Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-04-28 / 6. szám
MINNEAPOLIS, 1957 99Krisztus megszabadít és egyesít!“ (3) Szabadság az egyházban Tovább fordítunk egy lapot a nyári minneapolisi világgyűlés tárgyalási anyagában. Eddig arról esett szó: az egyházban igazi egységnek kell lennie. A testvéri egységet pedig Krisztus Urunk az igével, a ke- resztséggel és az úrvacsorával teremti meg a hívők között. Tehát ahhoz is, hogy a részekre szakadozott keresztyénség újra eggyé lehessen, előbb Isten igéjét kell egyféleképpen értenie, a keresztelőkőnél és az úrvacsorái asztalnál kell összetalálkoznia. Tegyük fel most a másik kérdést: miben jelentkezik az egységtől elválaszthatatlan szabadság az egyház életében? Krisztus nemcsak egyesít, hanem meg is szabadít sok hamis megkötöttségtől. Olyan kötelékektől, amelyekkel mi emberek sokszor szeretnénk mesterségesen pótolni a hiányzó igazi, szerves egységet. Sokan éppen ott nem keresik az egységet, ahol pedig életszükséglet lenne. így például igen könnyen veszik a hitbeli és tanításbeli ellentéteket. Viszont nagyon szűkkeblűek tudnak lenni olyan dolgokban, amelyekben pedig Isten igéje teret ad az egyházi élet gazdag sokszínűségének, belső és külső szabadságának. Konzervatív-e az evangélikus egyház ? Konzervatívizmuson a túlságos hozzákötöttséget szokták érteni a múlthoz, a hagyományos formákhoz és szokásokhoz. Ez akadályozza, hogy az ember meglássa a jelen új feladatait, valami újat kezdhessen. Az egyházat is sokan tekintik konzervatív intézménynek. Való igaz, keresztyének lehetnek konzervatívok, sőt keresztyén nemzedékek is. Az egyház maga azonban lényege szerint sohasem. Mert nem a múltjához van hozzákötve, hanem egyedül Isten igéjéhez! Egyházunk alapvető tanítása szerint „elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanítására és a szentségek kiszolgáltatására nézve; ellenben nem szükséges, hogy mindenütt hasonló emberi hagyományok, szokások vagy emberektől rendelt szertartások legyenek” (Ágostai Hitvallás, VII. cikk). Ez azt jelenti: az egyházban egyedül Isten igéje, a keresztség és az úrvacsora változhatatlan, egyedül Isten igéje köt bennünket feltétlenül; egyébként — egyházi múltunk, értékeink tisztelete és megbecsülése mellett — szabadok vagyunk az egyházi múlt hagyományaival, emberileg és történetileg kialakult szokásaival, életformáival kapcsolatban. Egyformaság és az élet színei Hűségünk az igéhez és a Krisztustól rendelt szentségekhez nem követel valamiféle merev, uniformizált, szürke egyformaságot. Az egyháztörténet kétezer éve az istentiszteleti formáknak, a kegyességi típusoknak, a keresztyén élet külső rendjének és szervezeti formáinak gazdagon áradó, ezerféle színét teremtette meg. Az élet — nézzünk csak a bontakozó tavasz színeire! — mindig is irtózik a mesterséges, szürke unifor- mizáltságtól. Az az alapvető tanításunk, hogy az egyházban egyedül Isten igéje köt feltétlenül bennünket, megőriz attól, hogy az egyházi életben tör- vényeskedő módon mindenütt a világon ugyanazokat az istentiszteleti formákat, egyházi szokásokat és egyházi szervezetet követeljük meg. Ezért nem tartjuk szükségesnek az egyház igazi egységéhez Róma centralizált világszervezetét sem. A világ evangélikus egyházai ezekben a kérdésekben szabadon alakíthatják életük rendjét, követhetik jó értelemben vett, meg nem kötöző hagyományaikat. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jó rend és békesség kedvéért egy- egy olyan egyháztestben, mint a mi magyarországi evangélikus egyházunk, ne lenne szükség bizonyos egyformaságra: közös istentiszteleti rendre, közös egyházi szervezetre és kialakult szokásokra. De az ilyen külső rend nem is változhatatlan. Es egyedüli mértéke csak az lehet: vajon a legjobb keretet adja-e az evangélium jelen szolgálatához. Ez mindig szabadságot ad az egymást követő keresztyén nemzedékeknek arra, hogy az Isten igéjéhez való feltétlen hűség mellett a szükségnek megfelelően új kereteket, új formákat keressenek az evangélium hirdetésének, az egyház életének. A reformálás szabadsága Itt érkeztünk el a sokat emlegetett „állandó reformáció” kérdéséhez. Ecclesia semper reformari de- bet! (Az egyháznak állandó reformációra van szüksége.) A XIV, századbeli történeti reformációt az tette szükségessé, hogy a keresztyénség letért az evangélium útjáról. A reformátorok — valójában rajtuk keresztül Isten Szentlelke — újra odavezették az egyház népét a megelevenítő igéhez és szentségekhez. Az evangéliumtól való elhajlás azonban mindig fenyegeti az egyház, népét. Minket, evangélikusokat is! Mindig szükség van tehát az egyház életében arra, hogy hitét, tanítását, életét, berendezkedését alávesse Isten igéje kritikájának, hozzámérje és elhajlás esetén újra „hozzáformálja” ahhoz. Az „evangélikus magatartás” ez a „reformátori”, kritikai magatartás. S ez nem kevésbé áll magunkra, a saját egyházunk életére, mint a többi keresztyén testvérhez való viszonyunkra! A mérték azonban sohasem lehet más, csak Isten igéje! Még hivallásainkat, egyházunk hivatalos tanítását is újra, meg újra le kell mérni a Szentírás igéjén: helyesen hirdetik-e a törvényt és evangéliumot? Ha azonban ezt felismertük bennük, akkor éppen hitvallásaink jelentik a legnagyobb segítséget abban, hogy az egyház életének változása, alakulása közben Isten igéjéhez, a reformációban újra felfedezett evangéliumhoz hűségesek tudjunk maradni, Az egyháznak állandóan meg kell újulnia. De ez a megújulás csak Isten igéjéből és az igéhez vezető hitvallásokból tápláikoz- hatik. Ez az igazi szabadság útja az egyházban. Dr. Nagy Gyula Megjelent a Lelkipásztor Egyházunk lelkészt szakfolyóirata néhány hónapos szünet után megújult szerkesztői és munkatársi gárdával újra megindult. Az élen D. Ordass Lajos és Turóczy Zoltán püspököknek ige-megszólaltatása után Veöreös Imre vezércikke következik. Közli a lap a legutóbbi berlini hitvalló zsinat állásfoglalását Szabó József tollából: „Az evangéliumnak tere van”. Néhány jubileumi cikk figyelmeztet arra, hogy a múlt nagy erő az egyház életében. Bauhofer Györgyről születésének 150. évfordulója alkalmából Fabiny Tibor dr. írt. Scholz Lászlónak Gáncs Aladár halála 20. évfordulóján elhangzott előadását közli a lap. A rózsahegyi zsinatot mai szemmel dr. Sólyom Jenő értékeli. Hazánk szülöttének, dr. Vajta Vilmosnak, az Evangélikus Világszövetség teológiai osztálya igazgatójának jelentős visszhangot kiváltott könyvét ismerteti hosszabb cikkben Prőhle Károly. A készülő minneapolisi nagygyűlés anyagát markolja egybe dr. Nagy Gyula. Hangulatos cikk jön különböző lelkészi dolgozószobák emlékeiről, Fehér Károly átdolgozásában. Minden Isten akarata? címen Mado- csai Miklós íir. Az életuntak lelkigondozásának érdekes újszerű külföldi módszereivel foglalkozik Groó Gyula cikke. Majd töredékek következnek az elmúlt hónapok legjelentősebb, másutt napvilágot, nem látott megnyilatkozásaiból. Szeretetvendég- ségi anyagként elbeszélés, ifjúsági jelenet és előadás foglalkozik az apák és fiák, anyák és leányok közös kérdésével. A szakprofesszor részletes véleményt ad az elváltak ujra-esketésének megoldatlan kérdéséről. Egy esperesi beiktatásra érkezett levéí az egyházkormányzás bibliai értelméről és mai feladatairól szól tanulságosán. „Egyszerűség és ízlés az ige szolgálatában” címmel Benczúr László közöl írást két példaadó szép mai oltárról, amelyet, a lap képben is bemutat. A folyóirat utolsó részében a vasárnapi szószéki igék műhelyfeldolgozása következik. A lapot Veöreös Imre kecskeméti lelkész szerkeszti. Főszerkesztő Turóczy Zoltán püspök. MÉG KAPHATÓ A HÚSVÉTI EVANGÉLIUM 32 nagy ív oldalon, gazdag tartalommal, versekkel, elbeszélésekkel, sok képpel díszítve. Ara 6.— Ft. Megrendelhető a sajtóosztálynál. Az igazságos elosztás érdekében kérjük a megrendelések mielőbbi beküldését. Ezsaiás (v.) Ezsaiás jelentősége a kijelentés történetében abban áll, hogy meglátta Isten hatalmának mérhetetlen nagyságát és vele szemben az ember törpeségét. Meglátta Isten szentségét és vele szemben az ember bűnét. A kettő feszültségében nincs más megoldás, mint a hit. A szent Isten akaratának meglátása és a neki való engedelmesség az ember legfőbb dolga. Tehát hittel kell meghajolni Isten előtt és akaratát cselekedni. Másik jelentősége abban van, hogy a nagy feszültség megoldásában Isten eszközének látja a Messiást. Ő az eljövendő megmene- kedés és üdvösség hordozója s ezzel új világkorszak kezdete. Harmadik jelentősége abban van, hogy minden kérdést az Örökkévalóság látószöge alá helyez. Tudja, hogy Isten kezében van a dolgok eredete is. de látja, hogy ott van a történelem vége is. Tudja, hogy az Isten szentsége a bűnös világot csak büntetéssel sújthatja. (24. fej.) Istennek ez a végső ítélete a népek történetének a vége. Nem beszél olyan világosan az idők végéről, mint az Üjtestamentum. De világosan beszél arról, hogy a történelmi idők végén Isten fog adni ítéletével és kegyelmének gyakorlásával megoldást az emberiség javára. (25, 6—8.) Ezsaiás nagyon komolyan vette prófétai megbízatását. Egyéni élete háttérbe kerül, sőt egyéni élete mindenestül profétasá- gának szolgálatában áll. Nem kételkedik és nem kérdezősködik. Számára egy nagy valóság van: Isten szentsége és az ember bűne — s ugyanakkor a megoldás egyetlen útja a hit útja. Akik azonban Istenre figyelnek és neki engedelmeskednek, azok útja e világban nemcsak a hit útja, de a kereszté is. Korúk vagy kineveti, vagy bántja. Ezsaiás, a prófétakirály útja is keresztútjává lett. Könyve nem beszél hosszú életének végéről. Ezt a többi próféták esetében sem találjuk. Régi hagyomány szerint azonban késő öreg korban vértanúhalált halt. Ezékiás király utóda Ma- nasse (691—639) bálványszobrokat vitetett be a jeruzsálemi templomba is és az ellenszegülőket kegyetlenül kiirtotta. Sok vér folyt akkor Jeruzsálemben. A hagyomány szerint a király haragja elől Ezsaiás próféta egy odvas fába rejtőzködött el. Amikor üldözői rátaláltak, az odvas fával együtt kettéfűrészelték. (Lauha: Jumalan. soihdun kantajia.) A Zsidókhoz írt levél írója ismeri ezt a hagyományt és megemlékezik a mártírok sorában „a kettéfűrészelt'“ áldozatról (11,37). Isten szentségéhez ragaszkodott egész életében, kíméletlenül támadta a bűnt. akár idegen népek, akár a (összefoglalás) Saját népe között látta meg. Életsorsáról meg lehet formálni a prófétasorsot, igehirdetéséből az Istennek engedelmeskedő hit erejét és szépségét. zAszkaliczky pál Ébredéstörténeti arcképek Wiehern János Henrik Született: 1808. április 21-én Hamburg, 1823. Egy polgáriházból elfojtott, csendes sírás hallatszik; Koporsóban fekszik az édesapa. Példátlan erőfeszítéssel küzdötte fél magát szürke írnokból városi jegyzővé. Tíz nyelvet ismert. Neve: 'Wiehern. Feleségén kívül hét gyermeke búcsúzik az elhunyttól, A legidősebb gyermek, János Henrik, épp most 15 évest Az idegen elnyomás nehéz évei után most végre könnyebb lett volna sorsuk, s íme, most meghalt az édesapa. Nehéz, küzdelmes évek következnek. Az édesanya hite és gondoskodása megnyitja azonban a be- zártnak hitt kapuirat is. Az ifjú Wiehern felsőbb iskolába kerül. Több hívőlelkű pártfogóra talál — mint amilyen Sieveking Amália — s ezek segítségével enyhül a népes család sorsa. Teológussá lesz. Előbb Göttingenben, majd Berlinben tanul. Utóbb szülővárosában lesz fiatal káplán. Látja a kikötő életét, a hajók forgalmát; a pezsgő kereskedelmet. Szíve azonban többet lát ennél: észreveszi otthontalan gyermekek és ifjak utcai sorsát, elhagyatoltságát. Szakadék széléruáll- nak, szeretet nélkül dideregnek. A Krisztusban megismert szeretet cselekvésre indítja szívét. Elérkezik a nap, amikor így kiálthat feli „Édesanyám, megvan! Találtam egy halászkunyhót, ott fogom összegyűjteni a gyerekeket. És te, anyám, segítesz majd nekem. Édesanyjuk leszel, én pedig a barátjuk és vezetőjük.” Így lett az egyszerű, később oly híressé váló „Rauhes Haus“ a német belmissziói munka mustár- i magnyi kezdetévé. „A belmisszió atyjának“ élettitka: a krisztusi szeretet. Ez a vetés szárba szökken. Ház ház mellé épül, hatalmas telepek születnek. De a Szentlélek templomai is épülnek: lelki ébredés áldott szele zúg végig az egész német földön. Megindul a belmisszió iránt felelősséget érző „testvérek“ munkába állítása, diakónusok képzése. A szervezett ifjúsági munka, a szociális irányú keresztyén nevelőintézetek és a „városi misszió“ születésének nagy évei ezek. A diakonia és a misszió áldott ölelkezése. Wiehern hosszas betegség után 1881. április 7-én halt meg Hamburgban. A születése századik évfordulóján alapított „Wiehern- Egylet“ méltó folytatója a hatalmas életműnek. A második világháború előtt 556 nevelőotthon 34.000 ágya bizonyította: így nő a szeretet ve- tése! F. T. TXJostanában sokat beszélnek róla a mi vi- dékünkön és az egyházban is. Nem mar gyár ember, de közénkvalónak érezzük. A messze Finnországból jött, ha ugyan lehet ma messzeségről beszélni, mikor a Iközleke- dési technika oly szédületes iramban fejlődik. Finnország nekünk magyaroknak sohasem volt messze-ország. Egy tőről valók vagyunk a finnekkel és ezt sem ők, de mi sem felejtettük él. Ha róluk emlékezünk meg, rokon- szenv és szeretet melegíti át szavainkat. Es elfogultan kisebbítjük a gyengéiket, magasztaljuk erényeiket. Pávó bácsi finn lelkész. Vezető lelkész a maga körzetében. Egy hónapra látogatott el hozzárik, szabadon j ár-kel az országban, kézről ’kézre adogatják a gyülekezetek. Vajon megért-e bennünket a finnül tudó lelkészek tolmácsoló szavain keresztül? A találkozáshoz már jóelöre fogalmazgat- tam egynéhány szánalmas mondatot németül. Általában mindenki így üdvözli őt, aki tud valamit németül. Ő magyarul felel. Szabályosan bemutatkozik és egynéhány kerek mondatban ’.köszönti a meglepett magyart. Ezt pedig olyan elégedetten teszi, mint aki büszke arra, hogy magyar-szeretetből vizsgázhat. Persze nemcsak ezeket a szavakat ismeri. Lelkesen töri a magyart, de ha jól átgondolja mondanivalóját, alig ejt nyelvtani hibát. Huszonhárom évvel ezelőtt járt itt Magyar- országon, majdnem egy esztendőt töltött teológiánkon, Okkor tanult meg így magyarul. Azóta pedig szüntelenül gyakorolja nyelt vünket és azon fáradozik több lelkésztársával együtt, hogy a finn—magyar egyházi kapcsolat tovább erősödjék. Útjairól beszámol egyházi lapunk, nyilatkozatait közlik más lapok is, felesleges lenne az interjúk számát szaporítani. H add mutassak meg őróla egynéhány pillanatfelvételt, amit úgy készítettem, hogy talán ő maga sem vette észre. Nem fényképezőgéppel, hanem fürge tollal. Középmagas, erős, vállas 'ember. Választékosán öltözik, nem állig gombolt papi öltönyben jár, hanem megszokott utcai ruhában. Arca derűs, simára borotvált és könnyen születik rajta a mosoly. Szeme nyílt tekintetű, gyermekesen tiszta nézésű. Olyan,.. olyan természetes, mint aki nem őriz a homloka mögött rejtett hátsógondolatokat. Arcán alig egy-két barázda, senki se hinné, hogy túl van az ötvenen. Kiegyensúlyozott ember. Gondolatai nem csapongók, mondanivalója átgondolt és rendszeres, Es végtelenül egyszerű. Nincsenek cikornyás mondatai, dísztelenül egyszerű a bizonyságtétele. GTsúfolt templomokban prédikál. Két ilyen ^ templomi alkalmon is ott voltam, amikre összegyűlt a falu népe. Finnül beszélt, tolmácsolták. Rövid igehirdetése nem rejtett magában semmi szenzációs újat. De elérte értelmünket és szívünket. Ha egy idegen Magyarországon prédikál, erős kísértést \kell le- küzdeniök a magyar keresztyéneknek, hogy ne az érdekes külföldit nézzék csak. Pávó percek alatt átterelte a figyelmet Jézusra. Elfeledkeztünk arról, hogy külfödí ember beszél előttünk. Ellenben egyre tisztábban ragyogott fel előttünk Krisztus, alki a bűnös Zakeust is vállalja. Es éppen ilyen irgalmas szeretettel vállal bennünket is. Pávó maga elé engedte Jézust. Nem akar fontos lenni. Azt akarja, hogy Ura legyen fontos. A társalgásban Is igen fesztelen. Ha az otthoni egyházról beszél, nem csupán előadást tart, hanem jóízű anekdotákkal is fűszerezi. Nem színezi feleslegesen mondanivalóját, csak egyszerűen elmeséli, hogy hol, mi történt. Beszéde éppen azért érdekes, mert csupa élet. Benne az emberek nem elfinomult lelkek, hanem esendők, talpraállók, sír&k-neve- tők. Egyszóval emberek. Szereti az embereket. Szívesen diskurál mindenkivel. Életét bizonyára gazdaságosan osztja meg az emberek és a könyvék között. Nem vitás, hogy nem sajnálja azt az időt, amit az emberek közötti szolgálatban tölthet. Ügy hiszem, hogy már ezért is nagyon szerethetik gyülekezetében. Magam elé képzelem azokat a gyerekeket, akikről mesél. A csendesnap utolsó áhítatán két fiúcska játszott elmélyülten papírgolyóival a sarokban. A felnőttek közül észrevette egy-kettő a rendetlenkedést, hamar pisszegni kezdtek feléjük, homlokukat ráncolták, fejüket ingatták. De Pávó bácsi odaszólt nékik: — Hadd játszanak, Isten nem veszi tőlük rossznéven, hiszen már figyeltek annyit, amennyit bírnák. Mi még csak a fejünk ingatásánái tartunk, ffrdéklődiink a finnek megélhetési gond- fcj jai felől. Tárgyilagos, nem csinál, nekünk „hosszú fogaikat“. Az élet ott sem köny- nyű. Dolgozni keh ott is, a pénz nem hever az utcán. A finnek nem félnek a munkától. És a legtöbb finn gondot csinál magának abból, hogy a munkanélküliek ne sokáig maradjanak munka nélkül. Ugye, ott mindenki becsületes? Elnézően mosolyog. Türelmesen. És magyarázgatja, hogy itt nálunk kissé romantikusan gondolkodnak felőlük. — A bűn nálunk is bűn. S talán nem kevesebb, mint itt. És az evangélium nálunk is erős fegyver a bűn ellen. Az egyetlen erős fegyver. fpényképéket mutat, családi képéket. Né1 pes család, mint az orgonasípok sora- koznak egymás után a gyerekek, óvodástól férjhezmenő leányig. — Nicsak, ez Te vagy? A képen csónak ring a sokezer finn tó egyi- kén. A csónakban Pávó bácsi. Vízhatlan kabátban, halászcsizmában. — Ez vágyók én —* mosolyog — „magas egyházi“ ruhában. Néz- zük ‘kacagva, irigykedve és megfájdul a szí- vünk a tó után. Mert ebből nekünk kevés van. Megmutatjuk neki a mi „tavainkat“, a hullámosán dombos határt. Ahol már sok helyen kibújt a vetés és tavaszi szél borzolja a leendő búzatengert. Itt nincs kő, Pávó bácsi, zsírosán kövér a föld és többet terem, mint amennyit érdemiünk. Megállítja az autót. Sietve kikászálódik belőle, visszaszalad az úton egy tehenes kocsi után. Leállítja a gazdát, magyaráz néki, nevet, olyan bensőségesen diskurál vele, mintha a rokona lenne. Csetten a fényképezőgép és befogadja a magyar parasztot tehenestül, kocsistul. Még egy kézrázás és már szalad is visszafelé. Boldogan ül vissza helyére, egy újabb emlékkel gazdagabban. fl/íi is volt a legszebb, míg vele vol111 tűnik? Az ebéd. No nem az ételek, sem választékos evőeszköz-kezelése. Hanem mikor a vendéglátó lelkész-házigazda hat gyermeke megállt mögöttünk és finnül (!) énekelni kezdett. Ráismertünk az énékre. Mindnyájan felálltunk, Pávó legelőször. Mindé-' nemzetnek van egy éneke, amit csak felől: a illik hallgatni. Pávára néztem. Ö, hogy kihúzta magát! De sok mindent elárult a szeme sarkán kibuggyanó könnycsepp! Arcára kiült az áhítat és a hála. — Szép finn hazánk, te drága föld... —* csengett az üde gyermekhangok kórusa. Ma is itt cseng szívemben, ha Rád gondolok Pávó testvér. H. Németh István Pái/á bácsi
