Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-05-12 / 8. szám
MINNEAPOLIS, 1957 „Äf •isstus megszabadít és egyesít!“ A keresztyén szabadság — szolgálat a világban! Krisztustól kapott szabadságát a gyülekezet és a keresztyén ember a szeretetben gyakorolja. Régi énünk, durvább, szembetűnőbb vagy finomabb formában, de mindig önzésének, bűneinek a rabja. A Krisztus- ban élő új ember azonban megszabadul önzésétől, és szeretete cselekedetté, szolgálattá is lesz mások iránt. Eddig jutottunk el a legutóbb a minneapolisi téma ismertetésében. Most menjünk tovább egy lépéssel! Annyit hangoztatjuk az egyház, a gyülekezet, a keresztyének szolgálatát. Miből is áll hát ez a szolgálat közelebbről? Mit „használ” az egyház és mit „használnak” a keresztyének a világnak, — hogy ezzel a hétköznapias kifejezéssel éljünk. Először is, ne felejtsük el: az egyház és a keresztyén ember mindig, mindenben Istennek szolgál, Krisztust szolgálja. Néki tartozik „hálaadással és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel” (Kiskáté). Ennek a szolgálatnak azonban vannak közvetlen és közvetett formái. Közvetlen formában szolgálja Istent a gyülekezet, amikor — kiszakadva a világ gondjai közül — az istentiszteleten leborul Előtte, imádja és dicsőíti Urát. Ezt a közvetlen isten- szolgálatot gyakorolja a keresztyén, aki csendes órájában, imádságában .szolgál” Istennek, hallgat szavára és öeléje viszi szívének hálaáldozatát. Közvetett formában viszont akkor szolgáljuk Istent, amikor az emberek közt, a mindennapi életben cselekesszük akaratát. Isten iránti szeretetünket az embertársaink iránti szeretetben kell tanúsítanunk, I Jn 4,20. Gondoljunk Jézus szavaira: a nélkülözők táplálása, felruházása, befogadása, betegek és foglyok meglátogatása Néki tett szolgálat! „Amennyiben meg- csOlekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtetek meg”, Mt 25,40. Ennek a közvetett, a világ és embertársaink felé forduló keresztyén szolgálatnak három alapvető formája van, Ez irsátísáa szolsá'ata Valaki azt mondotta: ez a világ a hívők' imádságainak gyémánttengelyén forog. Valóban, Isten gondviselő jósága őrzi a világ életét és a miénket is minden pillanatban. A hívők imádságai pedig Istennek ezt a gondviselő jóságát, szeretetét könyörgik le és nyerik el. Láthatatlan és a világ részéről kevésbe vett szolgálat ez. De Istentől nagy ígéretei vannak! A keresztyéneknek, a gyülekezetnek ezért sohasem szabad megrestelniök a közbenjáró imádság szolgálatában egymásért, a világ és a népek békességéért, az igazság és a szeretet érvényesüléséért, és az evangélium ügyéért. Szolgálat az evangéliummal lata a világban mégis az, hogy Isten megítélő és megkegyelmező igéjét hirdesse és a szentségeket kiszolgáltassa: az embervilág üdvösségének szolgálata. Krisztus nem új világnézetet hirdetett meg, nem új gazdasági vagy társadalmi rendszert hozott a világ számára. Azért jött, hogy „aki hisz őbenne, el ne vesz- szén, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az egyház a saját lényegét és küldetését tagadná meg, ha erről a szolgálatról lemondana, vagy ezt mellékesnek tekintené más feladatok kedvéért. Az egyház szolgálata az, hogy a modern embert mindig arra figyelmeztesse: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik" (Mt 4,4). Es adja is ezt az igét — az „élet kenyerét” — az embereknek. Az egyháznak ez a szolgálata nem „üres beszéd”. Az Isten törvénye is, de még inkább az evangélium dinamikus hatalom, amely átformálta a világtörténelmet, újjáteremt elrontott emberi életeket és szabadulást, örök életet ad bűn, halál rabjainak. Tudja-e igazán az egyház népe, tud- ják-e a keresztyének, milyen mérhetetlen kincs, hatalom, élet-teremtő és életformáló erő van az igében, a keresztségbcn és úrvacsorában? Ha tudnák, sokkal jobban megbecsülnék az igehirdetést és a szentségeket! És hűségesebbek lennének maguk is abban, hogy szavukkal, életükkel hirdessék Jézus Krisztust. Mert az evangéliummal való szolgálat nemcsak „papok dolga”, hanem a maga helyén a gyülekezet minden tagjának is feladata. Siolgéíai lik’aiásüüfcfesn Végül, de nem utolsó sorban szólnunk kell az „élet istentiszteletéről”. A gyülekezet és a keresztyén ember —_ mint már említettük — Isten iránti szeretetét jó cselekedetekben, mások iránti szeretetben gyakorolja. Ennek a szolgáló szeretetnek a helye — amint erre a reformáció új erővel rámutatott — nem a kolostorcella vagy remetelak, hanem elsősorban a család és mindennapi foglalkozásunk, munkánk a társadalomban. Ma széltóbcn-hosszában használják a „hivatás” szót. Ki gondol ennek a szónak bibliai, keresztyén eredetére? Pedig ez a szó azt jelenti: családi életünket, mindennapi munkánkat Istentől kapott elhívásnak', „hivatásnak” kell tekintenünk. Mindkettőben elsősorban Néki tartozunk számadással! Az egyháznak, a keresztyéneknek sohasem lehet közömbös a világ földi sorsa sem, az emberi élet földi nyomorúsága, szenvedése vagy boldogsága, a társadalom egysége, szabadsága és igazsága. Az „élet istentisztelete" azt is magábanfoglalja, lelőssógével, szeretetünk teljes bevetésével küzdjünk a jóért, az igazért, az emberiességért, a világot foglalkoztató szociális, gazdasági, politikai és kulturális kérdésekben. Nem felejtve el közben, hogy ez a szolgálat az előző kettőnek kísérője, és hogy a jó és Igaz teljessége a Krisztusé, Isten eljövendő országában valósul meg. II Pt 3,13. Csak nagy körvonalakat adhattunk. Ez a témakör a súlyos kérdések hosszú sorát veti fel a nyári yilággyülés számára, az egyháznak és a keresztyéneknek a mai világ- helyzethez: a világfeszültséghez, világnézetek és világrendszerek küzdelméhez, a tudomány és technika fejlődéséhez, a faji feszültségekhez és a mai világot elfoglaló más nagy kérdésekhez való viszonyával kapcsolatban. Bárcsak találná is meg a helyes utat ezekben a kérdésekben! Dr. Nagy Gyula v Ezsaiás (VI!.) Isíeafl és a bálványok Második Szsaiás próféciájának az elején a „bálvény” istenség dolgát teszi szóvá. Mi a különbség az igaz Isten imádása és a bálványimádás között? Az első esetben mindeneket Isten tart kezében, tehát saját gondolatai szerint formálja a világot, a második esetben pedig az ember a saját gondolatai, esetleg vágyai szerint formálja meg magának az isteneket. Az első esetben dolgunk van az ember- és történelemformáló Istennel, a másodikban pedig az istenséget formáló emberrel. (40,18) A próféta tanításának éppen abban van a nagy jelentősége, hogy a bálványt nemcsak valléstörténetileg, de teológiailag fogalmazza meg. A mai ember már csak mosolyog a faragott és öntött bálványokon (40,19), de nem gondol arra, hogy minden, ami az élő Istentől elválasztja, „bálvánnyá” lesz az ember számára. A fogság népét egy sereg bálványisten tisztelete vette körül. A babilólllllillhlHllllltllllil!lllillllHII!l!tll!lllll!ll!!llll|llil!lll!l!iniliiilllllllllilllllii!l!l!lilil!lllllll:lll!r!'i:i:!!l!l!l!l!l!l!l!l!li:i!l!!ll!l!l!l!lfl:i:i!li|l|j|li;!!i;|j|lli|!l‘l!l!!il!ll KOVÁCS JÁNOS f Az egyház lényeges, igazi szolga- hogy lelkiismeretünk Isten előtti feNégy évtizeden keresztül vllágolt Kovács János tanári szolgálatának áldott mécsese, önfeláldozóén fogyasztva drága életolaját, közben so- kasítva a „kiművelt emberfőket“ a' tudomány, a haza s az egyház hűséges szolgálatára. S mikor végsőt lobbant a mécse.?, a tízezernyi tanítványból csak egynek adatott meg — igazi tanári sors! — a temetés óráján megköszönni Istennek, hogy ezt a lángot 85 évvel ezelőtt egy Vas megyei kis faluban meggyújtotta. Kovács János A TISZTA TUDOMÁNY MŰVELŐJE S KIV Alő NEVELŐ volt. Mai életünk számos vezető tényezője büszkén és hálásan vallja magát az ő tanítványának. Az a felvilágosult szellem és az a keresztyén humánum, mely lényéből és nevelő munkájából sugárzott, áldást jelentett tanítványainak s rajtuk keresztül eey egész nemzedéknek. Halkszavú, elmélkedő, csendes, szerény, tisztaéletű ember volt. Csak hivatásának és tanítványainak élt. S hogy milyen eredménnyel, ezt az mutatja, hogy az elmúlt évtizedekben az ő tanítványai voltak az ország legjobb latinistái. Csendes tanári munkája lassan országos hírre tett szert. A ma élő evangélikus lelkészek seregében az ő volt tanítványai alkotják a legnagyobb csoportot. Aranyszívű gyermekbarát, A3! SFJ08ÄG IGAZI JÓAKARÓJA volt. A tanítás óráin kívül is szerette őket. Elment velük a hazai és külföldi tájakra s megmutatta nekik a természet és művészet szépségeit. Szegényebb tanítványait a saját pénzén segítette hozzá egy-egy ilyen szellemet gazdagító úthoz. ÉLETRAJZI ADATAI a következők: 1872-ben született Acsádon. Elvégezve a soproni líceumot, a pozsonyi teológián lelkészi oklevelet szerzett. Vágyai a tanári hivatás felé vonzották, s a budapesti egyetemen latin- magyar szakos tanári oklevelet szerzett. 1900-ban egyházunk a budapesti evangélikus főgirytn&zium tanárává választotta. Édesapámmal egyszerre tették le a tanári esküt a presbitérium előtt. Személyével utolsó tanárunk szállt most sírba Szakcnyban 1957 februárjában abból a nagyhírű tanári karból, mely 1904-ben közel százéves működés után átkísérte az iskolát a Deák téri épületből az új fasori épületbe. Az ősi Deák téri épületben működött régi iskolának legnevezetesebb diákja Petőfi Sándor volt, aki 1833—34-ben a II. algimnáziumi osztályt járta ki ott eminens eredménnyel. Nyelvészeti és irodalmi tanulmányai közül figyelmet érdemelnek a Kazinczy és Kiss János kapcsolatáról, valamint a Petőfi hatáséról szóló értekezések. Tanári szívének legmelegebb lángjával azonban Arany János felé fordult. Aranyról szóló előadásait hallgatni felejthetetlen élmény volt. Míg róla beszélt, tanítványai kezében megállt a ceruza, nem tudlak írni, csak figyelni a páratlanul szép és lelkes előadásra. Mint Iplkésztanár, hittant is tanított olyankor, ha az áldott emlékű Be- reczky Sándort betegsége jikadályoz- ta a tanításban. Segítségére volt Be- reczkynek az általánosan használt, kitűnő hittankönyvek megírásánál Is. Havas, fagyos téli napon temette egyházunk nagy fiát és híres nevelőjét a szakonyi kis temetőben Rác* Ernő helybeli lelkész. Mécses volt Kovács János, éíetolnját önzetlenül fogyasztva hűségesen világított az egyháznak, a hazának és az emberiségnek egy hosszú földi életen át. dr. Kubaeskhay-Kubacska Béla I nlai nép tisztelte Anut, az „istenek atyját”, Samast, a nap-istent, Istárt, az irgalmasság istennőjét. Második Ezsaiás idejében az utolsó babilóniai király Marduk isten tiszteletét tette az állami élet középpontjába, akinek elszellemiesített tisztelete igen nagy kísértés lehetett a fogság népe számára. Marduk volt a teremtő isten „urak ura és királyok királya“, világkormányzó, megmentő isten, minden emberi sors meghatározója. A próféta világosan meglátta, hogy a bálványtisztelet lehet mély, istenei erkölcsösek, szellemileg hatalmas — mégis bálványok, mert emberi törekvés megtestesítői, emberi eszmények megnagyított kivetítései, az emberi vágy olyan szülöttei, amelyek mögött valóság nincsen. Az elszellemiesített bálványimádás, — az emberi szépség-eszmény istenítése csupán, ez azonban nem az élő Isten tisztelete (40,25). Mindezzel szemben áll ax igaz Isten, a történelem és a kijelentés Ura, aki nem tűr maga mellett semmiféle bálványt, aki összehasonlíthatatlanul Cr mindenek felett. A babilóniai bélványisten bármilyen hatalmas is lehet, mégis meg kell tűrnie maga mellett más „istent” is, aki eddig ismeretlen erőivel'felléphet és őt háttérbe szoríthatja. Ezért végleges békességet a bálványok nem adhatnak, sem pedig biztonságot. Vajon ez nem a történelem tanulságainak az istenek világába való visszavetitése? Az „ismeretlen isten” (Csel. 17,23), az „új” isten félelme lappang minden babilóniai bűnbánati zsoltárban is és teszi állhatatlanná igazságaikat is. Isten forgószele kiszárítja és polyvaként ragadja el őket (40,24), A bálványístenség az ember vágyálma. Benne az ember innen a földről nő bele az égbe, erősíti és vigasztalja magát saját gondolataival; Mögöttük nincs ott az Isten valósága. A magát kijelentő Isten onnan felülről szól és jön le a földre. Elrejtett marad (40,27) mindaddig, amíg kijelentett akaratát az ember meg nem hallja. A próféta a bevezető negyvenedik fejezetben világosan megláttatja, hogy a teremtés és a történelem az Isten vflághatalmának legíőhb bizonysága. Aki azonban az Istennek járó dicsőséggel mást akar felruházni, nem Istent, máshol leeres erőt. nem nála, mással töltekezik meg, nem vele —* az bálványimádás. , Bálvány minden, ami alkalmatlanná tesz az élő Isten befogadására. Zászkaliczky Pál Rövidesen megjelenik! Káldy Zoltán Bevezetés az Újszövetségbe című könyve, lelkészek és gyülekezeti tagok használatára. Ara kb. 30 Ft lesz. Ott jártam messze északon, hol „Kathrina” magányának borongó világát, Ahvenanmaa szigeteit hó és jég födte még s hajónk a jég- törűkvágta tengeri úton zúgó jégtáblák között haladt alig egy-két hete is, amikor itthon a forsytia már rég elvirágzott a gyümölcsfák virágba bomlott menyasszonyi lepellel köszöntötték a tavaszt. Iladd mutatom be a címben szereplőket. Anni táti, a „kicsi gyertyám” őszhajú, reszketős, aranyos öreg nénije, akit sok esztendeje a háború viharaiban elsíratni véltem, de aki a róla írt soraimat könnyes meghatottsággal olvasta ott, hol most is lakik, Helsinkiben, a gyülékezetek sokemeletes, pompás öreg-otthonában. A keskeny villamos, mely robogva vitt felé, mintha húsz évet fihott volna át. Akkor láttam őt utoljára s hoztam szívemben a kicsi gyertya emlékét és melegét. Merengve néztem a suhanó utcák újra-látott kedves képét. Tekintetem a villamos belső hirdetéseire tévedt. Az egyik plakáton gótikus templomablakokon beomló fény oltár előtt térdelő alakokat világított meg s alatta engem is megtámadott a kinyomtatott kérdés: „mikor vettél utoljára Ürvacsorát?" A küpylü-í végállomáson hótól roskadó hatalmas szálfenyők közt vitt az áfa hatalmas vöröstéglás évűiéihez, ahol már az üvegfalú hallban kellemes meleg fogadott. Finom, zizegő bugással vitt fel a lift a harmadik emeletre s már ott álltam az ajtó előtt, kezem a kilincsen — jaj, nem merem megnyitni az ajtót, a másodpercek töredéke alatt fut át szívemen az elmúlt húsz esztendő ... Petőfi hangulata szorongat S már mondom is hangtalanul magamban az „egész úton hazafelé”-t... közben minden idegszálammal figyelek, hogy van-e válasz a kopogásomra, talán odabent valaki szívén ugyanilyen remegve fut át a múlt... — de már nyitom is az ajtót s előttem áll törékeny alakja. Olyan, mint minden idős asszony, sötét régi ruháiban, arcának redöi több mint nyolcvan esztendő titkait rejtik, fehér haja szinte már gyérül is. De az én szememben mintha fehér ruhában tündökölne alakja. Jelenés ő akiben íme elém lépett a húsz év előtti diáikév... Itt járok fehér finn diáksapkában, rovom Helsinki utcáit, járok a tavak között, fenyők és nyírfák alatt, illők az egyetem padjaiban, arcok, szavak, fények és árnyak jelennek meg s egy kicsi gyertya ■világít köztük, amit ötőle kaptam akkor karácsonyra ■ ■. Miről is beszélgettünk? 0, lehet-e szavakat idézni ott, hol az érzések uralkodnak, fontos-e a beszédtéma ott, hol a kávét szívesen öntő kéz is történelmet lebbent fel? Igen, természetesen volt szó múltról, emlékekről, emberekről, családról, őróla, mindenről, ami ilyenkor szóba kerülhet s ki értheti más, mint én, hogy miért is szakított meg minden témát és mondatot a szava: „óh, hallod-e, azok a gyertyák...“ * Az „Uram, óh add”-ot ismered. Olvasó. Százados messzeségben ott ül paróchidja lépcsőjén egy megárvult lelkész. Magányának könnyeit sírja: sorban temette el élettársát s gyermekeit. Senkije nincs a földön s az egyházfi vigasztalja. Akkor fakad fel leikéből a kereszteket, éveket, embereket átzengő s csodálatos békességet, nyugalmat, biztonságot s hazavágyódást sugárzó ének: „Uram, óh add, ha ván- dorutam majd végetér itt a borúban“ ... Malmivaara Vilmos ő, kinek énekét finnek és magyarok, kik hitben járnak, oly vigasztalást és erőt sugárzón énekelik. * A halál. Nem félelmes kaszás ő. Nem a csontváz, kinek csontujja érintésétől viaszsárgává dermed a test. Milyen megértő barát ő. Axel Munthe az orvos nézett egykor baráti szemébe, amikor járványban szenvedd gyöt- rött arcok fölé hajoltak dk ketten s amikor az orvosi tudás s a gyógyszer nem enyhített a kínon és jajon, ő simított végig lágyan az arcokon s a torz vonások elsimultak, megszűnt a jajssó. Barát ő, de számomra most még mélyebben. Ö fogja nemsokára karonfogni Anni tátit s megindulnak az úton. Anni táti már nagyon várja ezt az indulást. Valami kimondhatatlan és leírhatatlan nagy élmény hallani őt az örök életről szólni. Ráncos arcvonásai között boldog szemek csillognak, amikor régi, vagy rádión most-hallott igehirdetésekből idéz — Istenem, hogy emlékszik minden szóra! — s minden mondat mögött ott cseng a hazaindulás boldog bizonyossága. Az ellentétek megdöbbentőn oldódnak fel. Egy nyolcvan évet meghaladt töpörödött, ráncos arcú, fehér hajú öregasszony beszél arról, hogy ö a Jézusé és készül haza s bennem akaratlanul felfakad a képzet: Istenem, milyen fiatul! Olyan, mint egy diák, ki vakációra indul haza... Igen. Nemsokára karonfogja jóbarátja a halál s megindulnak — vakációra... * És én. Meghajtom fejemet — nem a bemutatkozás udvarias mozdulatával, hanem negyvenkét esztendőm súlya alatt. Születésnapom van. Ö, milyen messze-távol a hazámtól, szeretteimtől s milyen egyedül. Itt ülök a helsinki öreg-templom fehér padjai között. Ősi fák közt még ősibb faépületként emelkedik ez a fehér lelki otthon. Ide vágytam ma. Nem csatlakoztam senkihez és nem hívtam senkit. Egyedül akartam lenni. Szeretteim levélsorai kísértek s beültem a hófödte templom meleg ölébe az emberk közé egynek, ismeretlennek. Áhltatós, csendes arcok és nyugalom... és nyugalom... Padra boruló imádkozok, halkan szálló bűnvalló ének, zengő halleluja s a bájosan csengő finn beszéd... összefolyt az idő. Valamit megértettem abból, hogy Istennél agy perc és ezer esztendő ugyanaz. Húsz esztendeje, hogy itt ültem... ma negyvenkét éves vagyok... Anni táti, kit tagnap látogattam, messze túl van a nyolcvanon, de már nem is számolja, hiszen Jézus- gyermeki fiatalsággal nyújtja kezét a barátja felé s lépked az örökkévalóság útjain. ■, Hát van itt idő? Nincsen. Szeretteim sokszáz. kétezer kilométeres távolban gondolnak felém s most együk vagyunk a szeretetben. Hát van itt távolság? Nincsen. S amikor felzengett az ének ... Istenem, nem tudta a pap, aki kijelölte, hogy itt leszek, nem tudta a gyülekezet, amely énekelte, hogy ki vagyok s nem tudta ebben az egész városban és országban, barátok és ismeretlenek, seriki, hogy születésnapom van, s mégis mintha nekem zengett volna: „Uram, óh add, ha vándorutam, majd véget ér itt a borúban, elérjek hozzád s Te fényes orcád, hadd lássam én,..” Uram, Te fényes orcád ... Milyán távol van most tőlem a „Halál”, az elmúlás! Pedig rólam mit sem sejtő vasárnapi templamozó gyülekezet ismeretlen aveai között hárman ülünk: Ami tüti, a halál meg én. Fölöttünk i mélyből fakadón zeng az ének: Uram, óih add... Kint süvít a havat söprő szél, a fák ágai dermedten zizegnek a fagyban. Vajon tudják egyáltalán, hogy jön a tavasz, hogy itt a húsvét? En már látom az otthoni rilgyfakadást, a zöldelő mezőket, tulipánok nyitják kelyhilknt s az őszibarackfa rószaszín menyasszonyi ruhát ölt. Már húsvét fénye kél s ebben n malmi- vaarai fájdalmas szívből fakadt énekben is húsvét diadala, a feltámadott Krisztus örök életet zengő győzelme dalol: „Te fényes orcád . ..” Amikor a lelkész az oltártól elmondta a felszólítást: vegyétek az áldást... és finn szokás szerint a gyülekezet ülve meghajtotta a fejét, eszembe jutott, hogyan búcsúzott tegnap tőlem Anni tüti. Ott álltunk már az ajtó előtt, melynek kilincsét bejövei oly remegve nyomtam le. ő az emlékezés karfájába kapaszkodva lépkedett a mondataik grádicsán; — Tudod-e még az ároni áldást finnül? — Tudom, Anni tüti... — No, áldj meg hát aikkor... — s ő, aki vágyó mozdulattal nyúlt már barátja karja felé, hogy meginduljon az úton Felé, akiben nincsen idő, tér, emlék, múlt, jövő, könny, kereszt és bátrat, csak örök öröm van, lehajtotta ősz fejét áldásra emelt kezem alatt. Ujjaim ott remegtek ősz hajfürtjei között. ■. — Borra siunatkoon... az Űr áldjon meg..* Most épp a lelkész mondta az oltártól s mi ott ültünk a helsinki öreg-templom fehér padjaiban, ezerkilencszázötvenhét egy böjti vasárnapján, de húsvét bizonyosságában: Anni tüii, az „Uram, óh add”, a halál, meg én. Korea Emil Anni tóti, az Uram óh edd, a halói, sneg én
