Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-07-06 / 27. szám
D. Dezséry László püspök beszéde a Déli Egyházkerület Tanácsának ülésén (Folytatás a 2. oldalról) tudta — Kékén Andrástól tudom —, hogy ők is tudatában voltak,' Ihogy kik a? egyház törvényes felügyelői, Mégsem nyertek meghívást egyetlen gyűlésre sem, egyszerűen kihagyták őket a számításból. Mihályfi Ernő lemondásáról Bókay János hazugsága alapján terjesztettek híreket, Darvas Józsefről még csak nem is mondták. A Deák téri egyházközség később szégyenletesen új felügyelőt választott a .meg nem üresedett egyházközségi felügyelői tisztre és evvel is kimutatta, hogyan kerülik meg a törvényességet. Példáikat sorolhatnék tovább, hogy történtek a személyi eljárások. Egészben véve az történt, hogy tudatosan és szervezetten mindenütt Az 1957-es nyári közgyűlésen már ebben a szellemben folytatták to- vább ugyanennek az eszmevilágnak és politikai fölfogásnak a kifejtését. Csak néhány sajtómondatot szeretnék idézni, ami jellemzi a múlt esztendei légkört. Az Evangélikus Élet egyik cikke arról elmélkedett hogy a keleti egyházaik — értsd mi is, — „a kompromisszum, vagy a szenvedés választása előtt állanak“. Ez a lehető legiértetlenebb beállítása annak a kérdésnek, ami az itteni keresztyénség előtt fönnáll. Az Evangélikus Elet másik cikkében azt olvassuk, hogy „1948- ban is és 1957-ben is alkalmas a mi egyházunk arra, hogy az egyházat megmentse a méltatlan alkudozások kísértésétől“. Megjegyzem, hogy 1948-ban irtuk alá aiz Egyezményt. És később, — ami nagyon jelentős —, Ordass püspök így ír: j,egyik helyen üldöztetések viharos, vagy véres próbái között, másutt a korszellemmel viaskodva, megint másutt nélkülözések és nyomasztó szegénység között él az egyház, de mindmáig szolgálatban, áll az egyház. Nálunk is.’“ Ezekből a teljesen pesszimista, hitetlen nyilatkozatokból kiindulva, nem lelhetett mást gondolni, mint azt, hogy itt teljes a dezorganizáció, a hitbeli megingás, a tehetetlenség. Lényegében az egyház nem látja, hogy micsoda perspektíva előtt áll, és csak beszél a szolgálatról, de nem vállalkozik semmiféle szolgálatra. Nem ismeri feladatait, s nem meri azokat vállalni. "Tanakodik azotn, hogyan fejezhetné ki kellemesebben, szellemesebben azt a kátyút, amibe önmaga szekerét belevitte. Az a kérdés, — sokan feltettük —, hogyan lehetett mégis ebben az időben béke az állam és az egyház között, legalább olyan értelemben béke, ahogyan az látszott. Csak úgy, hoigy az állam a lee- magasabbrendű bizalmát helyezte ebbe a fejlődésbe és megpróbálta komolyan venni azokat a lojális nyilatkozatokat, amelyeket az egyház papjai és vezetői időközönként mégis csak tettek. Az Elnöki Tanács-beli döntés, amely bármikor megszülethetett volna a Törvényegyértelmű személyi döntést hoztak az eddigi irányzattal szemben. 1957. februárjában, amint már mondtam, egy beszélgetésem volt Ordass püspökkel. Akkor azt kérdezte, hogyan látom én az egyházi élet stabilizálódását, és mit kell voltaképpen tenni. Ennek a beszélgetésnek Kékén András a tanúja. Azt mondtam akikor, hogy Ordass püspöknek egy kérdése van, hogyan tudja leküzdeni az egyháziba be- fészikeilődött ellenforradalmat, hogyan tud a feltörő reakciós erőkkel szembeszállni és valóban biztosítani az egyezményszerű egyházi életet. Ezt a kérdésemet nem méltatta figyelemre és lényegében csak azzal törődött, hogy a püspöki keresztet gyorsan átadjam neki. erejű Rendelet megjelenése után, azért késett, mert az állam arra várt, hogy az evangélikus egyház megnyilatkozik, kibontja egész programját és megpróbálja megvalósítani, hogy az Egyezmény alapján áll. Zavartalan béke azonban nem volt, ez tükröződött mindenen. Mint akkori kívülálló, csak néhány jelenségre mutatok rá. A sajtónkon is tükröződött a béke hiánya. Nyilvánvaló volt, hogy fanyalogva, tanakodva, hitetlenül beszéltek az egyház felelősei az egyház döntő kérdéseiről, a békemozgalmat, is beleértve. Nyilvánvaló volt hogy az állam tárgyalásra készül az egyház vezetőivel, amelyen tisztázni akarja a valóságos helyzetet és azt akarja, hogy eszmei, becsületes megállapodás történjék, amely később a gyakorlatban megvalósul. Mindenki tudta már 1057. nyarán, h.ogy egy ilyen nagy tárgyalásnak a levegőjében él. Nyilvánvaló volt az is, hogy a jóviszony nem lehetett teljes, mert hiszen a római katolikus egyház, amelynek a politizálását sokszor fúmigáltuk, hamar és zavartalanul elérte, hogy az állam döntsön az államsegély-kiesés pótlása kérdésóban. Mihetyt Vető püspök újra elfoglalta tisztét, az egyház egyik fele számára, az állam ugyanezt biztosította. Ugyanezt nem biztosított a Déli kerületben, ahol az ellenforradalmi szellemet mindenképpen fenn aikanták tartani.^ Türelemmel viseltem, hogy még ekkor is tovább folyt az én rágpl- maztatásom és a láthatatlan és a jelen nem lévő fantommal, ép velem szemben az egyházi küzdelem, aki akkor már megmutattam, hogy egészen új pályán békés szolgálatba kezdek népünk körében és nem óhajtom zavarni az egyházpolitikát. Néha nagyon elkeseredtem, de ennek nem adtam hangot- Mivel újságíró vagyok, ennek csak egy kis epizódját akarom bemutatni, A minneapolisi küldöttség útjáról 1957. nyarán cikksorozat jelent meg az Evangélikus Életben. Aki ezt a cikksorozatot végigolvasta, az nem olvasott mást, mint szolgalelkű há- lálkodást az amerikaiaknak, végeredményben morzsákért. A Magyar- országi Evangélikus Egyház öntudatának, becsületérzésének, önérzetének a lábbal-tiprásai ezek a cikkek. országi egyházunk papságának egy része abba az egyetlen, egy ügybe, vajon ki a püspök a Déli Egyház- kerület élén. Az utóbbi időben azt hallottam, hogy nagyon becsületes és egyáltalán nem „baloldali“ lelkészek mondtak sorjában olyan beszédeket, hogy ezt a kérdést végre tegyük félre, más a dolgunk, mással vagyunk elfoglalva. Ebből úgy látom, olyan új helyzet alakult ki, hogy le lehet zárni egyházunknak egy nagyon fontos és nagyon zavaros időszakát, és el lehet kezdeni valami újat. Megindult egy bizonyos eszmél- kedés a mi papságunkban. Szeretném kiemelni Káldy Zoltánnak és Koren Emilnek néhány megnyilatkozását. A régebbi időikből csak azért nem emlegetem ezekkel együtt Szálainál Rezsőnek és Benczúr Lászlónak a mellettem való kiállását. mert most nem a személyemmel kapcsolatos kérdésekről akaSzeretnék egy elvi jelenségről is beszélni. .Szeretném figyelmeztetni a lelkégzi kart, hogy ne engedje magát továbbra is abba a megtévesztő, mindenestől csak a nyugati imperializmus érdekeit szolgáló, teológiai mezben megjelenő propagandának a kátyújába, amely állandóan a politizálás és a nem politizálás problémáját veti fel. A következőkben . próbáljuk lemérni, hogy az ún. újreformátori teológiának mi volt a hatása evangélikus lelkészi karúinkban. Az ellen- forradalom után ezen gondolkoztam legtöbbet. Az ún. újreformátori teológia vitte papságunk egyik vezető rétegét abba a logikai kátyúba, amelyben tulajdonképpen minden nagy ügyünkben vesztegel-* nünk kellett. Ez a fajta teológia az emberi logika csődje. Ez a fajta teológia képtelen arra, hogy valamire is egyszer egyfélét tudjon mondani. Ez az „igen, de“-teológiája, ahogy nevezni szoktam. Nem az út, hanem a kiút keresésének, vagy inkább az egér- út keresésének a teológiája. Meg kell tanulnunk becsületesen, logikusan kifejezni magunkat és Isten igéjét egyértelműen tolmácsolni. Ezt a megjegyzést, azért tetteim mert megfigyeltem, hogy az összes politikai zavarok idején, amik egyházunk életében az elmúlt évtizedben lefolytak, mindig azok a lelkészek voltaik a szóvivő zavartkeltők, az egyház határozott cselekvésének akadályozói, aikilk ezt az „igen, de“- teológiát képviselték. A pietizmus megjelenése és állandó erősödése egyházunkban szintén politikai jelentőségű. Ezzel a kérdéssel sokat vívódtam, míg püspök voltam, pro és contra, és azóta is, de ma azt szeretném erről mondani: nem kétséges, hogy a pietizmus és annak túlhajtott formái, annak terjedése azokban az egyházakban jelenik meg, amelyek nem hisznek ni ár a közéleti szelepük lehetőségében, amelyek feladják a társadalom befolyásolásának, a társadalomban való együttélésnek a keresztyén terveit. Azokban az egyházakban jelenik meg, ahol teljes a morális dezorganizáció, és ahol már csak eggyel törődnek az egyház felelősei vagy prédikátorai: hogyan lehet jobban építeni az emberi műveletlenségre és bigottériára. Ez mutatkozik világszerte a protestantizmusban, és ha valaki csak egy pillantást vet felszabadulás utáni egyháztörténetünkre, és megnézi, milyen programmal jelent meg az Ordass-tábor 1947-ben és hogyan jelent meg 1956-ban, akkor ennek csak igazat adhat. 1947-ben a jelszó még a hivallásios egyház volt, az állammal, ha kell szembeszegülő, társadalmi befolyásra törő egyház, amely vallást tanít, iskoláikat tart fenn, az autonómiát védd, reformatori bizonyságot tesz világnézeti tekintetben is. Akkor egy ilyen nagy- energiájú egyház formájában jelent meg, rossz helyen, rosszkor és az egyház érdekével szemibenállóan. Hogy jelent meg 1956-ban? A pietizmus hangján, a szótlansággal, a homállyal, avval a szándékkal, hogy lehetőleg semmit se mondjunk ki világosan, hogy minél több maradjon a titokzatosság, minél több legyen a rók beszélni. Újabban tehát a felelősséggel rendelkező lelkészekben megmutatkozott az a lelki lehetőség és lelki készség, hogy egyházunk ügyét komolyan vegyék, érte felelősségget vállaljanak és megkezdjék érte a munkát. Egyház- kerületünkön kívül is megjelentek ilyen erők. Ezek közül egyet. Pálfy Miklósnak rádiós igehirdetésében és a Theologiai Szemlében megjelent cikkében kétségtelenül jelentős útkereső megnyilatkozást adott. Megvannak az alapok arra, hogy újra kezdjük a dolgainkat. A döntés, amire most készülök, szerintem ezt nem nehezíteni, hanem könnyíteni fogja. A magam személyével kapcsolatos döntésem, amit remélem majd megért az etgyházikerület, ezt nem akadályozza, hanem elősegíti. Az állam és egyház közötti viszony rendeződésének ma két alapvető jelét és bizonyítékát kaptuk, amire ezentúl támaszkodni lehet, mart íme a miniszteri biztos visszarendelése és a kongruák pótlása számunkra megadja a lehetőséget, hogy újra kezdjünk. Ez oly gyerekes dolog 1958-ban a Magyarországi Evangélikus Egyházban és oly mértékben akadályozója az egyház életének, hogy erre nem is kell érveket mondani. Beláthatták most már papjaink, hogy pontosan azok politizáltak a legélesebben ez alatt az elmúlt másfél év alatt, akik a legtöbb elvi cikket írták és beszédet mondták a nem politizáló egyházról. misztérium, a prédikáció minél eivontabb legyen, minél határozottabb szembeszegülés azzal, hogy a szószéken megjelenjék a magyar nemzet élet-halál harcának legalább néhány kérdése. Maga Ordass püspök pietistábban prédikált ebben az elmúlt másfél esztendőben, mint bármelyik pietisi- tánk. Bizonyos, hogy a pietizmust nem egyszerűen, mint az egyház egyik teológiai jelenségét kell vizsgálnunk, hanem, mint történeti jelenséget, Engedjétek meg, hogy személyes vallomást tegyek. Abban a pozícióban, amiben most vagyok a magyar rádió munkatársaként, engem pontosan ez a tapasztalatom és ez a felismerésem vezetett oda, hogy minél jobban és minél igazabban, vasárnapról- vasárnapra mindig mélyebben próbáljak behatolni az élet sűrűjébe és megragadni a tőlem telhető elvi tisztasággal és gyakorlatiassággal azokat a kérdéseket, amelyekkel az emberek ma vívódnak. Nem tudom azt, amit humorosan- gúnyesan mondani szoktak, hogy „most is prédikálok, csak másképpen és Isten neve nélkül“. Én nem prédikálok, de az egyházi múltam és a Magyarországi Evangélikus Egyháznak az a méltatlan megjelenése az ellenforradalom után, amikor pedig ezer tennivaló lett volna a nép megzavart tudatának, lelkivilágának a helyrehozásában, vitt engem oda, hogy megpróbálják minél konkrétabb és gyakorlatiasabb lenni és minél több valóságos kérdést feltárni az emberek előtt. Nem akarom magasztalni a magam munkáját, de természetesen így értem. Végeredményben különös hálával tartozom azoknak, akik egyházunkban, akár irántam való ellenségeskedésből, akár irántam való jóindulatból odajúttattak, hogy felismerhettem: egy pap a nemzete érdekében Igenis konkrét mondanivalókkal rendelkezhet. Én nem tagadtam meg a papi múltamat azokkal a szövegekkel, amiket a rádióban elmondtam. Ez meggyőződésem, és azt tartom, hogy minden evangélikus pap tudhatna olyan módon prédikálni, hogy vasárnaponként legalább egy népünket érdeklő kérdést megvizsgál Isten igéje fényében Dolgozószobámnak a deáktéri templom falával azonos fala van. 1056. október 3il-én és november 4-e után egész különleges akusztikát kapott számomra a prédikáció utáni ének. A prédikációt a falon keresztül nem hallottam, de az orgonát igen s az éneket, hogy „adj erőt, hogy megálljunk mindvégig a hitben.“ Minden vasárnap dolgozom, mert akkor tudok mostanában a legjobban dolgozni és minden vasárnap háromszor vagy négyszer Ha az nem igaz, akkor körülbelül semmi sem igaz abból, amit én most itt elmondtam. ' Az egyház mindig politizált, a világ miniden táján politizál, nem tudja elkerülni, hogy politizáljon. De becsületesen politizáljon. A nem politizálás jelszava mindig akkor jelenik meg az egyházban, amikor az egyháznak nem tetszik a környezet. Azokban tehát nem élhet ez a jelszó, akik a magyar népet szeretik és együtt akarnak vele élni. A másik, újra és újra zavart keltésből előhozott téma, a békeharc teológiájának témája. Arra szeretném inteni ielfcésztestvérei- met. végire higyjék el, hogy akik újra és újra a bé'kehairccal kapcsolatos teológiai nézeteiimket óhajtották javítgatni, azok nem javítottak azon egy jottányit sem, hanem csak akadályozták, hogy meggyőződéssel állhassunk népünk oldalait és a világibéke oldalán. Ezek arra törekedtek, hogy lefegyverezzenek minket a konkrét politikai küzdelmek pillanataiban, amikor valóban valamit mondani és tenni kellett volna az atom- és hidrogénfelfeigyverzás ellen. Elolvastam azokat a békenyi- latkozatokát és teológiai cikkeket, amelyeket az ellenforradalom után egyháziunk ilyen tekintetben vezető teológusai írtak és megállapítottam, hogy semmivel sem vitték előbbre az ügyet, hanem inkább nevetségessé váltak, mert folytonosan azt ígérgették, hogy valami új, megtisztult eszmei alapom fogjuk _ a békemunkát végezni. Az eredmény az lett, hogy az elvi alapok nem tisztultak meg, a békebare pedig akadozva folyt. amely olyankor jelenik meg az egyházban, amikor az egyház magát megverve érzi, amikor elvesz a hivatástudata, a kezdeményező ereje és főképp tudata önmagáról. Az az egyház, amelynek van tudata önmagáról, tehát van hivatástudata, világosan beszél, nincs szüksége misztikára, nincs szüksége bigottériára. nincs szüksége semmilyen túlzásokra. Fölemelheti a sisakrostélyt, el- monhatja: én így értem Isten igéjét. hallom a deáktéri templom különböző gyülekezeteinek az ajkáról ugyanazt az éneket, mindig prédikáció után. A prédikációt sose hallom, de ez az ének mindig megráz, mindig abbahagyom a gépelést, leteszem a tollat, és mindig arra gondolok, hogy ezek az emberek ott bent mire énekelték, amit most énekeltek? Mi az a hit, amiben meg akarnak állni mindvégig? És hogy volt lehetséges az, hogy az Egyezmény megkötése után nyolc esztendővel, zsinatunk különböző bizonyságtételei, a lelikészi munkaközösségek sokszoros; megnyilatkozásai, az egész magyarországi evangélikus sajtó megnyilatkozásai után, egyházunk papságának bizonyos része, úgy tudta cserbenhagyni azt a hitbeli döntést, ahogy azt az ellenforradalom után tette.' A templomban továbbzengett: „Adj erőt, hogy megálljunk a hitben”. Micsoda hitben hittetek akkor? Lehetett úgy hinni, hogy mától fogva semmis az, amit eddig csináltunk? Lehetett azt is gondolni, hogy mindig hazudtunk, és tévedtünk és most van igazság, amikor a kommunistákat akasztják a pesti utcán? Vagy valahogy másképp kell gondolkoznunk? Én azt hiszem, hogy az egyháznak az a dolga, hogy újra átgondolja az igehirdetés és a hit döntéseinek a kérdését, úgy, amint azt feszegettük a felszabadulás óta. Azt hiszem, hegy az evangélikus papság gondolkozásában semmi sem okozott olyan zavart és kárt, mint az, hogy az ellenforradalom az igehirdetésünket támadta meg és hogy nyíltan zengett a deáktéri szószékén és máshol is az addigi evangélikus igehirdetés teljesen mél- fatlan lebecsülése és megvádolása a gyülekezet előtt. Védje magát ebben az ügyben, aki akarja, de én azt tartom, hogy nem volt joga sem Ordasa Lajosnak, sem senkinek arra, hogy az ellenforradalom heteiben és mindmáig úgy beszéljen az egesz magyarországi evangélikus papságról, mint aki nyolc éven keresztül hamisan, elegyítette« hirdette az igét. Nem volt joga senkinek, aki újra visszalépett ebibe az (Folytatás a 4. oldalon) Az 1957 novemberi tárgyalások ■tartalmáról nem túl sokat tudok. Csupán két dologra figyeltem fel. Ezeket ki kell mondani, mert feltétlenül jellemezte a helyzetet. Gondolkodásunkat, az elmúlt eseményekből való okulásunkat ehhez kell igazítani. Az egyik az, hogy szükségessé vált, miniszteri biztos kiküldése az egyház ellenőrzésére. Meggyőződésem,, hogy ebben az ügyben az egyház sem akkor, sem most, sem majd, sohasem fogja tudni a felelősséget az államra hárítani. A másik, ami nagyon feltűnő volt az, hogy az állami nyilatkozat szerint a Lutheránus Világszövetség erősei) befolyásolta és akadályozta az állam és az egyház békés viszonyát és meggyőződését ezeken a tárgyalásokon. Miután ismertem a ga- lyatetői világot és én is voltam Amerikában, nem Minneapolisban ugyan, hanem Evanstonban, miután én is ismertem Vajta Vilmost és Lund Quistet, ezért egészen bizonyos vagyok abban, hogy ezek az itt megjelent személyek nem segítették elő, hogy a mi egyházunk rátaláljon helyes útjára. Ennyit a múltról. Ordass Lajos püspök lényegében zavart keltett az egész országban fellépésével. Az egyházban addig is megvolt csoportellentétek még jobban kiéleződtek ezalatt a másfél esztendő alatt. Még kevesebb lehetőség nyílt arra, hogy az elvi kérdéseket, melyekkel viaskodtunk, ez egyház magától meg tudta volna oldani. Nyilvánvaló volt, hogv Orda-s Lajos hallgatása az egyház kérdéséről súlyosan lehetetlenné tette a lelkészek számára a tájékozódást. Én blyan helyen voltam ez alatt az egy esztendő alatt, hogy szemtanúja lehettem, hogyan tisztázódtak a tennivalók az ellenforradalom fegyveres leverése után. Elmondhatom, hogy nem ment könnyen. Éltem az ifjúság életének sodrásában, jártam a vidéket, beszélgettem rengeteg emberrel ez alatt a másfél esztendő alatt és csak arra gondoltam mindig, hogyan lehetséges az, hogy az evangélikus egyházban olyan nehezen indult meg az eszmélkedés. Miért nem gondolták át a papok a' tennivalókat és miért nem rendezték elvileg is újra egyházunk ügyeit! Egyik fő ok,az volt, hogy a vezetés, főként pedig, Ordass püspök hallgatott. Keresgéltem ezekben a napokban és közben is mindig, az ő útmutatását. Nem hiszem, hogy túlzók, ha azt mondom, egyetlen mondat nem fog utána maradni, amelyre rá lehetne mutatni, hogy íme, ezt kellett volna tennie az egyháznak, ha őreá hallgat. •' Cselekedetekben, tevékenységben megmutatkozott egy bizonyos politika, az egyháznak adott eligazító szó azonban elmaradt. Általánosságiban fölvetik a lelkészek — és én vállalom érte a felelősséget, hogy kimondom —, hogy Ordass püspöknek, úgy látszik, egyáltalán nem volt képessége ahhoz, hogy azt a másfél esztendőt a maga komolyságában felfogja és, hogy vállalja egyházunk felelős vezetését országvilág előtt. Ügy tudom, hogy ez a nyugati barátainak is a véleménye az ő magatartásáról. Tavaly ilyeneket hallottam a semmeringi gyűlés után. Hogyan lett ilyen fantommá közöttünk az a kérdés, hogyan tudott így belerévednii a mi egész magyaaTeljes dezorganizáció Politizáljon-e az egyház ? As újreformátori és a pietista teológia Igehirdetésünk kérdései
