Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-02-05 / 6. szám

4

IVAMCEtmUS ELET

A LANT MESTERE

Tíz esztendő éi ezelőtt

Peskó Zoltán orgonaestje a Zeneakadémián

KÉREK NÉGYSZÁZ ÉVE halt meg Tinódi Sebestyén, aki egész biztosan nem érdemtelenül kapta a megtisztelő »Lantos« melléknevet. Kortársai között nincs kiemelkedő költői egyéniség. A török hódoltság kezdete ez a kor: alig-alig éledező, zsenge nemzeti kultúránk fejlődésének igen nagy akadályai vannak, s ehhez bizony a császári hatalom is hozzájárul. Számukra Magyarország éléstár csupán és pajzs. Az Európában immár néhány évszázad óta megszokott trubadúrok (többnyire nemes ének- mondók) példáját követve Tinódi is a lanthoz nyúl. Tehetsége van, s hivatástudata is. S bizony nagyon ráfér a nemzetre, hogy a mohácsi katasztrófa utáni hosszú, mély ájulásából ébresztgessék: helyt kell állnia »két pogány közt«. Petőfi háromszáz évvel későbbi szavai Tinódi korára s magára a dalnokra na- gyonis állnak: »Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz.« S a lant nem került avatatlan kézbe. Megszólalt és messzire hangzott: párviadalról, véres dúlásról, hősi védekezésről. Megénekelte a Lo- sonczi István-vezette temesvári helyőrség pusztulását: a császári hadsereg sorsukra hagyta őket 1552- ben, éppúgy, mint tizennégy évvel később az azóta dicső jelképpé magasztosult Szigetvárt. Tinódi azonban korántsem elégedett meg a külső harc szorgalmazásával; látta, hogy belülről is emésztődik az ország. Lelkiismeretlen urak és ispánok kezén rengeteg vagyon kallódik. A királytól kezdve az udvarbírákig és kulcsárokig mindenki megkapja a magáét, a főpapokat sem véve ki. Ugyanekkor azonban általánosságban kel ki a borisszák, áorbézolók, mértéktelenek ellen. A talán legsúlyosabb vád viszont az egyenetlenség, amely belülről gyengíti a nemzetet.

Tudjátok, magyarok, hírősök valáíok.

Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,

De mihelc köztetöik ti meghasonlátok,

Ottan országtokban ím mint pusztulátok.

Számunkra különösen érdekes le- hét, hogy Tinódi prédikátornak készült s evangéliumi hite nem egyszer megmutatkozik müveiben, sőt egyházi énekeket is szerzett. Dallamszerzői munkája is számottevő: komoly helyet foglal el zenetörténetünkben.

JELENTŐS KÖLTŐ. Nem formaművész, nem fölényes tudású virtuóz. Rá is lehet alkalmazni, amit a költő Zrínyi a saját műveivel kapcsolatban mondott, hogy ti. azokat nem tintával-pennával, de inkább »szablyája élivei« írta. A dalnok megszólalt, s költészetét az egész ország magáénak vallotta. Nem csoda, hogy akadtak, akiknek kedvük támadt nyomába lépni, ő készítette el a talajt Balassi Bálint, majd Zrínyi Miklós számára. Nélküle ők sem igen tudtak volna olyan eladdig meg nem hódított magasságokba emelkedni. Ez az ő életművének a jelentősége. Tinódinak jól megérdemeli helye van a magyar költészet épületének alapjában, s ez őrá is támaszkodik, midőn világralátó hatalmassá nő. Bodrog Miklós

ISTENTISZTELETE REND

Budapesten, február hó 5-én

Deák tér de. 9 (úrv.) Hafenseher Károly, de. 11 (úrv.) Hafenscher Károly, du. 6 Dóka Zoltán. — Fasor de. 11 (úrv.) Gyöngyösi Vilmos, du. 7 Pule:- Pál. — Damjanich u. 28/b._de. fél 10 Dulcz Pál. — Dózsa Gy. út 7. de. fél 10 Gyöngyösi Vilmos. — Rákóczi út 57/fa. de. 10 í szlovák) ’ Gyimesy Károly dr. — Thaly K. u. 28. de. 11. Bonnyaí Sándor, dz, G Bonnyai Sándor. — Kőbánya de. 10 Boila Árpád. — Utász u. 7. de. 9 Koren Emi). ~ Vajda Péter u. 33. de. fél 12 Korén Emil. — Zugló tíe. 9 (gyerm.) Scholz László, dé. 11 (úrv.) Scholz László., du. 6 Munt a g Andor.

— Gyarmat u. 14. de. fél 10 Muntag Andor.

— Rákosfalva de. fél 12 Muntag Andor. — Fóti u. 22. de. 11 (úrv.) Rinrár Jenő. du. 5 szeretetve — Váci út. 129. de. 8 (úrv.) Rimár Jenő. — Üjpesl de. 10 Blázy Lajos, du. fél 7 Blázy Lajos. — Dunakeszi de. 9 Matúz László. — Pesterzsébet de. 10 Madarász István. — Soroksár-Uitelép de. fél 9 (úrv.) Madarász István. — Pestújhely de. 10 Kürtösi Kálmán. — Rákoscsaba de. 9 Békés József, du. fél 7 Békés József. — Rákos'szent- mihálv de. II Tóth-Szöilős Mihály, du. 6 Tóth-Szöllős Mihály.

Bécsikapu tér de. 9 Juhász Géza; de. 11 Várady Lajos, du. 7 Juhász Géza. — Toroczkó tér de. 8 (úrv.), de. fél 9 Várady Lajos. — Ötuda de. 9 (gyerm.) Komjáthy Lajos. de. 10 (úrv.) Komjáthy Lajos,'du. 5 Sárkány Tibor,

— XII., Tarcsay V. u. 11. de. 9 Danhauser László, de. 11 Danhauser László, du. 7 Rutt- kay Elemér. — Pesthidegkút (Szent István u.) tíe. fél 11 Groó Gyula. — Kelenföld de. 8 (úrv.) Rezessy Zoltán dr.. de. 11, (úrv.) Re- zessy Zoltán dr., du. 6 Bottá István. ~- Németvölgyi út 138. de. 9 Bottá István, — Csillaghegy de. fél 10 Kaposvári Vilmos.

1946. február 1-én Magyarország köztársaság lett. Nem új és nem szokatlan jelenség, hogy népünk életének nagy eseményeire irányul keresztyéni figyelmünk. Egsjházunk története az elmúlt négy évszázad alatt annyira egybefonódott népünk történelmével, hogyha kiemeljük belőle azokat a küzdelmeket, amelyeket népünk szabadságáért, függetlenségéért, boldogulásáért folytattak eleink, csaknem érthetetlenné válnak egész korszakok egyházunk történelmében. Egyházunk azt az örökséget nyerte a 400 éves múltból, égő hitű prédikátorokon át, hogy hitünk ma is jó gyümölcsöt teremjen mindazok számára, akikkel egy néppé, egy nemzetté formált a mi Urunk.

Urunk színe előtt emlékezünk azokra a töredelmekre, amelyek alatt népünk évszázadok hosszú során át szenvedett. Emlékezünk azokra az áldozatokra, amelyeket népünk legjobbjainak kellett hozniok. Mennyi könny, mennyi veríték, mennyi vér hullott történelmünk évszázadaiban addig, amíg a szovjet hadsereg győzelmei nyomán népünk előtt megnyílt a lehetőség, hogy maga intézze sorsát és virágzóvá tegye hazáját! A köztársaságot Petőfi Sándor a szabadság gyermekének nevezte, érte küzdöttek nemzetünk legjobbjai. Történelmünk legigazibb, leghaladóbb hagyományai útján járt népünk, amikor magasra emelte a nép uralmának zászlaját és kikiáltotta a köztársaságot.

És amit elkezdtünk 1946. február 1-én, azt méltóképpen folytattuk 1949. augusztus 20-án, amikor Magyarország népköztársaság lett, s törvényekben is rögzítettük, hogy hazánkban minden hatalom a dolgozó népé! Mindez népünk fáradozásainak és küzdelmeinek eredménye s egyúttal a nemzet minden tagja számúra, a mi. számunkra is naponként elvégzendő feladatot jelent, mert az evangélikus ember nem él elkülönülten népünk gondjaitól.

A népünk iránti szeretet szent érzéseivel emlékezünk meg arról, ami tíz esztendővel ezelőtt történt, a ezzel a szent érzéssel szánjuk oda magunkat, jó sáfárokként, mások javának, mindnyájunk javának, hazánk és az emberiség javának szolgálatára!

Bizonyára nemcsak az egek, hanem a muzsika is beszéli Isten dicsőségét azoknak, akiknek »van fülük á hallásra«. Isten szépséges világának ezt a beszédét hallgattuk sokan nagy örömmel január 24-én este a Zeneakadémián, Peskó Zoltán orgonaestjén.

Műsorának első részében az orgona klasszikus mestereitől (Muffat, Walther, Pachelbel,*Éach) hallottunk négy művészi finomsággal ösz- szeválcgatott művet.

A szünetben örömmel láttuk, hogy budapesti gyülekezeteink lelkészei és hívei közül, valamint a fóti kántorképző tanfolyam hallgatói közül

KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK

A PRÁGAI Ccmenius teológiai fakultass ünnepélyes keretek között avatta tiszetletbeli doktorává Varga Imre rimaszombati lelkipásztort, a szlovákiai református egyház püspökét, aki nemrégen töltötte be ötVe- ftedik születésnapját.

Az ünnepség a csehtestvér egyház és a szlovákiai református egyház testvéri találkozója volt, sőt ezen túlmenően, az összes csehszlovákiai protestáns egyházak bensőséges, ökumenikus alkalma. Az ünnepségen megjelent Jarcslav Have’;ka, a cseh Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Usiak, a szlovák Állami Egyházügyi Hivatal elnöke és munkatársaik. A szlovákiai refr .átus egyházat Csáji Bertalan íogond- nok, a zsinati . tanács tagjai, több esperes és lelkipásztor képviselték.

Varga Imre püspök »Az egyház felelőssége és a teológia« című doktori értekezésében az egyház és a teológia szoros egymásrautaltságáról beszélt. Az egyház úgy vonulj végig az emberiség történelmén, hogy Isten eléje adja az ő parancsolatait: ne akadályozza az egyház Isten akaratának kibontakozását, ne forduljon szembe a történelemnek Istentől rendelt útjával s ne tekintsen hátra. Az új egyháznak az új társadalmi rendben fel kell ismernie, hogy Isten kegyelme azért mentette meg őt a múlt romjai alól, hogy valóban só és világosság legyen.

is sokan eljöttek, hogy gyönyörködjenek Peskó Zoltán művészi játékában.

Szünet után négy mai magyar szerzőtől (Kapi-Králik, Sulyok, Kodály, Gárdonyi) hallottunk rövi- debb darabokat. A befejező szám Liszt: Változatok Bach »Weinen, klagen«-témájára c. műve volt.

Valamennyi darab előadása Peskó Zoltán kiforrott technikájáról, nagyszerű regisztrálókészségéről s nem utolsó sorban muzsikus szívének melegségéről tanúskodott.

Köszönjük neki ezt a szép és gazdag estét.

(d. z.)

Aláássál, emberi verejték

ÍRTA: ADY ENDRE

Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé Teszed a testünk,

Szent festék, mellyel az egekre Lázadó, nagy képeket festünk: Aláássál, emberi Verejték.

Ez a teremtés s Isten-erőnek Emberi mása.

Minden izzadt ember egy könnycsepp,

A Végzet könnyítő sírása: Aláássál, alkotó Verejték.

»Fegyverezzük fel magunkat num- kakedvvel és lelkesedéssel, hogy megkezdhessük a nagy harcot a lefegyverzésért és legyünk biztosak, hogy jól fogjuk vezetni ezt harcot.«

(Ehrenburg)

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Magyarországi Evangélikus Egyeteme*? Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest Vili, Puskin-u. !2. Telefon: 142—074

Szerkesztésért és kiadásért felel:

D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési urak:

Egy hóra 5.— Ft negyedévre !5.~ Ft. félévre S0.~ Ft. egész évre 60. ~ Ft. Csekkszámla: 20.412—VIII,

10 000 példányban nyomatott

2-560375. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)

A IHIOSN1TI ICR0CI1C

ína: MÓRA FERENC

A kiváló író ebben a novellában Bartók Béla mépda!- gyűjtőútjának egyik kedves epizpájáL dolgozza feli Bartók Béla halálának és születésének évfordulója: Bartók-évet jelent. Azért közöljük ezt a történetileg1 is hileleä írást, hogy felelevenítsük a nagy történeti fordulót; hogyan indult meg a népzene-gyűjtés Magyar- országon.

JŐKAI MEGÍRTA annak idején, hogy hogy terem a magyar nóta, ki erdők sűrűjében, ki csordakútnál, hol kutyatejes parlagon, hol csárda asztalánál. En meg megírom, hogy ami megvan még a magyar nótából, hódban lesz abból tudomány és múzeumok kincse.. Mert most már igen csak az lesz belőle, Hála azoknak a jótét lelkeknek, akik számot vetnek a jövendővel is. S nehogy száz esztendő múlva valami zenemandarinnak majd az a gyanúja támadjon, hogy a , fonográf lemezeket is hamisítottuk külön kávéházi tandalórákon, hát följegyzek róluk egy hiteles történetet.

Csak előbb még a Umdalóráról mondok valamit, hogy félreértés ne legyen ebből is. A tandalóra nem valami kaukázusi királylány volt. hanem remekbe készült magyar szó. Az én kisdiák-koromban így hívták a tantervben azt az órát, amelyiken dalra tanítottak bennünket. Természetesen magyar népdalra, még természetesebben csak olyanra, amitől az erkölcs nemesedik. Mivel azonban a dalköltők a régi világban is csak olyan istentelen emberek voltak, mint most, s mikor az ihlet kerülgette őket, nem gondoltak az erkölcsnemesítésre, a népdaloltat át kellett költeni tandalokká. Én például csupa ilyen megnemesített tandalt tanultam annak idején s ennek köszönhetem, hogy öregkoromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám. Ez az ni:

Lyult-iyuk-iyuk-lyuk-lyukas a kis táskám közepe Kiesett a tankönyvem belőle.

Elvesztettem könyvem, az olvasót,

Nem az a tanítóm, aki vót.

Ez szép is volt, magyar is volt s az ártatlan lelkeket se rongálta meg. Belőlem éppen azért lett ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon Kár, hogy kimentek a divatból — meg is látszik az ifjabb nemzedéken.

1910-ben az ipolysági vármegyeházán egy pesti úr állított be az alispánhoz, Marek Károlyhoz. Szép, piros-pozsgás képe volt az úri embernek, a termete is tagbaszakadt, valóságos vidéki földesurat mutatott, azért is igen meglepődött az alispá.n, mikor a nevét és a mesterségét meghallotta.

— Győrffy István vagyok, a Néprajzi Múzeum őre, gyűjtő úton járok Ho-ntban.

— Ügy? — mosolyodatt el az alispán. — JVo, igen örülök. Talált-e már sok k.anásztül- köt doktor uram? Mert azokat nem ártana, ha mind összeszedné és elvinné Pestre, vagy legalább azt az egyet, amelyikkel engem fölkurjongatnak minden hajnalban, mikor legjobb ízűt alszom.

A tudós igen kapott a szón, mert éppen kanászok Irányában kopogtatott be a vármegye urához. Nem elég a kanászhangszert berakni

a múzeumi üvegszekrénybe, a belőle kizengő dallamot is meg kellene valahogy fogni és skatulyába rakni. A módja is megvolna annak, csak éppen hogy a kanász nem akar kötélnek állni. Nemcsak hogy nem produkálja a tudományt, ha kérik rá, hanem akkor is abbahagyja, ha rajtakapják, mikor a maga gyönyörűségére tutul. Hátha a vármegye itt segíteni tudna, nagy hálára kötelezné a tudományt.

A néprajzi. tudósnak szerencséje volt. A honti alispánban olyan emberre talált, aki mingyárt elértette, miről van szó. Se ki nem nevette a tudóst, se azt nem mondta neki, hogy majd jövő ilyenkorra tessék jönni, mert most nem érünk rá, hanem nagyon is komolyan vette a dolgot. Kiadta az ordrét a lovas hajdúknak, hogy szaladják be tüstént a szobi, meg a báti járást s aki kanászt találnak, azt erre meg erre a napra állítsák elő. De mind hozza magával a muzsikát is, kürtöt, dudát, furulyát, ki minek a mestere.

Amikor Győrffy látta, hogy itt nagy dolog van készülőben, ő is segítségért szalajtott haza egy sürgönyt. S mire ötven Icanász fölgyülekezett az ipolysági megyeház előtt, akkorra Pestről megérkezett a segítségül hitt ■másik garabonciás is. Az pedig nem volt más, mint Bartók Béla. Megborzadt a boldogságtól, ahogy a szűrös igricek hadát meglátta. Pántlikás kalapú bámész sihederek, tölgyfából faragott délceg legények, bocskoros, komor nézésű öreg magyarok, akiknek úgy csavarodik a bajusza, mint a kos. szarva. Hont megye zeg-zugaiból előparancsolt maradványa a Vatha népének. Ha fokosra kaphatnának, lenne itt mindjárt olyan ördögi »huj- huj«, hogy a föld alatt is elször nyel nőnek bele a néhai premontreiek. (Az Árpádok idejében ők voltak a sági földesurak.) Ügy látszik, a verekedésre nem is igen kellene őket biztatni. De ki fogja ezt a pogány népet meg- muzsikáltatni, meg megdaloltatni?

— Bízzák azt csak énrám az urak — pö- dörgette a bajuszát az alispán. — Lesz . itt annyi nóta, hogy nem győzik kottával, lemezzel.

Azzal odalépett a Vatha népéhez.

— Melyiklek az a Guga Péter? Álljon elő!

A ha.d közepéből előtaszigáltak egy keménykötésű legényt. Kelletlenül odakesze- gelt az alispán elé.

— Ne félj, fiam, nem élek én kanászhússc.l.

Nézd, levelet kaptam Becsből, király ősiségitől, azt kérdi, te vagy-e az a híres százdi kanász? ■ .

— Bén vaónék — vont vállat a legény.

— Azt is kérdezteti, volna-e kedved föl- , menni hozzá Bécsbe, mert szeretne megös- merkedni veled.

A fiú természetesen azt felelte, hogy menjen Bécsbe a hólyagos himlő, az alispánt azonban ez sem hozta ki a sodrából. Szép nyugodtan magyarázott tovább. :

— Mert tudod fiam, az a baja király őfelségének. hogy mindig elalussza a reggeli ki- rukkolást. Nincs, aki idejében fölébressze szegényt, hát ahogy a te híredet hallotta, mindjárt azt mondta, hogy no, fogadom, az a százdi Icanász föl tudna engem tülkölni.

— Én föl — csillant föl a legénynek a szeme s előkapva a szűr alól a kürtjét, olyan ébresztőt cifrázott ki rajta, hogy nyilván Guge úr is fölkapta rá a fejét valahol Hadúr lábánál a füvellő égi mezőkön. (Guge úr is honti földesúr volt. Árpád-kori oklevelekből ismerjük. Lehet, hogy az ősapja volt Guga Péter kanásznak.)

— Hát érted a mesterséged fiam — veregette meg az alispán a legény vállát —, én rád is voksolnék szívesen, de nem tudom, ezek az urak mit szólnak hozzá. Ezek a király őfelsége pedinterjei.

A pedinterek azt szólták, hogy ők csak akkor tudnak igazságot tenni, ha mindenki megmutatja, mit tud. Király őfelségét nemcsak ébreszteni kell, hanem vidítani is, mert bizony sokat erőt vesz rajta a szomorúság, mióta Kossuth Lajos meghalt. Hanem azért a dudaszótól még táncra is szokott kerekedni, este pedig csak furulyaszó mellett tud elaludni. Ezért aztán király őfelségének most minden bizodalma a honti kanászokban van.

Ennél egyéb aztán nem is kellett a Vatha népének. Előálltak szép sorjába és tülökkel, furulyával, dudával rendeztek olyan dalnokversenyt, hogy olyant Wagner Richard álmában se pipált, (A dudaverseny volt a legszebb, mert azt nemcsak fújták, hanem járták is. Ügy csinálja azt minden rendes dudás.) És a megyeháztér megtelt olyan különös dallamoklcal, amikre tán még Dúl király lányai lejtettek táncot, mikor a maeotisi régeken tündérséget tanultak. Ezer esztendő után kanásznóta lett belőlük, mint a hogy disznó- pásztor lett Guge úr sarjadékából.

Az igricek versenyét természetesen végignézte az egész város, déli harangszóig. Akkor a publikum ciszéledt s a pedirterek észrevették, hogy a kanászokban is kezd elcsönde- sedni a virtus. Nem is csoda, hiszen nagy részük még hajnalban útnak indult hazulról s megúvAa az ember a dicsőséget is, ha éhkoppot kell mellette nyelni. A két tudós javasolta is az alispánnak, hogy meg kellene sö- röztetni o művészeket, mielőtt a dalverseny megkezdődne, de az azt mondta, hogy arról szó sem lehet.

— Ezt a társaságot az Isten se szedi így össze többet, ha egyszer elszéled. Danoltas- sák meg az urak őket, míg együtt vannak.

Nagyobb, biztonság okáért betereltette: az egész hadat a vármegyeház udvarára, bezáratta a kaput és megkérdezte tőlük, hogy tudják-e a Simon nótáját?

Hát hogyne tudták volna. Az a legismertebb kanásznóta. Mindjárt el is fújta egy öreg szittya,

Elment Simon disznyót lopnyi.

Nein jó helyre talált mennyi.

Ottan várta egy pár fegyver: így jár, kit az Isten megver.

Nincs Simonnak sir a tója,

Nincs is áhnál; pártfogója:

Cifra szűre koporsója.

Bikkfalevél takarója.

Hát van-e még több ilyen szép kanásznóta? Bizony van ennél szebb, csak tessék idehallgatni a pedinter uraknak.

Délután öt órakor még mindig ontották a sose hallott nótákat. Hanem akkor Guga Péter félreintette Győrffy Istvánt:

— Ha Istent ismer az úr, csak tiz percre eresztessen ki. Csak egy korty italra. Az, egy óráig való éltemre mondom, tíz perc múlva megint itt leszek.

— Hja, cantor es amant liquores — esett meg a tudós szíve a legényen és kisuttyan- totta a kapun, hogy a többi észre ne vegye. Hiszen abból nem is lett volna baj, hogy elment, az volt a baj, hogy állta a szavát és tíz perc múlva visszatért. Rugdosta a. Icaput, hogy csakúgy rengett bele a megyeháza és ordított veszettül:

— Erisszenek be, mert én vagyok a király kanásza.

Ügy be volt állítva, hogy alig tudott a lábán állni. Pedig igazán nem ivott többet egy kortynál, de azt sörös hordóból itta.

Az egy részeg ember aztán megvadította az egész társaságot. A két tudós ugyan reggelig eltanulmányozta volna őket étlen-szoin- jan, de most már nem volt hatalom, amely visszatartotta volna Vatha népét. Megindult az egész had. végigkáromkodiák a nagyutcát, a város szélén találtak egy kocsmát, abban éppen cselédbál volt, abból a férfinépet kiverték, csak a cigányt fogták vissza és megkezdődött a mulatozás úgy szentgalleni módon.

A toronyba ugyan nem másztak föl a honti pogányok, hanem csináltak annál bolondabbat. Hajnal felé elfogyott a dohányuk, akkorára Guga Péter kijózanodott annyira, hogy el lehetett küldeni, kerítsen valahol egy korán kelő trafikost. A király kanásza aztán addig bolyongott az alvó városban, míg a hajnal szőkülésében meglátta egy házon a magyer címert, amivel a dohányárulók szokták díszíteni a boltjukat. Ott elkezdte döngetni az ajtót ököllel, aztán folytatta lábbal s mikor az se használt, akkor elővette a fokost is, közben pedig elimádkozta a mind- szentek litániáját kanászos stilizálásban, Azonban az ilyen keltegetésre a legudvariasabb trafikos is keresztet vet magára, a fülére húzza a dunyhát és igyekszik nagyot álmodni.

Utoljára aztán igazán megharagudott a legény és megfenyegette az öklével a házat,

— No, niegállj kutya, majd teszek én a bajodról mindjárt.

Azzal kiment szérűskertbe,. fölszedett egy nyaláb szalmái, abból csóvát sodort, azt bedugta a tető alá és meggyújtotta:

— No kutya, tudd meg, leivel volt dolgod!

Piac kezdetére aztán szépen le is égett az.

ipolysági m. kir. posta. Tudniillik annak a magyar címerét nézte a király kanásza trafik- siltnak;

v