Evangélikus Élet, 1956 (21. évfolyam, 1-44. szám)

1956-01-01 / 1. szám

\ \, mm orr ORSZÁG 0 S EVANGÉLIKUS HETILAP XXI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1956. JANUÁR 1. ÁRA: 1,40 FORINT D. DEZSERY LÁSZLÓ: MINT AKIKNEK HIVATÁSUK VAN A A hivatását nem ismerő ember ,x “■ mindig úgy néz vissza egy el­múlt esztendőre és benne mindarra, ami azzal együttjárt, mintha szil­veszter éjszakáján egy batyut tenne le, amely mindeddig nyomta a vállát. A hivatását nem ismerő ember szá­mára az életben nem ez vagy az ne­héz, Iranern nehéz maga az emberi feladat. És mivel az nehéz, ezért ne­héz sok minden más. A hivatását ismerő ember úgy néz vissza az elmúlt esztendőre, mint amelynek folyamán elvégezte, amit tudott, de egyben elő is készítette azt, amit a következő esztendőben tennie kell. Az emberi feladat hiva­tástudattól teljes elvégzése nem olyan, mint az erdőirtás, hogy az ember nekifog, mindennap kivág be­lőle valamit és egyszer a végére ér, hanem éppen olyan, mint az erdő- telepítés, amely — minél jobban csi­nálják, annál jobban szaporodik és benne minden egyes csemete min dig nagyobbra nő, terebélyesedik. A Szentírás ezt így mondja: »Kevesen voltál hű, sokra bizlak ezután«. Eb­ben a mondatban nem azon van a hangsúly, hogy »kevesen«, hanem azon, hogy »hű voltál« a kevesen, tehát »sokra bízlak ezután«. A hirfh- tását ismerő embernek nem nehéz, hanem szép a feladata s így maga az egész élet is szép, mert annak tulaj­donképpeni tartalma ez az emberi feladat. A keresztyén ember, aki a hivatását Jézus Krisztustól veszi, kü­lönösképpen így látja ezt. Urával együtt mondja: »az én igám gyönyö­rűséges és az ón terhem könnyű«. hivatását ismerő keresztyén ember számára a feladat min­dig terebélyesedik. Elsősorban ab­ban, hogy mindig világosabban fel­ismeri azt és mindig jobban ért ahhoz, hogy hogyan fogjon hozzá. Meg abban, hogy mindig gyakorlot­tabb lesz az engedelmességben. Urá­hoz és hivatásához viszonyítva 'lesz mindig engedelmesebb. Ezért beszél a Szentírás az elhiwatás reménységé­ről. A keresztyén embernek nőnek a feladatai, de a feladatok alatt nö­vekszik ő maga is. A keresztyén em­ber nem sziszifuszi munkát végez, nem hiábavaló és elvégezhetetlen munkát, hanem célratörő munkát, 9 amelyben eredményeket lehet el­érni. Szolgálatot végez, amely neki magának és az embertársaknak ál­dást hoz. Mert Attól vette a hivatását, Aki a halála óráján azt mondhatta, hogy »elvégeztetett«. A Lelki ingyenélők mindig köny- nyebbet várnák. Az ingyen kegye­lemből élők azonban mindig nagyobb eihivatást várnáik és az engedelmes­ség készségéért könyörögnek Isten­hez. A mi újesztendőnk, az Ezerki- lencszázötvenkatodik, a mi számunkra új elhivatás minden ed­diginél nagyobb feladatokra. Azért találjuk előre szépnek, azért tud megtelni a szívünk előre reménység­gel, mert az eddigi feladatokban eredményeket értünk eL Isten áldása kisérte dolgainkat. Az eredményes munka közben ismét sokat okultunk s a hivatásunk még világosabban ki­bontakozott előttünk. Az újesztendő ezért reményteljes, mert tudatos egyházi és nemzeti éle­tet élünk, meghatározott úton járunk es az elérendő célok kedvesek ne­künk. 1956 egyházi munkatervét Isten igen világosan jelölte ki számunkra abban, hogy nyáron hazánkban ülé­sezik az Egyházak Világtanácsa Köz­ponti Bizottsága és az év folyamán elő kell készülnünk az 1957-ben mű­ködésbe lépő Központi Alapra. Az Egyházak Világtanácsa Köz- ponti Bizottságának magyar- országi ülése nagy megtiszteltetés magyarországi protestáns egyházaink és gyülekezeteink számára. A keve­sen való hűség nyomán kaptuk Is­tentől ezt a többet, ezt a minden ed­diginél nagyobb eihivatást. Vendé­gül kell látnunk az Egyházak Világ­tanácsa száztagú vezérkarát, a világ minden tájáról érkező vezető egy­házi férfiakat, ami gyülekezeteink és egyházaink számára komoly szer­vezési, anyagi, egyházi feladat. A történelem folyamán először van ilyen méretű eilhivatásunk. Isten adott ekkora erőt a mi egyházainknak, hogy erre a nagy alkalomra, amelyet nagy országok nagy egyházai sem tudtak még a maguk számára hiva­tásul venni, mi vállalkozhatunk. Isten azonban az ezzel kapcsolatos nagy feladatot elsősorban azért adta, mert egyházaink állhatatosan, hűségesen küzdöttek a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok fenntar­tásáért, a nemzetközi feszültségek enyhítéséért, a béke fennmaradá­sáért, amelyben egyedül lehetséges az egyházak ökumenikus világtestvé­risége, és ennek a testvériségnek gya­korlása. A hivatást továbbá azért kaptuk, mert protestáns egyházaink a számukra egészen új történelmi környezetben Isten igéje helyes meg­értéséért, Isten akaratának megérté­séért áldozták erejüket. A helyünkön és korunkban vállalt engedelmesség az a kevesen való hűség, amelyre Isten most minden eddiginél na­gyobb elhívással válaszol. Bizonyos, hogy 1956-ban gyülekezeteink egy­öntetű és minden vonatkozásban he­lyes bizonyságtétele az az Istentől adott fő feltétel, amellyel ezt a hiva­tásunkat be tudjuk tölteni. fTzt a hivatásunkat összefüggés- ben kell látnunk azzal, hogy Magyarország az Egyesült Nemze­tek Szervezetének tagja lett. Hazánk nemzetközi tekintélyének emelkedé­sével jár együtt a mi ökumenikus szolgálatunk lehetősége és alkalma is. Hazánk békeszerető ország, amely már eddig is sokat áldozott a nem­zetek közötti jó viszony oltárán és továbbra is kész arra, hogy az élet minden területén gazdagítsa az em­beriséget az őszinte kapcsolatok gyümölcseivel. Az, hogy ezidén az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságát Magyarországon fogad­juk, egyik éppen minket érdeklő nagy tény annak bizonyítására, hogy államunk az Egyesült Nemzetek Szervezetének magasztos elveit ma­gáévá tette és őszintén fog fáradozni továbbra is azok érvényesítéséért. 1956-ban meg kell teremtenünk az egyházi Központi Alap előfeltételeit. A Központi Alap egy­házunk országos háztartásának egy­ségét, szilárdságát, valamennyi gyü­lekezet és valamennyi egyházi mun­ka szilárd anyagi biztosítékát fogja szolgálni. A gyülekezetek, a hívek áldozataival, adakozásával történő országos sáfárkodás élettől teljes, korszerű szervezetét készítjük elő, hogy egyházunk anyagi alapjaiban se inogjon meg. Reménységünk erre az elhivatásra azért van, mert egyhá­zunkat Isten megőrizte minden bel­ső lelki megingástól is. A felszaba­dulás utáni tíz esztendő alatt sok kí­sértés ellenére is egyházunk hitbeli és magatartásbeli egységben tudott megmaradni, sőt egységben szilár­dabb lett, mint valaha. Egyházunk az igéből vett elhivatásra szegzett szemmel haladt az Isten által szá­mára megnyitott úton és ezen az úton egymás kezét megtalálva talál­tunk rá időszerű feladatainkra. A háborús romokból újjáépített egyhá­zunk szinte évről évre új felismeré­sekkel és a helyes felismerések ha­tározott végrehajtásával • biztosította gyülekezeteinek és valamennyi egy­házi munkájának anyagi alapjait. Most idáig értünk, hogy a minden eddiginél nagyobb elhívást vettük: — talán nemzedékek számára te­remteni meg az országos háztartási egység biztonságát a Központi Alap­ban. I 956 nemzeti életünkben a má- sodik ötéves terv első nép- gazdasági évének esztendeje lesz. A második ötéves terv' azért lehetséges, mert az első ötéves tervet végrehaj­tottuk. Hazánk hatalmasat fejlődött ennek során. A nemzet mindig in­kább a közös teherviselés és a közös munka mindenki számára termő gyümölcsei közös élvezésének útján halad. Hivatásunk, hogy a magunk erőivel hozzájáruljunk az eddigiek­nél is nagyobb nemzeti feladat vég­rehajtásához. Nekünk alapvetően hinnünk kell, hogy nagy távlatokban építkezünk, utánunk jövő nemzedé­keik számára rakjuk le az élet alap­jait. Gondolkodva, szorgalommal, ál­dozatkészen, a keresztyén hitből me­rített lelkesedéssel kell összpontosí­tanunk magunkat nemzeti felada­taink elvégzésére. Hivatásunk tehát megnőtt, mert megnőttek a feladataink. Felada­taink Istentől vannak, akinek szere- tete, gondviselő kegyelme, oltalmazó atyai keze takarja be életünket. A szerető mennyei Atyába vetett hit bizodalmával lépünk át az újeszten­dőbe. EGY ARC E9 'gy arc, egy név tűnik fel előt­tem az emlékezésben. Zolnai Palié. Sokaknak — tudom — nem mond semmit ez a két szó, hiszen ke­vesen vagyunk, akik ismertük, akik még emlékezünk rá. Előttem is csak ritkán, ilyenkor zimankós, ködös időben bukkan fel kedves arca, mindig mosolygó két kék szeme. Egyidős volt velem. Együtt kop­tattuk az iskola padjait, együtt izgul­tuk végig a végtelennek tűnő ma­tematika órákat. Hazafelé is együtt vitt az utunk. Egyszóval: együtt vol­tunk örömben, bánatban, a fiatal életnek nagy örömében és gyorsan tovatűnő szomorúságaiban. így hát nem csoda, hogy együtt hurcoltak el bennünket behívó pa­rancsra nyugat felé. (Egyikünk sem volt még 18 éves...) Azokat az em­lékezetes napokat is együtt bolyong­tuk végig, amelyek előbb kalandos­nak tűntek, utóbb csúfosnak bizo­nyultak. A dunántúli nagy urada­lomban is — ahová a katonaság elől szökve beálltunk summásnak — együtt szedtük a fogyni sohasem akaró répát. Aztán ő megpróbált hazajutni. Megszökött. Elfogták és besorozták katonának. Amikor hazakerültem, hiába tu­dakozódtam felőle. Nem volt sehol, még hír sem jött felőle. Mi vissza­ültünk az iskola padjaiba, hogy megint izguljunk a matematikai órá­kon. Mennyivel édesebb volt az ilyen izgulás, mint amikor nem is olyan régen attól rettegtünk, hogy besoroznak .»Hunyadi-páncélos- nák...« Tehát minden kedves, régi volt, ugyanúgy beszekundáztunk, ha nem készültünk és ugyanolyan öröm­mel fogadtuk a jelest, mint valami- Icor régen. Csak ő hiányzott közü­lünk és nem volt nap, hogy ne vár­tuk, hogy ne emlegettük volna. Késő ősz lett, mikor megjárva Németországot, valamelyik nyugati fogolytábort, újból beült közénk a padba. Néhány napig örültünk egy­másnak, míg váratlanul kimaradt az iskolából. Beteg lett. Valami alat­tomos betegség újult ki rajta, amit a háborús nélkülözésekben kapott. Egy ilyen ködös, hideg téli napon, mint a mostaniak, kikísértük a te­metőbe. Szomorúan, szinte értetle­nül álltunk sírjánál. A sír előtt, amely egy kedves barátot takart. Egy kedves arcot, amely többet nem' örül velünk, mert a borzalmas rém: a háború letörölte félelmetes kezé­vel róla a mosolyt. Azóta a borongás téli hónapokban az ő arca bukkan elém a ködből. És ha arról beszélek, hogy miért ked­ves nekem a béke és hogy miért nem kell a háború, akkor az ő neve is eszembe ötlik. Mert azt akarom, hagy á diákok tanulhassanak és együtt örüljenek fiatal életüknek... V. J, „... hogy hirdessem az lírnak kedves esztendejét” A názáreti zsinagógában kérdő sze­mek tekintettek Jézusra. A szívek­ben és a szemekben az a kérdés nyug­talankodott: vajon Jézus lesz-e az, akire sóvárgó hittel vártak, a Mes­siás? Később ezt a kérdést kimondot­tan is feltették neki, a Keresztelő követei: »Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?« (Mt 11, 3). Jézus válasza jóformán ugyanaz mindkét esetben. Ézsaiást idézi, egy­szer mint ígéretet, mintegy beköszöntő beszédként, a másik alkalommal pe­dig már mint befejezett tényt, való­ságot. Keresztelő János követeinek ezért mondja: »mondjátok meg, amit láttatok«. Mit ígért Jézus a názáreti zsinagógában és mit láthatták a Ke­resztelő követei? Azt, hogy az evan­gélium él és hat, hogy megfáradt emberek felegyenesednek, betegek gyógyulnak, a bűnök megbocsúttat- nak. Mindez azt bizonyítja, hogy betel­jesedett, amit Jézüs Názáretben ígért: Őbenne valóban Isten kedves eszten­deje érkezett el. Kedves ez az esztendő mindenek­előtt magának Istennek, mert Jézus­ban helyreigazíthatta a bűn által megrontott emberi életet. Jézusban és Jézus által Isten újra olyanná formálta az embert és az életet, amilyennek a teremtésben megter­vezte és megalkotta. Evangélikus hi­tünk egy szóban így fejezi ezt ki: megigazulás. Ez az egy szó azonban mindent jelent, jelenti Isten kegyel­mes hozzánkfordulását, valóságos bűnbocsánatát és új életet teremtő Gzeretetét. Kedves azután ez az esztendő, amely Jézusban kezdődött el, nekünk embe­reknek is. Krisztusban az örömhír jelent meg és öltött testet, örömhíre annak, hogy Isten szeret és áld. Ezért mondhatjuk azt, hogy ami Krisztusban lett, az nekünk is ked- bes. Isten Krisztusban az embernek minden szépre és jóra-vágyódására mondott igent úgy, hogy meg is ad­ta azt, amit az ember önerejéből nem érhet el. A Jézusban megkezdődött »kedves esztendő« csák Isten mértékével mérve nevezhető esztendőnek, mert a valóságban az Isten és ember közötti kapcsolat új korszaka. Ez az ige mégis ideillik új esztendőnk élére, hogy belőle erőt és eligazítást nyer­jünk. Minden új esztendő Isten meg­megújuló szeretetére emlékeztet ben­nünket. Egyben kötelez is, hogy sza­vunkkal és életünkkel hirdetőivé le­gyünk Isten kedves esztendejének, a Krisztusban valóra vált ígéretnek. Az új esztendő küszöbén Isten arra emlékeztet berniünket, hogy ő fá­radhatatlanul hirdeti nekünk a bűn­bocsánatot és munkálja bennünk az új életet. Űjesztendei imádkozásunk ezért elsősorban hálaadás az evan­gélium hirdetéséért, a Szentlélekért. De azután, ezzel együtt, szinte egy lélegzettel könyörgés azért, hogy az élet minden dolgában, földi köteles­ségeink között tudjunk Istennek ked­ves életet élni, azaz tudjunk közre­működni a jóban, a békességszerzés­ben, a szeretetben. Így válik a ke­resztyének élete méltóvá keresztyén- ségükhöz. Adja Isten, hogy a ránk következő esztendő így lehessen az ő kegyelméből a mi szolgálatunk által is kedves esztendő őneki is és em­bertársainknak is! EPULO EGYHÁZ Német nyelven kiadták D. dr. Vető Lajos püspök könyvét egyházunk tíz esztendejéről TÍZ ESZTENDŐ küzdelmes nap­jai, hitek és látások, új útak és cé­lok peregnek le szemünk előtt D. dr. Vető Lajos püspök most megjelent német nyelvű könyvében, amelyet a Keresztyén Demokrata Unió adott ki a Német Demokratikus Köztársa­ságban. (Vom Aufbau der Kirche in Ungarn.) Nem tudjuk öröm és büszkeség nélkül kezünkbe venni ezt a vas­kos könyvet. Hiszen szinte első eset a magyarországi evangélikus- ság történetében, hogy a lutheri re­formáció hazájában így figyeljenek fel ránk és így értékeljék azt az egyházépítö munkát, amelyet az el­múlt tíz esztendőben végeztünk. Hí­veink áldozatkészsége - és hazafias magatartása példakép lehet sokait számára, hogy hogyan lehet és kell odaállni szívvel, lélekkel nemcsak a gyülekezetek, hanem a falvak és városok országépítő vezetői és dol­gozói mellé. ISTEN ŰJ PARANCSOLATAI­NAK. új útjainak és céljainak ér­telmét és igazságát értették meg lelkészek és laikusok, amikor hittel magukénak vallották azt az evan­gélikus egyházat, amely, tudott bűnbánattal tekinteni mulasztásai­ra és tévedéseire, de ugyanakkor keresztyén derűvel és reménységgel építi a templomokat, gondozza a betegeket és elesetteket, neveli az épülő egyházban szolgálni akaró fiatal lelkészeket. Nem mindenütt mondhatja el ezt alázattal az evan­gélikus egyház! AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN egyek» püspökök, professzorok és lelkészek. Egyek abban, hogy egy­házunknak, gyülekezeteinknek és híveinknek egyenként kell bele­épülniük és ma is állandóan bele- nevelődniök a világkeresztyénség nagy testvéri közösségébe. Bele kell nevelődnünk a magyar nép és az egész emberiség legnagyobb kérdé­seinek: a békének, a békés együtt­élésnek a megértésébe és megélé­sébe. NEM EGY EMBERNEK a látá­sain keresztül szólal meg mindez Vető püspök könyvében, hanem a megélt és megírt tíz esztendő cik­keiből, tanulmányaiból, az Evangé­likus Élet és a Lelkipásztor hasáb­jairól lép elérik okmányszerűen, hitelesen. Ebbein a meggyőző erő­ben rejlik a könyv egyik legna­gyobb értéke. Ezért fogadták öröm­mel a németországi evangélikus ke­resztyének Keleten és Nyugaton egyaránt. Ezért tudnak erőt merí­teni és tanulni belőle azok az evan­gélikusok, akiknek ‘hozzánk hason­lóan el kell jutniok küldetésük örök pozitívumának a felismerésére: Is­tent imádni és egymást szeretni. A krisztusi szeretet megélése és cse­lekvése tartott meg bennünket a nagy történelmi vajúdások és tár­sadalmi átalakulások idején. Ez kö­telez bennünket arra, hogy az öku­menikus felelősség jegyében átad­juk testvéreinknek hitbeli dönté­seink eredményeit és tanító szán­dékú igazságait. EVANGÉLIKUS MAGATARTÁ­SUNK tízéves történetét adja az olvasók kezébe ez a könyv, a ma­gunk okulására is! Mert az a múlt, ami ebben a könyvben elénk lép, kötelez a jelenben és újabb mezs- gyekövek leverésére ösztönöz ben­nünket. Arra indít, hogy a felismert igazságokat ezután se rejtsük véka alá. Arra kényszerít, hogy még mélyebbre ássunk evangélikus múl­tunkba és hozzuk felszínre mind­azt, ami ma is ragyogó értéke egy­hazunknak. Még következeteseb- bemértékesítsük evangélikus őseink, elsősorban Luther Márton öröksé­gét és a jelenben helyesen tájé­kozódva prédikáljuk a ma emberé­nek Jézus Krisztust. ISTEN CSELEKEDETT VELÜNK hitünk szerint az elmúlt tíz eszten­dőben. Mi csak engedelmesked­tünk. Istenre bízzuk jövőnket és Istentől kérjük azt is, hogy ezzel a könyvvel végezze el nevelőmun- káját a német evangélikusságban. Minket pedig indítson még több alázatosságra és . meghajlásra az­előtt a Jézus Krisztus előtt, akinek neve a szeretet, a megbocsátás és megbékélés parancsolatát prédi­kálja a keresztyénségnek és a* egész világnak. Dr. Pálfy Miklós „A MI SEGÍTSÉGÜNK AZ ŰR NEVÉBEN VAN" (Zsolt 124, 8.)

Next

/
Thumbnails
Contents