Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)
1956-06-17 / 25. szám
% EVANGÉLIKUS ÉLEI Harminc éves a pesterzsébeti gyülekezet Béke-temploma ELGURULT ÉLET HARMINC ÉVVEL EZELŐTT Pesterzsébeten talán senki sem gondolt arra, hogy a főváros egyik legnagyobb, legnépesebb kerülete lesz az akkor még aránylag kis település. Az akkori homokbuckáknak már csak itt-ott van nyoma. Az elmúlt harminc év alatt az egykori alig pár ezer lakosú szétszórtan fekvő munkásnegyedből számottevő, rendezett, fővárosi kerület született. A fővárosi gyárakba felkerülő vidékiek ezrei és tízezrei találtak otthont, családi házat Pesterzsébeten. A majdnem százezerre felduzzadt lakosságnak mind jobban nőtt az igénye és nőttek a szükségletek is. Persze igen sokáig Pesterzsébet munkásváros is élte a •hatalmas főváros árnyékában a külvárosi mostohagyermekek életét. Bátran el lehet mondani, hogy csak 1945 után, sőt a fővárosi kerületek rendezése után lett szerves részévé, egyenrangú társává Pesterzsébet a főváros belső kerületeinek. A város sokat emlegetett, József Attila és más munkásköltők által is megénekelt öntudatos, harcos munkássága ma már benne él a főváros vérkeringésében, irányításában. A fejlődő és egyre épülő gyárak, lakások, a javuló közlekedési hálózat, a kereskedelmi élet fellendülése, az egykori Epres-erdőn túli szürke munkásnegyedet Budapest egyik lüktető pontjává tette. Vajon jutott-e eszükbe a jövő azoknak az evangélikus híveknek, akik harminc év előtt templomépítéshez fogtak itt Pesterzsébeten? Mennyire járult hozzá a templomépítés lázához a fejlődésnek az a széles távlata, ami mér akkor kibontakozóban volt? Mindenesetre tény, hogy az evangélikus hívek egyre növekvő száma igényelte, hogy legyen templomuk az evangélikusoknak Pesterzsébeten. Es harminc évvel ezelőtt, 1926. június 6-án a tervez- getésből valóság lett. Ugyanis ezen a napon rakták le az egy évvel később felépült templom alapkövét. A munkásváros munkás-evangélikusai gyülekezetté szerveződtek és az elmúlt harminc év alatt e köré a templom köré tömörültek. Nem tekint vissza sem a város, sem a gyülekezet évszázados történelmi múltra, nincsenek patinás emlékei, követendő ősök példái: ők maguk csinálják a történelmet. A város és a gyülekezet cl, fejlődik, problémákat old meg; a magyar nép mai történelme, ereje benne van a gyülekezetben. Ez a Pesterzsébeten formálódó egyháztörténetem azt mutatja, hogy ebben a gyülekezetben működik az evangélium. Nem elvontan, az emberi élettől függetlenül, hanem úgy, ahogyan Jézus Krisztusban emberi módon megjelent és a miénk lett. A HARMINCÉVES ÉVFORDULÓ alkalmából ünnepi jubileumi hét keretében emlékezett meg a gyülekezet templomáról, építőiről és adott hálát Istennek mindazért, amit eddig tőle éppen a templomban kapott. Abban a templomban, amelynek a neve is szimbolizálja a pesterzsébeti gyülekezet hitét, keresztyénségét. Ugyanis kezdettől fogva, hivatalosan is Béketemplom néven szerepel. »Nem valami különleges eseményhez fűződik a templomunk neve — mondotta Bencze Imre, a gyülekezet fiatal lelkésze —, hanem egyszerűen a templomépítőknek, de azóta is az egész gyülekezetnek azt a hitét, meggyőződését fejezi ki Béke-templomunk, hogy Isten házában úgy kell megszólalnia a békesség evangéliumának, hogy az valóban munkálja emberek békességét Istennel és egymással. A jubileumi héten tapasztalt gyülekezeti élet, a hétköznap esti istentiszteletek teli temploma azt a reménységet táplálja egyházunkban, annak vezetőségében, hogy Pesterzsébeten igyekeznek hűek maradni a mai hívek is a templomuk nevéhez. A jubileumi ünnepi hét egyházzenei hangversennyel kezdődött június 3-án, vasárnap este. Jóleső érzés volt hallgatni és megtapasztalni azt, hogy egyházunk élvonalbeli ének- és zenekarán, a Lutheránián kívül, más gyülekezetünkben is komolyan veszik az egyházi zene dolgát. Bencze István karnagy, a lelkész testvére, sok hozzáértéssel, szívvel és lélekkel végzi sokszor nehéz szolgálatát. Melis György, az Operaház magánénekese, valamint Margittay Sándor orgonaművész, Matisz Gizella hárfaművész, Masopust Péter, az Operaház tagja, Miskolczy Erzsébet énektanár, Nagy Gyula hegedűtanár és a gyülekezet ének- és zenekara tudásuk legjavát adva, szívvel-lélekkel valóban szolgáltak Isten dicsőségére. A jubieumi hét alkalmával minden este istentisztelet volt, amelyen igen ügyesen és jól összeállított sorozatban a templom egyes részeihez (ke- resztelőkút, szószék, oltár, kórus), illetve ezek szerepéhez és mondanivalójához (keresztség, igehirdetés, bünbocsánat, liturgia, éneklő gyülekezet) kapcsolódott az igehirdetés. Az alapkőletétel tulajdonképpeni jubileumi napján, június 6-án D. De- zséry László püspök látogatta meg a gyülekezetei és szolgált a híveknek igehirdetéssel, bűn, bűnhődé®, bűnbocsánat címmel. Kívánjuk a gyülekezetnek, hogy az ezen a héten elhangzott igehirdetések és az együtt eltöltött esték építsék a hívek hitét, erősítsék egyházszeretetüket és gazdagítsák őket a Krisztus ismeretében. Juhász Géza GYÜLEKEZETI HÍREK A GYÖR-SOPRONI Egyházmegye lelkészi munkaközösségének győri körzete június 4-én Győrött tartotta ülését. Igehirdetéssel szolgált Kiss Jenő és Hubert István lelkész. Az összejövetelen első ízben vett részt a győri gyülekezet előző napon beiktatott lelkésze: Bácsi Sándor püspökhelyettes. A NÓGRÁDI Egyházmegye lelkészi munkaközössége május 30-án tartotta május havi ülését. Igehirdetéssel és előadással szolgált: Gartal István espereshelyettes, Kovács Gyula, Rónay Zoltán, Kühn Ernő. Harmati Béla és Garami Lajos lelkész. A BORSOD-HEVESI Egyházmegye lelkészi munkaközössége május 28—29-én Miskolcon ülést tartott, ahol megvitatták a gyülekezetek arányosításának kérdését. Előadást, illetve írásmagyarázatot tartott: Vi- rágh Gyula esperes. Terei Endre, Pásztor Pál, Moravcsik Sándor lelkész és Simonfay Ferenc segédlelkész. A MÁTRASZENTISTVÁNI egyházkerületi üdülő az iskolai szünet alatt gyermeküdültetést szervez. Érdeklődni lehet: Rédey Pál igazgatónál, Vili., Puskin u. 12. Tel.: 138-656, vagy Péter Lajos pénztárosnál, VIII., Üllői út 24. Tel.: 130-886. A CEGLÉDI gyülekezetben szolgált június 10-én Kiszely Sándor rákoskeresztúri segédlelkész és a rákoskeresztúri gyülekezet énekkara. A gyülekezeti est offertóriuma a ceglédi templom megújításának céljára szolgált. OROSHÁZÁRA helyezte D. Dezsé- ry László püspök az Északi Egyház- kerületből átvett Teleky Béla volt balfi segédlelkészt. TISZAFÖLDVÁRRA helyezte szolgálattételre D. Dezséry László püspök az Északi Egyházkerületből átvett Magassy Sándor volt miskolci segédlelkészt. MISKOLCRA helyezte D. dr. Vető Lajos püspök a Déli Egyházkerületből átvett Schreiner Vilmos volt rákospalotai segédlelkészt. Egyházfit és pénzbeszedőt keres a Pest- erzsébeti evangélikus egyházközség. Érdeklődni lehet: Lelkészi Hivatal, XX., Ady Endre u. 89. Otthont keresek. Egyedül maradt értelmiségit lelkiismeretesen gondoznék. Cím a kiadóhivatalban. Kórusművek A Budai Egyházmegye kórusmü pályázatának díjnyertes művei Kapi Králik Jenő: A 98 zsoltár 5.— Endre Béla: Ne hagyj elesnem 3.50 Gárdonyi Zoltán: Énekeljetek az Urnák 2.50 Evangélikus Egyetemes Sajtó- osztály, Budapest, VIII., Puskin u. 12. Csekkszámla szám: 220.278 L’rdekes megfigyelni, hogy milyen mozdulatokkal és mennyire más arccal számlálják a pénzt az emberek. A bankpénztáros ideges és gépies mozdulatokkal, fáradt és unott arccal számlálja végig a vaskos bankjegy-kötegeket. Sem testét, sem lelkét nem érdekli az idegen pénz. A zsugori uzsorás mohón, a ragadozó ujjaival rakja egymás tetejébe a pénz papírjait. Szemeiben a gyűjtés vad szenvedélye ég. Kezében minden pénzdarab egy sátáni tégla: gondolatban már építi velük a maga önzésének pokoli palotáját. Ahogy Lk 15, 8—10-ben a szegény asszony megszámlálja este a tíz drachmáját, az valóságos szertartás. Lassan kiveszi a ládafiából... kirakja az asztalra ... Hosszan elnézi, megsimogatja, szereti őket. Nem csoda, hiszen mindegyiket külön ismeri. Mindegyiknek története van a számára. A tenyerébe veszi az egyiket és felsóhajt: — ezért milyen sokáig dolgoztam: Fölemel egy másikat: — ez külön verítéknek és virrasztásnak a gyümölcse, hány éjszaka mostam érte ... Fölemel egy harmadikat és egy könnycsepp hull le a pénz arcára: — ezt a fiam küldte ... Boldog álmodozásába egyszer csak belevág a rémület. Szörnyű tragédia tátong az asztal fölött: egy drachma hiányzik. Hova lett? A szegény asz- szony házában, a gyertya is nagy vagyon. Talán többe is kerül, mint a drachma. De ő most semmit sem sajnál. Fáradt, öreg és beteg testével lehajol, minden zugot megnéz és nem nyugszik, amíg meg nem találja. Amikor felveszi a poros sarokból az elgurult drachmát, az örömtől olyan hangosan dobog a szíve, hogy ez a szívdobbanás szinte hallatszik a szobában. A könnyeivel mossa le róla a port, a kötényével megtörd és kirohan a szomszédokhoz, hogy elújságolja nekik ezt a számára most a legnagyobb világtörténelmi eseményt, hogy megtalálta a drachmát, amelyik elveszett. T sten pénzei vagyunk mindnyájan emberek és Isten úgy néz reánk, annyi szeretettel mint a szegény asz- szony a drachmáira. Érték és öröm vagyunk számára. Szeret minket. Szeret minket először azért, mert az Ö képét hordozzuk. Isten sok szépet teremtett: rózsát és gerlicét, liliomot és madárdalt, csillagot és napsugarat, arcvonásait és lelkét mégis az emberre bízta, hogy ő hordozza végig tisztán a világon. Hogyne szeretne hát, amikor önmagát látja bennünk. Szeret azután azért is, mert ismer minket. Nem Isten csordája vagyunk, hanem a családja. Szeret azután azért is, mert nem szűnik meg egy pillanatra sem dolgozni értünk. Hányszor kellett közbelépnie, amikor veszélybe került a kenyerünk, az örömünk és az életünk. Mégis milyen sokszor Isten elgurult pénzei vagyunk. Minden hiba és minden vétek ködös és homályos porréteg rajtunk, minden bűn fekete folt, ami eltakarja rajtunk Isten arcvonásait. Miért csodálkozik valaki, hogy homályban él, amikor Isten szerető közelségéből a bűn sötét sarkába került az élete. Mit érezhet ilyenkor az Isten, amikor valaki hiányzik a közeléből, amikor valaki elvész, elhomályosodik és elveszti értékét. Mit érezhet atyai szive, amikor látja azt a mostoha sorsot, amit magunk választunk magunknak, Isten napfénye helyett az emberi árvaság poros magányát és halott mozdulatlanságát. isten szeretete azonban sohasem ■*- nyugszik bele az elgurult drachma sorsába. Isten nem tud lemondani rólunk. Szeretete nem akarja tudomásul venni, hogy kárhozatos köny- nyelműségünkben annyiszor rácsapjuk Isten szívére az ajtót. — Isten keres és hívogat minket. Fénnyel és vesszővel, harangszóval és halállal egy életen át. A Golgotán meggyűj- totta a legszentebb gyertyát, a legdrágább oltári lángot a kereszt oltárán, hogy a világ minden bűnös szívét bevilágítsa. Engedte kiontani egyetlen Fiának, Jézusnak a vérét, hogy ha valahol a világ valamelyik sarkában egy bűnös szívet megtalál, akkor ezzel a vérrel megtisztítsa, magáénak mondhassa és újra visz- szaadhassa az élet .és az örökkévalóság legszebb álmainak. Isten hívogató igéje sokszor így szed össze minket, elgurult drachmákat az Ö kezébe. Most is így vagyunk ott egy marék beszennyezett pénz, amit Isten keze a bűn homályos sarkaiból szeretettel felemelt, így, ahogy vagyunk, semmit sem érünk. De Isten a kereszt alá akar tartani, hogy megtisztítva visszaadhasson a világnak. — Aki Isten tenyerén marad és így kerül el a kereszthez, a tisztító vérhez, az mindig visszakerül az élet asztalára. Belőle öröm születik az Égben és boldogság a földön. Aki kihullik Isten kezéből, az visszakerül a halott homályba. Friedrich Lajos A SZOVJETUNIÓ protestáns egyházai országos szövetségének lapja, a Bratszkij Vesztnyik foglalkozik azokkal a megbeszélésekkel, amelyeket J. Zsitkov és N. Levidantov, a szövetség képviselői Angliában G. Fisher canterbury érsekkel és G. Bell chichesteri püspökkel az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban folytattak. A szövetség tanácsa a delegátusok jelentései alapján — mondja a jelentés — foglalkozott annak a lehetőségnek a megvizsgálásával, hogy a Szovjetunió baptista és általában protestáns egyházai kérjék-e felvételüket az Egyházak Világtanácsába. KORALKÖNYV II. kötet, a Keresztyén Énekes- könyv Üj Részének dallamai. Ára: 65.— Ft. D ŰLŐŰTON. ét férfi találkozik egymással a dűlőúton. Maga az út keskeny, alig fér el rajta hordáskor a megrakott szekér. A kocsinyomok között mégis van egy kitaposott rész: ez a gyalogjárók útja. Keskeny az út, nagy a határ és mégis alig lehet látni valamit a sík vidékből. Különösen az alacsony embereknek, mint amilyen Homoki Lajos bácsi. De ha a bajusz és az arcot végigszántó barázdák után számítanák a magasságot, akkor Lajos bácsi óriás lenne az emberek között. A nap már csak kacsingat a reánézők szemébe, elfáradt: lehunyja szemét. A mezők örök hangyái: a kapáló, kaszáló emberek abbahagyják a munkájukat és elindulnak hazafelé, ahol az asszony már várja őket jó meleg vacsorával. Homoki Lajos is végignéz kis földje kuko- rlcavetésén és rettenetes bajusza alatt dör- mögi: — A holnapi nap még rámegy — s ráemeli szemét a gaz között kikandikáló apró levélkékre. Kapájáról fadarabbal lekotorja a reáragadt agyagos sarat, a sor végén felveszi tarisznyáját, amiben kihozta az anyjuk által elkészített ebédjét. Magára teríti foltozott kabátját, vállára veti kapáját és görnyedt háttal elindul a falu felé. — Hiába, nem sokáig bírom már — sóhaj- toz és dünnyög magában. — Hatvanhárom tvvel nehéz már egész nap kapálni. Valami könnyebb munkát még bírnék, de a kukoricakapálás már nem megy! Na, ne morogj, öreg Homoki — csitítja saját magát. — így csinálták ezt mindig a parasztok. Amikor meg tudtak kapaszkodni a kapanyélben, akkor elkezdték a kapálást. És igazában akkor halt meg a parasztember, amikor már nem bírta az iramot a fiatalokkal. Lehetne ez másként? — kérdezi önmagától. — Nem! — adja meg a feleletre a választ. Csontos kezével megtörli homlokát, a kapát áthelyezi a másik vállára és fejét a földre- szegezve húzza a bakancsba dagadt lábát a mellette megvénült anyjuk és a konyha megtérített asztala felé. Az esti szellő pedig csodálatos melódiákat játszik a zöldelő búzatengerrel, mert a keskeny dűlőutat búzatáblák veszik közre, mintha őrködnének az út homokja felett. Zöld a határ. A kalászba szökkenő szárak oly magasak, hogy a napokban a kis Lajcsi, a kanászék Lajcsija, beleszaladt és hiába ágaskodott, nem látszott ki még a kopasz kis feje sem. Pedig Lajcsi ugyan büszke arra, hogy ő a legmagasabb gyerek a második osztályban. Nagy, erős a búza szára és bő termést ígér a lassan virágzásba induló kalásza. Igaz, a dűlőút végén, ahol a kocsik és emberek felkapaszkodnak a köves útra, ott elsárgult a sok esőtől. De ez csak úgy tűnik az errejárók- nak, mint a végtelen óceánban a parányi sziget. A magával vitatkozó Homoki Lajos látta ezt a földet frissen szántva, látta a vetőgépek húzta különös csíkokat, látta az első hó alól kikandikáló zöld levélkéket és napról napra látja, hogy milyen szépen fejlődik a téli kenyérnek való. Ma már nem meri magát a búzatáblához mérni, mint nemrég tette. Esténként mindig újságolta: a komáék vetése már a bokámig ér. Nemsokára már így kellett vallomást tennie: a közös búzája már a térdemig ér. Ma már elveszne a zöld tengerben. Érzi, hogy a fiatal élet túlnőtt az ő mindig jobban hajló vállán. Nekik nincs vetésük, mert kicsi a föld, elég rossz is, messze is esik a falutól. Igájuk nincs. Olyan »épphogyélö« paraszt- ember Homoki Lajos. köves útról most fordult be egy ember... Járásáról látszik, hogy jól benne jár a hatvanban. Vékony, kiszáradt az egész ember. Semmi szerszám nincs nála, ami ilyenkor nyár elején furcsa a paraszti szem számára. Menésén észre lehet venni, hogy nincs elfáradva a napi munkától. Tempósan megy és léptei után a puha homok mély nyomokat hagy. Fejét jobbra-balra fordítva nézi a gabonaföldeket. Napbarnított arcán meglátszik a megelégedés. A dűlőút közepetáján, a kétoldalt hullámzó búzatenger közepén találkozik össze a két legénykori cimbora: Homoki Lajos és Kemény János. — Adj Isten, Lajos koma — köszön a magasabbik és pihentebb, megbillentve zsíros kalapja szélét és nyújtja kezét. — Adj Isten — fogadja el a köszöntést a másik és a karjába szorult erővel megszorítja a feléjenyújtott kérges tenyeret. — Elfáradtál-é? — Nem virágot szedtem egész nap! — szól vissza nem minden gúny nélkül. — Talán ne- köd már nem kell dolgozni, olyan úr lettél? — kontráz vissza az előbbi kérdésre. A másik mintha nem hallotta volna a neki- szegeződő kérdést. Fél lépést előrelép és így oldalról szemléli Homoki Lajost és a mögötte elterülő búzatáblát. — Gyújtsunk rá. Jól esik ilyenkor a dohány — mondja és máris nyúl a napszítt kabátzsebbe és kivesz egy összegyűrt Kossuth- csomagot. Megkínálja a kapáját még mindig a vállán tartó barátját. — Vegyél! — biztatja a rágyújtásra. Ez már a beszélgetés jele. Valamit akar ez mondani, gondolja magában Homoki és leteszi a válláról a kapát. Pedig sietne haza, mert már jól esne a padkára leülni. — Nem köll! — utasítja vissza a feléjenyújtott kossuthos csomagot. — Én már csak pipálok, mint régen. — mondja büszkeséggel. De a pipára való rágyújtás körülményes munka. Végül is tüzet csihol a sárgaréz gyújtóból. A másik is meggyújtja a cigarettáját és feledve a napi munka nehézségét, vígan füstöl a két öreg. — Szép ez a búza — állapítja meg Kemény bácsi. — Kié ez a tábla itt jobbról? — A Borsodi komáé. Jó termés ígérkezik gabonából. A tiétek sem csúnya. — Megadtunk neki mindent, amire csak szüksége volt. Lesz dolguk a fiataloknak, míg levágják. — Tán neköd nem kell segíteni? — kap a szón Homoki. — Az aratásban nem is. Nem bírják már azt az én lábaim. Kiöregedtem én már abból. Tán te még szoktál? — Aratni azt nem, mert nincs mit — sóhajtja fejét lehajtva és mélyet szív a pipából. Egyet-kettőt fújnak a füstből, majd ismét Kemény János veszi át a szót. — Hányadikban jársz már Lajos? — Bizony már a hatvanharmadikban — vallja be korát minden szégyenkezés nélkül. — Nehéz lehet már ilyen korban a kapanyél, Mit dolgoztál ma? — Kukoricát kapáltam. De még maradt holnapra is. — Annyi van? — Nincs sok, csak már nem bírom olyan gyorsan. Lassabban megy. Ügy érzem, öregszem. — Látod Lajos, nekem nem kell kapálni. Én se bírnám már nagyon. Elég megkaparni a háztájimat is. Utolért bennünket a kor — mondja és feljebb tolja a homlokán a kalapját, majd igy folytatja tovább: — Három évvel ezelőtt, amikor az unokám bevitt a közösbe, azt hittem, hogy éhen fogok veszni. Mert éreztem, hogy nem bírom már az iramot. Nem az én koromnak való a verseny. Nem is kívánták el, hogy kapát fogjak. Én lettem a baromfi-gondozó. Egész nap otthon vagyok a ház körül és etetem a kis csirkéket. Igaz, női munka, de legalább nem kell szégyenkeznem az öregségem miatt a fiatalok előtt. A Marissal, a feleségemmel, együtt dolgozunk. Tavaly is szépen kerestünk. — Egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja: — És bizony megbecsülnek. Mielőtt valamilyen munkába kezdenének, mindig megkérdeznek: János bácsi, mikor és hogyan kezdjük el? Jó lesz így vagy úgy?! — Mélyet szív a cigarettából, majd ledobja és eltapossa. — Hm. — ennyi az egész, amit Homoki Lajos hangosan válaszol. De magában ilyeneket gondol: Aztán befogadnának engem is? Nem zavarnának el azzal, hogy elég egy csoportban egy öreg is? Mit tudnék én csinálni ott? — kérdi magától gondolkodva s felemeli kapáját. Gyorsan kezet nyújt, majd elindulnak ellenkező irányban. Kemény János megy kifelé és mintha sötétbevesző alakja megnövelné a búzatáblák szélét. Homoki Lajos pedig egyik kezével a kapáját fogva, a másik kezével pipáját áttolja rossz fogai közt a másik oldalra és megy a két búzatábla között hazafelé. — Meg kéne próbálni. Hátha igaza van ennek a Jánosnak. Soha sem hazudott — töpreng a hallottakon. Kis alakja belevész a dűlőút sötétjébe. A búzatáblák pedig fejükkel választ adnak a feltett kérdésre: igen-t bólogatnak. Karner Ágoston /
