Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-08-19 / 34. szám

Rembrandt, az európaiak nevelője HETEK ÖTA hullámzik a neve a világ emlékező S emlékeztető lapjaiban. Megindító, ahogy a hálás utókor ünnepelni tudja a halhatatlanokat. Minden íényt megad nekik, amit megtagad a kortársaktól. A fény különös hullásában érvénye van a gondolat­nak, amelyet olykor élő alkotó hiába próbál a közön­ségnek elmondani. Aki háromszázötven évvel ezelőtt született, mint Rembrandt, bátran szólhat: mindenki ráfigyel. Hódolattal járulnak eléje. Ez az igazi mű­vészet — mondják jobbról és balról. Nincs ellenve­tés. Az elismerés egyetlen irányban sugárzik, mint messziden messzi égi magasságban a levegő. Há­romszázötven év. Azon tűnődöm, érdemes-e egy em­beri életben mást mívelni, mint amire szívünk-lel- künk késztet? Az ember megcsinálja a maga dolgát s nem törődik a világgal. Akár Rembrandt. Majd jő a világ s térdet hajt és elmondja a hála szövegét. Mikor Rembrandt meghalt, nem akadt Amsterdamban egy égő gyertya, mely a koldus festő zugolyában meg­kereste volna a halottat. Csak késve akadtak rá. Ma a világ minden fénye kigyúl e nagy név tisztele­tére. Egykor hiába próbálta a mester eladni képeit, a képűzérek sem vállalták a kockázatot, hogy meg­vásárolják a Rembrandt-metszetet. Ma egy Rem- brandt-kép az ország nemzeti vagyonának egy része. Nem céltalan tehát az ember élete. Lehet, hogy éle­tében nem éri el az alkotó azt, amire életét föltette. De a szellem energiája nem vész el, akár a fizikai erő. Európa a hagyományok földrésze, emberek és nemzetek itt hagyományokból élnek. Rembrandt is ilyen. Ki volt ez a festő? REMBRANDT HARMENSZ VAN RIJN, a hol­land Leidenben született 1606-ban, Amsterdamban halt meg 1669-ben. Malomban született, apja molnár volt. A malomba parasztok jártak, hozták a gabonát, vitték a lisztet. Zúgott, porolt, csattogott a szélmalom, őrölte a szemet. A kis fiú nézte a meghajtó hátakat, a nekigyürkőző kezeket, a zsákhordó férfiakat, a vá­rakozó nőket és gyerekeket. Az élet valóságát megvesztegethetetlenül itt szívta magába, a malomban. Hollan­dia már akkor gazdag ország volt s művelt nemzet hazája: a reformáció felemelte az egész népet. Hollandiá­ban nem volt írástudatlan ember. A parasztok is bibliát olvastak s meg­becsülték az ékesen szólót, s nem kevésbé az alkotó művészt. A mol­nár sem kényszerítette fiát a saját mesterségére, festőművésszé nevel­tette. MEGTANULTA MESTERÉTŐL a festészet mesterségbeli tudását, amely tudás ugyancsak magas fo­kon állott akkor Hollandiában, szin­te nemzeti művészet volt. A fiatal festő rendkívüli képeket fest, bámu­latba ejti a nézőket, egy csapásra ünnepelt s keresett művésszé válik. Elhalmozzák megrendelésekkel, ta­nítványok veszik körül, műhelye a holland festészet középpontja. Egy gazdag műkereskedő hozzáadja a leányát, Saskiát. Tíz évi ragyogás következik, gazdaság, tekintély. A kalmár-társadalom meghajol a művész előtt. De az élet nem csak napfényből áll. Saskia meghal, Rembrandt csődbe kerül. A jólét le- vedlik a házáról, mint a külső bőr, amely csak egy évszakra szól. A festő magába mélyed s rájön arra, hogy nem festhet tetszetőst, divatosat, hanem csak őszintén azt, ami igaz és valódi, a megismert lénye­get mondhatja el metszetben, rajzban és olajban. S mi a megismert lényeg? Amit a szem átlátott, a lé­lek megérzett, amire a szív rádöbbent: a tiszta em­berség. Érdemes-e mást rajzolnia? A festő olyan mű­vész, aki saját életének anyagából dolgozik, akkor is, amikor a kép témája másról szól. A szépség en­nek az anyagnak őszinte kifejezése. Ahogy nem ér­demes kincseket gyűjteni, nem érdemes hazudni sem. Egyetlen vonással, egyetlen megggyőzés nélküli szín­nel sem érdemes álcázni az igaz és nagy élményt, fez ember életét a földön. látón tülnéző bölcs szemeket festett, önarcképében az örök embert, akinek elröppent a fölösleges szín, su­hogás, fény és öröm, s megmaradt az egyszerű lét igazsága, amely igazság mindnyájunké. Valahányszor nézem, nézegetem Rembrandt öregkori arcképeit, Arany János Sejtelem című búcsúzó remekét hallom, mintha Rembrandt ajka susogná: Életem hatvanhatodik évébe Kőt engem a jő Isten kévébe, Betakarít légi rakott csűrébe. Vet helyemre más gabonát cserébe. Ez az emberlátó nagy festő, aki Rembrandt volt, a legfénylőbb világosságot s a legmélyebb árnyékot he­lyezte az ember köré. Tudta, mifélék vagyunk. Szá­mára nem volt homálya az emberi testnek s a test mozgásában megnyilvánuló léleknek. Tisztaság va­gyunk és bűn vagyunk. Fény és árnyék. Azért jó elő képein a fény és árnyék oly varázslatos elosztása, a rembrandti arány, amelyet soha senki azóta el nem ért a piktorok közül. REMBRANDT ELÉRTE ezt az arányt, a biztos igazságot, a kifejezés teljességét. Műtörténészek hada, hozzáértő kutatók serege tűnődik háromszáz év óta könyvek és tanulmányok ezreiben ezen a csodán. Ho­gyan jöhetett létre? S nem találnak rá magyarázatot. El­fogadják egy lángész megnyilatkozásának. De tudjuk, hogy a lángeszűek sem törnek elő váratlanul s előz­mények nélkül s az ő küldetésükben is csak az előző hagyomány szól, roppant erővel, ellenállhatatlanul. Mi volt hát Rembrandt lángeszének titka? Mi a lélektani és társadalmi magyarázat a rembrandti életműről? Ha azt írjuk, hogy a hűség, az őszinteség, a lénye­get kereső szemlélet megszállottja volt, rátapintunk ennek a páratlan egyszerűségű emberi léleknek a fej­lődésére. Rembrandtnak is volt egy barokk korszaka, festett ő is pazar emberi húsokat, nehéz selymeket, omló bársonyokat, aranyat és gyöngyöt, drága tárgya­kat és nehéz, veretes bútorokat, hiú jeleneteket és hiú arcokat. De ezt a divatot mind elhagyta, vallo­mása, igazi mondanivalója azután következett. Művé­szetének igazi kulcsa a lelki hozzáérésben van, hoz­záérett a valósághoz és az igazsághoz. Nem is azál­tal, hogy mit vesz belőle észre, hanem azzal, hogyan fejezi ki. Az árny és fény legfinomabb elrendezésével, a színek lágy kavargásával. A kezeken, az arcok rán­cain, a szemek fényén szinte látni az élet fájdalmas s megbocsátó bölcsességét. Realizmusa, melyért ma annyira dicsérik, ebből az őszinteséget sugárzó böl­csességből fakadt. Próbálták utána csinálni s nem si­került. Mert a lélek ereje is kell a realizmushoz, nem elég a tudatos program. S attól fogva azon volt, hogy csak így fessen. Lassan elmaradtak a tanítványok, nem kopogtattak nála a képrendelők, elszegényedett. Egyetlen fia, Ti­tus, volt a nagy vigasztalása. S házvezetőnője, a sze­líd, igaz és jó Hendrickje Stoffels vette körül, mint egy őrző angyal. Szegény volt, de boldog, mert nem kellett megalkudnia. Ügy festhetett, ahogyan helyes­nek érezte. S míg Hollandia fiatal festői, akik elta­nulták Rembrandt művészetének külsőségeit, sikert sikerre arattak, Rembrandt mosolyogva húzódott visz- sza a vásári zenebonából kis műhelyébe s örült, ha két emberén kívül néhány garasért a csatorna sze­gélyén kolduló véneket tudta odaültetni a modell szé­kébe s lefesteni. Üjból és újból elolvasta a Bibliát. Lelke nyugodt, tiszta és könnyű lett tőle. Csak ilyen lélek tudta elviselni a rázúduló csapásokat: meghalt a fia, meghalt az asszonya is, Hendrickje. A családi kör melege szétfoszlott körülötte. Egyedül maradt mindazzal, ami csak egy emberi lélekben elfér. Most aztán már semmi más vágya nem maradt, mint a fé­lelmetes igazsággal látó szem tapasztalatainak kifeje­zése. Belenézett egy csorba tükörbe s önmagát festette le újra meg újra. Hány önarcképet festett addig is? Egy sorozatot. De most, élete vége felé, festette meg az igazakat. Most már nem volt titok előtte, s nem volt semmi, amit meg nem ismert volna. Életen s ha­ÉLETMŰVÉNEK nagyobb része: hétszáz fest­mény és ezer rajz vallásos természetű. Rembrandt té­máinak nagyobb részét a Bibliából vette. A bibliai té­mákat nem megrendelésre készítette, hanem lelki szükségből festette, karcolta. Ügy olvasta a Bibliát, mint egy szabad lélek: a reformáció felszabadította ember tehette így csak. Krisztus ott ült mellette, mondják a magyarázói, Rembrandt volt az utolsó ta­nítványa, s lángoló hitet tett az ács fiáról, aki ma­gára veszi a világ bűneit. Semmiféle egyház, semmi­féle tanítás nem sugallhatja ennek a festőművésznek a Biblia mindkét részének olyan kifejezését, aminőt ő ránk hagyott, csak a reformáció felszabadító, lélek­tisztító, igazságot tevő s megoldó ereje. Rembrandt a reformáció egyik legnagyobb kifejezője, s ezért az európai lélek egyik legnagyobb ábrázolója s megmu- tatója is. Nincs emberibb Krisztus, mint a Rem­brandté. Nincs meggyőzőbb evangéliumi ábrázolás, mint az övé. Itt látszik meg, a rembrandti életmű egész skáláján, hogy a keresztyénség egybefonódott Európával. Az evangélium lelki feszültsége az európai ember lelki feszültségével azonos. Rembrandt házától kis távolságra, a délibb belga tájakon, élt egy festő ugyanakkor, nagy művész, ko­rának pazar mestere s körüludvarolt művésze: Ru­bens. Mily különbség van azonban a két mester kö­zött. Rubens a barokk mámorának kifejezője. Egyet­len képe sem győz meg arról, amit ábrázol. Ereje, szépsége, vadsága a szenvedélyek barokk jelleme. Ru­bens a katolikus festő, aki elmerült a korban, a har­mincéves háború barbár és fennhéjázó, gyilkos és imádkozó, egy tételért városokat felgyújtó, emberek ezreit kardélre hányó, de selyemben, bársonyban, szerelemben, ármányban tetszelgő társadalomban. Rembrandt kinőtt e korból, felment ebből a társa­dalomból. Kifejezte a szabad emberséget s e szabad emberség szépségét és erejét: a reformációt. Rembrandt jubileuma arra tanít, hogy meg kell szabadulnunk újra meg újra a homálytól, a rejtélyes­től. A szépségért a lélek-látta valóságnál kell letele­pednünk. Ebben a lélek-látásban komoly és felelősség- teljes szerepe van a keresztyénségnek. Mert olyan embereket nevel, akik őszintén emberivé s így széppé is teszik a földi életet. Rembrandt az európaiak ne­velője, Az evangélium ad erőt a lelkész! szolgálatra Lelkésziktatás > Veszprémben Megható örömünnepe volt augusz­tus 12-én a veszprémi gyülekezet­nek, amikor is Halász Béla, a Veszprémi egyházmegye esperese, a veszprémi egyházközség volt lelké­sze, ünnepi istentisztelet és díszköz­gyűlés keretében iktatta be lelkészi tisztébe az egyhangúan meghívott Vető Bélát. Az esperes Mk 10, 43— 45. alapján tartott beszédében a lel­készi szolgálat nagyszerűségéről, fon­tosságáról és alázatosságáról beszélt, mondván, hogy a szolgaság terhes, szégyenletes nyűgét egyetlen szolga nem érzi, Jézus Krisztus szolgája, aki az ő megbízásából teljesíti szol­gálatát. Ez a szolgaság felemel és megnyugvást ad. Miután Halász Béla esperes ki­szolgáltatta az új lelkésznek az úr­vacsorát, átadta neki lelkészi jog­köre gyakorlásának szimbólumaként a templom kulcsát, az egyházköz­ség pecsétjét és a Bibliát, amelyben Isten igéje adja meg a lelkészek szolgálatának minden forrását. Utá­na Vető Béla megtartotta bekö­szöntő igehirdetését, Lk. 18, 10—14. alapján. A prédikációban rámuta­tott arra, hogy a lelkész számára nagy kísértés szemforgató farizeus­sá válni, de áldott lehetőség szá­mára vámszedő bűnösként megiga- zulni. Ügy akar szolgálni a gyüle­kezetben, mint aki a bűnösök között az első, akinek napról-napra szük­sége van arra, hogy a bűnbocsánat evangéliumából merítsen érőt szol­gálatának az elvégzéséhez. Jól tud­ja, hogy a veszprémi gyülekezetben, ebben a történelmi levegőjű város­ban, sokrétű, nehéz szolgálatát a saját erejéből képtelen elvégezni, bízik azonban abban, hogy Krisztus­ban mindenre lesz ereje. Az istentisztelet végeztével dísz- közgyűlés volt a templomban, ame­lyen az elnöki tisztet Halász Béla esperes, világi részről pedig dr. Zoltay Róbert egyházközségi fel­ügyelő látta el. A felügyelő az új lelkészt az egész egyházközség ne­vében meleg szeretettel és várako­zással köszöntötte. Az Egyházegyetem, az Északi Egy­házkerület, az Egyetemes Egyházi Iroda dolgozói és a budapest-józsef­városi egyházközség híveinek és lel­kipásztorainak nevében Csekey Zol­tán püspöki irodaigazgató köszöntötte. Ezután Halász Béla esperes a Veszprémi egyházmegye nevében, Roszik Mihály alberti lelkész gyü­lekezete és Vető Béla lelkész-barátai nevében megható, meleg szavakkal fejezte ki az új veszprémi lelkész iránti szeretetét, a református egy­házközség nevében pedig Boda Jó­zsef református lelkipásztor köszön­tötte Vető Bélát Az üdvözlésekre az új lelkész egyenként válaszolt, meg- hatottan köszönte meg a szívekből feléje sugárzó szeretetet és bizalmat. A sok üdvözlőtávirat között felol­vasták D. dr. Vető Lajos és D. De- zséry László püspökök meleghangú táviratait is, melyekben Isten áldá­sát kérik az új lelkész szolgálatára. SZENT SORREND 'T' udósok, akik a testünk titkaival -*• foglalkoznak, azt mondják, hogy minden hét évben kicserélő­dik a testünk. A régi, elfáradt és megöregedett sejtek szövetei helyé­be újak lépnek. És ezek az újak frissebbek, komolyabbak, rugalma­sabbak. Ez a kicserélődés — ez az élet titka. Tudósok, akik a lelkünk titkaival foglalkoznak, azt mondják, hogy kö­rülbelül minden harmadik évben ki­cserélődnek a gondolataink és a vágyaink. így változik meg a játé­kunk, az ízlésünk és az érdeklődé­sünk. Ez az átalakulás mindig csak a megismerés kapujában történik meg. Alii egyszer megismerte Schu­bert bölcsődalát, annak a lelkét töb­bé már nem fogják elringatni utcai énekek. Aki egyszer megismerte a Bibliát és belőle boldogan nyíltak reá az Ég felöl az ablakok, az ne­vetve dobja el magától az álmos­könyvet. Mert a mese csak addig kell, amíg szépségét meg nem ta­lálom valahol a valóságban. A gyer­mek csak addig sír, amíg egyedül van a szobában, amíg rémekre ébred az álma, de ha észreveszi az édes­anyja, vagy az édesapja föléje hajló arcán a bölcsőjébe beáramló sze­retet és gondviselés forró záporát, meleg mosollyá csitul el arcán a sírás. J ézus, üdvösségünk tudósa és Mestere Mt 19, 23—30. szerint arról beszélget a gazdag ifjúval és a tanítványokkal, hogy egyszer min­den ember életében a bizalomnak is ki kell cserélődnie. Széthulló kicsi kockákból csak gyermekek építenek maguknak várakat és tornyokat já­tékos pillanatok hamar elmúló és széthulló idejére. De azokat a háza­kat, ahol egy életen át lesz az ott­honunk, azokat a templomokat, ahová egy életen át járunk, komoly kövek­ből készítik. Ezért nézett Jézus olyan szomo­rúan a távozó gazdag ifjú után, aki nem mert bízni benne. Aki a lát­ható, de elguruló aranyaiban való bi­zalmát nem merte felcserélni a lát­hatatlan alapkővel: Jézussal. Aki sehogyan sem akarta megérteni, hogy földi és mennyei biztonság egyedül Jézusnál van, a többi mind ingo- vány, homok és hazug délibáb. 1%/T a önkénytelenül is az jut az eszembe, milyen szomorú lehet Jézus, amikor reánk néz. Reánk, akik a keresztyénség gyermekszobájában egy életen át sokszor őszülő fejjel is, csak játszunk színes kockáink­kal és eljátszuk örökéletünket. Reánk, akik nem akarunk őrá épí­teni. Ránk, akik görcsösen ragasz­kodunk biztosnak vélt bohóságaink­hoz, nevetséges apróságokhoz, vak véletlenhez. A mi egész mankó-éle­tünkhöz. A gazdag ifjú, a tanítványok, de bizonyára sokak számára meglepe­tés az, hogy az üdvösséget nem le­het sem megvásárolni, sem kiérde­melni. A mi szemünk már nagyon hozzászokott ahhoz, hogy ezen a földön mindennek ára van. Kenyér­nek, víznek és örömnek. Sikernek, pihenésnek, és boldogságnak. Meg kell fizetni mindenért. Sokszor egy jó szóért, sokszor egy jó szívért. A sá­tán kezéből került ki a mérlegünk, ahol még a jóság fehér tányérjába is tenni kell valamit, hogy egy pa­rányi örömöt kimérhessen nekünk az élet. Valahogy összekeveredtek a kincseink bűneink mélyén, mint a föld alatt az arany idegen anya­gokkal, ahonnan már csak a veríték tudja felhozni. Szinte már nem is tudjuk elhinni, hogy van tiszta igaz­ság, tiszta szépség és tiszta szeretet. Hogy van magában való érték. Hogy kaphatunk még valamit ingyen, sze­retettől. ]Vos, éppen erről van szó. Az üd- ^ ' vösséget nem kaphatja meg a vásárló, a törtető, de mindig meg­kapja a gyermek — ingyen, szere­tettől és kegyelemből. Pénzzel lehet szép szállodai szobát szerezni, de az otthon tűzhelyét mindig a szeretet gyújtja meg a számunkra, örömöt lehet pénzen megvenni, eredményt, sikert kierőszakolni, de a boldog­ságot mindig egy szív ajándékozó mozdulata csókolja reánk. Valaki megszerezheti magának a világ min­den imádságát, járhat egy emberöl­tőn át a templomba, Isten szívét, az üdvösséget mégiscsak az kapja meg, akit az Isten szeret, akinek ö adni akarja, akit gyermekként a szívére zárt. A tékozló és hazatérő fiakat Krisz­tus szeretetéért mégis szereti az Is­ten. Mert Istennél minden lehetsé­ges. Még az is, hogy Fiáért szeres­se azt, aki egyáltalán nem szeretet­ne méltó, Friedrich Lajos ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1956 augusztus 19-én Deák tér de. 9 (úrv.) Dóka Zoltán, de. ll (úrv.) D. Dezséry László, du. 7 Dóka Zoltán. — Fasor de. fél 10 Mezősi György, de. 11 (úrv.) Gyöngyösi Vilmos, du. 7 Mezősi György. — Üllői út 24. de. fél 10, de. 11. — Rákóczi út 57/b. de. 10 (szlovák) Szilády Jenő dr.. de. 3/i\2. — Karácsony S. u. 31. de. 10. — Thaly K. u. 28. de. 11 Sülé Károly, du. 6 Sülé Károly. — Kőbánya de. 10 Bolla Árpád. — Utász u. 7. de. 9 Bolla Árpád. — Vajda P. u. 33. de. fél 12 Bolla Árpád. — Zugló de. 11 (úry.) Scholz László. — Gyarmat u. de. fél 10 Szuhovszky Gyula. — Rákospalota du. 5 (úrv.) Szuhovszky Gyula. — Fóti út 22. de. 11. (úrv.) Rimár Jenő, du. 7 Rimár Jenő. — Váci út 129. de. 8 Rimár Jenő. — Üj- pest de. 10 Blázy Lajos, du. fél 7 Blázy Lajos. — Dunakeszi de. 9 Maíuz László. — Pest­erzsébet de. 10. Soroksár-Üjtelep de. fél 9. — Rákospalota MÁV-telep de. fél 9 Kökény Elek. — Rákospalota de. 10 Kökény Elek. — RP. Klstemplom du. 3 Bolla Árpád. — Rákosi zentmihály de. fél 11 Tóth- Szőllős Mihály, du. 5 Tóth-Szőllős Mihály. Bécsikapu tér de. 9 Várady Lajos, de 11 Madocsai Mikló?* du. 7 (úrv.) Várady Lajos. — Toroczkó tér de. fél 9 Madocsai Miklós. — Óbuda de. 9 (gyerm.) Komjáthy Lajos, de. 10 (úrv.) Komjáthy Lajos, du. 5 Komjáthy Lajos. — XII., Tarcsay V. u. 11. de. 9 Rutt- kay Elemér, de. 11 Ruttkay Elemér. — Buda­keszi de. fél 10 Ruzicska László. — Pest- hidegkút de. fél 11 Groó Gyula. — Kelenföld de. 8 (úrv.) Mtincz Frigyes, de. 11 (úrv.) Muncz Frigyes, du. 5 Bottá István. — Német­völgyi út 138. de. 9 Bottá István. — Budafok de. 11 Visontai Róbert. — Nagytétény de. 8. — Kelenvölgy de. 9. Visontai Róbert. — Albertfalva de 11. — Csillaghegy de. fél 10 Kaposvári Vifcnos, du. 7 Kaposvári Vilmos. EVANGÉLIKUS ÉLET A M agya re#-sz ági Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII. Puskin u. 12. felefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: D. Dezséry László szerkesztő. Előfizetési árak: Egy hóra 5.— Ft negyedévre 15.— Ft, félévre 30.— Ft, egész évre 60.— Ft Csekkszámla: 20.412—VIII. ______10 000 példányban nyomatott_______ Sz alatnai Rezső 2-663774. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents