Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-07-14 / 17. szám

Á szerencse, a sors és a gondviselő mennyei Atya MÁRK EVANC/ÉLIUMA (V.) Jézus személyének titka VANNAK „SZERENCSÉS EMBE­REK“. A szerencséjükben bíznak és a szerencséjükre tesznek fel min­dent. Amikor reggel munkára vagy hivatalba indulnak, kéményseprővel találkoznak, megnyomják a kabátjuk gombját és a napjuk szerencsés. Épí­tenek a szerencséjükre és hisznek benne. De mégis a szerencsével ját­szó és szerencséjükben hívő emberek sem mindig szerencsések. A szeren­cse nem tesz senkit boldoggá, még kevésbé megelégedetté. Amit a sze­rencse ad, ritkán elégíti meg a szívet és tölti be a lelket. Már a régiek is tudták, hogy a szerencse szeszé­lyes „istennő”. Akármilyen ügyesen ül is valaki „Fortuna szekerén”, előbb-utóbb vagy elragadják a lo­vak. vagy lebukik a szekérről. Ho­gyan alapozhatnánk életünket a sze­rencsére? Nem elég a szerencse — mondják —. komoly tudás és kitartó munka szükséges ahhoz, hogy éle­tünket „szilárd alapokra” építsük. De vajon ki tudja-e egyenlíteni a komoly tudás és a kitartó munka a szerencse változandóságát? Elég erős és szilárd alap a tudás és a munka, amikor az élet és egyéni sorsunk nagy kérdéseiben válaszúi­hoz érkezünk? Nem éppen ilyenkor hagy el a szerencsénk és jutunk zsákutcába a tudásunkkal? Rábíz­hatjuk az életünket a szerencsénkre, tudásunkra és felkészültségünkre, kezeink sokszor szétfolyó munká­jára? AKÁRMILYEN SZERENCSÉS is valaki, a sors is beleszól életébe. A sors titokzatos, megfoghatatlan, kiis­merhetetlen. Nem lehet elkerülni, nem lehet kijátszani. Hatalom, — pedig nincs sehol. Kezében tartja az embereket és játszik velük. Van és érzed, pedig se látni, se bizonyítani nem tudod, még kevésbé a játéksza­bályait kiszámítani. Miért támadja meg egyik embert a rák, miért nem a másikat? És ha a kutatás ki is tudja mutatni a rák keletkezésének okait és ha fel is ismernénk, hogy kik azok köztünk, akik mintegy szü­letésüktől fogva hordozzák a java­korukban rájuk támadó gyötrelmes betegség bélyegét, — meg lenne old­va ezzel a magyarázattal az életük titokzatos „sorsa”? Honnét van, hogy s,az egyik felvétetik, a másik ottha- gyatik”? (Mt 24,40). Hányán tapasz­talták meg az utolsó félszázad izzó­kavargó, meglepetést meglepetésre halmozó, boszorkánykonyhára emlé­keztető ,.sorsfordulataiban”, hogy mi­lyen kicsiny és semmi az élet, mi­lyen tehetetlen az ember! Egyiket könnyű őszi levélként kapja fel a vihar, megforgatja kegyetlenül és jó, ha valahol földet tud érni. Másikat tövestől csavarja ki vagy derékban töri ketté, mint amikor tornádó sö­pör végig a tájon. Sors volt? Kiszá­míthatatlan. vak és kegyetlen sors? Játszanak a szerencse és sors az éle­tünkkel? De mi a szerencse és mi a sors?! SOKAN SZERETNÉNEK a sze­rencsétől és a sorstól a Gondviselés biztos révébe vagy a Mennyei Atya megpihentető karjai közé menekülni. A titokzatos és kifürkészhetetlen, igazságtalan és irgalmatlan sorsha­talmakkal szemben keresik az örök Jóságot, a sorsot igazságosan intéző Gondviselést és a gyermekei gyarló­ságát enyhe mosollyal elnéző Meny- nyei Atyát. Sokan vannak, akik így menekülnek a „valláshoz”. „Vallá­sos” emberek mindig voltak és min­dig is lesznek. De mi az a „Gondvi­selés” és ki az a „Mennyei Atya”, akire számítanak? Többek- e emberi elképzelésnél és van-e mögöttük „valóság”? Igazabb-e a rájuk tá­maszkodó „vallásosság” a szerencse­lovagok könnyelműségénél és a sok­szor keserű, sokszor erőltetetten „férfias” megnyugvásnál, mellyel so­kan a sors változásait és csapásait elviselni törekszenek? Hiszen az em­ber nemcsak fából és kőből tud ma­gának bálványt, fétist faragni, ha­nem gondolati alkotásokkal is. A „Gondviselés” és a „Mennyei Atya” sem más, mint emberi vágyálom — ha nem Istenben ismerjük meg őket. Ha rájuk hivatkozunk, csak olyanok vagyunk, mint akik sötétben szaka­dék szélén járnak és olyan bozótban próbálnak megkapaszkodni, amely­nek gyökereit kimosta a víz: az ág, amelybe fogódzanak. kiszakad és a kő megcsúszik lábuk alatt. A „vallá­sosságunkkal” szakadékba zuhanunk. Ott, a szakadék mélyén jövünk rá — ha ugyan még van annyi időnk, hogy rájöjjünk —, hogy a vallásosságunk hiábavaló emberi igyekezet volt, olyan magupk biztosítása, mely ép­pen a kritikus pillanatban mond cső­döt. Az ínás ezt a vallásosságot mondja bálványimádásnak. KERESZTYÉN HITÜNK NEM ILYEN bálványszerű „Gondviselés­be” vagy „Mennyei Atyába” kapasz­kodik. Az az Isten, akit az Ószö­vetség mint Teremtőt és a minden- ség világfölényes Urát hirdet, fel­veszi ugyan magába azt is, amit gondviselésnek képzelünk és meny- nyei atyának mondunk. De több is, nagyobb is ezeknél; sőt egészen más Valaíki. Űr, aki rendelkezik a terem­tett világgal, melyet titokzatos, a legélesebb elmék erejét is meghala­dó törvények szerint alkotott és kor­mányoz. Nem lehet mikroszkópok­kal megtalálni az atomok százezer­szeresen felnagyított és gyarló el­ménk által csak gyanított mélyén. De nem lehet felfedezni a legna­gyobb teleszkóppal sem a világűr felfoghatatlan távolságaiban sem. Ez az Isten van olyan hatalmas, hogy könnyűszerrel kibújik elménk legsű­rűbb szövésű hálójából is: nem szol­gáltatja ki magát nekünk, emberek­nek. DE KINYILATKOZTATTA MA­GÁT. Ez éppen a megfoghatatlan. az Isten, akit „a bölcs lángesze fel nem ér”, akit hiába próbálunk ki­kutatni és megragadni, maga jön hozzánk, megkeres és megszólít minket. Jézusban megszólal mint szerető Atya, aki lehajol ehhez a paránynál is kisebb, semmi-ember­hez. Az őszi vihar által elsodort le­vélhez hasonló ember nála valakivé lesz, élete értelmet kap, cél felé fut. Nem enyészik el az idők végtelen ár­jában, szembe tud nézni a halállal is és részt kap az ő örökkévaló életé­ből. Atyánk a Jézus Krisztusban — mondja az Újszövetség. AZ ÉLET BAJAI, SZENVEDÉSEI, nyomorúságai nem oszlanak el akkor sem a semmibe, ha van Istenünk és van Krisztusunk. Nem járunk mi ke­resztyének sem gondtalanul verőfé­nyes, virágos réteken, mint ahogyan a görögök az üdvözültekről gondol­ták. A „szerencse” és a „sors” ha­talmai sem szűntek meg, a „gond­viselés” sem szolgálja ki emberi boldogságvágyunkat. Mégis történt valami: nem ,.hatalmak” tartanak fogva, nem irgalmatlan sors játszik velünk szeszélye szerint, hanem Krisztus megváltotta) vagyunk. dr. Karner Károly IZRAEL NÉPE Isten királyságát várta. E várakozásukhoz elválaszt­hatatlanul hozzátartozott az eljöven­dő Messiás (görögül: Krisztus) várá- sa is. A szó „felkent”-et, királlyá kentet jelent (Zsolt 2.2.6). Dávid volt Izrael legnagyobb felkent királya. Ö kapta az ígéretet, hogy fia királyi székét Isten örökre megerősíti. Ezért várta Izrael a Dávid királyságát (11,10) és a Dávid Fia-Messiást (10,47; 12,35). Politikai és vallásos reménység volt ez egyszerre: a Mes­siás majd legyőzi Izrael ellenségeit és kiirtja a pogány bálványok tisz­teletét. Izrael lesz a legnagyobb nép és Izrael Istene az egyetlen Isten. Ez a várakozás persze sokszínű volt és idővel méginkább színeződött és gazdagodott. Benne volt az „Isten Fia” s az „Ember Fia” képe is. A Messiás szenvedése is hangot kapott a zsidóság várakozásában — Ézsaiás próféciái alapján —, erre azonban nem esett nagy hangsúly. — Mind­ezek a vonások kiegyenlítetlenül, a maguk sokszínűségében éltek benne a zsidóság várakozásában, amely Jé­zus korában különösen nagy volt. Messiás-várástól volt terhes a le­vegő. E FESZÜLT VÁRAKOZÁS köze­pette kezdett prédikálni Jézus. Sen­kinek sem mondotta, hogy ő a Mes­siás. Személye titkát igéjébe rejtette. Egyszerű emberi életéből pedig hiányzott a Messiás megjelenésének minden várt, látványos vonása. Ar­ról beszélt, hogy a helyes és igaz emberi élet végül is az Isten iránti magatartásunkon dől el (12,17), sőt a közelgő ítéletet elsősorban épper. a majd emberfiúi dicsőségében is a' végső ítéletre (13. rész), de most nem azért jött, hogy hódoljanak dicsősége és hatalma előtt, hanem ,í>ogy Ö szolgáljon és adja az ő életét vált- ságul sokakért” (10,45; Ézs. 53,10. 12). ISTEN FIA A BŰNÖSÖK KÖ­ZÖTT VAN (2,16). Az Ember Fia a földön van és megalázva, megvetve szenved a bűnösökért. Ez Jézus személyének titka — és ez az evan­gélium. Ki érthette ezt akkor? Még tanít­ványai sem. Péter kimondja .ugyan: „Te vagy a Krisztus” (8.29), de a Messiás szenvedésén és halálán meg- botránkozik (8,32—33). A Zebedeus fiák el tudnák ugyan fogadni az Izrael ellenségeivel küzdő martyr- Messiást, sőt vele együtt meg is tudnának halni a dicsőség reményé­ben (10,35—40), de mikor Jézus el­lenállás nélkül engedi, hogy elfog­ják, mikor elítélik éspedig éppen a választott nép vezetői, akkor ők is és valamennyien megbotránkoznak (14,27). Igen, ö az, aki „utált és az emberektől elhagyott volt, fájdal­mak férfia ... aki elől orcánkat el­rejtjük __” (Ézs. 53,3). CS AK HŰSVÉT UTÁN lett vilá­gos minden. Vagyis amikor Isten Szolgája véghezivitte. befejezte már küldetését, Isten akaratának teljesí­tését, Isten pedig megpecsételte, iga­zolta ezt a tanítványoknak a halott Jézus, a megölt Messiás feltámasz­tása által. Földi, szenvedő útja köz­ben ezért utalt Jézus tanítványai előtt mindig újra feltámadására (8,31; 9,31; 10,34; 14,28). A nyilvános­ság előtt viszont ezért hallgatott maga is (Ézs. 53,7), ezért beszélt az Ember Fiáról mindig csak harmadik személyben, és ezért tiltotta meg másoknak is, mindenkinek, hogy hí­rét terjesszék s elárulják titkát (1,25.34.44; 3,12; 8,30! stb) feltámadá­sa előtt (9,9). Húsvét Jézus személye titkának á kulcsa — és a bűnbocsánat evan­géliumának isteni pecsétje. Dóka Zoltán 30CXXXXX»COOOOCOOCXXXXXXDOOCXX>OOOOOOCX>OOOOC)OOOOOQ» TUDOD-E — hogy a diakonia görög szó, szol­gálatot .jelent és az egyház szcreteí- munkáját nevezzük így? — hogy Japánban milliók olvas­sák a Bibliát és igyekeznek a paran­csolatok szerint élni, anélkül, hogy bármelyik felékezethez is tartózná-; nak? — hogy az Űrtől tanult imádság megtalálható Máté 6, 9—13 és hu* kács 11, 2—4 verseiben? — hogy a Mi Atyánk befejező ré­sze — amit doxologiának nevezünk — az eredeti görög szövegből hiány­zik és csak egy más kéziratváltőzat- ban van meg? — hogy az egyik indonéziai teoló­gián egy tanári állást a rajnai evangélikus gyülekezetek offertó- riumaiból tartanak fenn? — hogy Franciaországban egy re­formátus „szerzetesrend“ működik. Tagjai leteszik a szegénységre, enge­delmességre, és tisztaságra vonatkozó fogadalmat. Világi foglalkozásukat azonban megtartják. Van közöttük gyárimunkás, lelkész, festőművész, körorvos, okleveles gazda, stb. t’TTTTTTTTTTTT'f ▼▼▼▼’) Jégverés Lóg a táj nyelve; liheg a határ mint űzött jószág izzó ég alatt. A földnek is sok ennyi szerelem s ma telhetetlen csókos száj a nap. A füvek szála pöndörülve sír s a szirmok ezre szenved hangtalan: csukott szemével szunnyad a madár s a csönd olyan nagy, szinte parttalan. Egy légy zümmög csak s csíp kegyetlenül és por szitál a szürke, vén úton — a lomha kőtest nyugton álmodik, ma nem karcolja semmi féle nyom. Az élet is búvásra kényszerült.., Kihált határon ring a délarany, A mindenségnek szívverése áll vagy elszorult csak: kínos titka van? Sejtés borzong át szirmon és levélen és sejtést zsongat zizzenőn a rét, a fecske-szárny is ettől villanik súrolva lenn a barna föld színét? S a hangya-nép is ettől menekül az állat ösztön azért kergeti? A méheink is mind a kasba szálltak, ó, félelemmel van a táj teli. Aztán morajlás... mérges arc az ég s felhők ez arcon: harag foltjai! Az őrült szél is gúnyos füttybe kezd — e pillanat most szinte démoni, — majd villanás és .., feljajong a táj, s kisírt szemmé lesz dűlő és a rét, a könnyük árad ... s izzik már a nap..» s szikrázva olvad ostorunk: a jég. Jakus Imre választott népnek s azon belül is a nép vallásos vezetőinek hirdette meg (12,12; 12,38—40). Ezért törekedtek ezek kezdettől fogva arra, hogy el­veszítsék (3,6). S mikor Jézus végre nyíltan kimondta, hogy ő a Messiás, akkor teljessé lett a botrány; dsten- káromlóként halálra ítélték. De hogyan is akart Jézus a Mes­siás lenni? Lehetséges az, hogy noha a várt Messiás legfőbb vonásai hiá­nyoztak életéből, mégis ő volt a Krisztus? JÉZUS TUDATOSAN járta azt az utat, amelynek végén a kereszt várt Reá. A szenvedő Messiásnak, „Isten Szolgájának” útja volt ez, úgy aho­gyan Ézsaiás prófétáit róla (Ézs. 42, 49, 50, 52 és különösen 53. rész). E próféciának három vonása fontos: 1. Isten Szolgája Isten akaratát viszi végbe alázatos engedelmesség­ben (Ézs. 53,10). 2. Sorsa a teljes !megaláztatás, megvetettséff, szenve­dés (Ézs. 50,6; 53,2—3). 3. Szolgálatá­nak célja és értelme a mások butié­ért való áldozat (Ézs. 53,4. 5. 10). Jé­zus élete e prófécia jegyében folyt mindvégig. Isten Fia volt Ö, akin „megnyug­szik Isten Lelke”? Igen. Maga Isten nyilatkoztatja ki ezt róla. de éppen akikor, amikor Jézus magára veszi a bűnösök keresztségét (1,9—11), vagyis amikor „a bűnösök közé számiálta­tott” (Ézs. 53,12). Az Ember Fia volt ö? Igen, de úgy, mint akinek szenvednie és megvettetnie kell (8,31; 9,12; 14,21). Neki „van hatalma a földön”, de e hatalmával nem a bűnösök végső elveszítését viszi végbe, hanem a megtérés lehetőségét hozza: a bűn­bocsánatot (2,10). Félreérthetetlenül megmondotta ugyan, hogy eljön A hogyan a címet leírtam, az na- gyem „jákaiasan” hat. A múlt­századbeli betyártörténetekhez pe­dig már csak annyiban hasonlít, hogy a terep, a vidék, amelyen le­játszódott, ugyanaz, egyébként már minden — mai! Betyár-rdmantika az nincs, de kaland van elég. Küzde­lem az úttal, motorral, buckákkal, kilométerékSkel, sárral, a mindennapi szolgálattal! tay kezdődött! Ifgyik fóti konferencián mi nem ^ jutott eszébe a bócsai lelkész­nek? Nem régen épített és ideigle­nesen használatba vett kisbócsai templomát ékesíteni szeretné. Nagy- bócsán is feltették már a „gleichni” koszorúját az épülő papiakra. Ügy gondolta, metfkér engem, tekintettel arra. hogy két templomot építettünk — Sándy Gyula templomépítő mes­terünkkel együtt —•, menjek el hozzá és tanácsoljak! Igent mondtam. S itt folytatódik a kaland. Soltvadkerten leszálltam a bizton­ságos és 4 tengelyen futó és 8 keré­ken guruló fapadosról — eddig jól ment a dolog — megölelgettem a motoros sapkában várakozó kartár­sat s kerestem az „alkalmatossáqot”, amellyel a hátralevő 12—14 km-t megtesszük! Megakadt a szemem egy szép zöld „Pannónián”. Sárgabőr ülése csábítgatott. Erre szívesen rá­ülnék — gondoltam magamban — de ez nem lehet a bócsai papé, ez ahhoz tű! rangos. De akkor hol a mi „paripánk”? — A fal 'mellett ott szerénykedett egy régimódi motor­szerűség. Valami pótülésféle is volt a csomagtartójára erősítve! Az egész szerzet vezetőjével együtt sem érte el az én súlyomat. Töprengésemből barátom riasztott fel: Pali bá’ van-e nadrág? Látod, hogy van — mon­dám, hirtelen nem értve, hogy a kérdés 'mire céloz! Igen ám. de ez olajos lesz — biztat a kollega — mert fröcsköl a' motor! — Kezdett melegem lenni. — Sportsapkát vit­tem magammal kalap helyett, mert a motorozásra el voltam készülve, de nadrágra! igazán nem gondoltam. Átfutott rajtam a gondolat: mi lesz velem, ha egyetlen nyári ruhám ola­jos lesz? Ez bizony nem tréfa dolog. Nem segít más: nadrágot kell sze­rezni! — Gyerünk a vadkerti espe­reshez! ö ugyan kisebb és „derék­ban” keskenyebb, mint én, de majd csák segít rajtunk. A vadkerti parókia példásrendű esperese a régi barát szereteté- vel és őszinte, együttérző részvété­vel köszöntött, amikor megtudta, hogy mi járatban vagydk. Nadrágot is szerzett. Alul jó volt! „Derékban" pedig nem fröcsköl a motor. Búcsúztunk és elindultunk a te­repnek. Megvallom. Isten nevét nem egyszer hívtam segítségül, hogy épen megérkezhessek utazásom céljához. A motor egy rugósra felbúgott!!! Csodálatos dolog, de jó jelnek vet­tem! Azután mentünk! Nem szágul­dottunk, csak mentünk. A vezető 1kartárs fülébe egyre súgtám, amikor nőtt a sebesség: Nem kell sietni! Lassan megyünk, kicsit esünk; gyor­san megyünk, nagyot esünk! Gondo­lom, hogy minden motoros ezt a hangot szereti a legkevésbé. A sebes­ség démon, mely könnyen megszállja a vezetőt. Jó rohanni; kell rohanni; jó érezni a gép birkózását a távol­sággal; pompás dolog az, amikor alattunk suhan a föld ... Nem is volt semmi baj addig, míg j köves úton futottunk. Az igazi „mo­torozás" a bócsai tanácsháza után kezdődött, amikor elfogyott alattunk a köves út. Volt mit fogódzkodni, egyensúlyozni... meglódulok a ma­gam csekély mázsájával s akkor úgy fordulunk az árokba, hogy nem egykönnyen szednek ki a bócsaiak bennünket... de hála Istennek, nem történt semmi baj. Valahol a puszta ,közepén” Petőfi „Kutyakaparó’’-jához hasonlóan áll egy ütött-kopott, lebontásra ítélt épület: Ez a pap lalkása! Megérkez­tünk! Mélyről fakadt fel a sóhaj szí­veimből: Idáig megvolnánk! A me­leg fogadtatás, a jó vacsora csábító illata hamar eloszlatta belőlem a szorongást, amely a vadkerti állo­mástól idáig kísért. Igen, a botrány másnap tört ki! A petróleum lámpát hamar elol­tottuk ... a közeli tó ezernyi békája rágyújtott az altató dalra ... hamar I elaludtam! asárnap reggelre virradtunk. Napfényes, ragyogó májusi reg- j gél! Vasárnapi csend ül a vidéken. I A nyárfák lombja is csendesebben suttog! Vasárnap van, az Isten napja; a pihenés napja; a lélek nap­ja; az igehirdetés napja; nekünk, lelkészeknek, a főszolgálat napja. — Háröm helyre kell mennünk, rendel­kezik a házigazda. Először Kis- bócsára, 8 km. Utána visszajövünk ide, majd a Bagi-bócsai iskola kö­vetkezik, 9 km. — Felveszem a Köl­csön nadrágot. Istennek ajánlom tel­kemet! — A motor első rúgásra be­indul! Jó jel! Felülünk. Berreg a motor, reccsen a kuplung, azután: KracsU Eltört a villa! A motor szé­pen leroskad! Megvizsgáljuk a tö­rést. Minden jel arra mutat, hogy cstík egy hajszálvékony réteg tart­hatta tegnapról. Talán ha még 50 métert mentünk volna tegnap este ... egy bukkanó és összeesik a gép s mi, ki tudja, hogyan kerülünk ki alóla? Istennék legyen hála, hogy nem így történt, hanem induláskor, állás közben tört el — immáron má­sodszor — a bócsai motor villája. A papja mind a kétszer ép maradt, — most vele együtt én is. Ezután már jól ‘ment minden. Elő a kerékpárt! Asszony, szaladj a szomszéd tanyára és kérj egy gépet kölcsön! Le a motor-nadrággal. Fel a nyeregbe! Most már én parancso­lok a gépnek! A gép az én szívem. Ügy hajtők, ahogyan — birdk. (Ak­kor állok meg, amikor én akarom.) Mi nekem az a 8 km földúton!?. El­indulunk és csak a gyermekisten­tiszteletet késtü'k le! A Baai-bócsai kirándulás elma­radt. Oda 'már csaik a házi­gazda kerekezett el egyedül. Az én „motoromnák” sők lett volna egy nap annyit kerekezni. De hát a bó­csai pappal mi lesz? Annak meddig bírja a szíve ezt a roppant tempót? Vasárnaponként negyven km-t haj­tani, s közben istentiszteletek sorát végezni meddig lehet? És ha nem a májusi napfény melege, felsziklcadt út várja, hanem a sár, eső, hó, vagy az augusztusi !kánikula gyötri?? — Egy keskeny gát tetejéről már két­szer fordult árökba és került haza nyakig sárosán! — Mennyi erő, '■mennyi ruha, milyen lélek kell eh­hez a szolgálathoz!? Most még aránylag fiatal a bócsai lelkész, de mi lesz vele egynéhány év múlva? Meddig lehet ezt a munkát bírni?? És a többi „bócsai" lelkész, akik az országban kerékpáron, kocsin, gya­log — ahogy lehet — járják a filiá- kat, szórványokat, hogy vigyék meg­fáradt emberékhez, szomjas leikék­hez az örömhírt: Megváltónk van! Krisztusunk van! Üdvösségünk van! Ök meddig bírják? Nem kellene-e minden segítséget elsősorban nékik adnurik? Járművet, ruhát, de iminde­nek felett megértő szeretetet és ha egy bizonyos időt ebben a szolgálat­ban eltöltötték, kényelmesebb őrhe­lyet, ahol nem törik el a villa, nem hagy cserben a motor, nem fog meg a sár és nem kopik el ennyire « szív?? Becsüljük meg ezeket a követeket és — segítsük őket! Dr. K, Rí MfótcU katand

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents