Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-06-26 / 26. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET % VIRÁG AZ ERKÉLYEN... Készülj az ige hallgatására TLtindig szerettem a virágokat. Persze, csak a helyükön: a domboldal selymes zöld szőnyegén, a virégoskerteik színes soraiban és a kis ladikokban a zsalugáteres abla­kok előtt... A virágvázákat nem szeretem, mert akármilyen díszesek is, kicsi koporsók: bennük egy szo­morú reggelre mindig meghalnak a virágok. Pedig ők szépségnek, szín­nek, illatnak, örömnek és életnek születtek. Ügy néztem mindig a vi­rágokra, mint olyan szépségekre, amelyekkel maga az Isten díszítette fel a vidám világot. Később, amikor már sok találkozásom volt a virá­gokkal, még több titkot tanultam meg tőlük. Így például azt is, hogy Isten semmit se teremtett hiába. Mindennek célja és értelme van. Nekik is, a virágoknak is. Nemcsak díszek ők, hanem az élet hirdetői. Isten parányi papjai a virágok, szép­ségük, színük, illatuk az életet pré­dikálja. Ahol virág nyílik, ott ta­vasz következik, megnyugvás, béke és boldogság. Szóval élet... P ersze a virágokat nemcsak sze­retni kell, de érteni is kell hozzájuk. Mint mindenhez a vilá­gon. Mint ahlhoz is, amit hirdetnek, magához az — élethez is! Káplánkoromban jól levizsgáz­tam a »virágtan«-ból. Alföldi város közepén volt virágszerető gazdám gyülekezetében a parókia. Olyan volt ez, mint egy szép emeletes villa. A lelkészlak minden ablaka tele volt virágos ládákkal, cserepes virágokkal. Az emeleti erkély meny- nyezetéről szép, négyszegletes dobo­zokból kandikáltak ki az asznarátu- szok, a piros muskátlik és a fehér petúniák. A járókelők sokszor meg­álltak a házunk előtt és természe­tesen évről évre mi nyertük meg a virágos házak versenyét. Aztán jött az első nyár. A gazdám nyaralni ment és én lettem a virá­gok gondviselője. Tisztogattam, ön­töztem őket egész nyáron át. Ami­kor váratlanul megjött a gazda, első útja a virágokhoz vezetett. Bele­nyúlt az egyik ládába — a föld szá­raz volt. Belenyúlt a másikba — a föld száraz volt. Finom ember volt, nem szólt semmit, csa/k szomorú arccal ment be a szobába. Csendes szavai mégis visszajöttek hozzám az erkélyre: szomjasak maradtak a virágok. Ma szeretnék bocsánatot kérni tőle és elmondani, hogy min­dennap becsületesen megöntöztem a virágokat, csak pont akkor, csak ép­pen akkor nem. Ne haragudjon rám, hogy azon a délutánon nem voltam otthon. Hol voltam? — Istenem! — fiatal voltam ... Jött a másik nyár. Most már job­ban vigyáztam. A hazaérkezése nap­ján is otthon maradtam. És hogy valami baj ne legyen, az utolsó dél­utánon még külön pótadagot is kap­tak a vízből a virágok. Megjött a gazda, belenyúlt a ládákba. A ládák­ban állt a víz. Most már én álltam ott szomorúan: túllocsoltam a virá­gokat. És eljött a harmadik nyár. Elhatá­roztam, hogy most úgy fogom rend­be tenni a virágokat, ihogy örüljön a gazda, ha végigmegy közöttük. Az öntözést kitanultam. A föld nem volt sem száraz, sem vizes. A száraz le­veleket leszedtem, a gazt kiirtottam, a nagy leveleket portörlővel letöröl­tem. No, most találjon valahol hi­bát. A nevezetes napon úgy vártam őt a virágok között, mint ahogy a viruló vőlegény megáll büszkén az ünnepivé varázsolt nászház küszö­bén. Megjött a gazda. A virágok vidá­man virulva várták és én boldogan kísértem a gazdát erre az ünnepi szemlére. Alig vártam már, hogy a végére érjünk és én megkapjam a biztos kitüntetést, elismerő moso­lyát. — Ügye szépek a virágok? — tört ki belőlem a nyugtalanság. — Most igazán szépek — mondta ő mosolygva. — De mi ez jtt — és rámutatott- egy cserépre. Odalép­tem ... a cserépben valami apró kis »zöldség" volt és mellette egy szép nagy zöld virág. — Ja, ezt a kis vacak gazt tetszik nézni — mondot­tam. Ezt bizony elfelejtettem ki­tépni. És már nyúltam is gaztépő kézzel a kis »zöldség« felé. Meg­fogta a kezemet. — Ne hántsd. hi­szen az a kis “zöldség« az a virág és kitépte mellőle az én féltve őr­zött szép nagy zöld »virágomat«. Így derült ki, hogy az a semmibe vett kis zöldség volt a virág és a szépen ápolt és felnevelt zöld »virág« a — dudva. Igen, sokszor megtörténik velünk, hogy ápoljuk és öntözzük magunk­ban, az életünkben a dudvát és ki akarjuk tépni a virágot... más találkozásom is volt a virágokkal... Vasárnap dél­előtt volt és istentisztelet utál} ki­mentem a tanácsterem előtti er­kélyre. Az erkély párkányán ott is v-ultak mindenütt a Luther-ház virágai. Egy darabig kihajoltam és néztem az embereket. Volt még egy félórám ebédig. Bementem egy szé­kért a tanácsterembe. Laci bácsi, az egyházfi, benn rakosgatta az éne­keskönyveket. Viszem ki a széket az erkélyre. Egyszer csak látom, hogy egy gyönyörű kék petunia mo­solyog felém az erkély kőpadlóján. Nem hallottan hevert, hanem a szárán állt, ahogy kinőtt a kőből. Egy darabig »kővé-váltan« néztem a mosolygó petúniára. Aztán be­szóltam: — Laci bácsi, hogy került ide ez a virág?! Laci bácsi bölcs mosollyal jött ki hozzám az er­kélyre. — Hét bizony, tisztelendő úr, ezt a petúniát Isten ültette és az Ég öntözte ... Aztán odamentünk a csoda-virághoz, fölébe hajoltunk és kezdtem mindent megérteni. A kőpadló azon a helyen megrepedt. A kis repedésbe kevés földet vitt egyszer magával a szél... Aztán jött egy másik szél és az erkély párkányáról — ki tudja mikor — egy szent teremtő pillanatban oda­ültetett egy parányi kis petúnia- magot. Jött a májusi eső és így szü­letett meg a kőből a petunia, a vi­rág az erkélyen ... Ezen a vasárnapon ez az erkély volt az én templomom. És egy kis petunia volt Isten szószéke, ahon­nan nekem prédikált... önmagá­ról, csodálatos hatalmáról, felejthe­tetlen. gyönyörű példázatban az Ige útjáról... Azóta értem Isten csodáit maga­mon, másokon. Igen, kőszívűnkön sokszor kinyílik egy virág... Kü­lönben hogy lehetne megérteni, hogy önző és gonosz szívvel mégis hinni tudunk, szeretni, szolgálni és megbocsátani. önző kőszívűnkön néha kinyílik egy virág és tudunk öröme, békéje és boldogsága lenni másoknak. A Szentlélek széljárása ez, amelyik az ige magvait kő­szívűnkbe szórja és egyszer gazdag és termő nyár leszünk Isten és em­bertársaink számára. Milyen jó lenne, ha egyszer Isten és az emberek így állnának meg kedves csodálkozással megváltozott életünk előtt. Ha egyszer mi len­nénk számukra a kedves meglepe­tés, az Isten szép munkája, a — vi­rág az erkélyen... Friedrich Lajos AZ ANYA Gorkij közismert könyve a mun­kásanyát ábrázolja, aki fiát szeretve érik osztályának öntudatos, az igaz­ságért harcolni kész tagjává. A Nem­zeti Színház ez évi utolsó bemutató­jaként Gorkij e darabjának Kolozs­vári András által dramatizált válto­zatát hozta színre. A téma alkalmas erre, s az átdolgozó ügyesen és jól oldotta meg feladatát. Az anya szereti, aggódó, féltő sze­retettel szereti fiát — ez minden anya közös vonása. Ebből az alap- tulajdonságból érik a darab hőse, Az anya a fia gondolatait, érzéseit, szándékait megosztó munkatárssá. Az élet izzó kohójában kovácsolódik össze anya és fia szíve oly erősen, hogy most már egy célért, együtt küzdenek, sőt, az anya arra is ké­pes, hogy fia helyére álljon, amikor azt a munkások érdekében való cse­lekedeteiért börtönbe viszik. Az ön­célú, befelé forduló szerétéiből így lesz cselekvő, áldásos szeretet, ame­lyet meg tud osztani fia barátaival, sőt a hozzá hasonlókkal: minden dol­gozó emberrel. A Nemzeti Színház méltó előadása jól tolmácsolja a darab mondaniva­lóját. A sok jó alakítás közül is ki­válik Gobbi Hildáé, aki mindvégig hitelesen tárja a néző elé az anyai szív szeretetét és fejlődését. Az elő­adás hozzásegít ahhoz, hogy megért­sük a munkásosztály nagy küzdel­mét és az Anyával együtt oda fejlőd­jünk, hogy osztozzunk is benne: a küzdelemben a szép, igaz, boldog életért. ________ A MOSZKVAI PATRIARKÄ­TUS meghívására holland lelkészek érkeztek Moszkvába éspedig F. Jans, az ókatolikus szeminárium pro­fesszora, Dr. E. Emmen, a hol­land református egyház zsinatának főtitkára, Dr. J. de Graaf, az utrechti egyetem professzora és F. Huizing baptista lelkipásztor, a holland baptista egyházközségek elnöke. AZ EGYHÁZTÖRTÉNETBŐL: 375 éves hitvallási irataink gyűjteménye Az Ágostai Hitvallás felolvasásának (1530. június 25.) ötvenéves napján (1580. június 25.) adták ki német nyelven és hirdették ki ünnepélyesen az evangélikus egyház hitvallási iratainak teljes gyűjteményét, a Konkordia Könyvet. A Konkordia Könyv j ™ »£ lalja az egyetemes hitvallásokat és a kifejezetten lutíheri hitvallásokat. Az egyetemes hitvallásokon keresz­tül egyházunk bizonyságot tesz sa­ját, egyetemes, ökumenikus jellegé­ről és igényéről. Ezek a hitvallá­sok egybefűznek minket az egész vi- lág-keresztyénséggel, minden egyház­zal. Egyetemes hitvallási íratunk az Apostoli Hitvallás, vagy »Hiszekegy«, amelyet minden vasárnapi istentisz­teleten együttesen elmondunk — a Niceai Hitvallás, amely a Szenthá­romságról vallott hitünket foglalja össze, és az Athanasius-féle, vagy Kalkedoni Hitvallás, amely a Jézus Krisztus szeméilyóről szódó tanítást rögzíti. A három egyetemes hitvallási ira­tot a Konkordia Könyvben a lutherá­nus hitvallósi iratok követik. Ezek között első helyen áll az Ágostai Hit­vallás, egyházunk legnagyobb te­kintélyű hitvallási irata. Ez a hitval­lás a katolikus részről támadókkal szemben az Apológiában, az Ágostai Hitvallás Védelmében nyer további kiszélesítést és magyarázatot. Mind­két hitvallás Melanchton Fülöp al­kotása, de természetesen az egész lutheri keresztyénjéig hitbeli meggyő­ződését fejezi ki. Hitvallást irataink közül Luthertől származnak a Schmalkaldeni Cikkek, ezekben hatá­rozott hangon foglalja össze azt az evangélikus tanítást, amelyből egy­házunk betűnyit sem enged. Luther Kis- és Nagykátéja évszázadok óta állandó vezérfonala nemcsak a kicsi­nyek. hanem a felnőttek hitbeli ta­nításának. Nagy elterjedtségük és népszerűségük oka, hogy adták ki ünnepélyesen 1580-ban, a Kankordia Könyvben. A magyar evangélikus egyház | kezdettől fogva megbecsülte hitval­lást iratainkat. Természetesen soha­sem állította azokat a Szentírés föle, de világosan látta, hogy mennyi segítséget jelentettek a történelmi evangélikus egyház kialakulásá­ban és megszilárdulásában. Lel­készeink felszentelésükkor évszáza­dok óta tesznek esküt a Szentírás­hoz és hitvallási irataink tanításá­hoz való hűségükről. Híveink ennek a nyomán tanulják és hallgatják egy­házunk szavát. Egyházunk ősi tanítási alapjához való hűségünkről tett bizonyságot ( 1952-es zsinatunk, amikor az előző zsinatok hitelvi nyilatkozatát meg­erősítve kimondta: »A Magyarországi Evangélikus Egyház, mini az ur Jézus Krisz­tus egyháza, Istennek az Ú- cs U 'jtestamentumáoan kijelentett Igéje alapján áll és él; a keresz­tyén hit és élet egyeilen, elegen­dő forrásának és zsinórmértéké­nek Isten igéjét vallja, amint az Krisztus evangéliumában kétség­telen világossággal előttünk áll, s amint az az egyetemes keresz­tyén (Apostoli, Niceai, Athaná- ziusi) hitvallásokban, valamint a meg nem változtatott Ágostai Hitvallásban, s a vele megegyező evangélikus hitvallási iratokban (az Ágostai Hitvallás Védelmé­ben, Luther Kis- és Nagykátéjá­ban, a Schmalkaldeni Cikkekben és az Egyességi Iratban) a hit bi­zonyságtevő erejével kifejezésre jut■*. Szentháromság ünnepe után 3. vasárnap — 1. Móz 32, 21—30. 1 Ez az esemény döntő fordulat Jákób életében, jelentősége azonban messze túlnő Jákób egyéni sorsán. Itt hangzik el először az Izrael név, az a név, amelyet Isten választott népe visel az Ötestamentomban, és amelyet annak lelki örököse, az Üjtestamentom választott népe, Isten anyaszentegyháza, a lelki Izráel is vállal. Ez az esemény tehát üdvösség­történeti szempontból is döntő jelentőségű, mert itt születik Istentől a lelki Izrael, s ezért ez az esemény örök példája annak, hogy Isten hogyan teremt magának népet. O Az a tény, hogy Jákób lett Izrael ősatyja, minden idők számára ta- núskodik Istennek arról a botránkoztató kegyelméről, hogy bűnö­sökből teremt magának népet. Jákób elmondja egész életének summáját, amikor a titokzatos Valaki kérdésére megmondja nevét: Jákób, azaz Csaló. Egyszavas bűnvallás ez. Isten válasza azt mutatja, hogy Ö nem igazakat, hanem bűnösöket hív megtérésre. O Isten azonban a bűnösöket nem azért tünteti ki kegyelmével, hogy felszabadítsa őket gátlástalan bűnözésre, hanem hogy elindítsa őket az új élet felé. Jákób új neve azt jelenti, hogy múltja lezáródott és most életének új szakasza következik. Isten kegyelme mindig lezárja múltun­kat és mindig új jövő felé mutat. A Ez a történet világossá teszi, hogy ez az életújulás Isten színe előtt (Peniél!) megy végbe. Jákób becsületesen megpróbálja felszámolni múltját. Ö, az anyagias ember óriási áldozatokra kész csak azért, hogy jóvá tegye vétkét és kiengesztelje haragvó testvérét. Az előre küldött ajándék védő vonala mögött lopakodik haza, hogy új életet kezdjen. Emberekkel intézte el ügyét. Azon az éjszakán azonban meg kellett látnia, hogy az új életért a döntő ütközetét nem emberekkel, hanem Is­tennel kell megvívnia. Isten nélkül nem lehet új életet kezdenünk. tT Isten ingyen adja kegyelmét, de néha azt akarja, hogy megküzdjünk '-*• érte. Jákób szerette a könnyelműbb megoldásokat választani. Nyilt és becsületes harc helyett szívesen lépett a csalás útjára. Isten nem en­gedte, hogy áldását hasonló módon szerezhesse meg. A könnyelmű csaló­ból, bátor harcost akart neve’ni. Isten a könnyelműen vétkező ember számára drágává teszi kegyelmét. Ezért akarja, hogy tusakodjék érte. Prőhle Károly — A hit harcáról — 1. Tim 6, 11—16. — PÁL APOSTOL igénkben harcra buzdítja »szeretett fiát«, Timóteust. Céltudatos, egész életet, és teljes igyekezetét igénylő harcra. De miért és kivel kell Timóteusnak megküzdenie? Istennel nem. Isten jótetszését nem kell, de nem is lehet »kiharcolni«. Isten egyszer s mindenkorra meg­óvott bennünket minden reménytelen igyekezettől, mely saját erőnkből szeretné Isten jóindulatát elérni. Jézus Krisztusban megbékéltetett ben­nünket Istennel. Több reménységgel biztat az az igyekezetünk, hogy az emberek jó­tetszését, elismerését, és a velük való jó viszonyt elérjük. Ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy igyekezeteinknek mennyi akadálya van önmagunkban. Saját makacs, önös igazságunkhoz ragaszkodó lelkűnk­ben. A KERESZTYÉN ÉLET, a hitnek »szép harca«, önmagunkkal, sa­ját önző életcéljainkkal és vágyainkkal állít bennünket szembe. Szembe­állít tévhitekkel és hamis reménységekkel, kézzelfoghatóan darabos bű­nökkel és tetszetős félmegoldásokkal. Egész életünk színtere ennek a harcnak. VALLJUK MEG, hogy gyakran nem vállaltuk a hitnek szép harcát. Gyakran nem ott és úgy küzdöttünk, ahogy kellett volna* Elé­gedetlenkedtünk Istennel, és életünk nem szerzett békességet az em­berek között. Ugyanakkkor önmagunkkal alaptalanul és igaztalanul elégedettek voltunk. ADJUNK HÁLÁT Istennek a Krisztusban szerzett békességért, ■ hogy nem hagy bennünket küzdelmetlenül-közönyös életünkben, ha» nem győzelmet ígérő harcra biztat. KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy korunk minden békességes jó igy®» kezetét áldja meg Isten. Nekünk pedig legyen erőnk és bátorságunk a hit szép harcához, hogy elnyerjük az örök élet koronáját. S. V. HETI IGE: »Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és meg» tartsa, ami elveszett.« Lk 19, 10. Június 26-án, vasárnap — 1. Pét 5, 5/5c—11. Kegyes önteltségünk, nyomasztó önzésünk hitünket próbáló kísér»» téseink: mind-mind az elnyelni akaró oroszlán (a bűn) csalárd fegyverei De a Júda nemzetségéből való oroszlán: Jézus Krisztus erősebb nála. Megkeresi és megtartja a szorongatottakat. Tedd életedet alázatosan az ő győztes kezébe! Június 27, hétfő — Mk 2, 1—12. A kétkedő írástudók előtt Jézus bűnbocsátó szavainak hitelességéi igazolja azzal, hogy bűnei bocsánatával együtt az egészséget is vissza­adja a tehetetlen gutaütöttnek. A Jézusban nyert bűnbocsánat ma is meg­újult, egészséges életformában lesz hitelessé. Hiszen a bűneitől megsza« badult élet boldogan találja meg helyét az emberek között, hittel, háiá* val és örömmel szolgál másoknak. Június 28, kedd — Bírák 10, 6—16. A kegyelem új életre kötelez. Aki azt gondolja, hogy nyugodtan járhat a bűn útján, hiszen kegyelmes az Isten, eljátsza a kegyelmet. Csak a bűneiktől komolyan szabadulni akaró, hozzátérő bűnösökön esik meg az Isten atyai szíve! Június 29, szerda — Mk 2, 13—17. Jézus nem azért lett a bűnösök barátja, mintha nem ismerte volna a bűn szörnyű mélységeit, hanem éppen azért, mert nagyon jól tudta, hogy milyen tehetetlenül vergődik az ember a bűnben és mennyire szük­sége van Valakire, aki megértse, megszabadítsa és meggyógyítsa. És mert azt is tudta, hogy Isten nem a világ és az ember ellen, hanem a világért és az emberért harcol. a káték a keresztyén hit gyakor­lati megvalósításáig, a keresz­tyén életfoh/tatás alapjáig nyúl­nak le s adnak világos útbaiga­zítást. HitvaJlési irataink sorában legutol­jára keletkezett (15771 az Egyességi Irat (Formula Concordiae), amely — mint neve is mutatja — az evangé­likus egyház tanítási egységének ér­dekében jött létre. A tanításban való megegyezést két alakban közölték a hitvallás összeállítói, rövidebb. kívá­natosabb formában (Építőmé) és rész­letes, teológiai fejtegetésekkel bővel­kedő alakban (Solida declaratio). Ezeket a hitvallási iratokat foglal­ták össze egy teljes gyűjteménybe a Ebben a nyilatkozatban a magyar evangélikus egyház a Szentíráshoz és a vele megegyező hiívallási ira­tainkhoz való hűsegéről tett bizony­ságot. Erről a szilárd alapról szabja meg irányát a gyülekezeteinkben fo­lyó igehirdetési munkának. Az egy­házi tanításnak ebben az erős vá­rában oltalmazza meg a gyülekeze­teket minden olyan tévelygéstől, amely veszélyezteti egyházunk egy­ségét, igazságát és eredményes szol­gálatát. A 375 éves Konkordia Könyv, hit­vallási ■ irataink gyűjteménye így vá­lik erővé ép útmutatássá a jelen szá­mára, így válik évezredek és évszá­zadok hitbeli bölcsessége életté nap­jainkban. Június 30, csütörtök — Lk 15, 11—32. Az elveszett fiú története nemcsak rólunk szól, hanem benne az nyúl értünk, aki azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. S mi gyermeki bizalommal mehetünk vissza az Atya közelébe: bűneink eltöröltettek a kereszten és jóvátétetett minden, amit elrontottunk. Július 1, péntek — 1. Jn 2, 1—6. A parancs ez: ne vétkezzetek! Előre, a jövőbe így kell néznem: nem vétkezem, megtartom Uram parancsolatait, próbálok úgy élni, amint <5 élt. Az evangélium pedig, amit a paranccsal mindig egyszerre kell meghallanom, ez: van Szószólónk az Atyánál! Ha visszanézve vétkeim ijesztenek: ez az örömüzenet vigasztal. S ez az örömüzenet az egész vi­lágnak szól! Július 2, szombat — Ézs 43, 22—28. Imádságban, bibliaolvasásban, hitben, Isten dicsőítésében, a keresz­tyén életben, de sokszor megfáradtunk! S az elmúló hét utolsó reggelén a megbántott és bűneinkbe belefáradt Isten mégis a kegyelem szavával vígasztal, önmagáért, szent nevéért cselekszik így. És Azért, Aki életét Dr. Ottlyk Ernő is áldozatul adta érettünk és helyettünk, Dubovay Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents