Evangélikus Élet, 1958 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1958-07-06 / 27. szám
D. Dezsóry László a Déli Egyházkerület püspök beszeae Tanácsának ülésén Múlt számunlkban hírt adtunk arról, hogy a Déli Evangélikus Egyházkerület Tanácsa június 24-én ülést tartott. Az ülés egy részén részt vett. D. Dezséry László püspök is, és hosszabb beszédet tartott. Beszédének jelentősebb részeit most lapunkban is közöljük. Egyházkerületi Felügyelő Ür, Elnök Ür, Főtisztelendő Egyházkerületi Tanács! Bizonyos vagyok benne és előre is sajnálom, hogy úgy lehet majd értékelni mostani beszédemet, hosz- szú idő utáni megszólalásomat az evangélikus egyházban, hogy annak főtémája magam voltam. Ügy is lehet értékelni ezt a beszédet, hogy annak főtémája Ordass Lajos püspök. Mindenesetre most ő utána beszélek, az általa, az ő eszmevilága szerint vezetett másfél esztendő után szólalok meg és próbálok hozzászólni ahhoz a helyzethez, amelyben a Magyarországi Evangélikus Egyház, méginkább ezen belül a Déli Evangélikus Egyházkerület élt. Dehát ez elkerülhetetlen. Azt is számba kell venni, hogy tízéves egyházpolitikai vita zárókövénél vagyunk. Nagy reménység volna, ha ezt mondhatnánk, hogy az utolsónál. Azért lesz személyes ez a beszéd bizonyos tekintetben, mert ennek az egyházpolitikai, teológiai, egyházkormányzati vitának az élén állottunk, ő is és én is. Ennek a beszédnek a főtémája mégis az Anyaszent- egyház lesz, méghozzá a Magyar Népköztársaságban élő T^agyarorszá- gi evangélikus Egyház, a maga történeti valóságában. Mielőtt kifejteném nézeteimet, igaz hálával és a magyar állampolgár teljes hűségével megköszönöm az Elnöki Tanácsnak rám vonatkozó döntését és megköszönöm az Állami Egyházügyi Hivatalnak mindazt, amit eddigi püspöki szolgálatom idején, a püspöki szolgálatból való kimaradásom idején és a mostani pillanatokban nyújtott nekem. Nem akarok sok szóval mondani köszönetét, egyszerűen csak azt állapítom meg, hogy abban a súlyos helyzetben, amibe 1956 őszén kerültem, a Magyar Népköztársaság fölkarolt, nekem pozíciót adott, — egyszerűen szólva kenyeret, — amit munkával szeretnék meghálálni. Azon kell kezdenem, bárhányszor elmondtuk is, hogy tulajdonképpen mi volt az elmúlt nyolc esztendőnek a valóságos teológiai, egyházi tartalma a mi szempontunkból. Ez a nyolc esztendő az Egyezmény megkötése után két évvel kezdődik. Akkor kerültem a püspöki székbe, 1950. június 27-én. Azóta felelős voltam ebben az egyházkerületben azért, hogy miként történik az Egyezmény végrehajtása az Egyezmény alapján kialakítható életünk formálása tekintetében. Az Egyezmény tisztázó jellegű volt Az Egyezmény híve voltam 1948- ban is. Ezért harcoltam. Meg voltam győződve, hogy az Egyezmény olyan alap, Magyarországi Evangélikus Egyházunk számára, amely teológiailag is helyesen értékelhető, amely valóban biztosította számunkra a nyugodt és szabad egyházi munkát, amely mindig lehetőséget adott arra, hogy bármilyen, az állam és egyház között felmerülő kérdésben megállapodásra juthassunk. Az Egyezmény tisztázó jellegű volt, világosan körvonalazta az egyház helyét a mi államunkban, nem megszabta, hanem biztosította helyünket a Magyar Népköztársaságban és a magyar nép között. Nem korlátozta szolgálatunkat, hanem szolgálatra hívott fel a magyar nép érdekében. Az Egyezmény nem sorvasztotta egyházunkat, hanem egy előre látható sorvadás ellen védett meg anyagiakkal, erkölcsiekkel, joggal és törvénnyel. Az az én meggyőződésem, hogy ebben a dologban a becsület álláspontjára kell helyezkedni és egyházunk egész papságának így kell látnia azt, amit egyházunk egy- része látott eddig is, de néha egyházunk másképp gondolkozó rétegétől súlyos megszólásban volt ezért része. Teológiai tájékozódás Ennek az elmúlt ríyolc esztendőnek valóságos tartalmához tartozott az is, hogy megpróbáltunk teológiailag újra tájékozódni. Ezt a teológiai tájékozódást nem csupán a. szocializmus megjelenése váltotta ki az egyházban, hanem minden tényező egyszerre, amire csak az egyházban gondolni lehet a hívőknek. Azt kell mondanunk, Isten csikarta ki belőlünk, hogy újra átgondoljuk: helyesen értékeljük-e Isten igéjét, helyesen prédikáljuk-e azt, helyesen szolgáljuk-e népünket abban a vallásos igényében, amellyel az állam mindig, mint történelmi ténnyel, mint a mi népünk között meglevő, tiszteletben tartandó igénnyel számolt, i Ennek a teológiai tájékozódásnak lényege az volt, hogy megpróbáltuk a mai ember gondolkozása szerint megérteni Isten igéjét és átgondolni újra azokat a teológiai elveket, a teológiai különböző iskoláknak azokat a beállítottságait, vagy irányzatait, amelyeknek voltak képviselőcsoportjai a mi egyházunk papságában. Nem megyek ezeken végig, csak megállapítom, bogy az igazságot kerestük, amellyel a mi korunkban prédikálni lehet és kerestük az; egyház egységét a teológiai gondolkodás tekintetében. Hogy ez mennyire sikerült, annak bírálója elsősorban én lehetek, akinek munkásságát — ez irányú munkásságát is — az októberi ellenforradalom súlyosan bírálta. Tudom, hegy munkánk bizonyos tekintetben hatástalan volt, más tekintetben hézagos, erőnket ■felülhaladta az a feladat, amit számunkra korunk előirt, amit nekünk Isten kiosztott a felszabadulás után. De hogy igazságot kerestünk és becsületesen akartunk tájékozódni, az egyház gondolkodásbeli egységét próbáltuk megépíteni, azért az életemmel felelek. Ezt a teológiai vitát széles körben folytattuk mindenki meghallgatásával, a lelkészi közélet olyan fellendítésével, amilyen a Magyarországi Evangélikus Egyházban azóta, amióta én pap vagyok, nem volt. A lelkészek sokszor hiányolták a még nagyobb demokráciát és a még több tanácskozást egyházunk főbenjáró dolgairól. Azonban azt hiszem, hogy nem több tanácskozásra lett volna szükségünk, hanem szükségünk lett volna több döntésre, végre egységre, világosan látott dolgok őszinte végrehajtására. Nem a tanácskozás volt kevés, hanem a meggyőződés és elhatározottság. Időtálló egyházi törvényeket hoztunk Ennek a nyolc esztendőnek a tartalmához tartozik bizonyosfokú új egyházkormanyzati módszerek kialakítása is. Ezért is felelős vagyok. A zsinati munkáért komoly felelősséget vállaltam. Meggyőződésem, hogy helyes döntésre jutottunk. Meggyőződésem, hogy az az apparátus, amely ma egyházunkat szolgálja és munkáját biztosítja, megfelelő. Azok az egészen új egyházkormányzati módszerek és keretek, amelyeket kidolgoztunk, korszerűek és helyesek, és olyanok, amelyekért az egyház hálát adhat Urának, hogy egy társadalmi átalakulás sodrában sikerült időtálló egyházi törvényeket hozni. Az egyház egységéért Az elmúlt nyolc esztendőhöz tartozik az egyház egységéért folytatott harcunk. Ezt is sokszor értették félre. Azért küzdöttünk, hogy végre egységre jussunk. Azt az egyházi feladatot vállaljuk, amelyre a magyar néppel Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy a belső egyházi reakcióval, a nyílt és világosan hirdetett elveinket tagadókkal szemben milyen küzdelem folyt, — mert mi nem suba alatt hirdettük gondolatainkat, hanem világosan, nem volt szükségünk semmiféle köntörfalazásra, nem kellett konspirálnunk azért, hogy a magyar néphez hűségben végezzük szolgálatainkat, — ha azt a kérdést vetjük fel, hogy az ezzel a gondolkodásmóddal szembenálló egyházi réteg ellen harcunk éles volt-e, akkor erre az utóbbi időben kétféle választ adtak. Az ellenforradalom előtt, az őszi lelkészkonferenciáknak méltatlan és ostpba légkörében azt mondták, hogy ez a harc éles volt, és „véres*’. Én tudom, hogy nem volt az. Püspökségem idején, egyetvaló egységünk indít, és vállaljuk a magyar nép függetlenségének keretében az önálló nemzeti egyház szerepét a világke- resztyénség családjában. Tehát nem akármilyen elvtelen egységért harcoltunk. Az ellenforradalomban az egyházi egységet pontosan ezen a két ponton érte sérelem. A lelkészi kar egyrésze nem óhajtott olyan egyházi munkát végezni, amely a magyar néphez való hűségünkben most helyes és esedékes, és nem óhajtott a magyar nép függetlenségének eszmevilágában élni. Át akarta vinni a Magyarországi Evangélikus Egyházat a nyugati imperialisták szolgálatába. len egy lelkész volt bebörtönözve, Buchalla Ödön, aki az ellenforradalmi „Szabad-Kossuth Rádióban” dicsekedett azzal, hogy nem ok nélkül börtönözték be, hanem okkal, mert igenis összeesküvő volt. Állami részről ez a reakció ellen folytatott harc egyáltalán nem volt élesnek nevezhető, sőt inkább roppantul türelmesnek. Egyházi részről ugyancsak ez volt a helyzet. Mindenki emlékszik, hogy mi történt akkor, amikor az új egyházi vezetőség az egyházigazgatást megkezdte 1948 és 1950 között, milyenek voltak a leszámolások, amelyeket az Egyezmény ellenségeivel végrehajtottunk. Nagyon jól' tudja mindenki, hogy a lehető legmegértőbb, ezeknek az embereknek is a szabad szolgálat lehetőségét biztosító rendelkezések voltak. Az, hogy az Egyezmény ellenségeit nem juttattuk esperesi pozíciókba, vagy nem juttattuk különböző felső egyházi szervekbe, ez igaz és ezt természetesnek kell tartanunk, mert mi vállaltuk, hogy az Egyezményt meg fogjuk tartani. Csak a humor kedvéért jegyzem meg, hogy az ellen- forradalmi egyházi vezetőség semmiféle finnyásságot nem mutatott atekintetben, hogy mindenkit, aki a haladást képviselte, minden ilyen pozícióból azonnal kituszkoljon és mindenkit, aki valaha az Egyezmény ellensége volt, azt a 10—14 papot, akik 1947 óta rendszeresen az állami Egyezmény ellen dolgoztak, mind magas pozícióba emelte. Tette ezt akkor, amikor az ellenforradalmat már levertük és amikor az egyházban újra arra kellett volna gondolni, hogy miből és mivégre él Magyarországi Evangélikus Egyházunk. Ennek az elmúlt nyolc esztendőnek belső tartalma kétségtelenül két egyházpolitikai irányzat küzdelme volt. Ez az az elvi kérdés, amit nem lehet elfelejteni. Ebben végre megértésre, egyetértésre és döntésre kell jutnunk. A kétféle egyházpolitikai irányzat küzdelme személyi kérdésekben exponálódott, mert személyek képviselték. Nyilvánvaló, hogy amikor ebben az ügyben véleményt mondok, akkor is csak személyekkel kapcsolatban mondhatok véleményt. Az ellenforradalmat az ellenforradalmárök csinálták, ilyenformán nem lehet róla az ő emlegetésük nélkül beszélni. Szemben az egyházi reakcióval Mi történt 1956-ban as ellenforradalom előtt? Mindnyájan jól emlékszünk arra, hogyan szabadult el egyházunk lelkészi köreiben a kétség választott és Isten állal számunkra kijelölt útunkkal kapcsolatban, hogyan erősödtek meg az ún. bíráló hangok, amelyek akkor úgy tűntek, mintha javítani akarnák egyházunk szolgálatát abban a szocialista építkezésben, amelyben éltünk. Lényegében azonban teljesen párhuzamosak voltaic ezek a megnyilatkozások és küzdelmek az Egyezmény ellenségei részéről azokkal a küzdelmekkel és módszerekkel, amelyekkel az államban fellépett ellenforradalmi szervezkedés folyt. Lényege az volt, hogy kikezdjék életünk, elvi alapjait, hogy kétségbevonják választott utunk helyességét, hogy a központi egyházi vezetést meggyöngítsék, hogy az egyház vezetői tekintélyét lejárassák, hogy őket — köztük engem is — agyonrágalmazzák és ezen keresztül biztosítsák, nem egyszerűen ennek vagy annak az egyházi célnak az elérését, hanem hogy egy szép napon meg lehessen dönteni magát az egész építményt, amit a?. Egyezmény megkötése óta egyházunk életének biztosítására felépítettünk. Ennek a korszaknak voltak nagyon nyilvánvaló képviselői. Azok, akik 1947—48. óta egyfolytában az Egyezmény ellen voltak, mind megjelentek ebben az időben. Közvetlenül az ellenforradalom kitörése előtt folytak a lelkészkonfe- renciík,. amelyeknek tartalmáról azt hiszem, nem kell bővebben beszámolnom. A galyatetői ülés után voltunk, Ordass püspök rehabilitálásának a kérdéseivel volt tele az egyházi közvélemény. Hallatlan nemzetközi nyomás alatt dolgoztunk, amely Galyatetőn csúcsosodott ki, és ennek a nyugati imperialista nyomásnak, amit akkor nemcsak mi, hanem hazánk is érzett,- * a voltaképpeni célja az volt — és nem az volt a fő célja, hogy Ordass Lajost püspökké tegye —, hogy felvesse a Magyarországi Evangélikus Egyház egész kérdését a Népköztársaságban, megpróbálja ipegváltoztatni azt a helyzetei, amiben van és meg- rontanj viszonyát a Népköztársasággal, szembeállítani, vele. Ezt az akkori vezetőség megbuktatásával lehetett elérni. A cél tehát Galyatető után az Ordass püspökért folyó küzdelem jogcímén lényegében az egész egyházi vezetés megbuktatása volt. Hiba volt a galyatetői ülést létrehozni, hiba volt abban a nemzetközi légkörben egy ilyen természetű testületet hazánkban egy begyűjteni és itt nekik tökéletesen szabad munka- lehetőséget, fórumot, mindenféle konspirativ lehetőséget lényegében biztosítani. Nagy hiba volt tárgyalni amerikaiakkal és másokkal, Fry úrral, Lund-Quist úrral, Vissert Hopft úrral és Lilje úrral, a mi belső kérdéseinkről, mert nem volt semmi közük azokhoz. De akkor már megingott egyházunkban az az erős meggyőződés, hogy a Lutheránus Világszövetség nem Róma, és hogy a nemzeti, az országos egyházunk önállóságát meg kell, meg tudjuk védelmezni. Elmondom azt is, hogy hiába volt hiba tárgyalásba bocsátkoznunk velük, lényegében ezeket a tárgyalásokat le kellett folytatnunk, mert valóban azt akartuk, hogy az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága itt úgy dolgozhassák, hogy annak teljes szabadságát érezze. Ebben nekünk nem volt szégyellni- valónk, az Állami Egyházügyi Hivatal és az evangélikus egyház is gondolt már akkor arra, sőt előkészítő munkákat folytatott annak érdekében, hogy az Ordass püspököt ért egyéni igazságtalanságot korrigálja. Rehabilitálása akkor már útban volt. A vád alól, amivel őt 1948-ban elítélték, az állam, úgy látszott, már akkor is kész volt őt kivonni. Nekünk nem volt mit szégyellnünk és a tárgyalásokat fel kellett vennünk. De világos, hogy Visser’t Hooft-ék és Fry-ék nem olyan szándékkal tárgyaltak velünk, ahogyan mi velük. A Magyarországi Evangélikus Egyház valóban jóvá akarta tenni Ordass püspökkel szemben a méltatlanságot^ Az Egyházügyi Hivatal kész volt arra, hogy ehhez állami részről segítséget nyújtson. Visser’t Hooft-ék és Fry-ék azonban mást készítettek és mást 'láttak maguk előtt. Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsa főtitkára ki is fejezte ezt abban az emlékezetes, inkább hírhedt nyilatkozatában, hogy ők akkor milyen szándékkal és milyen lélekkel tárgyaltak. Amikor a magyarországi ellenforradalom dúlt, kijelentette, hogy ők Galyatetőn már tudták: mi készül Magyarországon, és örülnek, hogy azt elő is tudták segíteni. De nemcsak Visser’t Hooft tudta, hogy miről van szó, hanem tudták itt belül is. Scholz László például Foton már úgy beszélt az utolsó lelkészkonferencián, hogy „néhány nap múlva megtudjátok, kinek kell Magyarországon a szocializmus”. Sólyom Jenő úgy beszélt Szárszón, néhány héttel az ellenforradalom előtt, hogy „egyáltalában mi az a szocializmus?” ösz- szes társaik úgy beszéltek már abban az időben, hogy az az út, amit mi választottunk, nem kell az egyháznak, és „meg fogjátok látni, hogy azt nem fogjuk járni.” Az állam a legjobb hiszemben tárgyalt ezekkel az emberekkel Ordass Lajosnak való igazságtétel érdekében. Tiszta szándékkal és sokszor igen nehéz helyzetben akarta azt biztosítani, hogy Ordass Lajos püspök ügye elrendeződjék. A másik oldalról azonban egy imperialista aknamunka szálaival volt ösz- szeszövődve mindaz, ami történt és nyilvánvaló volt, hogy ők ezt csak ürügyül használják az általános belső bomlasztásra. Az egyházi vezetőség is jóhiszemű volt ebben a kérdésben. Ezt a papság kétségbevonta, különösképpen az én személyemmel kapcsolatban. Szemembe mondták, hogy tulajdonképpen nem akarom Ordasst rehabilitálni. Ebben a dologban tiszta a lelkiismeretem. Nagyon világosan beszéltem abban az időben, de azt a különbséget, amit két lehetőség között beszédemben tettem, abban a forró hangulatban senki sem akarta észrevenni és nem akarták megérteni, hogy mi az, amivel kapcsolatban bennem aggodalmak voltak. Ordass (Folytatás a 2. oldalon)
