a szegény asszony két fillére lesz, nem sok, de megáldja azt is az én Uram... Legyen is a szegény gyermek megsokasított árpakenyere. Ezért imádkoztam. S ahogy ezt mondja, arcán kedves mosoly, sza­vai, pedig oly tiszták, pátosz-nél­küliek, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap esik az eső. S 'kinyúlik felém a másik kéz is. Három szál piros szekfü, szép zöld­del összekötve. Ez meg emlék az Orzse-anyótól... motyog kedvesen. Szépek. És én neveltem őket. Isten kis teremtései. Lelkűk van. És azt adja, ajándékozza az ö szolgáinak is napról-napra az Isten. Elkalandoztam. Hogyan is jutottál eszembe ma örzse anyó? Igen, tudom már, ma Szenthárom­ság napján nyolc év óta talán elő­ször fordult elő, hogy kenés volt az oltárra szánt virág ... Az örzse anyó utódai: a kis ker­teket gondozó tabi anyókák s fiatal leánykák először feledkeztek meg a mi oltárunkról... Erről a mindig élő, szép oltárról! Persze ebben a nagy dologidő­ben ... De azt hiszem, csak azért történt ez így, hogy eszembe jusson a rég el­felejtett örzse anyó, a „virágok anyja” — aki régóta dísze már az Isten virágos kertjének. Mert este, az igehirdetésben szob­rot emelek néki. Elénk állítom rég eltűnt alakját. Hogy ne legyen ha­lott oltár. Csak élő! * Amilyen az övé volt. Tabon sem... Sehol... S hogy támadjanak e riportka olvasása nyomán utódai. Mindenütt: a szép és áldott hazá­ban. Jakus Imre domásul az egyháznak a népek kö- izötti harmóniáért végzett fáradozá­sát s orvosi oldalról világította meg; mit jelentene a népek közötti disz­harmónia uralomra-jutása az atom­korszakban. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja. Szerkeszti a szerkesztőbizottsági Felelős szerkesztő: Groő Gyula Felelős kiadó: Juhász Géza Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Üllői u. 24. Előfizetési ára egy évre 60,— Ft, félévre 30,— Ft. Telefon: 142—074. Csekkszámla: 20412—VHIi 10 000 példányban nyomatott. ZRÍNYI NYOMDA Felelős: Bolgár Imre. c£Lij,mi natszetelwi A Lutheránia Szombathelyen Járjunk Jézussal! Kedves Gyermekek! Péter apostol igen büszke volt arra, hogy ő ismeri legjobban az Ür Jézust. Egy alkalommal ugyanis azt kérdezte Krisztus Űrünk az ő tanít­ványaitól, hogy az emberek kinek tartják őt. Amikor erre a kérdésre választ adtak a tanítvá­nyok, akkor ezt kérdezte Jézus: — Ti pedig kinek mondtok engem? Péter apostol erre így válaszolt: — Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Meg is dicsérte Krisztus Urunk Pétert a jó vá­laszért. Amikor húsvét ünnepe közeledett, Krisztus Urunk megmondotta tanítványainak, hogy neki azért kell Jerrizsálembe mennie, hogy ott megfeszítsék. Pé­ter apostol nem tudta ezt a híradást szó nélkül vé­gighallgatni. ügy gondolta, hogyha ő a legokosabb a tanítványok közül, akkor neki kell megmondani azt, hogy Jézusnak nem szabad meghalnia. Az em­bereknek meg kell halniok, mert bűnösök, de Jézus Krisztus Isten Fia, büntelen, ö nem halhat meg — gondolta Péter. Nem tartotta meg magának gondo­latait. Amikor erre alkalom kínálkozott félre vonta Jézust és azt mondotta neki: — Uram. Jézus, mit beszélsz olyan sokat a te ha­lálodról? Hiszen azért jöttél a világra, hogy az életet mutasd meg nekünk, az örök életet. Isten dicsőségét akarjuk mi látni, nem a halált. Péter apostol nagyon jót akart, amikor ezeket mondotta, éppen ezért igen meghökkent, amikor az Ür Jézus így válaszolt: — Távozz tőlem, sátán! Mert nem az Isten dol­gaira gondolsz, hanem az emberek dolgaira. Olyan jól el tudom képzelni, hogy Péter apostol fejét csóválva miképpen sompolygott odébb ezek után. Bizonyára magában ezt’ gondolhatta: A Mes­ter meg akar halni ki értheti meg ezt? Bizony nem is könnyű megérteni azt, ami Jé­zus Krisztussal történt. Hiszen valóban Isten Fia volt. Egy szóval ellenségeit megsemmisíthette vol­ttá. Leszállhatott volna a keresztről. De nem tette. Miért nem? Mert nekünk volt arra szükségünk, hogy szenvedjen. Krisztus Urunk egyszer ezt kér­dezte: — Vájjon mit adhat az ember váltságul az ő éle­téért? Ezen kell ma gondolkodni. Meg tudnád te vásárolni magadnak az örök életet? Mit tudnál adni, azért, hogy a lelkedet és életedet a bűntől és haláltól megszabadítsd? Ugye semmit. A halált nem lehet semmivel sem megvesztegetni. Kérlelhetetlen. Hiába ajánlanád fel neki az egész világot. De Jézus Krisztus legyőzte a halált. Éppen szen­vedésével és halálával. Szembeszállt vele és győ­zelmet vett felette. Húsvét ünnepe ennek a bizony­sága. Jézus Krisztus elébe ment a halálnak. Nem hát­rált meg. Ez a mi ütünk is, amelyiken öt követ­hetjük. Nem kell félni a szenvedéstől haláltól. Hi­szen nem vagyunk egyedül! Az Ür Jézus győzött! ö megszerezte nekünk az örök életet. Járjunk Jézussal! Epple Frida néni. Katicabogárka meséje Hideg a tél. Minden kopár. Fázva bújik el a madár. Alszik hangya, lepke, csiga, Szitakötő, meg katica. Egy katicabogár — szegény, Kinn maradt most, tél idején, így szól: fogom vándorbotom, Éhes vagyok — elbujdosom. Fenyőfácska megsajnálja. Lehajol, úgy szól utána: Ne szomorkodj, kis katica! Gyere vissza! Hív anyuka! A fenyőmama látja: Fázik katicabogárka. Zöld ágával betakarja. Melengeti, elaltatja. Jön nyírfácska üzenete: Várja. Legyen a vendége! S oly szívesen tartóztatja, Nála marad egész napra. Krisztus Urunk tanítványai TADDEUS A kakas és tyúkok pedig A kukoricát nem eszik, Csak, ha katica is velük Szemelgeti eledelük. Mili cica tejecskévcl Kínálgatja. meg egérrel. Köszöni szépen katica: Nem vágyik az egérhúsra. Tisza kutya gondolkozik: A pirospöttyös mit eszik? Odadná legnagyobb csontját! De nem rontja el a gyomrát? Tele kosár a diófán. Katicáé — szól a harkály. Ebédre, meg vacsorára Gyűjtögette száz madárka. Evés után inni kíván. Hívja a kút: gyere hozzám! Friss vizem van éppen elég. Ha akarod, mind a tiéd. Odvas fába elbújtatják. Fagy ne érje a bogárkát. Míg vihar hordja a havat, Pettyeket szab társainak. Szíve köszönetét dobban. Fölfelé tekint boldogan. Sebes röptű gerle anyó, Élni de szép, élni de jó! Amit gerlicének látott, Nem madár volt. Angyal szállt ott. Intett vendégszeretetre, Buzdított könyörületre. Erzsébet néni Többet nem tudunk róla, mint azt, hogy Lebbeusnak és Judásnak is nevezték. Jézus tanítványi köréhez nemcsak Péter, János, de kicsinyek és névtelenek is hozzá­tartoztak. Magától egy tanítvány sem volt al­kalmas a szolgálatra. Alkalmassá Jézus tette őket. ö azután mindegyiket fel tudta hasz­nálni. Ki-ki a maga helyén szolgált tehetsége szerint Urának. Ki látható módon, ki meg csendesen észrevétlenül. Jézus mindig a szí­vüket nézte. Jézus előtt nem az a nagy, aki nagyot cse­lekszik, hanem az, aki hitből cselekszik. Kinczler Irénke néni Ta áld ki ! Hogy melyik bibliai történetet ábrázolja ez a kép cs hol találjuk meg a Bibliában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents