Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)
1956-09-09 / 37. szám
AZ IGAZSÁG ÚTJÁN — Lk. 18, 9—14. — Az egyház dolga, hogy az Isten előtti igazsággal foglalkozzék. Ezt a mondatot ugyanígy el kell tudnunk mondani nemcsak a gyülekezetről, vagy a gyülekezetek összességéről, az egyházról, hanem minden egyes keresztyén emberről egyaránt. Nekünk valamennyiünknek az a dolgunk, hogy az Isten előtti igazsággal foglalkozzunk. Olyan értelemben is, hogy keressük azt, törekedjünk rá és olyan értelemben is, hogy ezt az igazságot odatárjuk az emberek elé, hogy lássák és kövessék. Ez az ige azt mondja, hogy az Isten előtti igazság gyakorlásának egyik fontos és érdekes alkalma a templomba menés az imádkozás céljából. A templomba járást és templomba menést nem szabad csupán erre a kőépületre értenünk, az istentiszteletet pedig erre a vasárnapi egy órára, amit az Isten házában eltöltünk. A példázatban ezek az emberek azért mentek a templomba, hogy imádkozzanak, azaz, hogy szemben álljanak, négyszemközt legyenek Istennel, és beszéljenek egymással. Figyeljenek az Isten igéjére és válaszoljanak rá az imádságban. A templomot és az istentiszteletet mindenkor így kell értenünk. Amikor most a következőkben erről fogunk beszélni, akkor vegyük alapul azt a gondolatot, hogy a templomban vagyunk, mindenkor, valahányszor szem- től-szemben állunk Istennel, hogy ö előtte keressük, gyakoroljuk és éljük az igazságot. Ezek az emberek is ezt tették. Különféle módon, de mégis mind a kettő egy volt abban, hogy azt hitte, kettesben van az Istennel. Érdekes ez, mert a farizeusokról úgy tudjuk, hogy ők inkább a nyilvánosságot szerették. Ök szerettek az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy az emberek lássák őket. Ök szerették úgy véghezvinni a jócselekedeteket, hogy mindenki észrevegye az ő szereteteket és szívességüket. Erről az imádságáról is hajlandók lennénk feltételezni, hogy nemcsak abból a célból hangzik, hogy az Isten meghallja, hanem, hogy mások is hallják és belőle megtudják, hogy milyen remek ember ez a farizeus. Az ige mégis azt mondja róla, hogy magában imádkozott így. A vámszedőről pedig egészen biztosan és nyilvánvalóan tudjuk, hogy félrevonult, el a templomnak a hátsó sarkába, ahol senki sem látja és ott állott meg és ott verte a mellét és ott imádkozott, hogy négyszemközt lehessen az Istennel. Mégsem sikerült egyiknek sem. Nem sikerült, mert Jézus Krisztus észrevette mind a két embert. Megfigyelte őket és nemcsak tanítványainak mondotta el, amit tapasztalt, hanem örökkévalóvá tette. Mi- előttünk is elmondja, hogy az egyiket pellengérre állítsa, a másikat pedig példaképül. Tanuljuk meg mi is, hogy az Isten előtti igazságot nem lehet titokban, nem lehet négy- szemközt keresni. gyakorolni vagy élni. Nem lehet azért, mert Isten sem akarja és nem lehet azért sem, mert az emberek is figyelik. Az egyház vagy a keresztyén ember soha nem vonulhat el a magányba és a titokba. Soha nem végezheti a maga keresztyén életét, nem gyakorolhatja a maga keresztyén hitét úgy, hogy az emberek azt ne vegyék észre, csak az Isten. Az ^gyház nem vonulhat úgy be a templom négy fala közé,' hogy a többiek kint rekedjenek és ne nézzék, ne figyeljék, ne lessék azt, hogy mit csinálnak a keresztyének olyankor, amikor úgy vélik, hogy négyszemközt vannak az Istennel. Ez ennek az igének az első tanulsága a mi számunkra: nekünk mindenkor másokkal együtt és mások előtt kell keresnünk az Isten előtti igazságot. Ez a valóság. S a következő tanulságunk az, hogy nem is szabad nekünk az Isten élőtti igazságot úgy keresni, hogy közben ne legyünk tekintettel a többi emberre. Persze első látszatra vagy hallásra ezek az igék éppen úgy mutatkoznak, mintha a farizeus lett volna tekintettel a többi emberekre, a vám- szedő pedig csak magával foglalkozott. Valóban az egyik azt mondta, hogy: Nem vagyok olyan, mint a többi ember. Ránézett a többiekre és megnézte, hogy azok mit cselekszenek. összehasonlította magát és egybevetette a kegyességét. Megmérte, hogy melyikük mennyit teljesít a törvényből. S persze jólesően állapította meg, hogy ő túlteljesíti azt, amit az Isten kíván az embertől. A másik ember, a vámszedő viszont csak magával foglalkozott. Az ő szeme elől látszatra eltűnt minden ember és csak annyit mondott: Bocsáss meg nekem, bűnösnek. Mégis ennek az igének az alapján meg kell tanulnunk, hogy az Isten előtti igazságot csak akkor kereshetjük igazán, csak akkor nyerhetjük el igazán, ha tekintettel vagyunk a többi emberre. Ne felejtsük el, ez a farizeus nem volt tekintettel senkire. Ez csak nézte az embereket. Figyelte őket. Latra is tette a cselekedetüket. De nem volt tekintettel rájuk. Tekintettel csak saját magára volt, mert belá-, tással csak saját maga iránt volt. A többiek számára nem talált mentséget, kivezető utat, amelyen keresztül azokat is maga mellé emelte volna. Nem, ő kilépett közülük, eléjük lépett egy jókora lépéssel és azután hátramutatott a többire és hálát adott, hogy ő ezektől már messzire került. Az egyháznak, a keresztyénség- nek az a dolga, hogy keresse és élje a közösséget és az egységet a többi emberrel. Úgy, ahogyan ezt a vámszedő tette. Igen, a vámszedő, mert bizony ez a váimszedő kereste és megtalálta a közösséget a többiekkel. ö nem lépett ki. közülük még akkor sem, ha félrevonult a templom sarkába. Ö közöttük maradt az embereknek. Mert ezzel a vallomásával: bocsáss meg nekem bűnösnek, ezzel azt mondotta: én sem vagyok különb a többinél. Ezzel azt mondotta, mi valamennyien kegyelemre szoruló emberek vagyunk. Azt mondotta: én egyik embernek sem vethetek semmit a szemére. Ha ők tettek is nekem valami rosszat, én is megtettem a magamét. Ez a vámszedő valóban közéje helyezkedett a többi embernek, ő vallotta és élte a közösséget velük együtt, annak ellenére, hogy talán első látszatra mást gondolunk. Az egyháznak az a dolga, hogy mindig és mindenütt keresse a közösséget a többi emberrel. Az egyház, ha kilép az emberek közül, hűtlen lesz önmagához és Istenhez, aki szolgálatot bízott rá. Pedig hányszor és hányán nézik ilyennek a keresztyénséget! Annak idején feljegyeztek egy imádságot, amit minden igaz farizeusnak el kellett mondania, amikor eltávozott a templomból. Ez az imádság írásban a zsidó szent irodalomban fennmaradt napjainkig, és nagyon hasonlít ahhoz, amit Jézus példázatában ez a farizeus mond. Valahogy így hangzik ez az imádság: »Hálát adok neked Istenem, hogy én ide siethettem a Te házadba, hogy istentiszteletet végezzek, mialatt mások másfelé sietnek. Hálát adok Neked, hogy én az örökkévaló javakat kerestem, amíg mások hiú dolgokkal foglalkoztak. Ök is sietnek, én is sietek. De amíg én az örökkévaló jutalomra megyek, addig ők a mélység felé rohannak.« Ez kétezer esztendős imádság. De hány és hány keresztyén van, hány és hány egyház van, amelyik ezt az imádságot — ha nem is mondja el szószerint — vallja, éli és gyakorolja. Hány keresztyén ember van, aki Isten és emberek előtt büszke arra, hogy talán az otthoni dolgait, családi kötelességeit hanyagolja el azért, hogy csak azért is ott lehessen az Isten hajlékában. Hány és hány ember büszke arra az Isten előtt, a gyülekezet előtt, hogy ő olvassa a bibliát, imádkozik, kegyes templomos ember, aki nem mulasztaná el a világért se egyetlen alkalmat, hogy hallhassa az igét, ö nem törődik semmi mással, nem kell neki más könyv, nem kell neki semmi más, amit hallhatna, láthatna, őneki csak ez az egy kell. Nem mintha bűn lenne az, ha valaki keresi az Isten igéjét, ha gyakran imádkozik, ha szereti az Isten hajlékában való lakozást. Nem mintha bűn lenne, ha valaki vágyakozik Isten előtti igazságra. Szó sincs róla! Ez hozzátartozik a keresztyén- ségünkhöz. De az nem tartozik hozzá; sőt valami egészen ellentétes, hogy mi erre büszkék legyünk, hogy mi ezzel és ezáltal elkülönüljünk a többi embertől, és magunkat náluk- nál különbeknek tartsuk. Jaj az egyháznak akkor, ha ő magát idegen testnek, külön valaminek tartja a világban. Valahányszor az egyház meggyengült az Istentől kapott feladatának a teljesítésében, valahányszor az egyház hűtlen lett a küldetéséhez, valahányszor az egyház eredménytelen maradt, olyankor mindig azt cselekedte, hogy elkülönült az emberektől, az életüktől, a gondjaiktól és az örömeiktől, a valóságos problémáiktól. Ilyenkor az egyház mindig félrevonult egy magaslatra, és azt mondta, itt van egyedül az Isten hajléka, itt az Isten népe. A többiek, azok — többiek. Azok nem érdekesek. Azokkal nem kell törődni. Azokat legfeljebb misszio- nálni kell és azon túl legfeljebb sajnálni: Ö, ha ők azt tudnák, amit mi tudunk! Az ilyen magatartás hamis, távol van a keresztyénségtől. Az ilyenek farizeusok, akik félreállnak és azt mondják: hála Istennek, nem vagyok olyan, mint a többiek, így cselekedett az egyház olyankor, amikor magát tette meg a célnak, ahelyett, hogy eszközzé, Isten eszközévé lett volna. Az egyháznak az a feladata, ami Keresztelő Jánosé volt. Keresztelő János odaállt az emberek elé és azt mondotta: »Nem én vagyok a Krisztus«. S ezzel visszalépett közéjük és onnét, közülük kinyújtotta kezét és azt mondotta: »Az a Krisztus, ime az Istennek az a Báránya, aki elveszi a világ bűnét«. Azt mondta: »Hozzá menjetek, ötőle kapjátok az evangéliumot. Én csak útmutató vagyok. Mutatom, hogy merre menjetek. Neki növekednie kell, nekem pedig alábbszállanom«. Az egyház csak akkor hűséges az Istentől kapott feladatához, ha így szolgál. Ha nem maga áll oda az emberek elé és azt mondja, hogy jöjjetek énhozzám, hanem ha azt mondja, hogy az Isten szeret benneteket és őhozzá forduljatok. Tőle tanuljátok a keresztyén életet, tőle kapjátok az áldást és tőle kapjátok az igazságot is. Az egyház akkor lesz igazzá, hogyha a Keresztelő János módszerét alkalmazza a keresztyén életben, akár négyszemközt érzi magát az Istennel, akár pedig az emberek elé áll. hogy vallást tegyen előttük az Istenről. Isten azt akarja, hogy az embereken az Ő arca ábrázolódjék ki, hogv az emberek hálásak legyenek az ö áldásaiért, hogy megtapasztalhassák az Ö szeretetét. Jaj az egyháznak, ha ehelyett a maga arcára akarja átformálni az embereket. Jaj az egyháznak, ha csupán a saját áldásaival kecsegteti az embereket. Jaj nekünk, ha mi a világra úgy nézünk, hogy neki kell hasonlítani hozzánk és el kell jutniuk oda, ahol mi vagyunk. Nekünk kell eljutnunk oda. ahol ők vannak, hogy közöltük éljünk. Ez az Isten kívánsága hozzánk és ez a világ igénye felénk. Ez az Isten akarata, hogy mi az emberek közé álljunk és velük együtt haladjunk az Isten felé. Hogy magunkévá tegyük az ő problémáikat és ne le- gyintsünk azok felett: ezek a világ problémái, nekünk hívőknek ezek már meg vannak oldva, nekünk ilyen kérdéseink nincsenek. A keresztyeneknek az a feladatuk, hogy az Isten igéjével úgy világítsanak az emberek között, mint olyanok. akik egyek az emberiség sokaságában. Az egyháznak az a feladata ebben a mai világban, hogy eggyé tudjon válni az emberekkel, az emberiséggel és magáévá tudja tenni az emberiség kérdéseit, problémáit, gondjait, örömeit. ' Nem mehet el az egyház a maga lelki bárkájába, és nem mondhatja, hogy mit érdekel engem az embereknek a földi élete, betevő falatja, mindennapi kenyere, mit érdekel engem a világ békessége, nekem elegendő a lelki táplálékom. Nekem elegendő a szívemben a békesség, a többi nem érdekel. Ha az egyház, ha a keresztyén ember ezt teszi, akkor nincs az Isten előtt igazsága. Ugyanúgy, mint ahogyan ez a farizeus sem tudott igazsággal, meg- igazulva hazatérni otthonába. A vámszedő útja a megigazulás útja. A vámszedő magatartása az egyház számára az a magatartás, amellyel meg tudja kapni ingyen és kegyelemből az Isten igazságát. Ez a magatartás az, amellyel az Isten igazságát hirdetni és prédikálni tudja az emberek között. Keresztelő Jánoshoz tódultak az emberek, ha tovább is mentek tőle. Valahányszor az egyház alázatosan hátra állott az emberek közé, és rámutatott a Krisztusra, az Isten akaratára, az Isten szeretetére és mindarra, amit az Isten ajándékképpen adott nekünk, valahányszor az egyház ezt tette, az emberek mindig szerették és mindig megbecsülték. Figyeljük csak meg, amikor az emberek a keresztyének felett bírálatot gyakorolnak, olyankor az egyház mindig hatalomra vágyik és külön lép tőlük. Olyankor az egyház mindig azt mondja: én nem vagyok olyan, mint a többiek és a többiek ilyenkor legyintenek. Nem törődnek az egyházzal és igazuk van, mert Isten is azt akarja, hogy az ilyen egyházat sújtsa az ő ítélete. Valahányszor pedig hűséges az Istenhez az egyház, ha a keresztyének alázatosak és szolgálnak az alázatosságban, olyankor az Isten áldását is megkapják és az emberek megbecsülését is. Mert ez, egyedül ez az igazságnak az útja. Ha valaki saját magát felmagasztalja, fel az Isten fölé, akkor Isten letaszítja őt onnét, arról a trónusról, amelyik egyedül Öt illeti. De ha a keresztyének alázatosak, PÁL LEVELE A RÓMABELIEKHEZ XIV. Az örökség. 8, 17—30. ISTEN GYERMEKEI vagyunk. Ezt Pál apostol úgy szemlélteti, hogy azt mondja: reánk vár az Atya öröksége. S hogy ez viszont ismét micsoda, azt úgy mutatja meg, hogy azt hirdeti: Krisztus örökös társai vagyunk, mert ö a mi testvérünk. Krisztus eljött, hogy elvegye tőlünk azt, ami a miénk: a bűnt, s odaadja nekünk azt, ami az övé: az igazságot, tisztaságot és szentséget. Ez az a »szent csere«, amiről Luther oly sokszor beszélt. Valóban csodálatos örökség vár reánk: Isten gyermekei leszünk valósággal. Olyanok, mint Krisztus, hasonlatosak leszünk őhozzá (29. v.). Ö az elsőszülött, a »zsenge« Isten gyermekei közül: feltámadásában mint első palánta törte át a bűn s halál telét, fagyát s megmutatta: ilyenek lesznek, akik utána jőnek, akiket ő magához von. Isten képe újra felragyog rajtunk, amit eltorzított s tönkretett a bűn, azt az Atya helyreállt ja. Csoda-e, ha az apostolnak erre az örökségre egy szava van csak, arcú méltóképpen jelzi annak igazi mivoltát: dicsőség! Magának Istennek dicsősége fog reánk áradni s mi részesei leszünk annak. Az emberiség egyetlen roppant család lesz: Isten csalódja, s benne mi mindnyájan az Atya gyermekei. Krisztusnak az elsőszülöttnek és egyszülöttnek testvérei. r MINDEZ AZONBAN örökség. Vagyis eljövendő valami, reménységünk tárgya. Két oka is van ennek. Az egyik: most még, amíg tart ez a világkorszak — Krisztus visszajöve- teléig — viselnünk kell a bűn következményeit. Krisztus már kiengesztelt az Atyával, bízvást kiálthatjuk: Abbá, édes Atyám! Miénk az Atya egész szeretete és jósága, a bűmbocsánat és a megigazítás. Azonban mindez el van rejtve, mint napsugár a felhő mögé. Kísértés, betegség, halál gyötrelmeit el kell szenvednünk. Még tart az éjszaka. De már dereng a hajnal. Eldőlt a harc, de tart még a csata. Még nem miénk a teljes megváltás. Még nem láthatunk színről színre. Hinnünk kell, de hinnünk lehet, teljes reménységgel. A MEGDICSŐÜLÉS Krisztus örökségének csak egyik része. A másik ok a vele való szenvedés. Épp az övéinek kell »meginni az' ő poharát«, vele járni a kereszt útját. Is» ten gyermekeire jellemző a kemény harc a bűnnel, vagyis önmagunkkal. És éppen gyermekeit dorgálja az Atya néha keményen, de mindig szeretettel, hogy gyermekek legyenek és maradjanak. A feszültségnek ebben az állapotában, amit a »még nem — de majd« kettőssége teremt, részt vesz az egész teremtett világ. Ki nem hallja a teremtés hangos panaszát? »Testvér itt a kő, fa, állat, ember, testvért eszem lucskos gyötrelemmel s testvérem megesz« — panaszolja a költő keserűen. Az, amit a »lét harcának« neveznek, nem egyéb, mint a hiábavalóság, az alávetettség fájdalmas i törvénye. Fiókáját sirató madár csipogásában, sebzett nyúl sírásában, tenger nyögésében öntudatlanul sóvárgás eped az »Isten fiainak megjelenése után«: hogy mikor lesz végre az ember az, aminek lennie kellene, Isten engedelmes gyermeke. Erre vár a teremtett világ, amelynek ma az ember oly gyakran kizsákmányolója és bérese, ahelyett, hogy gazdája és sáfára lenne. És sóhajt, fohászkodik maga az ember is. Ki ne ismerné ezt a panaszt? Amikor az élet úgynevezett terhei és gondjai, betegség- fájdalma, halál félelme nyomja vállunkat, őszíti hajunkat. A keresztyén ember e terhek alatt várja »testének megváltását«, az új eget és új földet, amiben békesség és igazság lakozik. És — mily különös és csodálatos — sóhajt maga a Szentlélek is. Maga Isten szenved legjobban az ember bűne miatt! Az Atya szíve megszomorodott tékozló fiai láttán.' És a Szentlélek segít a megtérésben azzal is, hogy segít és tanit helyesen és igazán imádkozni, úgy, ahogyan mi magunktól úgy sem tudunk. ÉPPEN EZÉRT ÉL és áll az ember és az egész teremtett világ: reménység alatt. Nem a »siralomvölgy« panasza az életünk alaphangja, hanem az örvendező és bizakodó reménység. Az eljövendő és bizonyos dicsőség reménysége. Hiszen: örökösök vagyunk, Isten örökösei és örököstársai testvérünknek, Krisztusnak. Groó Gyula LELKÉSZEINK LEVELEIBŐL Hosszú idő óta tart a vita az ifjúság körül. Mindig is tart, mert az ifjúság állandó probléma s ezt önmagában hordja. Amit még a kor hozzátesz ehhez, az ráadás. A mindenkori felnőttek mindenkori gondja, feladata az ifjúság nevelése s ezt egyetlen társadalom sem takaríthatja meg vagy kerülheti el. Ezért kell álandóan ébren tartani felelősség- érzésünket és belevetni minden erőnket, tehát minden szeretetünket, hogy a bölcseség, jóakarat annyiakat hasson át az ifjúság köréből, ameny- nyit csak lehet. Igehirdetésben, gyülekezeti gondozásban, de leginkább egyházi sajtónkban szükséges tehát az ifjúság kérdésével állandóan, rendszeresen foglalkoznunk. A kérdés egészéből vegyünk ki egy szemet szúró, fület sértő, szívet bántó tapasztalatot, azt, hogy az ifjúság egy része durva és ennek megnyilvánulása szavaiban és cselekedeteiben is jelentkezik. Az utcán vagy téren gyerekek játszanak. Pattog a labda, csattog a szó. Azt a jelzőt, hogy „marha, te hülye” már csak úgy mondogatják egymásnak, mintha azt mondanák: „te szőke, add már le a labdát”. Bármelyik iskola bármelyik osztályában, szinte bármelyik tíz percben a legmegdöbbentőbb hangnemben folyik a beszélgetés, vita, civódás s ilyenkor Isten vagy az édesanya olyan jelzőket kapnak, amelyek jó érzésű, művelt felnőtteknek, vagy fiataloknak is arcába kergetik a vért. Vajon miért lesz ilyen durva sok fiatal és sok ember? Többek között azért is, mert regényekben, amelyeknek reális a tartalma, vagy lapjainkban megjelenő novellákban, sőt versekben is, olyan szavak olvashatók, amelyek hozzásegítenek a durva szavak, a „csúnya szavak” megszokásához. Nem ártana a rádióban hallható egyes előadások frivol, léha, nem is kétértelmű szövegét, azt a tipikusan „pesti zsargont” kipellengérezni, amelyek — mind a szerzők, mind a rendezők jóvoltából — hozzájárulnak ehhez a „népneveléshez”. Most már meg is érkeztünk a lényeghez. Egyes ifjak eltévelyedésének több oka van. Hatott a két világháború idegfeszültsége, hatott a fáradtság, a családokban feszülő gond és még annyi más, de a legnagyobb hatást mégis a felnőttek gyakorolják az ifjúságra. A felnőttek úgy szórakoznak, úgy tanácskoznak, veszekednek egymással, mintha csak maguk között lennének. S ahogyan szólnak, úgy is élnek! Ezt az örökséget adják az ifjúságnak. Az ifjúság nem lehet más, mint az előttük járó nemzedék. Minden bánta- lom, amely a felnőtteket az ifjúság részéről éri, csak visszaütés. Amivel a felnőttek az ifjúságot etetik, abba nekik is bele kell harapniok, bármilyen keserű is az. Egy tányérból eszünk valamennyien. Éppen ezért az ifjúsággal foglalkozás, minden tanítás és nevelés nem valami különálló feladat, hanem az egész társadalomra vonatkozó. Annyiban sokat ígérő az ifjúkor bűneinek leleplezése, amennyiben leleplezzük valamennyiünk vétkességét ebben. Az egyháznak pedig úgy kell szolgálnia ennek érdekében, ahogyan mindig is szolgált, az — igével és élettel. Ebben azonban hűségesnek és bátornak kell bizonyulnunk. Várady Lajos alázatosan magukra vállalják, hogy ők is csak olyanok, mint a többiek és az emberekkel és az emberiséggel együtt élnek, gondolkodnak, örülnek, bánkódnak, szomorkodnak, akkor elvégzik azt, ami rá juk bízatott és akkor övék az Isten igazsága. Isten erre az útra hívogat bennünket azért, mert egyedül ez az ő útja. Azért, mert egyedül ezen az úton érhetjük el szolgálatunk beteljesedését. Azért, mert egyedül ez az út vezet Őhozzá, legfőképpen, mert ezen az úton járt előttünk Ő maga a Jézus Krisztusban, akiben megalázta magát és közénk alázko- dott, emberré lett, emberi formát és emberi sorsot vállalt magára, és ebben az emberi formában magához ölelt mindannyiunkat, felemelt és felmagasztosított saját magához, az Istenhez. Legvünk neki ebben követői. i Zay László igehirdetése a Budapest, Deák téri templomban, 1956. augusztus 12-én. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarország? Evangél-kus Egyetemes Egyház. Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest Vili. Puskin u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft negyedévre 15.— Ft. félévre 30.— Ft. egész évre 60.— FL Csekkszámla- 20.412—VIII ____10 000 példányban nyomatott 2564134. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)
