Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-06-23 / 14. szám

MÁRK EVANQÉLIL/MA (II.) A hit nem önhittség! Első találkozásom velük az egyik alföldi városban szinte le­nyűgözött. Addig csak hírből ismer­tem őket. Akkor hallottam először, hogyan énekelnek, imádkoznak, ma­gyarázzák az igét. Kezükben volt a Biblia, keresték benne Isten szavát. Megkapott, ahogyan idősek, fiata­lok mindig együtt voltak messze ta­nyákról is. Jártam egy faluban is, ahol valaki felhívta figyelmemet ezekre a „bibliásokra”. Megdöbben­tem: miért baj az, ha valaki bibliás? Hát nem azt akarjuk, hogy egyhá­zunkban mindenki vegye kézbe a Bibliát? Később kellett meglátnom: ők valóban külön mozgalom! Kezük­ben van a Biblia, sokszor megszé­gyenítő módon ismerik, mégis baj van náluk valahol. Külsőleg evangé­likus egyházunkhoz tartoznak, való­jában elszakadtak attól. Egyházunk tanítása és az 6 tanításuk között kü­lönbség van! Azok a pontok, ame­lyekben eltérnek egyházunk életétől és tanításától, és amelyeket jellem­zőnek láttam, a következők: Egyhásellenesség Ezt ugyan így nem vállalják. De két tény is beszél erről. Az egyik: kerülik a templomot. Tisztelet a cse­kély kivételnek, az istentiszteleten nem lehet őket látni. Azelőtt még vállaltak egyházi szolgálatot, ma már visszahúzódnak. Sőt másokat is elidegenítenek. Magam hallottam, amikor emberekről kijelentették: kár ennek templomba járni, minek megy az ilyen oda? Dehát nem a bűnös emberek járnak templomba, hogy Isten bocsásson meg nékik és irtsa ki bűneiket? Nem a betegeknek van szükségük orvosra? Egyházunk fel­adata éppen az, hogy bűnös embe­reknek addig hirdesse Isten igéjét, míg fel nem rázza lelkiismeretűiket és életük meg nem újul A másik tény: szinte kimondottan pap-elle­nesek! A lelkész is bűnös ember, de jó volna azt is meglátni, hogy az egyházzal kapcsolatban a legolcsóbb siker mindig ez volt: szidni a papo­kat! Tudjuk hogy a templom önmagá­ban nem üdvözít. Tudjuk hogy Isten igéje nem szólal meg mindig meg­elevenítő módon ajkunkon. Mégis áldjuk az Urat. hogy tetszett és tet­szik Néki embereket az egyház és bűnös lelkészek szolgálata által megnyerni. Túlságos magabiztosság, talán így is lehetne mondani: fölé­nyesség. Megdöbbenéssel hallottam összejöveteleiken — helyiségeinkben —, nem igénylik, esetleg vissza is utasítják a lelkész szolgálatát. Még elgondolikoztatóbb volt egy másik mondatuk: ne hivatkozzunk Luther Mártonra, túl kell jutnunk rajta! Kétségtelenül jól ismerik Isten igé­jét, de ott a hiba: nem készek arra, hogy mindig tanuljanak! Elzárkóz­nak a meggyőzés elöl. Kezükben van az Üjtestamentum görög szövege, de nem látják be, hogy az eredeti ki­fejezéseket ■— sajnos sokszor — helytelenül értik és magyarázzák. Nekünk a mában kell élnünk, és nem haladhatunk előre — hátrafelé nézve! De legyen bennünk annyi alázatosság, hogy készek vagyunk tanulni. Mert szolgálatunkhoz sokat kell tanulnunk egyházunk tanításá­ból, és sokszor kell megszégyenülve látnunk: bárcsak ott tartanánk, ahol Istentől megáldott elődeink tar­tottak a hitben, a szolgálatban! Törvényhez kötöttség Ez nemcsak abban látszik, hogy igehirdetésük jórészt a törvény ka­lapácsa. Ami más, az szemükben a gyülekezet „simogatása” Egyházunk' is vallja, hogy a törvény szigorú hirdetése elengedhetetlen! De van egy nagyobb kincsünk: az evangé­lium! A Jézus Krisztusról szóló örömhír, melynek szíve: a bűnbocsá­nat. Ez az, amit nem értenek meg, sőt, amit gúnyolnak is. „Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak” (Jrs 20, 23.) — mondotta Jézus Krisztus. A törvény nem juttat el üdvösségre, sőt, amíg Jézus csak „minta”, az sem üdvözít, ehhez a bűnbocsánat elnye­rése szükséges hitben. Nem „olcsó kegyelem” ez! Hiszen egyrészt Jézus Krisztus életébe került, másrészt a törvény szigorától lesújtott emberek­nek adatik, végül pedig új életre kö­telez, de ahhoz erőforrás is! Egyhá­zunk lényegét tagadná meg, ha a bünbocsánat — adott esetben konkrét — hirdetését hallgatná el! Befejezésül hadd utaljak a fari­zeus és vámszedő példájára: Az egyik önhitten, a másik alázatosan irga­lomért, bocsánatért könyörögve imádkozik. Igyekezzünk a példázat­ban megjelölt „megigazulásnak”, az üdvösségnek útján járni — és milyen jó volna, ha együtt járhatnánk! Keveházi László A pápua Ezékiel Qzobám falán öreg pápua képe függ: csupaizom teste csak­nem teljesen mezítelen, kezében do­básra készen feszül a hajítódárda, a sötét arc vadságot tükröz. Háta mögött trópusi pálmáik hajladoznak. A képet Walter misszionárius küldte, aki ma is a csendes-óceáni szigetvilágban szolgálja az Urat. Könyvében* ezt a történetet olvas­suk: Amikor 1942-ben a japánok meg­szállották a szigetvilágot, nehéz na­pók következtek a szigetlakőkra. Rosun falu törzsfőnökét a trópusi napsütésben fához kötözték, egész nap egyetlen korty víz nélkül hagy­ták szenvedni a rettenetes hőségben, miközben a mosZkitók felhői, szív­ták a vérét. Végül égő fahasábokkal sütögették a testét, majd izzó köve­ket nyomtak a szájába. Irtózatos kí­nok közt halt meg. 1\J olnár Mária magyar >misszioná- J-TJ- riusnőt 1943rban szintén kivé­gezték a japánok. Misszionárius­társa, Walter, csák úgy menekült meg, hogy az ausztráliai hatóságok még a japánok bevonulása előtt in­ternálták őt. Walter 1947-ben visszatért az Ad- miralitás-szigetekre és hűségesen folytatta az Üt munkáját. Három év alatt 240 bennszülöttet vett fel a ke- resztség által Krisztus egyházába. Az újonnan kereszteltek közt volt az az öreg pápua is, akinek a képé­ről említést tettem. A keresztelés előtti estén elment Walterhez és letette bűneinek súlyos terhét. — Én még a régi öregek közül való vágyók, — kezdte vallómását. — A törzsék közötti harcokban fiatal ko­romban hajítódárdámmal megöltem egy ellenségemet. Ott voltam akkor is, amikor a másik törzsből megöl­« F. Walter: ;,Das Kreutz unter Pal­men“ (Bad Liebenzell; 1953) 19. és 52, old. teket szétvágtuk, megfőztük és meg­ettük. 1949-ben ismét előkerült tehát egy a régi kannibálok közül. Azonban az újabb időkből is ter­helte valami a lelkét. így folytatta: — Amikor a japánok megszállták a szigeteket, gyakran ellopták a ker­temből a banánókat. A partraszálló amerikaiak visszaszorították a ja­pán katonákat az őserdőkbe, sőt oda is követték őket és legtöbbjüket ir­galom nélkül megölték, * Vgy napon két félig éhenhalt ja­-L/ pán állt meg a kunyhóm előtt az erdő mélyén. Egykedvűen oda tá­masztották a puskájukat a kunyhó oldalához és valami ennivalót kér­tek. Szívemben bosszúterv született. Barátságot színleltem, behívtam őket és ételt tettem elébük. Mialatt mohón ettek, kimentem, feltűnés nélkül felvettem a fegyve­reiket és bedobtam az őserdőbe. Mi­kor újra bejöttem, fejsze volt a ke­zemben, de ezt a kezemet a hátám mögé rejtettem. A két kimerült ja­pán gyanútlanul evett tovább. Mögéjük kerültem és egymásután mindkettőjüknek szétzúztam a ko­ponyáját, — fejezte be bűnvallomá- sát az egykori kannibál. Megbosszulta magát az ősök régi módján, azonban 'most, a keresztség küszöbén tudta, hogy nem cseleke­dett helyesen. — Misszionárius, régebben nem is­mertem Jézus örömüzenetét, most azonban más emberré alkarok lenni, — mondotta. Walter elbeszélte neki a keresztre- feszített lator történetét, akinek Jé­zus megbocsátott és ezt ígérte: „Még ma velem leszel a paradicsomban!’’ Ma ez az öreg, egykori emberevő Karun hegyi falu gyülekezetének hűséges tagja és az Ezéfkiel nevet viseli. Dr. Nádosy Ferenc j,Márk szerint..,66 LUKACSTÓL tudjuk, hogy az első keresztyének között sok Jézus­ra vonatkozó elbeszélés forgott köz­kézen (Lk. 1, 1—4). Nem is lehetett ez másképpen, hiszen a tanítványok nem tartották titokban bizonyságté­telüket Jézus tanításáról, haláláról és feltámadásáról, hanem bizonyság- tételeiket a gyülekezetekben min­denfelé elismételték és a misszióba is állandóan magukkal vitték az ige­hirdetők. Ezeket azután másolták, fordították (arámból görög nyelvre), kiegészítették, sőt javították is. Be­lőlük állították össze az evangélis­ták az evangéliumokat. MARK ELSŐSORBAN az apos­toli hagyomány történeti anyagát dolgozta fel evangéliumába. Persze nem teljesen. Sok történet hiányzik belőle, ami a többi evangéliumban megtalálható. Viszont a többi sem sorolja fel Jézus valamennyi csele­kedetét és beszédét (Jn 20, 30; 21, 25). Mindegyikben a szenvedéstörté­net és a húsvéti esemény a leg­hangsúlyosabb. A többi történet csak jellegzetes események válogatott anyaga. Sem Márk, sem a többi evangé­lista nem „életrajzot” akart írni Jé­zusról. Ez már abból is kitűnik, hogy a legtöbb történetnek és be­szédnek nincs megjelölve pontos he­lye vagy ideje, sokszor lazán, inkább csak tárgyi szempontok szerint kap­csolódnak egymáshoz. De mélyebb oka is van ennek. Az életrajz egy ember életének belső és külső lefo­lyását, szellemi és lelki (vallásos) fejlődését akarja leírni. Az evangé­listák azonban Jézussal kapcsolat­ban semmi ilyenről nem beszélnek. Éppen az etekintetben legfontosabb életszakaszt, Jézus ifjúkorát, meg sem említik. Márk is azonnal Jézus nyilvános fellépéséről kezd beszélni. De Máté és Lukács sem azért írják le Jézus gyermekségi történetét, hogy kerek életrajzot írjanak, ha­nem azért, hogy hangsúlyozzák: Jé­zus kezdettől fogva mindvégig a Messiás, Isten Fia volt és nem földi élete során fejlődött, lett azzá. János evangélista fejezi ki ezt a legvilágo­sabban, amikor Jézus születésének részletei helyett karácsony értelmét magyarázza: Betlehemben az örök Ige lett testté, Jézusban Isten lépett bele a történelembe (Jn. 1,1—18). Az evangélisták tehát sohasem be­szélnek a názáreti Jézusról úgy, mint puszta emberről, hanem csak úgy, mint Isten Fiáról, akiben maga Isten jött és hajolt bele ebbe a mi bűnös, istentelen világunkba, hogy Általa megítéljen minket és váltsá- got szerezzen nekünk. Ki volt a ná­záreti Jézus? Erre a kérdésre a tör­ténelem folyamán mind máig sokan és sokféleképpen próbáltak emberi feleletet adni jóindulattal is, ellen­séges szívvel Is, de mindig elégtele­nül, ellentmondóan és az evangéliu­mokat saját elképzelésük érdekében megcsonkítva és eltorzítva. Jézus, akiről az evangéliumok vallást tesz­nek, sohasem volt „csak ember” és ezért nem is lehet Őt igazán megra­gadni és megérteni emberi, történeti és lélektani eszközök segítségével. Jézus személyének titkát csak a hit tudja megközelíteni és megragadni. Ezt a hitet követelik, de ugyanakkor ébresztik és erősítik is a Jézus Krisz­tus egy evangéliumáról szóló iratok: Máté, Márk, Lukács és János „evan­géliumai”. A NÉGY EVANGÉLIUMI IRAT e közös vonásai mellett mindegyik­nek van egy bizonyos sajátos jellege is, mert mindegyik Jézus élete való­ságának más-más oldalát hangsú­lyozza. így Máté azt hangsúlyozza, hogy Jézusban beteljesedtek az Ószö­vetség ígéretei. Lukács, hogy Jézus az egész világ Megváltója. János evangéliuma, abban az isteni dicső­ségben rajzolja meg Jézusnak, a Fiú­nak arcát, amely már földi útjának szegénységén is átragyogott. Márk az elrejtett dicsőségű Mes­siásról ír. Jézusról, akinek istenfiűi méltósága a szemtanuk számára titok, ő maga is titoknak hagyja és Istentől nyert küldetésként járja vé­gig az elrejtettségnek és megalázta­tásnak fájdalmas útját. Egész éle­tére a kereszt árnyéka borul és út­ját a hitetlenség sötétsége veszi kö­rül, A tanítványok nem értik. A so­kaság még kevésbé. A nép vezetői pedig halálára törnek. Itt-ott ugyan felcsillan a hit fénye, amely meg­látja benne Isten Fiát, a Messiást. A főpap előtt Jézus is megmondja nyíltan, hogy ki 0, de a titok zárát csak húsvét nyitja meg: ennek ténye győzi le a tanítványok értetlenségét és hitetlenségét is. MARK RÉGI EGYHÁZI HAGYO­MÁNY szerint Rómában Péter apos­tol igehirdetése nyomán megtért po­gány származású keresztyének szá­mára írta evangéliumát, valószínűleg közvetlenül a Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) előtti években. A többi három evangélium Jeruzsálem pusz­tulása után jött létre. Márk könyve tehát a legrégibb evangélium. Dóka Zoltán Sajtóosztály HÍREI A lap- és könyvkiadás negyedévnél hosszabb szünetelése, majd a reformá­ció kora óta nélkülözött Hitvallási Ira­tok kiadása a Sajtóosztályt olyan fel­adatok elé állította, amelyek az egyházi vagyon megóvásának érdekében a leg­óvatosabb gazdálkodást tették szüksé­gessé. A Sajtóosztály negyedévi vagyonmér. lege és zárszámadása elkészült. Ezék alapfán megállapítható, hogy a Sajtó- osztály adminisztrációs költségeit, ez elűző gazdasági időszakokkal szemben^ lényegesen csökkentette, így a Sajtó­osztály szolgálata a fenti nehézségek le­küzdése és feladatok teljesítése után is rentábilisnak mutatkozott. Örömmel közöljük, hogy ezek az ered­mények megengedik, hogy a Sajtóosz­tály a lelkészeknek, eqyházközséqek- nek és iratterjesztéseknek, a biblia és az újtestamentum kivételével minden forgalombahozott cikk után, 1957. Június 1-től 10 százalék iratterjesztési enged­ményt nyújtson. Az 1957 Június 1. után végzett ki­számlázások után az engedményeket a vásárlók folyószámláján Jóváírjuk. <^CS0K8CgCK8<*aK8C)§öK8CgaK§C§aK8<»aK8<aiaK8CgaK§C#3h^080K8Cg<*<:®<»^ iC#CgC*<S<ScK§Cga<§CgCS<®Cg<S-C®CgC£<SC§CS<^Cl§cS<§CgcK®OgcK§<3g<3^ ly egy ven évvel ezelőtt halt meg a szibé- ” riai Krasznojarszkban. Az út, amelyet az akácvirágos alföldi falutól odáig megtett, aligha mondható Jcöltői diadalútnak vagy utazásnak, érdékfeszítő élmények után. Egy fiatal élet múlt el ennék az útnak a végén. Gyóni Géza pár nappal halála előtt, az utolsó verssorokban, amiket papírra vetett, sejtve már a véget, az élet titkát közli. Érdemes odafigyelni ezekre a sorokra: Az. élet titka: őszinteség «-» mondja egyszerűen. S ennek a titoknak nincs is jelzője, csupasz, mint egy szikla, s olyan súlyos is. Egy nappal később még két sort írt le: A halál igazságot oszt, Gonosz, ki más szavakkal ámít. Ezt gyónásként rótta a papírra. Ez már nem is olyan csöndes szó, mint az előbbi. Ügy remiik, mintha kiáltaná, gyorsan, határozot­tan. Aztán pár órával később fölírta az utolsó négy sort: Térjetek meg És szeressetek. Elnyel mindeneket a hőség És csak Istené a dicsőség. Ez már felszólítás, kemény és prófétikus han­gú. Ehhez már nincs mit hozzátenni. Egy élet summája kiált e négy sorból. Váratlanul vált ilyenné Gyóni Géza hangja. Senki nem hitte, hogy ilyenné alakulhat. Mert egészen más volt annak előtte. Tökéletesen más. Ez a fiatal költő a szó és élet jogán minden porcikájával ragaszkodott az élethez. Azt szépnek és érdemesnek találta. Habzsolta tes­tének minden érzékszervével. Arcképe a világháború kitörése előtti hónapókból egy egészségtől lángoló, jól táplált, nyílt, húsos ajkú, szinte érzéki férfit mutat. Elet szeretője — írta akkor egy verskötete címéül. Nem tudott mitévő lenni az életével. Érzelmes, hamar lobbanó s szépen égő szellem volt, szinte törvényszerűen költővé vált a magyar tájon. Akkoriban az ilyen költővé válásnak ez volt az egyenes útja, ha az ember a pol­gári világ korlátái elé érkezett s széthúzta a kezeit. Újságíró volt foglalkozás szerint, goéta hivatásból. S csupa szerelmes verset írt, Gyóni Géza igaza áradó, félkezhetetlen pezsgést. Ez volt a mondanivalója. Egy hosszú szerenádot éne­kelt. jl/findezt csak később tudtuk hneg róla, miikor már meghalt. Addig csák egy verse járt eszünkben és szánkon, szerte a magyar nyelv területén, a leghíresebb Gyóni vers, a Csák egy éjszákéra. A vidéki magyar újságírót s önfeledt kobzost, aki tartja a költők atyafiságát a régi regősökkel s varázs­lókkal, elutasítva a tapintható valóságot s szelleme valóságát helyezve oda helyébe, a háború drámai erővel dobja oda a lét leg­töményebb légkörébe. Az ágyúdörgésben nemcsak hangot vált, hanem gondolatot is. Mint akinek váratlanul 1megnyílt az ég és föld s titkai a létnek, Gyóni Géza érzékeny­sége rádöbben a közlés nyilvánvaló leghelye­sebb, egyetlen formájára. Alig négy éve van még hátra, sietnie kell, hogy kifejezze magát. Már látja hogy önnön érzelmeinél fontosab­bak is vannák, amely érzelmekről szólnia kell s nem rétorikusan, mint szólott, ha szólott, szerelmi vallomásai közt. Jövő magyarját minden ág ne húzza; Rémlátás réme ne háljon vele, Csodára keljen áldott magyar búza: Aki vetette, az arassa le. zt írja a lengyel mezőkről 1914-ben. Ilyen érzékletesen, s ilyen hitelesen nemzeti kérdésről addig nem szólott. Lángoló vörösben áll a lengyel hegyek oVma, ez a lát­vány. Szülőfalum tornya! — ez a sóhaj, ami a látvány révén buggyan ajkára. így válik a határozatlanul patrióta lélek, tudatosan, határozottan, nyugtalanítóan és tökéllyel költőivé. Botor lelkek azt hirdették, hogy Gyóni a háború énekese,, hangulatcsinálója. Nem volt igaz. Még przemysli katona volt, még nem volt fogoly, amikor azt írta: Miatyánk, Isten, ki vagy a mennyekben, Szenteltessék meg a te szent neved, S jöjjön el, jöjjön el a te szép országod, Ki vagy a Béke és a Szeretet, S ezt 'már kiáltva hirdeti, iszonyú Máltás­sal, mert már látta saját szemével a rémet, a borzalmak útját, a vér és vas útját: a hábo­rút. A Csak egy éj szálltára éppen ezzel a bor­zalommal van teli, csordultig teli, hitelesen, ezért kapta meg úgy az embert. Przemysl. a körülzárt erőd s benne a költő is. Mnt kato­na, így válik külső megindítójává az igazi Gyóni-költészetnék. A lélek rá&kódtatásában új fényt kap szerelmi lírája is. Egyszerre csak érezzük, milyen finom és találó egy hason­lata a nőről, aSmellyel tulajdonképpen egy írót, kortársát, Lövik Károlyt jellemzi-. A sebesültek is imádnak. Hogyne imádna, aki meglát. Ügy élvez a szegény szemük. Mint egy nemes Lovik-novellát. háborúnál is van még nagyobb megpró­báltatás: a hadifogság. Reménytelen távolságban a hazától azonos sorsú 'magyarök közt, tör fel Gyóni Géza fohásza: Isten szemei ébren legyetek, S kit vert sok átok, ti virrasszátok, Ti virrasszátok árva népemet. Jellem és költői mondanivaló eggyé válik. Aki ezt hidegen, pusztán az eszével olvassa, azt mondhatja, ezt már mások is megírták, ebben semmi újdonság nincsen. De ezt így nem szabad olvasni. A vershez áhítat kell, akár az evangéliumhoz. Gondoljunk arra, hol és hogyan írta ezt a költő. A láger képét mindenki fölrajzolta magában. Ügy rémlik, nem ismeretlen az ilyen kép a magyar olvasó­nak. S mindazt hozzá, ami hozzátart-jzik. A költő ott már nem egy ember, áki hazasővár- gó levelet fogalmaz, hanem egy nemzetnek szóló vallomást ír, verset állít össze a nyűtt notesz lapon. Ez már Krasznojarszk; Szibéria. Kitör a forradalom, Puskin és Turgenyev s Dosztojevszkij népe, melyet a költő 'meg­ismert, összetöri láncait, mert új életet alkar. A 'költőt felrázza a tespedtségből ez a nagy hír: Most roppannak a roppant eresztékek; Most bomlanak a bárgyú babonák. Vágják már, vágják a szent kések A zabolát, a zabolát. Retteg a hajcsár; megfordult a csorda, Papok, poéták, fel az oltárokra! Zengjen a völgy és minden bús halom: Forradalom, Téged szomjaztunk eleitől fogva. S haza gondol. A népre amelyet úgy szeret, a tájra, melytől egy világrész sem tudja el­szakítani. S arra, hogy az élet nemcsak egy emberé, aki esendő, pláne ha fogoly, s Isten rendeltetése, hogy szenvednie kell. Az élet millióké, s ami egynek hiányzik, megtérül majd a 'millióknak; de nem vész el. Oly kevés kell ahhoz hogy az ember és a nemzet együtt boldog legyen. Békesség kell csupán semmi más. Szomorú mosollyal gondol rá, hogy odahaza a Háború Tyrtaíosza-lkéflt ünnepelték. Nélkülözés, betegség, sorscsapás a része. Meg­hal a bátyja, aki ugyancsak hadifogoly. De az élet nem áll meg, tovább oszlik, fénnyel és árnyékkal mások felé, mint egy pacsirta-dal- ujjong a pacsirta-száj mint a diadal. Hős­embert adnak vissza a földnek s a halotté vivőket őrök kísérik. Ez a világ. De ez a világ nem maradhat fenn, jő, eljő a béke. Béke mindenkinek és szabadság a raboknak. Csak ne fájna úgy a feje, rémes! Jaj, Embe­rek! Félre ne értessem. Már fél éve kész a Sírfelirata. Föllapozza s újra elolvassa, még egyszer a második strófát: Boldog, ki itt jársz, teérted is Megszenvedett, ki lent nyugszik a holt: Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt. Tgén. ez az: a béke katonája voltam! A -* halál majd igazságot oszt, mindenki lát­hatja tisztán. El kell érni a halál küszöbére, hogy őszinték legyünk, amilyen az ember nőm tud lenni, csak a költő: az emberék szószólója. Elrévedezve nézett körül. Társai lesték minderi szavát, orvosok és katonatisztek, mö­göttük a közlegények, foglyok mind. Már láz gyötörte, azt hitték, félrebeszél. Akikor mond­ta el utolsó strófáit. Azóta is ezeket mondja. Szívvel hallgassátok, magyarok! Szalatnai Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents