Evangélikus Élet, 1957 (22. évfolyam, 1-41. szám)

1957-10-13 / 30. szám

„IBIÉIK<IÉBlINi ÉS BÉKÉVEL" — Fogadás az Országos Béketanácsnál James Endicott tiszteletére — Az Országos Béketanács október 3-án, saját helyiségében a Béke Vi­lágtanács alelnökének, James Endi- cottnak a tiszteletére fogadást ren­dezett. A fogadáson megjelentek a római katolikus, a református és evangélikus egyházunk egyházi bé­kebizottságainak a tagjai. James Endicott kanadai metho- dista lelkész régi ismerősünk. Kíná­ban született, mint misszionárius fia és 20 évig maga is ott munkál­kodott. A kínai nyelvet éppen olyan jól beszéli, mint angol anyanyelvét. Jelenleg — mint maga mondotta —, lelkiismereti és politikai okokból nem folytat lelkészi szolgálatot, ma hány nap óta élmények sora kap­csolódik hozzájuk. Nem üres nevek többé számomra, hanem két kis ma­gyar gyülekezet életét látom mögöt­tük, ha a két név felbukkan emlé­kezetemben. New Brunswick mintegy negyvenezer lakosú kisebb város New-York közelében. Alföld­szerű, sík vidéken terül el, vannak gyárai, nyaralói, sok farm veszi kö­rül. Az Amerikába még a század elején kivándorolt magyarok — ki tudja, talán mert sokban emlékez­tette őket a magyar Alföldre — ki­választották ezt a várost, sokan te­lepültek ide. Alig hittem a fülem­nek, de igaz volt, amint a kis ma­gyar gyülekezet lelkészével végigsé­táltunk az utcán, lépten-nyomon magyar szó ütötte meg a fülünket. Többezer magyar él itt, jórészt már rég idetelepültek. Szép kis evangé­likus templomuk, ragyogó, tiszta pa­rókiájával egyházszeretetüfkről be­szél. Áldoznak evangélikus egyházu­kért, de magyar anyanyelvűket sem felejtik el. Igaz, a második generá­ció, a fiatalok nyelve már akadozik és hallani ilyet is, hogy „Misszisz Zébő” (Mrs. Szabó). De a magyar szív és egyházszeretet ott él ben­nük, az idegen ország sok anyagi előnye, a pénzszerzés láza sem öl­hette ki belőlük. New Brunswickból Pittsburgh!«» vitt a repülőgép. Hatalmas, közel milliós város a keleti parton, az Ohio és az Allighany folyók völgyé­ben. Amerika acéliparának központ­ja. A gyárak a város közepén, a fo­lyók partján épültek, a lakónegye­dek felkúsztak a folyókat övező dom­bok oldalára. Itt is sok magyar él, s köztük egy kb. 400 lelkes evangé­likus magyar gyülekezet. Nagy ál­dozattal építette fel templomát, vá­sárolt parókiát. A papiak alagsorá­kizárólag csak békemunkában dolgo­zik. A vendéget az Országos Béke­tanács részéről Hantos János, a Béke­tanács titkára köszöntötte, majd Endicott mondott hosszabb beszédet. Erőteljesen hangsúlyozta, hogy a világ és a nemzetek nagy kérdéseit háború nélkül kell meg­oldani, mert az atom korszaká­ban a nagyobb kérdések megol­dása háborúval lehetetlen. Ép­pen ezért a békemunka főcélja olyan közvélemény megterem­tése, amelynek nyomása a kü­lönböző kormányokat minden ban hatalmas gyülekezeti terem. Itt jött össze a gyülekezet — miután előzőleg magyar és angolnyelven összevont istentiszteleten hirdettem az igét — kedves, vendégszeretettől és hazája szeretetétöl egyformán át­hatott szeretetvendégségre. Szóltam gyülekezeteink és egyházunk hálá­járól, külföldi evangélikusok sok szeretetadományáért, és arról a hi­tünkről, hogy magyar hazánkban továbbra is elevenen él az egyház. Beszéltem teológusaink életéről is. Erre felállt az egyik gyülekezeti tag és azt javasolta — amerikai gyakor­latiasság —, hogy a fő asztalra helyezett tortát sorsolják ki és a bejött összeget juttassák el az ame­rikai evangélikus egyházi segély- szervezethez, hogy az a teológusok otthona céljára használja fel. Meg­ható volt a szeretet eme jele — ép­púgy, iránt New Brunswickban is, — amellyel elhalmoztak. De soha­sem felejtem el egy öreg, nyolcvan- éves férfi előtörő könnyeit, aki már ötven éve él kinn: „Bárcsak még- egyszer ott lehetnék a régi, szeretett hazában!” dr. Nagy Gyula FELHÍVÁS A hittankönyvek a következő áron kaphatók: Bottá: Bibliai történetek ált. isk. II. o. illusztrálva 6.— Ft Bottá: Bibliai történetek ált. isk. IV. o. illusztrálva 7.— Ft dr. Sólyom Jenő: Hazai egy­háztörténelem, ált. isk. felső tagozata számára, il­lusztrálva 8.— Ft Groó Gyula: Szentírás, gimn. számára, illusztrálva 9.— Ft A többi meghirdetett könyvek meg­jelenése folyamatban van. kérdésben tárgyalásokra kény­szeríti. A békemunkából nem lehet előnye sem a kommunizmusnak, sem a ka­pitalizmusnak, mind a kettő szolgál­hatja az egyetemes emberiség béké­jének az ügyét. A munkát tovább kell folytatni nemcsak azért, mert a világ kiáb­rándult már az eredménytelen le­szerelési konferenciákból, hanem azért ás, mert a világ helyzete a bé­ke szempontjából egyre rosszabbo­dik. Lebegjen előttünk Hirosima és Nagasaki, Japán elpusztult városai­nak képe és Japán népének vallás és pártokon belüli összefogása a békéért folytatott harcban. Egészen érthető, hogy Japán népe nem akar többé Hirosimát, nem altarja ártat­lan százezrek halálát. Hogy ettől a világ megmeneküljön, az egyházak teremtsenek minél elevenebb kap­csolatokat világszerte is egymással, hogy békemunkájuk eredményesebb legyen. Szólt a gyarmati népek szabadság­törekvéseiről is, valamint arról is említést tett, hogy a népeket atommal nem lehet másra felszabadítani, mint a sir szabadságára. Amikor járja a béke ügyében a világot, az a ta­pasztalata, hogy a népek egye­temes békevágya, már eddig is, több esetben akadályozta meg újabb háború kirobbantását. A hozzászólások sorát Hamvas Endre Csanádi püspök kezdte meg, aki hangsúlyozta az Opus pacis munkájának mint egyházi munkának a fontosságát. Evangélikus részről dr. Kékén András szólalt * fel. Az evangélikus egyház az egyházi béke­bizottság megalakításával kifeje­zésre juttatta, hogy komolyan akar­ja szolgálni a békét, mert ez Isten akarata. Rámutatott arra is, hogy a nemrégen lezárult minneapolisi evangélikus világgyűlés a maga egész világra kiterjedő jelentőségével és súlyával foglalt állást egy cél érde­kében, amikor a nukleáris fegyverek gyártásának a beszüntetését követel­te. Másrészt pedig követelte, hogy minden nép számára adassák meg az igazság és a szabadság, mert ez ve­zet el az egész világ megbékülésé- hez, az igazi világbékéhez. A református egyház részéről Haj­dú Péter esperes szólalt fel. Bercsz- tóczy Miklós, a Kanadába kisodró­dott gyermekeink érdekében szólt, D. dr. Vető Lajos ny. püspök pedig az igazság kérdésének a béke ügyé­vel való kapcsolatát említette meg. Az értekezlet Hantos János főtitkár zárószavaival ért véget; A fogadásról valóban azzal az ér­zéssel jöhettünk el, hogy az emberi­ség, a népek nagy kérdései csak bé­kében és békével munkálhatok. Z. P. Külföldi mangyar evangélikus gyülekezetek New Brunswick — Pittsburgh Két idegen városnév — mégis né­A Holnap érkezeit meg! av) A fülöpszigeti orvosnő Dr. Ilano Jósefa pompás színekben gazdag nemzeti viseletében jelent meg Whitbyben. Kicsiny asszonyka dr. Ilano, az orvosnő. Neki is volt mondani valója. Átélte a japán in­váziót hazájában; tudja mi a halál­menet és a menekülés. Családtagjai javarészt áldozatul estek a japán agresszorok bajonettjeinek, vagy bombáinak. Ezek a tapasztalatok nem csupán próbát jelentettek a számára, de egyúttal hitbeli elmé­lyedésül is szolgáltak. Presbiteriánus egyetemen tanult és itt látogatott evangelizációs ösz- szejöveteleket. „Hat napon át ültem ott különös érdeklődés nélkül, — mondja — a hetedik este azonban meghallottam az igét: „Én vagyok a leitámadás és az élet, Én vagyok a világ világossága”. Azt hittem Jézus jelém nyújtott kezét látom, és hoz­zám szóló hangját hallom: ,.Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik meg­fáradtatok ..Gondtalan életemben rádöbbentem arra amim hiányzik: Megváltóm nincsen. Ezen az estén megtaláltam”. Ilanot később evangélikus meg­győződéséért üldözték. Nehéizsége- ket támasztottak, akadályokat gördí­tettek elé. Ilyenkor lelkipásztorához fordult, aki igehelyekkel erősítette. Komoly kis bibliatanulmányokat végzett. Erősödött a hitben és a kegyelemben. A kis doktornő érdekes élményét beszélte el 1946-ból. Egy kínai és egy japán keresztyén asszonnyal ameriikába repült előadó körútra. A japán asszony Uemuráné volt az első japán, aki a háború után el­hagyhatta Japánt. Dr. Manónak na­gyon nehezére esett a japán asz- < szonnyal szóbaállrü. Még a tekinte­tét is kerülte. Szemében még ott élt az a sok rettenetes kegyetlen em­lék. amelyet japán katonák szerez­tek, gyilkolások és rablások... Na­gyon nehéz volt a japán nép egy tag­jának megbocsátani. Az amerikai szárazföldön első este egy keresztyén diákotthonban kap­tak szállást. Másnap reggel Ilanó halk kopogtatást hall ajtaján. Amint megnyitotta japán utitársnőjével ta­lálja magát szemben. Meghajtott fejjel csak enyit kérdezett: „Nem mennénk együtt reggelizni?" Szó nélkül mentek végig a hosszú folyo­són, a lépcsőn lefelé a kis reggeliző szobába, ahol még senki sem volt rajtuk kívül. Uemuráné szemében sok alázattal és tekintetében ragyo­gó szeretettel így szólt: „Dr. Ilano, bocsássa meg nekem és népemnek mindazt a szenvedést, amelyet a Fü­löpszigeti lakosságnak népem fiai okoztak.” Uemura alázatát Isten megáldotta. Dr. Ilano válasza az volt, hogy térdre hullott. A bűnöket bocsátó Istent keresték együtt imád­ságukkal és azután könnyek között, de mosolyogva ültek le az asztalhoz, mint — testvérek az Urban. De ol­vassuk el vallomását: „Isten előtti közös bűnvallásunkkor éreztük, hogy Krisztus szeretete összeköti szívein­ket. Uemuráné alázata és nagy sze­retete megtanított megbocsátani és megértette velem, hogy azokat, akik a Krisztust szeretik semmi sem vá­laszthatja el”. A Hajnal érkezett meg! Kínai, mohamedán, indus, filippino első nemzedékében az egyház holnapja született meg. közli Dr. K. P. Srét er Ferenc ügye írtunk mar erről lapunk egyik nyári számában. Nem is cikk volt ez, hanem az egyetemes közgyűlés határozatának ismertetése. Azóta több helyeslő és több bíráló levelet kaptunk. Köztük Zsigmondy Árpád segédlElkész-testvérünké volt a leg­inkább figyelemre méltó. Idézünk belőle: „Sréter Ferenc közösségével együtt egyházunk tagja maradt, anyagi terheinkben máig osztozik, s késznek nyilatkozott egyházunkban, egyházunk javára — és nem a kö­zösségnek halászva — szolgálni,“ Vissza fogunk még térni erre az ügyre. Kiderítjük pontosan a törté­netét, megvizsgáljuk a hitvallási ala­pokat, megkeressük a jogi lehetősé­geket. Ez a pár sor kizárólag azt a célt szolgálja, hogy megteremtse a további beszélgetés lelki előfeltéte­leit. Két komoly kérésünk van Sré­ter Ferenc testvérünkhöz és a közös­ség tagjaihoz. Az egyik az, hogy fogadjanak el minket evangélikus keresztyén test­vérnek. A mi hitünk nem olyan erős, mint az övéké. Életünk sem olyan példamutatóan keresztyén. Ha! egy konferencián megkérdeznének min­ket a felől, hogy elfogadtuk-e Krisz­tust, nagyon nehezen tudnánk felel­ni. Csak egy bizodalmunk van. Az, hogy a mi Urunk elfogadott minket; Az Ö döntése alapján kérjük, fogad­janak el minket testvérnek, minden gyengeségünk, elesettségünk, tévedé­sünk ellenére is. A másik kérésünk az, hogy szol­gáljanak közöttünk úgy, ahogyan Zsigmondy Árpád testvérünk írjaj egyházunk javára, az evangélikus gyülekezetek ébresztésére. Fontos az, hogy úgynevezett zárt közösség ma­radjanak? Bizonyálfa fontosabb, hogy ki-ki a maga gyülekezetében szolgál­jon, testvéri közösséget vállalva, templomban, brblia.órán, konferen­cián a gyülekezet bűnös, gyenge, alvó; félhitű vagy akár képmutató tagjai­val is.­Nagyon jó lenne, ha választ kap-' nank, teljesíthetők-e ezek a kérések. Örömmel adnánk helyet lapunkban Sréter Ferenc testvérünk levelének, Dr. Kékén András A botorkálok Az egyik kerítésnél kicsi maszatos gyér­ének állt meg a Vándor előtt. A Vándor nem most találkozott először ezzel a gyermekivel, már többször látta, de most, ahogy itt állt előtte, égő nagy szemei­vel, tudta hogy Öreá vár. Megindultak együtt. A kicsi gyermek bele­rejtette parányi kezét a Vándor kezébe, kicsi lábai megkettőzték a Vándor lépésének rit­musát. És a Vándor lelassította lépéseit, majd csendesen kérdezte: — Apukád most ás ott van? A gyermek bólintott fejével és nem nézett fel. — Vezess hozzá! — mondta a Vándor és mentek egymás mellett és a porban ott ma­radt útjuk nyoma: egy nagy lépés mellett két kicsi lépés... Jl/fegérkeztek oda, ahol az apa volt. Alig bírtak belépni a helyiségbe, a szürke füstből sok arc bukkant elő. Sokféle ember, de alig látni belőlük valamit, ülnek, állnak, a sűrű füst hol az egyiket takarja el, hol a másikat. v— Nem, ezzel a gyermekkel nem lehet beljebb menni ebbe a helyiségbe. De felcsengett a szorongó gyermekhang: Apa, Apuka! És a szürke füstből előtűnt az apa. . Nehéz tántorgó léptekkel közeledett és rá- csattant a kicsi gyermekfülekre az érdes hi­deg hang: Mi van? A kicsi közelebb húzódott a Vándorhoz, aki szomorúan, szemlesütve állt mellette. De a következő pilanatban felvetette szemeit és körüljárta tekintetét a helyiségben. Eltűnt a füst és látott mindenkit, látta, hogy Sok nyomorúságos ember között van. És megszólalt a vándor: Az utcán találtam ezt a gyermeket. — A férfi közbevágott: „Csak arra van, hogy mindent felegyen, de a mun­ka nem ízlik néki.” A Vándor szemei újra a földre néztek. Hallgatta maga körül a sok ember zsi­bongó kiabálását: — Igen, azt tudnak, sírni a kenyérrevalóért = mondta az egyik. — Én már látni sem bírom őket — szólt egy másik hang. Körülnézett a Vándor a teremben, mintha keresne valakit, azután egészen magához ölelte a gyermeket és csendesen kifordult vele a helyiségből... Mentek egymás mellett lassan, a falu vége felé... De a Vándor tekintete ott maradt az ivó­ban és maga után vonta az embereket. Tántorgó, remegő lábakkal botorkált az apa. Az apa után ott botorkált lassan a sók nyo­morult ember, egyik a másik után — tántor­gón, remegő lábakkal.., Hassan tisztuló szemük nem látott mást, csak a kicsi gyermeket, amint mindig jobban és jobban odasimult a Vándor alakjához... — Csak most az egyszer még! — nyöszörög­te az apa és lábai kínnal, rogyadozva voii- szolták testében fáradt lelkét... És kijózanodtak mind az utánajövők is... Most megállt a Vándor és megállt a gyer­mek is, mert egy Nagy Kapuhoz értek. Ott álltak a kitárt kapu előtt. Csak egy lépés­nyire voltaJc a Másik Országtól. És az al­konyati szél hangfoszlányokat hozott hozzá­juk: — Csak most az egyszer irgalmazz még! — nyögte az apa. A Vándor megfordult és megfordult a gyermek is. — Két kis vézna karját előrenyújtotta: — Apa! '— mondta halkan, boldogan és szemei kérdőn néztek a Vándorra. És ott állt a Vándor, egyik karja a gyerme­ket, másik karja pedig rogyadozó lábaival lassan hozzá botorkáló embert ölelte magá­hoz. ’ — Szeressétek egymást! Menjetek békes­séggel, — mondotta. Majd odafordult a többihez: — Menjetek mind békességgel! Azután belépett a Kapun, ami nesztelenül bezárult mögötte ... Az emberek pedig megindultak lassan haza­felé ... Vitte az apa is kicsi gyermekét. Fölemelte két karjába, vitte csendesen, az meg boldo­gan aludt el a két erős kar melegében. Wunderlich Sándorné Két könnycsepp (Elmondja kicsi Ágnes) A nyári meleg tikkasztó volt és álmositó odabent a templom padjai között is, de azért nagy figyelőn ültem szorongva a töb­biek mellett. Az éneik úgy emelkedett ma­gasba, mint repdeső madár, és áhitatos volt az imádság, amit összetett kézzel végeztünk. A szószékről nagy, komoly hang szólott. So­kat mondott és igazat. Nekem az kapta meg a szívemet, hogy családunk boldoggá lesz, ha odatartozunk Isten szent családjához. Azután megkondult a harang, s engem már várt a kert csalogatón. Aztán a tornác egyik sarkában a játékaim. Az ablakon pedig a játszótársak kopogtattak.., J\/Tásnap nagy készülődésre lettem figyel- ■L*-*- mes. A széken éhesen tátotta száját egy útikosár és bekebelezte sorra mindazt a hol­mit, amit mellé készítettek volt. Nagyapám csendesen szólt, ha kellett éppen, mint fagga­táskor a vádlott. Nagyanyó indul látoga­tóba messzi városban élő testvéreihez. Vonaton utazik és sokáig, virágos tájaikat lát majd meg. örömmel készülődött, hiszen évek óta nem. látta szülei sírját az árnyas temetőben. Mikor eljött az indulás ideje, nagyanyó néhányat szólott még csibékről, nyulakról, rendről, kamráról. Akkor aztán nagy rajban kikisértük mind a kapuig, ott mindenkit vé­gigcsókolt, nagyapó pedig átölelte s lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon. Mi kiáltoz­tunk még néhányat, s visszafordultunk, s akkor csillogó nehéz könnycsepp buggyant elő nagyapa szeméből, mint harmat a hajnali fűszálon. Az árnyas kert játéka hívott, repült az idő, mint könnyűszárnyú fecskék, és a nap pihenni készült, mikor nagyapó kanná­val jött a kertbe, s a kannában víz volt és a vízben frissítő élet. öntözni kezdte a vete- ményt. Akkor váratlanul megnyílott a kapu fájó csikorgással. Én feléje kaptam a fejemet, nagy sietséggel szaladni kezdtem, örvendező meg- lepetéssel sikongni akartam, mivel nagy­anyámat gyanítottam erőst, de aki előttem állott, ismeretlen volt nagyon, s csak annyi bukkant ki a számon: „Néni!” De már akkor nagyapám is előkerült a kertből és széles csodálkozást árult el az arca. „Isten hozta” — köszönt s tessékelte az érkezőt beljebb. Hamarosan átlépték a szoba küszöbét és a távolság elcsente a hangot. Kis ideig tétován álltam s aztán úgy gon­dolva, hogy a kertet szórakoztattam már ele­get énekemmel, bementem én is a szobába. Nagy üggyel-bajjal felmásztam az egyik székre s jó nagyosan elhelyezkedtem. Figye­lemmel néztem körül s lám a váratlan ven­dég arcán mintha sötét bánatmadarak ülték volna, s a hangja ólyan keserű volt, mint a vadalma íze. „Képzelje, harmincévi házasság után elhagyott a férjem. Lehet-e még segí­teni?” S a szeméből, ebből a nagy szomorú felhőből lehullott az első könnycsepp. Aztán zápor kerekedett, s utána csend, mint a nyári viharok után. S ebben a csendben úgy ül­tünk hárman, mint az árvák, kiknek az óriás kitépte a nyelvét és ellopta a hangját. Dennem is vihar támadt. Ügy kavart össze mindent, mint az örvény a leve­leket. Csák annyit tudtam lassankint össze­szedegetni, ami nem volt több két könny­cseppnél. Az egyik nagyapó könnye. A hitvesi szeretet és hűség cseppecskéje. A másik a néni könnye. A hűtlenség miatti fájdalom csep­pecskéje. Nekem eszembe jutott a templomi mon­dás: „Boldoggá lesz a családunk, ha odatar­tozunk az Isten családjához.” Ügy éreztem, hogy nagyapó könnye az igazi, csupa melegség, maga a szeretet. Bencze Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents