Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-02-19 / 8. szám

% EVANGÉLIKUS ÉLET Péter János református püspök felszólalása az országgyűlés külpolitikai vitájában Az országgyűlés február 8-tól 11-ig tartó ülés­szakán meghallgatta, megvitatta és jóváhagyta a Mi­nisztertanács elnökének hazánk külpolitikai helyzeté­ről szóló beszámolóját, tárgyalta és megszavazta az idei költségvetést. Az országgyűlés a külpolitikai beszámolóval kap­csolatos határozatában jóváhagyta kormányunk kül­politikáját, amelynek célja a népek közötti békés együttműködés, a béke ügyének megszilárdítása. A magyar nép az elmúlt évtizedben saját kezébe vette sorsának intézését. Kormányunk külpolitikája éppen árra irányul, hogy elért eredményeinek védel­mét és továbbfejlődésünket biztosítsa. Kormányunk békepolitikája mögött cselekvő egységben áll ott népünk, mert történelmi évszázadok tanulságai, józan belátása, az élet szeretető mind arra tanít, hogy a haladásnak, a fejlődésnek az útja a béke útja. Ezért törekszik államunk a környező országok­kal és minden erre hajlandó állammal a békés együtt­élés megvalósítására. Egyházunk népe Isten igéjére figyelve felismerte, hogy azok között van a helye, akik a békét, a népek megértését és békés együttélését kí­vánják. Kérjük Istent, áldja meg népünket és a vi­lág népeit azzal, hogy győzelemre segítse azokat, akik a hidegháború megféltezésére, a megértésre és a bé­kére törekszenek. Az országgyűlés külpolitikai vitájában felszólalt Péter János református püspök is. Beszédéből néhány részletet az alábbiakban közlünk. A VILÁG különböző .tájain kö­zös hitben élő egyházakat hitük kö­zössége sajátos felelősségre kötele­zi a nemzetközi élet kérdéseiben. A keresztyén hitnek ebben a fele­lősségében kívánok a Miniszterta­nács elnöke beszámolójának néhány pontjával foglalkozni. A KORMÁNYFŐK genfi tár­gyalása és megállapodása új re­ményt adott a népeknek. Remény­séget arra, hogy vége a hideghábo­rúnak, az erőpolitikát felváltja a genfi szellem politikája, a támadó katonai tömbök helyére a kölcsönös megértés és a tárgyalások módszere lép. Ilyen reménnyel tekintettek a népek a külügyminiszterek genfi találkozója elé, de azt kellett ta­pasztalnunk, hogy a három nyugati külügyminiszter olyannak bizonyí­totta magát, mint aki lassítani, sőt megakadályozni akarja a népek re­ménységeinek beteljesedését. Ezt követően pedig nyugat felől a nyi­latkozatok és intézkedések egész sorozata olyan szándékokat tárt fel, melygket az Északamerikai Egye­sült Államok külügyminisztere meg is fogalmazott. A PRÁGAI tanácskozás és a Minisztertanács elnökének beszá­molója is a nemzetközi élet kedve­ző alakulásának jelei között sorolta fel azt a, tényt, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete jelentősen ha­ladt előre az egyetemesség felé az újabb 16 állam, köztük hazánk fel­vételével a szervezet tagjai közé. Erre az eredményre úgy tekintünk, mint ami nemcsak hazánk, hanem az Egyesült Nemzetek Szervezete és a népek békés együttélése javát is szolgálja. Az Egyesült Nemzetek Szervezete ezzel a döntésével elismerte, hogy hazánk társadalmi, politikai és gaz­dasági berendezkedése megfelel azoknak az alapelveknek, amelye­ket az Egyesült Nemzetek Szerve­zetének alapokmánya és az emberi jogokról szóló deklarációja kifejez. Ezzel maga az Egyesült Nemzetek Szervezetének a közgyűlése mondott ítéletet a hidegháború hamis hírve­rése felett, melyet megújulóan egyes nyugati körök folytatnak ellenünk. MI AZ EGYHÁZAKBAN is ta­pasztaltuk eddig is, most is, hogy Népköztársaságunk bel- és külpoli­tikája egyaránt megfelel a szabad­ság és emberiesség alapelveinek — világnézeti tekintetben is —, me­lyek az Egyesült Nemzetek Szer­vezetének alapokmányában és az emberi jogokról elfogadott deklará­ciójában kifejezésre jutnak. Erről az egyházak legilletékesebb testüle­téi számos alkalommal tettek bi­zonyságot. Az egyházak vonatkozá­sában Népköztársaságunk külpoliti­káját az jellemzi, hogy az elmúlt évek során is, amikor a nemzet­közi feszültség a mostaninál jelen­tősen élesebb volt, a magyarországi egyházak képviselői minden olyan nemzetközi egyházi találkozón részt vehettek, amelyet saját munkájuk szempontjából fontosnak tartottak és évről-évre vendégül láthatták azokat az egyházi vezetőket, akik­nek látogatását az egyházak együtt­működése szempontjából szükséges­nek ítélték. Péter püspök ezután utalt azokra a korlátozásokra és zaklatásokra, amelyek másfél évvel ezelőtt az Egyházak Világtanácsa evanstoni nagygyűlésén részt vett magyar pro­testáns delegációt érték, majd így folytatta: A zaklatásnak ezekre az akcióira azzal feleltünk ott a nagygyűlésen, hogy az Egyházak Viíágtanácsa központi bizottságát meghívtuk Magyarországra. Bár már akkor nyomban hangot adtak amerikai egyházi képviselők annak az aggo­dalmuknak, hogy vajon nem nehe­zíti-e, vagy éppen akadályozza-e meg az Egyesült Államok kormánya az Egyházak Világtanácsa központi bizottsági ülésének magyarországi megtartását azzal, hogy a bizottság amerikai állampolgár tagjainak megtagadja a Magyarországra érvé­nyes útlevél kiadását. AZÓTA a nemzetközi élet terü­letén jelentős változások történtek. A kormányfők genfi értekezlete után a békés egymás mellett élés lehetőségének egyre nyilvánvalóbb kibontakozása közben az Egyházak Világtanácsában és a tagegyházak­ban megerősödött a remény és az öröm afelett, hogy nem lesz akadá­lya a központi bizottság magyar- országi ülésezésének. A jegyzék azon­ban, amelyet a magyar külügymi­nisztérium úgy utasított most joggal vissza, hogy Népköztársaságunk kor- | mányához továbbítását nem is vál­lalta, alkalmas lehet arra, hogy lehe­tetlenné tegye az Egyházak Világta­nácsa központi bizottságának a ma­gyarországi ülés megtartását. A KÖZPONTI BIZOTTSÁG tag­jainak ugyanis mintegy 30 százalé­ka amerikai állampolgár. Ha tehát az Egyesült Államok kormánya fenn akarja tartani azt az intézkedést, hogy állampolgárainak nem ad Ma­gyarországra szóló útlevelet, akkor a vallásszabadság nyílt megsértésé­vel vagy abba a helyzetbe szorítja az Egyházak Világtanácsát, hogy a központi bizottság tagjainak két­harmadával csonka ülés* tart Ma­gyarországon, vagy abba, hogy ülé­sét más országba helyezi át, de mindkét eset az Egyesült Államok kormányát vádolja az egyházak közös szolgálatának megzavarásáért. Szeretném azonban remélni, hogy időközben mégis a józanabb belátás jut érvényre Washington­ban és a népek, s egyházak békés életét jobban szolgáló intézkedések félreteszik ezt a szégyenletes jegy­zéket. A magyar protestáns egyházak mindenesetre továbbra is fenntart­ják az Egyházak Világtanácsának központi bizottsága felé meghívásu­kat és nem szűnnek meg imád­kozni és szolgálni az egyházak és népek békés együttélése akadályai­nak elhárításáért. EGYES NYUGATI KÖRÜK az egyházakra úgy tekintenek, mint amelyek részben, vagy egészben esz­közökké válhatnak népellenes tö­rekvéseik kezében. Ez a szándék vezetett egyes amerikai államférfia­kat arra, hogy a karácsony ünne­pét, az egyházak legszentebb ügyét, az evangéliumot és az imádságot a harci uszítás eszközévé tegyék úgynevezett karácsonyi üzenetük­kel. Az egyházak gyülekezetei ne­vében mondhatom, hogy minden ilyen kísérlet hiábavaló és azokra üt vissza, akik képmutató módon ilyen fondorlatos kísérletekhez folya­modnak. A hívő keresztyén gyüle­kezetek megbotránkozve bélyegez­nek meg minden ilyen hamis kísér­letet, amely legszentebb élményeit az emberek és a népek békéje ellen akarja kijátszani. Gyülekezeteink felismertéit Istentől kapott otthonu­kat, népi demokráciánk keretében szabadon élik bizonyságtevő keresz­tyén életüket és szent felháborodás­sal hárítanak el maguktól minden kísérletet, mely az egyházat ismét a reakció fellegvárává, vagy búvó­helyévé akarná tenni. Az egyházait gyülekezetei, erejükhöz mérten, részt kérnek a maguk számára ab­ban az építő munkában, mely ha­zánkat boldog otthonként s a né­pek családjában a béke és szabad­ság őrhelyeként erősíti. 1956. február 19. — Böjt 1. vasárnapja — Mt 4, 1—11 — 2. Kor 6, 1—10 Liturgikus szín: lila EVANGÉLIKUS FÉLÖRA lesz a Petőfi Rádióban február 19-én, va­sárnap délelőtt fél 9 órakor. Igét hir­det: Káldy Zoltán esperes. A KŐBÁNYAI gyülekezetben az elmúlt vasárnap tartották meg az évi rendes közgyűlést. A lelkész évi jelentésének elhangzása után ez al­kalommal választották meg a gyüle­kezet új felügyelőjét. Kolba István eddigi felügyelő érdemes munkáját jegyzőkönyvbe iktatták s új felügye­lővé Honfi Jánost választották. A presbitériumot és tisztikart is kiegé­szítették. Ugyanaznap délután szere- tetvendégség keretében Groó Gyula tartott előadást a hideg ellenére is szép számmal összegyűlt híveknek. AZ EVANGÉLIKUS Lelkészne­velő Intézet február 10-én az Evan­gélikus Egyházegyetem Székhazába költözött. Űj címe: Budapest VIII., Üllői út 24. II. 8. A SOPRONI gyülekezet lelkész! állására a február 12-i közgyűlés Ru sznyák Ferenc bikácsi lelkészt hívta meg. A SOMOGY—ZALAI egyházme­gye lelkészi munkaközössége február 7—8-án tartotta rendes gyűlését Gye- nesdiáson. Előadással dr. Pusztay László és Szerdahelyi Pál, igehirde­téssel Szekeres Elemér, Lágler Béla és Hegyháti János szolgáltak. Az es- peresi beszámoló kapcsán beható be- szé'getés alakult ki igehirdetésünk mai kérdéseiről, a Központi Alapról, valamint az egyházmegye gyüleke­zeteinek a lelkészi szolgálat és a teherbíróképcsség szempontjai sze­rint aktuálissá váló kérdéseiről, va­lamint az egyházi sajtó kérdései­ről is. A BUDAPEST-ZUGLÖ1 egyház- község presbitériuma elhatározta, hogy a templom szentélyének már­ványpadlózattal való burkolását tűzi ki legközelebbi építési céljául, mert csak így lesz teljes oltárépíté­se. A gyülekezet ez idei adományait elsősorban erre fordítják. — Leg­utóbbi ülésén megemlékezett a pres­bitérium tiszteletbeli tagjának. Kiss Kálmán ny. postafőellenőrnek el­hunytéról. Január 8-án halt meg 86 éves korában. A BÓCSA-TÁZLÁRI egyházköz­ség, amely néhány esztendeje ala­kult Soltvadkert filiáiból, Kisbócsán kis imatermet épít. Az építkezést Hulej Alfréd lelkész szolgálata kap­csán a soltvadkerti egyházközség 511,19 Ft, a páhi egyházközség 877,60 Ft, a hartai egyházközség 914,50 Ft, a soproni egyházközség 520,— Ft, a kiskőrösi egyházközség 626,46 Ft-os offertóriummal támo­gatta. . CSALÁDI IIlREK Ifj. Benkóczy Dániel kölesei lel­kész és Pleskó Klára február 12-én tartották esküvőjüket Szegeden. Hetyési Gyula és Csidei Margit február 11-én áldatták meg házas­ságukat Acsádon. Az esketési szer­tartást Rácz Sándor lelkész végezte. Dallos Gusztávné sz. Barcs Mar­git január 17-én hosszú szenvedés után elhunyt. Január 21-én temették nagy részvét mellett Alsógödön. özv. Pethő Pálnc sz. Csidei Vil­ma február 5-én elhunyt Acsádon, 79 éves korában. Bánfalvi Ignác, a nagykanizsai gyülekezet 43 éven át hűséges pénz­tárosa és 48 éven át presbitere feb­ruár 8-án 79 éves korában elhunyt. KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK MADRIDBAN a spanyol rendőr­ség január 23-án bezárta a protes­táns teológiai szemináriumot, le­pecsételte a tantermeket és a könyv­tárat, kilakoltatták az internátusbán lakó teológiai hallgatókat. A rend­őrség előzetes jelzés nélkül hajtotta végre a spanyol belügyminiszter e korábbi rendeletét. A kormány ez intézkedéssel kapcsolatban minden felvilágosítást megtagadott. A spa­nyol protestantizmus vezetői tilta­koztak e törvénytelen intézkedés el­len. A németországi evangéliumi egy­ház külügyi hivatalának vezetője, Niemöller Márton egyházelnök az Egyházak Világtanácsa Ausztráliá­ban ülésező végrehajtó bizottságához levelet intézett s felhívta a bizottsá­got: járjon el a madridi lelkészképző bezárásának ügyében. (Niemöller, aki tagja a végrehajtó bizottságnak, nem ment el az ülésre, tiltakozásul Dibeliusnalc a pápánál tett látoga­tására.) Párizsban »Spanyolország evangé­likus keresztyénsége« címmel könyv jelent meg Jacques Delpech tollából, aki a spanyolországi viszonyokat igen jól ismeri. A könyv tárgyila­gosan ír az ottani protestáns üldö­zésről. A könyv német fordításának előszavában Heinrich Bornkam pro­fesszor Európa története sötét feje­zetének nevezi a spanyolországi pro­testáns kisebbséggel való bánás­módot. A katolikus egyházi befolyás alatt álló államokban másutt is fokozó­dik a protestantizmusra gyakorolt nyomás. Bolívia fővárosában pl. nemrég megtámadtak egy protes­táns konferenciát, az egyházi épü­letre kőzáport zúdítottak és az abla­kokat betörték. A rendőrség a tá­madással szemben nem volt hajlan­dó védelmet nyújtani. H áromnegyed évszázada, 1881. febr 9-én halt meg Pétervárt — a mai Leningrád- ban — az omszki katorga rabja, a szemipala- tinszki helyőrség büntetőkülönítmény énei z katonája, a múlt század második felének legizgalmasabb regényírója, Tolsztoj kor­társa, a nyugatra néző Turgenyev nagy ellen­fele, a rejtélyes orosz zseni: Dosztojevszkij. Nevének említésekor világszerte ugyanaz a regényeim ötlik az olvasók agyába: »Bún és Bűnhődés«. A lélektani regénynek mindmáig utolérhetetlen remeke ez a mű, vitátlanul a legismertebb és legnépszerűbb Dosztojevszkij alkotásai közül. Valójában a legkülönb-e? Ha tökéletesség, arányosság szempontjából az is, ki merné fölébehelyezni a »Karamazov test­vérek« zuhatagos áradásának? S maga az író egy harmadik könyvét érezte szíve legked­vesebb gyermekének: »A f élkegy elmű«-t. Annyi biztos, hogy ma már Dosztojevszkij életműve egybeforrott — ha nem is minden részletében kikutatott — egészként áll előt­tünk. Nemcsak irányzatot, minden más tiagy alkotótól élesen elkülönböző karaktert, de egyetlen egyszer föllobbanó csodát jelent: a mélységes emberszeretet, a lélek szakadé- kait megjárt szellem páratlan revelációját. Corsa, életpályája arra predesztinálta, ^ hogy a »Megalázónak és megszomorí- tottak« írója legyen. Mindenekfölött az em­beri szenvedés érdekli, nagy-nagy részvét és végtelen megértés árad műveiből, melyek nem is rejtegetik az író vallomásos hajlamát »Kegyetlen talentumának nevezte korá­nak kritikusa, Michajlovszkij: kegyetlennek, mert az útvesztőbe tévedt sorsok mágnesezik magukhoz, hullában ragadja meg hőseit, hogy fölragyogtassa a legnagyobb bűnös hom­lokán is a bűnbánat s az önként vállalt vezek- lés csillagát. Alig huszonhárom éves, mikor 1844-ben első művével, a »Szegény emberek« című regény­nyel váratlanul föltűnik. A kor vezető szelle­mei ünnepük a fiatal elbeszélőt, Belinszkij rendkívüli tehetséget lát benne. De a ragyogó pályakezdés hamar zsákutcába jut: egy-két DOSZTOJEVSZKIJ hűvösen fogadott elbeszélés, kisregény meg­koptatja a korai hírnév tündöklését. Majd a fiatal Dosztojevszkij belekerül a Petrasevszkij-féle összeesküvésbe. Az álmo­dozó diákokat és ifjakat a cári rendőrség le­tartóztatja s vezetőiket, köztük az írót is, halálra ítélik. Már a bitója alatt állnak, mikor megérke­zik a cári kegyelem. 1. Miklós lelketlen szín­játékot rendezett: előre kitervelte, hogy csak a vesztőhelyen közöljék a bűnösökkel irgal­mas közbeléptét. Dosztojevszkijt négy évi kényszermunkára, majd szibériai katonai szol­gálatra ítélik. És a katorgával, az omszki fegyházzal kez­dődik meg az író pokoljárása, a mélybezuha- r.ás, hogy másfél évtizednyi embertelen gyöt­relem és megaláztatás után, pályája derékba- történ, valóban újjászületve bukkanjon föl is­mét első nagy alkotásával, az »Emlékiratok a holtak házából« cíművel, melyben a négyéves rabság lélekszaggató élményét mondja el. mit itt átélt az író, egész életművén rajtahagyta bélyegét. Omszkban jegyzö- dött el a bűnösök, kivetettek világával, itt ke­rül közel a szerencsétlenek, nyomorultak, testi és lelki betegek társadalmához. Kimutatták, hogy hőseinek jó negyedrésze idegbajos. Ő maga is epileptikus. Ki állana a száműzöttek és kitaszítottak pártján, ha nem ő? Dosztojevszkij legnagyobb ajándéka ez a mély humánum, a krisztusi megértés és meg­bocsátás, mely utánanyúl az elbukónak s hő­seit épp akkor állítja elénk teljes megvilágí­tásban, mikor más saját lelkűk vaksötét éj­szakájába hullajtaná őket. Az iró első házassága még szibériai szám­űzetésének idejére esik. Megalázó és megcsa­latott szerelem növeli naggyá szenvedélyét. Ezt az érzést örökíti meg Aljosában, a »Meg­alázónak és megszomoritottak« reménytelen szerelmesében, aki eljut odáig, hogy szeren­csés vetélyíársa, Ványa útját egyengesse Natasa szívéhez. Kegyelmet kap, visszatérhet európai Orosz­országba. Ettől kezdve élete lázas munka és küzdelem. Lapot szerkeszt, regényt ír, csa­ládját, elhalt bátyja gyermekeit tartja el, majd európai utazási tesz. Felesége halála után jelenik meg »A játékos naplója« s a »Bűn és bűnhődés«. Majd követi őket a remek­művek sóra: »A félkegyelmű«, »A siheder«, a »Megmételyezettek«, melyben az oroszországi anarchista és nihilista irányzatra sújt le. Dosztojevszkij mélységesen hitt az orosz nép hivatásában s ugyanakkor, mikor az uralkodó osztályok züllöttségét, kiábrándultságát rend­kívüli művészettel ábrázolja, a jövő hordo­zóit az elnyomottakban, a nyomorba taszítot- takban látja. M ásodik házassága a nála 24 esztendővel fiatalabb Anna Grigorjevnával, bizto­sítja a költő számára azt a légkört, melyben fojtogató adósságai s a mindinkább megnehe­zülő családi terhek ellenére is, alkotókedve teljességében kibontakozhatik. Négy évet tölt Európában, az adósok börtöne elől bujdo- kolva. Két gyermekét veszti el. De életének hivatását immár megtalálta: visszautasítja a nihilisták erkölcstelen útját éppúgy, mint az Európát majmoló nyugatosok törekvéseit. Az orosz nép elég erős ahhoz Dosztojevszkij hite szerint, hogy hazájában megtalálja és meg­teremtse a saját képére formált életet. És en­nek az életnek fáklyája a testvéri szeretet és megértés. Hatalmas, utolsó alkotásában, a »Karama­zov testvérekben« már teljes fegyverzetben áll előttünk a klasszikus mester. Búvárlám­pása lehatol a lélek legalsó rétegeiig, megmu­tatja egyetlenegy családon belül a teljes zül­lés, széthullás, hiúság, szenvedély mocsarát, de egyben a fölemelkedés útját is kedves hő­sében, a legkisebb Karamazov-fiúban, Aljosá­ban. E regényében találjuk a dosztojevszkijl életmű alighanem legmagasabb ormát is, »A nagy inkvizitor« roppant látomását. Krisztus újra eljön a sevillai autodafék idején s a fő- inkvizitor ismét elfogatja, hogy máglyára küldje. Megrázó vádirat »A nagy inkvizitor« a római egyház ellen, mely hierarchiáját a krisztusi tanítás ellenében is- kész megvédel­mezni. Krisztus párbeszéde a főinkvizitorral olyan végletekig feszített, drámai dialóg, melyben hit és ember, bűn és engesztelcs, dogma és igazság dolgában mindazt fölszik- ráztatja előttünk egy páratlan szellemóriás, ami évszázadok alatt fölgyűlt és hamu alatt parázslóit az emberi lélekben. A másodszor is elítéltetett Krisztus odalép a főinkvizitor- hoz, megcsókolja ajkát, hogy elinduljon az újbóli halálba. A megszégyenített főpap azon­ban nem vállalja már az ítéletet, megnyitja a börtönajtót és ezzel búcsúzik Krisztustól: »Erigy utadra és ne gyere többé vissza... soha többé.« T\osztojevszkij utolsó diadalát közvetlenül halála előtt érte meg, amikor az orosz nagyközönség a Puskin-emlékünnepély szó­nokaként úgy ünnepelte, mint egyik legna­gyobb szellemét. Temetésekor harmincezer ember vonult a koporsó után, hogy búcsút vegyen attól az orosz írótól, akinél mélyebben ezt a népet és az egész emberiséget talán soha művész nem szerette. Magyarországon Dosztojevszkij tisztelete és szereteíe hosszú évtizedekre tekinthet vissza. Nemzedékek olvasták megrendültén remekeit s váltak tőle nemesebbekké és job­bakká. Legkedvesebb könyvét, a Bibliát, me­lyét rabságától haláláig őrzött és sűrűn for­gatott, szellemében magábaszívta és alkotá­saiban újra szétsugározta. Mikor a Béke-Világtanács Dosztojevszkij halálának 75. évfordulóját megünnepli, olyan írót állít elénk, aki műveiben a legnemesebb emberi eszmék megvalósítója volt. Vidor Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents