Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-04-22 / 17. szám

4

EVANGÉLIKUS ÉLET

Bodrog Miklós:

AZ „ÉLET ISKOLÁJA”

Azt mondják, hogy itt sokat tanulunk.

Am legyen. S hadd tegyem hozzá gyorsan: mégis többet tanítunk — mást azzal, amit teszünk, önmagunkat meg úgy, ahogy hatni hagyjuk magunkra azt, amit mások cselekednek.

A rossz példát nemcsak követni lehet — undorodni tőle különb lehetőség, s miután vétettek ellenünk, rajtunk áll, hogy rosszal, vagy jóval fizetünk meg érte. Ugyanazt a leckét mily sokféleképpen lehet »megtanulni«, mert hiszen magunknak magyarázzuk, s így a mi felelősségünk, amire jutottunk. A gonosz azt vonzza ellenállhatatlanul, aki szívében titkon immár igent felelt hívására.

Tönkretett »az élet«? Te vagy az az élet, mivel szélmálltál, s nem edződtél acéllá!

fiz árvízkárosultak javára adott gyülekezeti offertóriumok

Az Egyházegyetem pénztárába 1956. április 16-ig — a legutóbbi számunkban közzétett oi'fertóriuniokon kívül — a következő gyülekezeti offer- tor iumok érkeztek az árvízkárosultak javára.

Minek örüljünk?

Az Északi Egyházkerületből:

Abaújszántó 67,80, Ágfalva 153.80, Alsóság 176,—, Bakonyszombathely 410,—, Balf 135,—, Beled 250,85, Bezi-Énese 33,—, Baltik Pálné 4,—, Bánk 150,—, Bér 77,30, Balatonszárszó 325,—, Csillaghegy 103,05, Csab- di 100,—, Csákvár 36,60, Celldömölfc

759.29, Csögle 60,90, Délszabolcs 638,05, Esztergom-Dorog 92,—, Egyházasdengeleg 160,— Farád 264,40, Felpéc 248,—, Fehérvárcsurgó 24,70, Győr 998,25, Galgaguta

94,50, Gérce 87,—, Gecse 118,—, Hejő- csaba 15,—, Hemádvécse 77,— Hánta-Ászár 92,50, Kisvárda 78,—, Kölese 265,60, Kemenesmihályfa 100,—, Körmend 210,—, Kerta 271,—, Kővágóőrs 133,—, Lajoskomárom 473,—, Lébány 147,80, Luciáivá 600,—, Lovászpatona 120,—, Miskolc 222,— Magyarfalva 23,20 Malomsok 50,—, Mosonmagyaróvár 201,—, Meszksn 75,—, Marcalgergelyi

246.30, Nagybörzsöny 86,20, Nagybarát 138,10, Nemeskér 97,—, Nagygeresd 79,—, Nagysimonyi 330,—, Nemescsó 230,—, Ne- meskolta 150,—, Nagyvázsony 15,—, Óbuda 242,—, Ösagárd 60,—, Ostffy- asszonyfa 60,—, Örimagyarosd 85,—, Őriszentpéter 43,—, Olcsva 135,—, Putnok 77,—, Rajka 60,—, Répcelak- Csánig 260,—, Sajókaza 67,—, Sátoraljaújhely 89,—, Sur 407,—, Sop- ronbánfalva 415,—, Salgótarján 200,—, Sárvár 202,—, Sikátor 250,—, Somlószöllős 108,50, Szentendre 206,—, Szák 330,—, Szend

151,—, Szakony 243,—, Szilsárkány 157,—, Szécsény 252,—, Szügy 350,—, Szentgotthárd 99,—, Szombathely 40,—, Tapolca 100,—, Tállya 68,60, Tokaj 16,50, Tárnokréti 105,—, Tét 215,—,Vadosfa 275,—, Vönöck 125,—, Vanyola 135—, Zsédeny 50,—, Zala- galsa 70,40.

A Déli Egyházkerületből:

Ambrózfalva 215,—, Aszód 260,—, Alsónána-Bátaapáti 45,—, Békés

50,—, Baja 60,—, Bp. Pestlőrinc 206,—, Rákoskeresztúr 390,—, Barcs

72,50, Barlahida 80,—, Bábonymegyer 86,05, Bikács 54,;—, Bonyhád 544,95, Csanádapáca 50,—, Csorvás 100,—, Cegléd 250,—, Csurgó 40,—, Duna- földvár 75,—, Egyházaskozár 57,60, Fót 940,50, Felsőnána 32,10, Galga- györk 75,—, Gödöllő 134,—, Gyón 274,94, Gyékényes 52,—, Harta 732,20, Hidas 131,80, Iharosberény 410,—, Kaposvár 220,—, Keszőhideg- kút 166,—, Kéty 40,—, Kismányok- Váralja 104,—, Mezöberóny I. 170,—, Mezőberény II. 1600,—, Mezőhegyes 58,90, Maglód 178,—, Mogyoród 170,—, Mágócs-Mekényes 100,—,

Majos-Mucsfa 175,—, Nagybán- hegyes 100,—, Nagylak 70,—, Nagy- mágócs 67,30, Penc, 294,—, Péteri 174,—, Szarvas-Üj templom 792,65, Szarvas-Ótemplom 427,25, Szentetor- nya 50,—, Somogydöröcske 34,10, Pátró 120,—, Surd 160,—, Szeghalom 100,—, Tab 733,40, Tab-Tor- vaji misszió 98,—, Vácegres 29,—, Vése 104,50, Zalaegerszeg 172,20, Zalaistvánd 260,—.

XuiUet ipazi is a Uauús tws&SKtyÚAdttU

Az igazán hívők mindig azt gondolják, (még) nem hisznek. Ezért aztán küzdenek, viaskodnak, kutatnak, igyekeznek és fáradnak szünet nélkül, hogy a hitet elnyerjék és megnöveljék. Épp úgy, ahogyan a jó és hozzáértő mesterek, is meglátják, észreveszik mindig, hogy munkájukban valami hiányosság, sőt sok hiba van. A kontárok azonban azt vélik, semmi hiba sincs bennük, minden igazán tökéletes, amit csak tesznek és készítenek.

A hamis keresztyének, akik az evangéliummal dicsekszenek, de mégsem hoznak semmilyen jó gyümölcsöt, az esőden felhőkhöz hasonlítanak, melyek az egész eget beborítják, homályt és sötétséget támasztanak, de mégsem hull belőlük eső, hogy megtermékenyítse a földet. Sok keresztyén ugyanígy nagy kegyességet színlel; de hiányzik onnan az Istenbe vetett hit és a szeretet a felebarát iránt.

Akik a Szentlélekkel dicsekszenek és különleges kinyilatkoztatás és álmok után törekszenek, azok hitetlenül megvetik Istent. Mert hiszen nem érik be Isten igéjével s nem elégednek meg vele. Lelki dolgokban sem nem kívánok, sem nem keresek niás kinyilatkoztatást vagy álmokat. Előttem a világos ige, egyedül emellett maradok! Szent Pál is erre int és tanít: hozzá szabjuk magunkat és hozzá ragaszkodjunk, mégha mennybéli angyal tanítana is valami mást (Gál 1,8). Világi és külső dolgokban el tudok fogadni prófétákat, akik szólnak és prófétáinak jövőbeli dolgokról, hogyan is lesz majd, Isten haragjáról stb. Lelki dolgokban azonban, vagyis ami az üdvösséget illeti, egyedül a jászolnál maradok, Jézus Krisztusban hiszek, aki a Szűztől született, szenvedett, megfeszíttetett és meghalt stb. énértem.

Azt kérdezik, hogyan lesz istenfélővé az ember. A kolduló barát í gy szól: »Húzz magadra szürke kámzsát, viselj derekadon kötelet és nyí- rasd le hajadat!« A prédikáló szerzetes azt mondja: »Végy föl fekete csuklyát!« Egy pápista: »Tedd ezt vagy azt a jócselekedetet, hallgass misét, imádkozz, bőjtölj, adj alamizsnát stb.« Mindegyik azt mondja, amiről gondolja, hogy általa üdvözölhet. A keresztyén azonban ezt mondja: »Egyedül a Krisztusban való hit által leszel kegyessé, igazzá és boldoggá, csupán kegyelemből, minden jócselekedeted és érdemed nélkül!«

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. Vili.. Puskin-u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel:

D. Dezsérv László szerkesztő. Előfizetési árak:

Egy hóra 5.— Ft. negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft. egész évre 60.— Ft. Csekkszámla: 20.412—VIII.

10 000 példányban nyomatott________

2-561827. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)

Sok keresztyén ember úgy vélekedik a keresztyénségről, hogy az az örömtelenség vallása. Éppen a Jézus Krisztust, az ö követését, a hitet komolyan vevőkben él az a gondolat, hogy a Szentlélek-Istennek való odaszánás egyet jelent valami bánatos, borongós élettel, sok lemondással, sok mindentől való elfordulással, sok önmegtartóztatással. Az ilyenek másképpen nem is tudják elképzelni a keresztyén embert, csak úgy, mint aki állandóan fejét lehajtva jár, messziről látszik rajta aa alázat, a bűnei felett való bán- ieódás. Az ilyenek halálosan komolyan meg vannak arról győződve, hogy Jézus Krisztus határozottan követeli övéitől és keresztyén életükből az öröm száműzését. Tízért szerintük egyenlőségjelet lehet tenni a keresztyén élet és az örömtelenség közé. De minek is örülhetünk? — kérdezik sokan. Annak, hogy Jézus Krisztusnak annyit kellett szenvednie értünk? Annak, hogy annyi a bűn és a bűnös ember a világon? Annak, hogy olyan kevesen fogadják be Jézust? Annak, hogy e világ ura, a sátán oly sokszor diadalmaskodik? Mindezek felett csak bánkódni és szomorkodni lehet, de örülni nem.

Mindez igaz, de csak egyik fele az igazságnak. Sőt a kisebbik, vérszegényebb fele. Mert evvel a féligazsággal sok keresztyén ember leegyszerűsíti és megszegényíti Jézus munkájának lényegét, a keresztyén életnek a bűnbocsánatból kapott örömét. Mert mindevvel szemben az az igaz, hogy

a keresztyénség az öröm vallása. Az az igaz, hogy az egyenlőségjelet a keresztyénség és az öröm közé tehetjük.

Az az igaz, hogy a bánkódó, lemondó szomorúság természetellenes következménye a Jézus követésének, míg az öröm természetes következményként jelenik meg a keresztyén életben. Aki nem így látja, annak bibliájából »hiányzik« az a sok igehely — de különösen Gál 5, 22 —, amelyben éppen a keresztyén élet jellemzőjeként állítja elénk Istennek igéje az örömöt.

Miért örülhetünk? Miért igaz Gál 5, 22-nek az a megállapítása, hogy a Léleknek gyümölcse a szeretet, bél;esség, szívesség, jóság és a többi között az öröm is?

Örömünk alapja és forrása Istennek cselekvő szeretete. Az a cselekedet, amelyik mindig túléli, legyőzi azokat, melyeknek következménye a szomorúság.

A keresztyén ember, éppen azért, mert hisz Istenben és mert állandóan hallja a bűnbocsánat evangéliumának hirdetését — nem is lehet más, mint örvendező ember. Valami túláradó öröm tölti el a keresztyén ember szívét. Örvendezik afelett, hogy Isten szeretetéből megváltott ember. I

Minek örüljünk? — Eszembe jut egy középiskoláskori emlékem. Egyik osztálytársam arcán állandóan torz mosoly ült. Egyszer megkérdeztem tőle: Minek örülsz? Örül az életnek

— válaszolta meg kérdésemet gúnyosan egy másik. A keresztyén élet nem az értelmetlen torz mosolygás öröme, de a »Minek örüljünk?«

— kérdésre igaz feleletünk: örülünk az életnek, Isten ajándékának. Ez pedig azt jelenti, hogy a mi örömünk nem elméleti, hanem olyan örvendezés, aminek tárgya van.

Az Isten irántunk megmutatkozó szeretetének konkrét valósága van: az az emberi élet, amelyben Ö elhalmoz bennünket minden jóval és széppel,

Az öröm annak meglátása, hogy a mi Istenünk olyan gondot viselő, velünk törődő Isten, aki az üdvösség ajándékozásán kívül, vagy avval együtt, szolgáltat nekünk .sok más örömöt. A mi Istenünk olyan Isten, akiről — Lutherral együtt — vallhatjuk az első hitágazatban, hogy Ö ad nekünk mindent — ételt, italt, gazdaságot, feleséget, gyermeket stb.

— aminek örülhetünk. Éppen ezért

az örömfelen élet az Ö ajándékainak a megvetése, semmibevevése. Az örvendező élet pedig bizonyosság arról, hogy mi látjuk Isten gondoskodó kezét életünkben.

Minek örüljünk? — kérdezi sok keresztyén hitetlenül, lemondóan. Miért akarja sok ember elhitetni magával, hogy nincs okunk az örömre? Van minek örülni! Az üdvösség ígérete feletti örvendezésen kívül is. Gyermekednek a születése ugye nagy öröm? Mikor szerelmes lettél, az ugye a nagy örvendezés ideje volt? Mikor láthatod a magad előrehaladását, gyermeked fejlődését, ugye nagy öröm az? Mikor tapasztalhatod azt, hogy az emberek munkájának a gyümölcse a te életed szebbé, jobbá tételéért van, ugye nagy öröm az? Mikor magad is hozzájárulhatsz tehetségeddel munkáddal ahhoz, hogy embertársaid, a világ élete rendezettebbé, békésebbé legyen, ugye az örvendezés ideje az? Lépten-nyomon megláthatod, sőt magad is munkálhatod az örvendezést. így lesz értelmetlen mosoly, vagy hamis szomorúság helyett egész életünk az igazi örvendezés idejévé.

Az örömnek az a jellemzője, hogy nem tudunk róla hallgatni. Éppen ezért

az öröm közelebb hozza az embert az emberhez, eggyé teszi őket. A másokkal megosztott öröm közösségbe teremt bele,

megszüntet ellentéteket, testvérré, felebaráttá teszi az embereket.

Miért örüljünk? — Azért, mert Isten így akarja és mert ezt munkálja. — Minek örüljünk? — Annak az életnek, amit Isten kegyelméből kaptunk.

Juhász Géza

Az április 7-ig befolyt óffertórium összesen 31 348,43 Ft.

A Déli Egyházkerület április 7—16-ig összesen 12 186,94 Ft.

Az Északi Egyházkerület április 7—16-ig összesen

_____15 842,19 Fi.

Áp

rilis 16-ig összesen: 59 377,56 Ft.

AZ UTOLSÓ NAPSUGÁR

írta: VIDOR MIKLÓS

agyogott, tündöklőit a júniusi égen a nap arany-vörös korongja, ontotta a tüzes, perzselő fényt. Mintha a nyár minden hevét egyszerre akarná a földekre szórni, sárguljanak a gabonatáblák és teljenek meg cukorral a nehéz szőlőgerezdek. Csupa csillámos arany lett a világ.

Csak az erdőr.-mezőn járó emberek tudják, hogy ez a zuhatagos, izzó napragyogás rendszerint vihart jelent. Valahol az ég aljában közelednek már ilyenkor az esővel bélelt, haragos fellegek, hogy elnyeljék a magasság fényét, melegét,

Most is így volt. A nap tűzött még forrón, de innen is, onnan is előkúsztak már a megvastagodott szürke felhők, hogy elfoglalják tőle az égi birodalmat. Hiába hajigálta magából két marokkal a sugarat, egyre szűkült körülötte a kékség, aztán már ölelésnyi kis udvar ha maradt s végül összezárult az esőfelhők függönye, elfeketedett a szemhatár. Nem jutott át többé azon a vesztegzáron egyetlen hüvelyknyi világosság sem; megrekedt rajta az a legutolsó növendéksugár is, amelyet üzenetül küldött a földre az áldott nap.

A pici sugaracska tétován megtorpant, nem tudta hová legyen most hirtelen. Cikázott egyet ijedtében, megpördült a sarkán, de olyan aprócska volt még, olyan kurta a lába, hogy nem ugorhatott nagyot. Egy va- dóckedvű kamaszfelleg elkapta s gúnyos kacagással elinalt vele. Meg sem állott, míg oda nem ért a fellegek ködszakállú öregapjához s át nem adta neki:

— Ezt a szökevényt fogtam, nagyapó!

— Ügy? — förmedt rá a riadt kis sugárra a barázdáltarcú, vén viharfelleg. — Aztán hová igyekeztél?

— Le a földre! Eresszetek el, kérlek! — villantotta meg tekintetéi a növendék sugár.

— Az emberek közé, mi? — kacagott egy mennydörgőset a komor felleg. — Csakhogy abból nem eszel, hékás! Az emberekkel most nekünk van dolgunk! Nyakuk közé cstsrdítünk egy kicsit, jeges orkán váló nekik, nem napfény-simogatás! — s mindjárt kiadta a parancsolatot a körébe gyűlt unokáknak, hogy vessék tömlőébe ezt a lázadó napsugarat, amért ellenkezni mert velük.

Ügy is történt. Nehéz rácsok mögé zárták a pici sugarat, ki se láthatott onnét. Feketébe öltözött előtte a világ, elveszett az ég kékje, testvéreinek szivárványos ragyogása, szülőanyja vörösarany köntöse, a messzi föld erdeinek zöld koronája. Egymagában sír- dogált az éltévedt napsugár a tömlöc fenekén.

— Jaj, jaj, édesanyám! Miért nem tudtál előbb kibocsátani öledből, hogy én is elérjek oda, ahová a fivéreim, nővéreim! Vagy vigyáztál volna rám jobban s el se eresztettél volna! Mire jutok most már a fellegek rabságában?

Odakünn pedig tombolt a vihar, rázendítettek a komisz szelek, tépkedték a bokrok leveleit, hujjáztak a didergő kertek fölött, kurjongattak kedvükre. S a felhők csak segítettek nekik: velük együtt rontottak neki a mezőnek, öntötték az esőt a világra, haragosan rázták a mennyboltot s a hetykébbek még a sarkantyúikat is összecsapdosták, hogy villámok szikráztak ki a nyomán.

És amikor éppen nagyot cikázott egy ha- sadozó villám, élénk, kékszínű fényénél egy pillanatra körülnézhetett a vaksötétségben a foglyul ejtett napsugár is. Épp annyit vett csak észre, hogy egy hasadéknyi rés mégis maradt börtöne rácsán. Akkora talán, hogy a sóhajtása átsurranhat rajta. Megpróbálta gyorsan a kisujjával s a rács lazult egy parányit. Nemsokára az öklöcskéje is kifért. Az tán egyszerre csak ő maga is.

Huss! Elinalt a sugárka a mérgesen topogó, dohogó felhőstrázsa háta mögött. Annak az volt most a gondja, hogy míg társai kedvükre kirugdalhatják magukból szilajsá- gukat, neki ezt a hüvelykmatyit kell itt őrizgetnie. Észre sem vette, hogy a rab már messze jár.

Ahogy csak tellett tőle, úgy iszkolt__ a pi- rinyó sugár, el a vad, dühösképű felhők közeléből. Még maga sem tudta, hová meneküljön, de sejtette, hogy sok ideje nincsen. Ha itt marad, megintcsak galléronkapják s

most már aztán hét lakat alá csukatja a gonosz, vén felleg. Összehúzta magát s leste az égi csetepatét, amint a szelek, meg a felhők tombolnak. Váratlanul megint föllobbant valahol a villám. Idegen, gonosz fény, de mégis fény! Rokon a vaksötétség birodalmában, ahol mindenki más ellenség!

A pici sugár nekilódult s elrikkantotta magát:

— Villám bátyó! Kapj föl a hátadra!

— Gyere, öcskös! — szikrázta vissza a villám s azzal már száguldott is véle, át a felhők ólomburkán, végig a levegőégen, iszonyatos sebességgel.

— Hahó, bátyó! Hová tartunk? — kérdezte riadtan a cseppnyi sugár.

— Annak a szemtelen, magasbanyújtózó nyárfának ni! Ügy ledöntjük, híre se marad!

— De már én nem! — kiáltotta a kicsi sugár s leszökkent a villám hátáról. Sohase lett volna képes bántani a fákat. Nem ezt tanulta édesanyjától, a naptól.

S mikor a délceg nyárfa nagy robajlással lezúdult a földre, bizony meg is siratta szívből. Hanem a villám, a hetyke pattogó legény, hová lett? Az se volt már sehol: maga is belehalt a cudar ökölcsapásba, amellyel leterítette az árva fát.

Ott vesztegelt ég és föld között a fellegek rabságából szökött utolsó napsugár, egyesegyedül. Hová bújjon? Merre tartson? A dühöngő felhők mögötte maradtak, de odalenn a föld, akár a szétdúlt csatatér.

Virág kelyhe be nem fogadhatja: mind összezárultak a szirmok s rettegve hajladozik a szélben a sok gyönge szár, csak el ne törjön! A bokrokon patakzik a víz, ott se lenne maradása!

A város felé fordult. Talán az erős falak megvédik. Hiszen ott, az ablakok üvege mögött sápaidtarcú testvérek villognak! Oda siet!

Az ablakokból kiintettek a fények, volt ahol egész sor lámpa ragyogott. Közébük menjen talán? A kis sugárnak elszorult a

szive: hátha nem is fogadnák szívesen. Ahol annyian tündökölnek, mi szükség lenne az ő gyereklángjára?

Inkább olyan helyet keres, ahol egyetlen babszemnyi világosság viaskodik a homály- lyal! Nekiindult. Mind messzebbre került a város hatalmas palotáitól. Eső verte, szél kergette, de ő csak szállt kitartón, míg a nagy utcák elmaradtak s apró, földszintes viskók közé nem került. Ott aztán beleskelt az ablakokon.

Keresett valamit, maga sem értette pontosan, micsodát. Talán, ha nagyobbacska lett volna, sikerül kimondania is: meg akarta találni a dolgát ezen a világon. Amiért rabságon, szenvedésen, viharon át ide kellett érnie, hogy ott segítsen, ahol a legjobban várják.

És akkor észrevett egy szűk ablakocskát. Odabenn, a fehér ágyban sápadt kisgyerek feküdt. Nehezen kapkodta a levegőt s nagy, tárt szemében semmi élet. A kisasztalon egyetlen szál gyertya imbolygó lángja. Az ágynál fehérhajú, fáradt apóka lesi a kisgyerek minden mozdulatát. Csupa féltés és riadalom, csupa szeretet és reménytelenség.

A pici sugárban föltüzelt valami. Talán édesanyja, a melegítő nap búcsúölelésére emlékezett vissza, ahogy útjára bocsátotta. Már nem tétovázott. Sebes iramlással átszökkent az ablak esőmosta üvegén és benn termett a szobában. Csak úgy röptében hunyorított egyet biztatón a sötétséggel küszködő, vitéz gyertyalángocska fölé, aztán a beteg kisgyerek ködös szemében csillant föl. Érezte, ha rácsukódik a láztól elnehezedett pilla, vége az életének, ott hal meg ő is a soha többé ki nem nyíló szemhéj alatt. De akkor sem tehetett mást: meg kellett próbálnia, hátha az ő parányi világa lobbantja föl újra azt a nagy, nagy tükrös gyerekszempárt.

Végtelenül hosszú időnek tetszett, míg ott vergődött a seprős pillák árnyékában, aztán egyszerre csak újra kitágult előtte a világ.

A betegágynál őrködő apóka arcát is beragyogta valami. Lassan átragadt rá a gyermek révedező mosolygása. Hogyan is sejthette volna, mi történt? Csak azt látta, hogy az aggódva lesett szempárban újra fölsugár- zik az élet fénye.

<