Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)
1957-10-20 / 31. szám
A Minneapolis!’ Világkonferencia tételei A második fejezet nagyon fontos része a minneapolisi tételeknek. Itt esik szó a világkeresztyénság súlyos kérdéséről: a keresztyén egységről. A tételek — az Ágostai Hitvallás nyomán — különbséget tesznek lényegbeli egység és nem-lényegbevágó eltérések között. Nincs egység, hanem lényegbevágó a szakadás ott, ahol két egyház egészen másképpen tanítja Krisztus evangéliumát és szolgál a szentségekkel. Az igazság csak egy lehet: egyikük tanítása és szentség-kiszolgáltatása következésképpen hamis, ellenkezik Krisztus akaratával! Ném-lényegbevágóak viszont azok a külső — szervezeti, szertartásbeli, hagyományos és nemzeti — eltérések, melyek az idők során alakultak ki, de egyébként nem ellenkeznek az evangéliummal. Ez először is azt jelenti — vallják a tételek —, hogy a világ evangélikus egyházai ne engedjék elhomályosítani a köztük meglévő lényegbeli egységet, nem-lényegbevágó eltéréseik által. Legyenek még teljesebben eggyé! Győzzék le külső, elválasztó különbségeiket! Mindenekelőtt lépjenek teljes úrvacsora-közösségre egymással! (Ma még egyes evangélikus egyházak eltiltják híveiket a más evangélikusokkal való úrvacsora-közösségtől). Más egyházakkal kapcsolatban az egységnek több az akadálya, mivel a lényegben: Isten igéje és a szentségek dolgában vannak súlyos különbségek köztük. Figyeljük meg, mennyire nem elfogult a minneapolisi állásfoglalás! Bárhol (más egyházak keretei között is), ahol tisztán szólal meg az evangélium és helyesen élnek a szentségekkel, ott és akkor a Krisztus anyaszentegyháza van jelen. Viszont ez az elengedhetetlen feltétele is az egységnek: a lényegben, Isten igéje megértésében, hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában, egységre kell jutnunk! Éneikül minden vélt „keresztyén egység“ csak önámítás, előbb-utóbb összeomlik. Mi az útja tehát a keresztyén egységnek? Mi, más-más egyházbeli keresztyének, egymást teljesen meggyőzni aligha tudjuk. Csak Isten igéje győzhet meg bennünket és teremthet ilyen egységet közöttünk! A keresztyéneknek ezért felekezeti önelégültség és magukbazárkózés helyett együtt oda kell ülniük a Szentírás köré, és igehirdetés-tanításbeli és a szentségekkel kapcsolatos ellentételeiket közösen a Szentírás ítélete alá kell bocsátaniok. Ez az út •— ha hosszabb út is — vezethet el egyedül az igazi, a lényegben való egységre! A világ evangélikus egyházai ezért támogatják a keresztyének ökumenikus találkozását és közös foglalkozását Isten igéjével, mind a legmagasabb szinten — világkonferenciákon és világméretű ökumenikus együttműködésben —, mind a gyülekezetekben! Hatalmas hitvallás ez az igazi Ökumenikus összefogás mellett' Végül megemlékeznek a tételek az egyház kiengesztelő, egyesítő szerepéről is a társadalmakban és a népek és fajok közt meglévő szakadások leküzdése körül. Ez a szolgálat nem idegen az egyház lényegétől, hanem az egyház életének kisugárzása a világban. (Dr. Nagy Gyula) II. rész Az egyház egysége Krisztusban 1. Az Istennel megbékélt emberek egyek Jézus Krisztusban. Az egyház maga e megbékélés gyümölcse és az a megbízatása, hegy e megbékélést hirdesse és szolgaija. A keresztség által egy néppé lettünk, közösséggé, egy testté, a Krisztus testévé. 2. Így az egyház egysége Jézus Krisztusban van meg, Ö alapította ezt az egységet. Sem eszmények, sem lelkesedés, sem türelmesség, sem egyezmények nem tesznek bennünket eggyé — hanem egyedül Jézus Krisztus. Minden törekvésünkben, amellyel az egyház egységét igyekszünk kifejezni a látható egyházi közösségben, a mértéknek sem nagyobbnak, sem kisebbnek nem szabad lennie, mint amit Krisztus adott egyházándk. 3. Az egyház, mint a megbékéltek közössége, szenved szétszakadozott- sága miatt. Találhatunk ugyan némi vigasztalást abban, ha az Igazi hívek láthatatlan közösségére hivatkoznak, de mentséget soha. Tudjuk, hogy a békéltetés szolgálata veszélyeztetve van az egység nyilvánvaló hiánya miatt. 4. Ebben a helyzetben az evangélikus egyházakat Emlékeztetjük hitvallásunkra: „Az egyház igazi egységéhez elegendő, hogy megegyezzünk az evangélium hirdetésében és a szentségek kiszolgáltatásában, nem szükséges, hogy az emberi tradíciók, az emberi szertartásaik és szokások mindenütt azonosak legyenek,’’ Itt ezek a szavaik „elegendő” (satis est) tesznek bizonyságot szabadságunkról: Ahol csak halljuk az evangéliumot tisztán és igazán hirdetni és a szentségeket Jézus Krisztus rendelése szerint kiszolgáltatni, ott bizonyosak lehetünk, hogy Krisztus anyaszent- egyháza jelen van. Semmi sem választ el bennünket testvéreinktől, mind hitünk, mind szeretetünk kényszerít arra, hogy legyőzzük 'megosztottságunkat. 5. Sokféle múltú, különböző evangélikus egyházaink számára ez az „elegendő“ szó többet Jelent minden helyi, nemzeti és zsinati tradíciónál és egyúttal arra kényszerít minket, hogy kifejezésre juttassuk egységünket Urunk asztalánál, ahol részesülünk az egy testben. 6. Ez az „elegendő'’ szó ad az evangélikus egyházaknak szabadságot más egyházakhoz való kapcsolataikban. E szó köt bennünket és a Szentlráshoz irányít, megment egy intézményesített hasznossági gondolattól éppen úgy, mint a jelenlegi helyzettel (status quo) való megelégedettségtől. A szentírás ökumenikus tanulmányozásában látjuk a teljesebb egység legjobb eszközét és azt hisszük, hogy ez hitünk mélyebb megértéséhez vezet, ügy amint az hitvallási iratainkban és irataink mögött megtalálható. Ezen az alapont juthat túl a holtponton az in- tercom'munio (úrvacsoralközösség) és a szentségek természetének a kérdése is. Evangélikus egyházaink számára természetes és időszerű feladat az ilyen ökumenikus tanulmányozásban való részvétel, sőt a kezdeményező szerep vállalása, a legmagasabb teológiai fokon éppen úgy, mint gyülekezeti szinten. 7. Isten megbékült e világgal. Zsidó cs görög, szolga és szabad, férfi és nő eggyé tétetett a Jézus Krisztusban; ez az esemény érinti a társadalmi életet és szokásokat, a törvény- hozást és a gazdasági életet és új lendületet adhat a világnak az emberi szakadások legyőzésére. Néha az evangélium ösztönzése hatásosnak bizonyul még akkor is, ha az egy-, házak csöndben vannak és nem végzik el az alkalmazást, örülnünk kell az evangélium hatásának akárhol és akármikor figyelhető is meg. Mégis, mivel egységünk mélyen benne gyökerezik abban, amit Krisztus tett — táplálni is kell (ezt a befolyást) a benne való hittel, így mentjük meg azt azoktól a démoni erőktől, amelyek a nacionalizmusban, materializmusban és szekularlzmusban rejlenek, és smelyek szolgává tehetik azt. 8. Ahol e világon, az emberi szakadásaikat legyőzni akaró törekvések legyürhetetlen nehézségekkel találják szemben magúikat, ott az egyház különösen is hivatva van arra, hogy a békéltetés szolgálatát végezze, kérvén a Szent Lelket, adja meg az élet bizonyságtételét is az evangélium üzenete mellé. Ha ezt cselckszi az egyház, nem végez idegen feladatot, bizonyságot tesz puszta léte által is: tudniillik az egyház azok közössége, aíkilk nxigbékéltek. 9. Amíg Isten országa a maga teljességében eljövendő, amikor mindenek egyesülnek a Krisztusban, addig nekünk kötelességünk imádkozni és dolgozni Krisztus Urunk szavai szerint: „Legyen meg a Te akaratod itt a földön, mint a mennyben is.“ Ford.: Hafenscher Károly — A pesterzsébeti gyülekezetben október 20-án du. 5 órakor gyülekezeti délután keretében előadják „A névtelen hajó” című evangélizáló játékot. — A pestlőrinci gyülekezet most ünnepli „kék templomának“ 25 éves jubileumát. A megújított templomban október 6-án Zászkaliczky Pál püspökhelyettes hirdette az igét. A jubileum alkalmából a gyülekezetben hétnapos evangélizációt tartott a püspökhelyettes. • REJTETT ÉHSÉQ A legutóbbi években egyik nagy irodalmi élményem volt Paul De Kruif könyve a gyermekről; ez a címe: „Legdrágább kincsünk". Különösen is mély hatást tett rám az, amit a rejtett éhségről olvastam benne. Megtanultam, hogy az érezhető éhségen kívül van egy olyan éhség is, amelytől nem „szenved” az. aki valójában előbh-utóbh mégis súlyosan megsínyli, hogy nem kapta meg a szükséges táplálékot. A táplálkozási tudomány kiderítette, hogy nem elég annyi vitamint fogyasztani, amennyivel elkerülhető a vitamin- hiány rögtöni tüneteinek a jelentkezése; az ehhez szükséges mennyiségen felül jóval többet kell fogyasztania a gyermeknek ahhoz, hogy utóbb, felnőtt korában ne szenvedje meg a hiányt. Például azok a nők, —• írja De Kruif, — akik csecsemőkorukban nem kaptak „feleslegesen sok” napfény-vitamint, mindig nehezen szülnek, mert medence- csontjaik elváltoztak, elhajlottak, összelapultak. Kívülről nem látni semmit; a laikus előtt rejtve marad a medence angolkóros szűkülése, és csak a szülésnél derül ki, milyen szörnyű károkat okozott a rejtett éhség... Szinte a legmegrendí- tőbb az a megállapítás, hogy „a rejtett B-Vitamin-éhség legfőbb jele az, hogy a gyermekek nem éhesek... A rejtetten éhező gyermek nem siránkozik, nem érzi, hogy üres a gyomra"! Ugyancsak a legutóbbi években egyik fájdalmas egyházi élményem volt ismerkednem egy gyülekezetünkkel, amelynek módja lenne bőven élni az, igével, de igen gyéren — szűkén él vele, és úgy látszik, elégnek érez ennyit is. E gyülekezetei látva, döbbenten rá arra, hogy más az igének az az éhsége, amelytől egy keresztyén ember vagy egy gyülekezet a vágyódás fájdalmával szenved, és más az igének az a nélkülözése, amelyet nem érez meg az ige nélkül élő keresztyén ember vagy közösség. Világossá lett számomra valami, amit addig szinte csak úgy elméletileg tudtam; elmélyült ismeretemmé vált, hogy az igéből,_ mégpedig mind az evangéliumból, mind a törvényből, nem annyi a szükséglete az embernek, mint amennyit annak érez. Az ige hiánya sem érezteti azonnal, feltűnően, ijesztően a maga káros, gonosz következményeit, akárcsak a vitamin-hiány nem. A reformáció emléknapjának közelsége arra késztet, hogy a rejtett éhség képét különösen is alkalmazzam az egyház történetének olyan korszakaira, amelyeket az igére éhség idejének szoktak mondani. Megvallom, mindig kételkedve hallottam vagy olvastam a reformáció előtti korszakról, hogy abban éhesek voltak az embereik az evangéliumra. Ügy véltem, hogy mivel annak a korszaknak az emlékei nem tükrözik eleink igeéhségét, hát akkor helytelen ilyenről beszélnünk. Most már — élményeim alapján — az egyház történelmében is különbséget teszek az Igére éhség kétféle esete között. A rejtett éhség szomorú valóságának ismeretében magam ia merem éhségnek’ nevezni azt az állapotot, amelybe azáltal kerül az ember, hogy még annyi igét sem kap, hogy ez az éhezés ösztönös, egészséges érzését keltse fel benne. Így még sokkal drágább lett számomra a reformáció. Teljessé lett számomra az a tétel, hogy a reformáció nem csupán egy korszak szükségletét elégítette ki, hanem a Krisztus evangé- liomának és általában az igének mindenkori szükségletét tette nj i í vánvalóvá. Ámós próféciájának (8, 11—12) nemcsak akkor van igazsága, amikor az emberek tisztázott vággyal epekednek az Űr beszédének hallgatására, hanem akkor is, amikor nincs ilyen éhségük, és nem keresik az Isten igéjét. Sólyom Jenő dr. Az én templomom Nem művészi székesegyház, égbenyuló nagy torony, meszelt falu kicsi hajlék: ilyen az én templomom. Kis oltárán Könyv és Kereszt, szelíd fény az ablakon, orgonáján korál-dallam: ilyen az én templomom. Kopott padsor, csendes lelkek, s a kórusról csillogón barna gyermekszemek néznek: ilyen az én templomom. Dolgos kezek kulcsolódnak össze, s fáradt arcokon tisztító könny perdül végig: ilyen az én templomom. dr. Szikszay Zoltán Alehssíj pátriárka átutaxott Budapesten Alekszij, Moszkva és egész Orosz-* ország pátriárkája egyházi küldött- ség élén külön repülőgépen Belgrádi ba utazott. Útját Budapesten egy órára megszakította. A pátriárkát és a küldöttséget a Ferihegyi repülőtér külön termében fogadták. A fogadáson megjelent Miklós Imre, a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatalának elnökhelyettese, Straub István, az Országos Béketanács titkára. A magyarországi orthodox görögkeleti egyház részéről Berki Feriz esperes-adminisztrátor üdvözölte a pátriárkát és a küldöttséget. A pátriárka a napokban tölti be 80.-ík életévét. Magas kora ellenére vállalkozott arra: hogy Vi- kentie belgrádi pátriárka tavalyi moszkvai látogatását viszonozza. Utazásukról nyilatkozván kijelentették, hogy tisztán egyházi jellegű viszont- látogatás jellege van. Megjegyezték, hogy ők a békéért való munkálkodást mindenkor az egyház saját feladatának tekintik. Ózaf) ó jQőrinc Ivesztettünk egy nagy szellemet, akitől még sokat vártunk, mert láttuk az érő gerezdet: költészetét. Szabó Lőrinc nincs többé közöttünk. 1957. október 3-án Budapesten valóban hosszú szenvedés után, idő előtt, elhúnyt. Olyan idős volt, mint ez a század, amelyet bárkinél tökéletesebben fejezett ki. Ma még jóformán csak mi, 1magyarok, tudjuk, ki volt ez a költő, s talán mi sem any- nyira, ahogyan kellene. De biztosak vagyunk benne, hogy maholnap értesülni fog róla tágasabb hazánk, az ő szíve hazája is, Európa. Az érzékenység, a lelkiismeret, a világosság képviselője volt a legmagasabb fokon, s igazságosztó, akár egy fejedelem. Szelleme itt borzolódott föl, fénnyel és erővel ez a kis nemzet táplálta, de mondanivalója s kép- viselnívalója a mi örök-mostoha hazánké volt, Európáé, akár Balassi, Csokonai, Arany vagy Babits költészete. ülső életében kevés érdekességet találsz. Miskolcon született, apja mozdonyvezető volt, Debrecenben járt iskolába, Eudapesten végezte az egyetemet, 1945-ig újságíró volt. Még diákkorában, mint egy Rimbaud, feltűnt verseivel s diákfővel állott biztos nyelvtudásával és alapos, finom érzékenységű poétikai erejével Babits Mihály és Tóth Árpád mellé Baudelaire-fordítónak. A Nyugat második nemzedékéhez tartozott, annak vezetője volt. Helye és szerepe az volt, hogy a magyar lírát Ady—Babits nemzedékének sora után új utakra vigye. Ezt a szerepét Szabó Lőrinc tökéletesen betöltötte. Olvasói ismerik igazi életét, a belső életet, amelyről szüntelen vizsgálattal, fáradhatatlan pontossággal beszámolt, mint a nagy költők mind. E beszámoló alkatnak köszönhetjük, hogy életműve nem maradt csonkán. Ez a magasrendű, kemény és tiszta költészet befejezett egészet képez. Ha majd megjelenik minden verse, együtt lesz az egész, látni fogjuk, hogy teljes és tökéletes a körkép, amit egy költő von olvasói elé. Méltatlanok volnánk hozzá, ha szépíteni akarnánk bármit is életéből és költészetéből. Akik ismertük és szerettük, tudtuk, hogy stíkat szenvedett, nem is testi értelemben, morálisan. A népet meg lehet alázni, költőt soha. Szabó Lőrinc nem mindig magát siratta verseiben, hanem a magyar lét lehetőségeit, s az emberi okosságot, mely sorsszerűén annyiszor sötétült el ezen a tájon, hogy helyet adjon a pusztításnak. Rendületlen szellemét s hitét dicséri, hogy a néma években s utóbb a fordítói korszakban sem tört meg, hanem önnön erejével virágzott tovább, láthatatlanul, de érezhetően. Üj költői megjelenése, 1956-ban, nemcsak könyvsiker volt, hanem a találkozás ünnepe, költő és nemzet találkozásáé. Mit kaptunk Szabó Lőrinctől? JTgészen mást, mint amit általában adni szőktalk a költők. Szabó Lőrinc már első verseiben megtagadta a szépítés és szépelgés egész hamis s romantikus hangszerelését. Mint ember és költő egyaránt többre becsült egy őszinte, igaz megállapítást száz hazug cicománál. Vaskorban élünk, hangoztatja, a nagy házak bűnt és emberi kínt préselnek össze. Bűnben és kínban kell gyötrődnie az embernek. Ez az élet? Mitévő legyen az ember? Rejtőzz mélyre, magadba! Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom... Ez a menekülő egyéniség hangja, aki meg- csömörlött a társadalomtól. De nyilván oda szeretne révbe jutni, melegbe, , együtt mindenkivel, ha megtalálná köztük az élet értelmét, a szépséget, erőt, tisztaságot. Megdöbbentő az őszinteség, amellyel leleplezi az életet, a lényeget. Szabó Lőrinc az őszinteség költője, a könyörtelen, mindent látó, mindent lehántó, mindent feltörő s mindent fölhasító ész ura, akit nem lehet becsapni. Füled és orrod szimatol, megcsal, megoszt, elad a szád. a. kéz kinyul, szemed bolond, sajgó velőd csurranl vágy? Ébredj! A piszok csalogat! Vigyázz! Maradj a magadé! Férfi, légy tiszta legalább a homlokodtól fölfelé! Ez az ő igazi hangja, aminőt nem hallottunk előtte, amelyre gondoltunk, de senki nem merte kifejezni. Mások rózsákról énekeltek, ő a szamártövisről szól. Mások sasők- ról daloltak, ő tücsökről beszél. Szereti mig- simogatni azt, amit észre sem vesz a világ. Amely csak háborog, veszekszik, egymást szúrja az ember. Egy szívig ható versében fölkiált: — Béke, miért vagy csak a halottaké a földben! Igen, a halál, az elmúlás szüntelenül foglalkoztatta képzeletét, de nem érzelgős líra formájában szólt róla, hanem a kérlelhetetlen értelem erejével. Ám ne higyje senki, hogy ez a költészet tele van gyötrelemmel és bánattal s így beteg lelkek virágoskertje. Nem, Szabó Lőrinc lírája tele van az élet szépségével, áhítatával, örömeivel, szemérmes boldogságával. Megismerjük itt a családját, két gyermekét, akikhez lírájának legsajátosabb verseit írta, gondoljunk az Ima a gyermekeikért c. versére, avagy a Láci-ver sekre. A természet szépségéről nem úgy ír ez a költő, ahogyan mások írtak, hanem megannyi gond és keserűség közt hirtelen rést üt s megmutatja, mi szép a tavasz, s milyen emberi a táj nálunk. Tanít minket a költő: emberségre és realitásra. S nem kétséges, hogy erre a leckére nagyon is szükségünk van, mert fellegjárók s emberségről megfeledkezők vagyunk. Egész életét megénekelte Tücsökzene c. önéletrajzi kötetében. Ott olvassuk annyi kijózanító, dorgáló, könyörtelenül leleplező vers után a sorokat: mert hiszek benned, jóság, türelem, hiszek benned, isteni értelem, — hiszek benned, szabadság, szeretet, s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek. Ilyen vallomásokból kell néznünk Szabó Lőrinc költészetét. „Fő-hóhérom a lelkiismeret maradt” — írja magáról egy helyütt. Ez annál érdekesebb, mert e leplezetlenül önnön magát folyton széttáró, foltépő élet mivel sem álcázza bűneit. Szabó Lőrinc a modern ember bűnösségének egyik legnagyobb elemzője. Vétkezett isteni és emberi törvények ellen a halandó ember minden eredendő bűn-hajlamával. De „bűneim sebeiből nőttek erényeim” — kiált föl. Megutálta és megvetette az embert, hogy megtalálja idegeire s kínjaira a vigaszt: az igazságot és a szere- tetet. Ezt a kettőt kéri a világtól önmagának és nemzetének, amellyel azonos, életre-ha- lálra: úgy gyógyítod a ma ezer sebét, ha az csordítja megnyugvó szíved, ami sosem elég, a Szeretet! Itt találkozik ez a költő a protestantizmus világosságával, melyben nevelkedett s mely minden misztikumot és sötétséget elutasító szemléletét meghatározóan nevelte és táplálta. Itt jő vallomása az Istenről s a hazáról, a bíztató vallomás, amelynek minden betűjét el- hihetjük, mert a legnagyobb Urai igazmondó írta, aki elkerülte a szavak önkéntelen áradását. Mit hagyott ránk Szabó Lőrinc? Ezeket 1TX a vallomásokat a magyar vers, az 6 verse különös varázserejébe burkolva, tökéletes formában, teljes zeneiséggel, gyémánttisztasággal. Milyen egyszerű s mégis mily hallatlanul költői ez a nyelv. Nagy nyelv- művészete roppant mennyiségű s hibátlan fordításokon érlelődött. Úgyszólván az egész európai lírát, főleg a kevéssé ismert költőket, prezentálta nekünk műfordításainak két nagy kötetében. E század fia volt e század életét és zavarait, szenvedését és keresését fejezte ki. Még nem hervadtak el a virágok sírján, de máris szólhatunk így róla, szinte végső meghatározással. Király volt. A testi ember ráfizetett a költő-király rangra. Elfáradt, elment. De költészete örökké meg fog maradni. SzalatnaJ Rezső
