Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-03-20 / 12. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET 3 AZ EGY KENYÉR RÉSZESEI 1. Kor. 10, 15—17. CSODALATOSÁN tudta Jézus a kenyeret osztani. Szinte mesébe illő: ott hallottunk gyermekkorunkban olyan cipóról, melyről ha lemetszet­tünk egy szeletet, mindig ugyan­akkora maradt. A nagy kenyér- csoda részvevői ilyen mesébeillő eseménynek voltak tanúi. Hét kis cipót vett Jézus a kezébe, megszegte és a karéjokat a tanítványoknak adta: osszák szét. Szinte látom a tizenkettőt: az első már elindult, most a második áll Jézus elé. Mar­kába fog néhány karéjt s indul to­vább. Talán mindegyik egy-egy ci­pót vitt magával szeletekre szelve, de a nyolcadiknak mégis jutott. S amikor az első — alighanem kétel­kedve — visszajött, akkor Jézus újra benyúlt a tarisznyába s újra kivett belőle egy kis kenyérkét, hogy tovább szelje és ossza. A KERESZTEN hasonlóképpen nagy csoda történt. Egyszer halt meg, egyetlen egyszer. Nincs szük­ség újabb áldozatra. De ennek az egyszeri áldozatos cselekvésének az erejéből sok embernek jut újjászüle- tésny.i erő. Ott a kereszt alatt csak egy ember tért meg: a római szá­zados, aki ott döbbent rá, hogy »Is­tennek fia volt ez«. Harmadnapra, a nyitott sír mellett mór felindult a hitre a Magdalai Mária, aztán két tanítvány. Igaz. gyenge hit volt ez még, de jól magizmosodott pün­kösdkor. Akkor már tizenketten lel­kesültek át a Krisztus erejével, s nem sokkal később háromezren. S a golgotái keresztből áradó erő még mindig nem csökkent: évezredeken át megmaradt lankadatlanul, s jut belőle nekünk Is, a Jézus magyar evangélikus követőinek, a mi gyü­lekezetünknek s minden keresztyén testvérünknek. Jut majd az utódaink nak, mert az O kegyelme nemzedék- ről-nemzedékre újult erővel él. EZ A CSODA valóságosan előt­tünk áll, szinte tapinthatóan és ér­zékelhetően az úrvacsorában. Még a szemlálűdő szem is észrevehet be­lőle valamicskét: hiszen az úrva­csora közössége túlfut a templom falain: találkozhatsz vele minden templomban és bárhol a világon a „Én vagyok az Jn 6, 30—40. A Jézust körülvevő sokaság — az ige szerint — nem éppen hívő Indulatból vallatja Öt. Arról meg­győződtek, hogy nem mindennapi emberrel van dolguk, de hogy való­ban Ö lenne az Isten embere, a Várva-várt, akinek ereje, hatalma van a bűnök felett, meg hogy életet adjoin, örök életet: ebben kételked­tek. S éppen ezért egy kissé roikon- lelkűek velünk. Mert — őszintén megvallva — mi is rászorulunk arra, hogy Jézus válaszoljon néhány hozzá inté­zett kérdésünkre és így bizonyos­ságot nyerjünk a hitünk felől. Ilyesfajta bizonyosságra éhes soka­ság környezte Jézust akkor is, ami­kor az igéinkben leírt beszélgetés végbement. De nem szükséges vissza­mennünk a múltba: mi is ezzel a szívvel állunk oly gyakran Jézus elé. Vagy nem ez a kettős kérdés űz oly sokszor templomba, vagy véteti ke­zünkbe a bibliát: valóban velünk van-e az Isten és valóban Jézust küldte-e hozzánk, értünk, hogy Öt kövessük? Jézus felelete egyszerű, bizonyí­tása világos. íme a jel — én vagyok — mondja. Én vagyok az életnek kenyere. Mégpedig az igazi kenyere, sok­kal igazibb, tökéletesebb és ezért bizonyítóbb is, mint a Mózes ke­nyere volt. Miért? Először is mert Jézüs az életnek olyan kenyere, aki nemcsak egy-egy napra táplál, hanem örök életre és nemcsak testi, de testi-lelki éhünket kielégíti. Ezt a sokka] na­gyobb ajándékát pedig nemcsak né­Krisztus nevében megtörik a kenye­ret és kiosszák a bort — ugyanazt az úrvacsorái közösséget, ugyanazt a bűnbánó és hívő szívet találod. S ha ennyit megláthat a testi szem is, milyen csodák nyílhatnak meg a hit számára? Bizony felmérhetetle- nek. »a hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?« — kérdezi Pál apostol, s hasonlókép­pen a kenyér megszegéséről is. A kicsiny kenyérdarabikában, a ke­véske borban (a hit által) az a cso­dálatos erő áramlik belénk, ami a Krisztus keresztjéből sugározott: Is­ten szeretetének, a bűn eltörlésének, az igaz, új életre születésnek az ereje. »Aki ezt a kenyeret eszi, él örökké« (Jn. 6, 58.) — ezt Jézus mondta, s szavahihetőségének pe­csétjéül életét adta. S ez az aján­dék kifogyhatatlan. Akárhányszor jössz is, mindig ugyanazzal a szíves szóval hívogat: Jöjjetek énhozzám mindnyájan — jöjjetek, én Atyám­nak áldottai! (S hogy ezt a hívogató szót megértsed is, ne csak halld: higyj az igehirdető szavába rejtőző Szentléleknek.) MINDNYÁJAN az egy kenyérből részesedünk, mert. nincs más, aki Élet kenyere lenne. Isten ezt az egy utat adta, amely hczzá vezet s Ö ezért mondta: Én vagyok az út. Is­ten ezt a nevet adta, amellyel bíz­vást kiálthatsz hozzá, mert meghall­gat, ezért mondja: Aki az Ö nevét segítségül hívja, meg nem szégye­nül. EGY TEST TAGJAI VAGYUNK sokain — ezt se feledd, amikor úr­vacsorázni készülsz. Nem egyedül Vagy a Krisztusban, testvéreid is vannak. Sokan vagyunk testvéreik, test szerint tán nem is ismerjük egy­mást. Hogyan is ismerhetnénk: Krisztus mindenki üdvére jött. Az úrvacsoral Oltárnál ráemlékeztet erre a csodára. A mesebeli csodacipó tör­ténete oly szép, hogy szinte nem is igaz, nem is lehet igaz, hiszen me­se. De a Krisztus szeretető szép is, jó is, igaz is. Zay László élet kenyere;“ hány embernek, egy népnek, a »vá­lasztottaknak« adja, hanem az egész világnak, minden embernek kínálja. Nem is csak egyszer, hanem állan­dóan, »egyszersmindsnikonra« — ahogyan a Biblia mondja. S ezt úgy értsük, hogy aki ezt az Élet-kenye­rét ízleli, nem éhezik meg soha többé — azaz nincs szüksége újabb örök- élet-tápláilékára. mert a Krisztus egyszersmind einkorra mega j ándé­kozza az Élettel, Igazsággal, Örökké­valósággal. Nemcsak azt kell azonban hang­súlyoznunk, hogy Jézus az élet igazi kenyere, hanem azt is, hogy az életé. Nem valami tunvg semmittevésé, nyugalomé, tespedésé. Az élet rktet, mozog, halad, cselekszik, hat, tehát: él s ha Jézus az élet kenyere, ez azt jelenti, hogy Ö szüntelenül cse­lekszik értünk és bennünk is. Az emberi szív, az emberi lélek olyan, hogy mindig van rajta for­málni, faricskálni való. így formál, igazít, vezet bennün­ket Ö fáradhatatlanul az élő, eleven, mozgékony keresztyén- ségben, amely nyugvás és lusta­ság nélkül éli a keresztyén sze­retet cselekvő életét odahaza és az emberek között, a magány­ban, a családban és a társa­dalomban, munkában és pihenés­ben, szórakozásban és köteles­ségben. Ezért bizonyosságot kereső, hittele- nül-hívő szivvel vegyük magunkhoz az ige táplálékát, az élet kenyerét, hadd váljon bennünk igaz, örök életté! Sz. P. Ruttkay—Miklián Géza: PASSIÓ A mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének és halálának szent története Virágvasárnapra és Nagypéntekre Ára 6 forint Megrendelhető: Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest, VIII., Puskin utca 12. Csekkszámlaszám: 220.271 Készítsük elő a nagyheti passióolvasást a könyv csoportos megrendelésével. Csoportos vásárlásnál, gyülekezeti irat­terjesztéseknek 10% kedvezmény A BIBLIA ELSŐ ÖT KÖNYVE Thomas Mann »József és testvérei« című világhírű regényének első so­raiban megkapó módon próbálja ér­zékeltetni az emberi történet végte­len mélységeit. Van egy mély kút — mondja —.melynek nem lehet a vé­gére, legmélyére látni. Valahol lent a mélyben, az áthatolhatatlan sötét­ben ott kell lenni a víznek, de a nap nem világít le oda. Egy darabig lát-, ni a kút oldalát, egészen addig, ahol még dereng a homályos fény. Mi azt hisszük, hogy ott a vég, ott a hűsítő víz, de csak a káprázat játszik ve­lünk. A kút mélyebb mint ameddig mi láthatunk. Valóban így van ez az Ótestámen- tom esetében. Régmúlt évszázadok, hajdan letűnt korok története olvas­ható soraiban. Régen sírbaszállt em­berek, nemzedékek egész sora vonul el figyelő szemünk előtt. Minket pe­dig nagyon érdekei ez a régmúlt idő, ezek a réges-régen meghalt em­berek. Érdekel, mert ismerni akar­juk a Bibliát, Isten igéjét, üdvössé­günk történetét, megérteni úgy, olyan mértékben, ahogyan ez embe­rileg lehetséges. A mostani vasárnapokon a »Mó­zesi« könyvek egy-egy részletéről szólnak az igehirdetések. Ezek a könyveik Bibliánk legrégibb részeit rejtik mgukban. A teremtéstörté­nettől, Mózes haláláig terjedő idő­szak, amelyről ezek a könyvek tu­dósítanak. az egész emberiség, a zsi­dó nép történetének legrégebbi sza­kasza. A kutatók mégis megállapí­tották, hogy ezek a könyvek mai for­májukat csak a Kr. e. 4—6. század­I i i ban nyerték el, akkor foglalták őket j írásba. A történetek és események, ® amelyeket elmondanak, sokkal, jó i néhány századdal régebbiek. Vajon ez a tény azt is jelenti, hogy j a tudósítások nem hitelesek, nem pontosaik? Erre a mindenki előtt fel­vetődhető kérdésre azt keli vála­szolnunk, hogy korántsem ez a hely­zet. Ezen a ponton van igaza az idé­zett megállapításinak: az emberi tör- : ténet sokkal mélyebb gyökerekből táplálkozik, hogysem mi a végére jár­hatnánk. Az eseményekkel nem egy­idejű azoknak leírása, írásba fogla­lása. Előbb szemtanúk, a kortársak beszélnek a történetekről, és ők to­vább adják ezeket az utódoknak. (Ter­mészetesen ezt így, mindenre érvé­nyes módon nem lehet állítani, mert azt nem mondhatjuk, hogy pl. a »tíz­parancsolatot« nem foglalták írásba.) Amikor pedig fennáll annak a veszé­lye, hogy elfelejtik az emberek, vagy maga a gyülekezet a szájról-szájra járó hagyományt, vagy félős, nem helyesen adják tovább, egy bizonyos idő leteltével leírják azokat, össze­gyűjtik az írásbeli dokumentumokat, at élő szájhagyományt, és ezek las­sanként összefüggő könyvet alkot­nak. Mi csalt eddig — az írásig fog­lalásig — láthatunk el, a történetek további mélységeibe pedig csak a tu­domány reflektorfényével tekinthe­tünk be, de úgy, hogy a kút legmé­lyére — a hasonlatnál maradva — nem juthatunk el. Mi biztosítja ezek után a tudósí­tások helyességét? Az Isten Szent­lelke, aki a történetek írásba foglalá­sára egyeseket elindított, és a gyü­lekezet Istentől kapott hűséges hite. Az a hit. amely tudja, hogy ami a néppel történt, az az Isten munká­ja, ami pedig a próféták és az ige hirdetői szájából hangzott, az Isten szava, az ö üdvözítő igéje. Vámos József Három kiáltás Földes Mihály József Attila-díjas író »Három kiáltás« című füzete most jelent meg a »Békebizottságok Kiskönyvtára« sorozatban. Az író három elbeszélésével emlékeztet bennünket mindarra, ami volt, amit a német militarizimius jelentett ha­zánknak és egész Európának, s ami­nek a megismétlődését minden erőnk" kel meig akarjuk, meg is fogjuk aka­dályozni. A három kiáltás három el­beszélés: az 1942-es Lengyelország­ból, Oradour kiirtásáról, és egy ma­gyar kisfiú pusztulásáról a nácik s amerikai utódaik kezében. A fájda­lom, a megtiport ember három kiál­tása ez a három történet, de több is annál. Erőt ad, mert — akárcsak az életben — a fájdalom erővé változik, szilárd elszántsággá, hogy többé nem engedjük a borzalmak megismétlő­dését. , A Református Zsinati Tanács ünnepélyes állás- foglalása hazánk felszabadulásának tizedik évfordulója alkalmából A Református Zsinati Tanács március 4-én, Budapesten, a kon- venti székházban D. Bereczky Al­bert püspök, lelkészi elnök és Búza László egyházkerületi főigondnok, vi­lági elnök elnöklete mellett ülést tartott. Az ülésen D. Bereczky Albert re­formátus püspök, lelkész; elnök elő­terjesztette a Zsinati Tanács ünne­pélyes állásfoglalását hazánk felsza­badulásának tizedik évfordulója al­kalmából. Készülj az ige hallgatására — Böjt 4. vasárnapja: 2. Móz. 16, 13—15. — Az a nép, melyet Isten arra szemelt ki, hogy életében egészen kü­lönlegesen és világosan megmutassa az emberekkel való bánásmódját, történetének egyik döntő szakaszát éli. Izrael népe útban volt az »ígé­ret földje« felé. / Lényeges volt ez az út a nép egész élete számára. Megtanulták egy­más mellett élve kea-esni Isten akaratát. De a keserves múlt és az ígé­retes jövendő között tele volt nehézségeikkel. Próbákkal, melyek válla­lása megingatta a legerősebb lelkeket is. Mai igénk az útnak egyik legnehezebb próbájára irányítja a tekin­tetünket: Egyszerű és valóságos gondra: a választott nép éhezett. S az éhség remények csillogását teszi bágyadttá és elfeledtet régi szégyeneket. De az Írás igaz szavából többet is tudunk. Aki Isten útján jár, annak bizodalma felette áll minden próbának és minden nehézségnek. Ez a bizodalom — ha helyes — az élő Isten felé fordul. Isten felé, aki segít, ahol és amiben szükséget lát az ember. Az éhes népet nem áltatja káp­rázatos, de távoli jövendő, délibábos ígéreteivel. ígéretei már a mában érvényesek. Az éhező vándornak megteríti a pusztai utas szegényes, egyszerű, de elegendő asztalát. Vándormadarak húsával és pusztai cserjék gyantás könnyével táplálja népét. Isten bennünket is »kiváltképpen való néppé« nevel, hogy a keresz­tyén élet útján formálva bennünket, a mi reménységünk győzelmesen törjön át minden gondon és nehézségen. Hiszen az írás igaz szava ben­nünket arra is megtanít, hogy a pusztában éhező népe számára asztalt térítő Or, Jézus Krisztusnak, az Élet Kenyerének atyja. Krisztust Isten még nagyobb szeretettel küldte közénk, mint egykori népének a mannát és fürjeket. y. A gabemamag tanítása — Jn. 12, 24. Jézus a gabonamag példájával tanít. A gabonamagnak a földbe kell jutnia, »megsemmisülnie«. Még pedig idejében, hogy jókor esőt kapjon és érlelő napsugarat. Mindezt azért, hogy ne maradjon egymaga, hanem gazdag termést hozzon: megsokszorozódjék. — Így kellett Jézusnak is a maga idejében a halálba mennie. Amint az »idők teljességében« eljött hozzánk, úgy nem sok idő múlva a keresztre kellett mennie, mert ez a küldetése. Mert egyedül Ő volt Istennek olyan Fia, akiben Ö gyönyörkö­dött, s azért jött, hogy bennünket, sokunkat Isten kedves gyermekévé tegyen. VALLJUK MEG, hogy gyakran elfeledkezünk az örök élet egyetlen forrásáról, hogy a termést akarjuk inkább, mint a hozzá vezető, gyakran fáradságos munkát. ADJUNK HÁLÁT Jézus Krisztus Urunknak önmagát feláldozó szeretetéért, az igéért, amelyben közli velünk az Elet örömhírét. KÖNYÖRÖGJÜNK igaz hitért, hogy Jézusért a hitben ml is életet nyerjünk, s az Isten gyermekeinek boldog, cselekvő, örök éleiét élhessük. J. T. HETI IGE: »Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.« (Jn. 12, 12.) Március 20. Vasárnap. — Gál. 4, 22—5, 1/a. Urunk halálának értelme, célja, gyümölcse a hívek lelki szabad­sága. Mert nem test szerint vagyunk Isten gyermekei, hanem ígéret által. Olyan kincsünk ez, melyet elvesztegetni bűn a kegyelmesen kivá­lasztó Isten ellen. Március 21. Hétfő. — Jn. 6. 22—29. A földbe esett és elhaló gabonamagból kenyér lesz. Áldott kenyér. Jézus halála által lett az élet kenyere, melyet, valaki eszik, soha meg nem éhezik. ^ Március 22. Kedd. — I. Kir. 19, 1—8. Isten táplálja Illés prófétát, hogy megerősítse öt az erején felül való útra. De milyen »hitvány« eledelt ad neki: egy szén között sült pogácsát és egy pohár vizet. Ennek a tápláléknak az értékét az adja, hogy Isten kezéből való. Március 23. Szerda. — Mk. 12, 28—34. Jézus az Isten mindenek felett vgló szerefeitét az első — a felebarát szeretetét a második főparancsolatnak nyilvánítja, s e kettőnél nincs nagyobb parancsolat. Március 24. Csütörtök. — Ja. 6, 47—59. Micsoda megbotránkoztató, kemény beszédek ezek: az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. De milyen kegyelmes, áldott szavak azoknak, akik már megismerték valóságukat. Akik, valahány­szor eszik az Űr testét és isszák vérét az úrvacsoráiban, az élet, az örök­élet ízét ízlelik már a földön. Március 25. Péntek. — Jn. 12, 20—26. Jézusnak meg kellett halnia, hogy nekünk örök életünk legyen. Ezért ez az Ö megdicsőülésének órája. Március 26. Szombat. — Jn. 8, 21—30. Jézus azért jött, .hogy mi ne bűneámkben haljunk meg, hanem fel­ismerve őbenne az Atya küldöttét, életet nyerjünk. Az ő küldetésének ismertető jele golgotái keresztje, ahol megibizonyította, hogy Isten vele van a mi üdvösségünkre. — Bárcsak mi is szívből hinnénk benne. Ruttkay-Miklián Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents