Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-10-16 / 42. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET

D. DEZSÉRY LÁSZLÓ:

A Prédikátor Könyve a megszíVle- lendó életbölcsességek egyik tárháza a Bihliában. Isten az emberéletét vizsgálja ebben a bibliai könyvben ‘és rámutat .arra, hogy mennyi balgasággal, mennyi önmagunknak ártó tévedéssel éljük az életünket. Bevilágít a kárt okozó balgaságok nagy sokasága közé, azokból különösen kiemeli a legnagyobbakat és kimondja, hogy hiábavalóság az ilyen balgaságokra építeni, hiábavaló az emberi élet, ha ilyen balgaságokkal teli. Isten azonban nemcsak a balgaságainkat mutatja meg ebben a könyvben és nem az a célja, hogy hiábavaló cselekedeteink és szokásaink elkeserítsenek. Mutat helyükbe újakat. Üj cselekedeteket és új nézeteket akar adni. amelyek által bölcsen és gyümölcsözően élhetünk.

A mai vasárnap templomi prédikációjának alapigéje ebből a könyvből van. (Préd 4, 8—12.) Ezt hallják ma a gyülekezetek az egész Magyar- országi Evangélikus Egyházban és könnyen észreveszik majd, hogy Isten milyen álható világossággal fürkészi benne életünk belső kérdéseit.

De azt is megérzi a vasárnapi .gyülekezet, hogy Isten milyen szeretettel tanítgat minket hiábavalóságaink, gyarlóságaink, megrögzött tévedésein kijavítására.

A bibliai szakasz előtt ez az ige van: »Látók a nap alatt más hiábavalóságot.« Isten mondanivalója tehát már egy hosszabb felsorolás után van, de olyanra mutat rá, amely az eddigiek között az egyik legfontosabb. Rámutat a magányos emberre, és azt mondja: magányban élni, egyedül küszködni nagy hiábavalóság. Az élet minden területén az! Rossz az embernek, aki magára maradt, mert nem alapított családot. Rossz az embernek, aki munkájával egyedül küszködik. Rossz az embernek, aki a gondját nem tudja mással megosztani. Rossz az embernek, aki magában forgatja gondolatait és nem tud tanácsért menni máshoz. Isten így látja: »Van olyan ember, aki egymaga van és nincs vele másik, sem fia, sem atyjafia nincs; mindazonáltal nincs vége minden ő fáradtságának és az ő szeme is meg nem elégszik gazdagsággal, hogy ezt mondaná: Vajon kinek munkálkodom, hogy az én lelkemet minden jótól megfosztom. Ez is hiábavalóság és gonosz foglalatosság!« Előttünk áll tehát Isten igéjéből ez az oly találóan megrajzolt kép az emberről, aki oly gyakori közöttünk. Az env ber, akinek nincs fia, sem atyjafia. Isten tudja, hogy a kép, amit rajzol erről a magányos emberről, — térEGYÜTT

mészetellenes. Mert olyan ember nincs, akinek atyjafia ninc6. Atyjafia mindenkinek van. Az ember az önzéséből és a bűneiből épít magának olyan természetellenes és hiábavaló életet, amelyben úgy tűnik, hogy nincs atyjafia. Mert apja, anyja mindenkinek van és van hazája is. Aki, úgy látszik, hogy mindezek nélkül él, az bizony nem »rendes« ember. A rendes ember tudja, hogy atyja van, anyja van, Istene és hazája is van. A rendes ember tudja, hogy körül van véve atyafiakkal, hogy az élete összefügg azokéval és azon van, hogy ezeket az atyafiúi kapcsolatokat, ezeket az emberi viszonyokat az emberszeretet és az emberek iránti jóindulat leikével ki is építse az életében. Sőt ezentúl a rendes ember, aki ezt teszi, még bölcs ember is, mert azokból az emberi ösz- szefüggésskből az atyafiakkal, az embertársakkal való kapcsolatából őneki sok jó, sok haszon, sok öröm származik.

Tsten ki aloarja irtani közülünk ezt a magányos embertípust, aki nem magányos, csak ő akar magányos lenni.

Miért akarja az ember ezt a magányt? önzésből. A magánykeresés és az önzés összetartoznak. Isten rámutat ebben az igében arra, hogy az ilyen ember mennyi erőfeszítéssel igyekszik dolgozni, hogy »vége sincs az ő fáradtságának«, csakhogy sa- játmagának is bebizonyítsa, hogy »megvan ő magának is«. »Az ő szeme azonban meg nem elégszik gazdagságával.« Güzül, kuporgat igyekszik, nagyon biztos a dolgában, hogy igaza van, amikor a »maga hasznát keresi«, a végén azonban rájön, hogy mindez hiábavaló volt. Isten kimondta a szentenciát az ilyenfajta életről. Azt mondta róla, hogy az hiábavalóság. »Hiábavalóság és gonosz foglalatosság.« A legtöbb kára pedig abban van. hogy a dolgok végén meg kell kérdezni: »vajon kinek munkálkodom, hogy az én lelkemet minden jótól megfosztom?«

Igen. Istennek igaza van. Azzal, aki kiszakad a közösségből, aki nem tud az embertársakkal együtt élni, a társadalmiatlan ember megfosztja lelkét minden jótól. Ennek a földi életnek ugyanis minden java abban van, amit a mánk emberrel együtt élünk át. Az élet örömei az emberi közösségben adatnak nékünk. A munkánknak itt van értelme. Ezért olyan nagyon fontos és semmi mással el nem cserélhető életforma a családi élet. Az ember még örülni sem tud egymagában. A szerelem, a barátság, a jó cselekedet, a társaság az emberi élet legszebb eseményei.

Elbocsátva — megbocsátva

Gyermekkorunktól fogva jól ismert történet a farizeus és publiká- nus jézusi példázata. Annyiszor hallottuk és olvastuk, hogy legtöbbünk szemében már nemcsak megszokottá. de már-már semmitmondóvá is vált. Nem tudjuk vagy nem akarjuk kihallani belőle az igazi intelmet, a kézenfekvő tanítást.

Típusokat, példaképeket akarunk látni a példázat két jellegze tes alakjában, akik — ha más formában és szerepkörben is — közöttünk sürög- nek-fcrognak és termelik ki a maguk utánzóit, vallásos sznobjait. Az egyik a kegyes önigazság és kérkedés elrettentő példaképe, a másik az alázatos, szerény, imádságos önvá- dolás mintaképe. Mert az első elbocsátva, a második pedig felszabadultan, megkönnyebbülten megy haza, mert bűnei meg vannak bocsátva.

Jézus azonban nem mintaképet akar megmintáini ebben a példázatban, hanem azt a vagy-vagy kérdést teszi fel nekünk ebben a hasonlatban, amely röviden megfogalmazva így hangzik: Elbocsátva vagy megbocsátva?

Elbocsátva! — Ez Isten meglepő válasza az első imádkozó minden »igazoló« kérkedésére. Sok mindenre tud pedig hivatkozni. Többre, mint gyülekezeteink sok agilis tagja: hűségére, szorgoslkodására. Túlteljesített minden lehetséges isteni parancsolatot. Nem tekinti saját érdemének mindezt. Istent dicséri, hogy nem bukott el, hogy eredményeket ért el az életben. Milyen igaznak, tisztának, szentnek, követendőnek, példamutatónak gondolt kegyesség! De Isten válasza, ítélete mégis kereken elutasító: EIbocsátvq.! — Mert minden tisztasága, hálaadó imádsága ellenére nem tud szabadulni egy kicsi, de annál ön tettebb és veszélyes szócskától. S ez így hangzik, hogy — »én«. Az én különb, más világom! Az én szent életem! Az én önző, kitárulni nem akaró kegyességem! Az én embertelen istenkeresésem!

Megbocsátva!! — Ez Isten válasza a második imádkozó mulasztásaira, de cselekedni akarására. Semmire sem tud hivatkozni, csak hibáira,

vétkeire, gyávaságára, határozatlanságára, életének vissza-visszanéző gyengeségére. Bántja megkötözött- sége, tehetetlensége. Elrontotta, elhibázta azt az utat, amely a jóra a példamutatásra. a felszabadult új élet mezejére vezet.

És mégis megbocsátva! — Mert a megbocsátás felmentő cselekedetét kéri. Mert hiszi, hogy azt az egyenetlenséget, amelyet elhibázott életével Isten és közte létre hozott, eltünteti, elgyengíti, elsimítja Isten.

Mindez eleven, hallható kérdés a mi egyházunkban is. Hiszen újra kell megfogalmaznunk azt a kérdést, hogy mire tanítja egyházunkat a farizeus vallásos buzgalma és a pub- likánus őszinte bűnbánata. Űjra kell tanulnunk azt az intelmet, hogy az Isten elé odaállás, az Istennel vele járás, az Istenre ráhagyatkozás és bizakodás megbocsátásában, nem egyszerűen a szívnek belső, önmagába fordult ügye, vagy érzelgős kirobbanása, hanem tett, hanem cselekvés, hanem aktivitás minden jó s ezért kötelező szolgálatra! Ott kell kezdenünk a tanulást ahol Luther befejezte: »Ahol elmaradnak a jócselekedetek, ott álnok és hazug a hit is.«

Látjuk, tapasztaljuk gyülekezeteinkben, egyházunkban, hogy a hit gyümölcsei a jó cselekedetek, az építő nekifeszülések egyre biztatóbban bontakoznak ki. Mert Krisztus irgalmas szava hangzik el sok hitetlenségünk és megszégyenülő engedetlenségünk megvallására: Megbocsátva! S egyházunknak, gyülekezeteinknek, híveinknek ezt a megbocsátásra váró és megbocsátásra kész, nem pedi« önhittségében tetszelgő arculatát kell kiábrázolnunk a világban is! Nehéz feladat, mert meg kell öldökölnünk magunkban az óember gőgös énjét. De erre hivattunk el! Ha magunkat- mentési akciókban látjuk feladatainkat, akkor elkerülhetetlen lesz Isten válasza: elbocsátva! De ha »méltatlan szolgákként« állunk oda Isten elé, akkor reménységben hangzik el felénk felszabadító, cselekedetekre, szeretetre indító és képesítő ítélete: megbocsátva! Dr. Páify Miklós

Ninos is az emberi életnek eseménye, amely ezekkel elcserélhető volna. Az ember társas lény. Megfosztja magát minden lelki jótól az, aki ezt elfelejti. Érdemes megfigyelni, milyen nagy komolysággal beszél itt erről Isten. Érvel és a tapasztalatainkhoz beszél. A Biblia nem szokott túlságosain gyakorlatias lenni. A nagy életrendező elveket nyilatkoztatja ki, s a hívőnek az a dolga, hogy azokat alkalmazza a maga élete apró eseményeire és kérdéseire. Itt most a Biblia egészen gyakorlatias. Kifejti, hogy milyen kárunk van a magányosságból. Az önző ember, a magánakvaló egyéni élet hiábavalósága ugyanis nagyon aggasztja Istent.

»Sokkal jobban van dolga a kettőnek. hogynem az egynek;« — folytatja Isten —, »mert azoknak jó jutalmuk van az ö munkájukból.« A társas élet, az emberi összefogás, az embertársi kapcsolat előnyeit magyarázza itt Isten és atyai szereteté- vel rendkívüli módon akarja, hogy a saját érdekünkben hallgassunk reá. Az emberi összefogásból, a közös munkából sok jó jutalom adatik nekünk. Hányán tapasztalták ezt már! Az emberiség társadalmi élete egyetlen összefüggő tapasztalat erről és józan ember ezt az igazságot nem támadhatja. Ez igazán hiábavalóság volna. Nézzük meg azonban azt, hogy különösen mit emel ki Isten az emberi együttélésnek, a közösségi életnek jó jutalmai közül.

Elsősorban azt említi, hogy: »Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvaló- naik, ha elesik és nincsen, aki őt felemelje.« Az embertestvéri együttélés elsősorban biztonságot jelent. Az emberi élet tele van veszéllyel, gyakori benne a bizonytalanság s a bizonytalanságban érzi leggyengébbnek magát az ember. A legveszélyesebb bizonytalanság az. amikor nincs kire támaszkodni. Ha az ember hegyen megy, nehéz úton, pótolhatatlan a másik ember társasága. Azért szövetkeznek az emberek szerte a földön mindenféle szükséges dolgokban, mert abban több biztonság van, mintha egyedül próbálják magukat biztosítani. Még egy egész nemzet sem szeret magában állni a földön. Keresi a többi nép kapcsolatát s az egész nemzetnek biztonságos érzése van abból, hogy támaszkodhatik a másikra.

A mi mostani nemzedékünk ideién ezeket az igazságokat sok tekintetben tapasztaljuk, tanuljuk és sokféleképpen élünk velük. Az emberiség a mostani fejlődésében a kollektí- vum felé, vagyis a szétszórt emberek és erők összefogása felé vette lépteit. A mi magyar népünk az elmúlt tíz esztendő alatt sokat tanult a társadalmi összefogás előnyeiből és csak örülhetünk, hogy tehát az az életforma, amelyet most népünk választott magának, természetében egybeesik azzal a bölcsességgel, amelyet Isten tanít nekünk az ő igéjében emberi életfolytatásunkra nézve. Az a fellendülés, amelyet a magyar parasztság termelőszövetkezeti mozgalmában éppen most élünk át, nagyon fontos példája önnek.

Azután még ezt mondja Isten: »Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek; az egyedülváló pedig mi módon melegedhetik meg?« Izrael földjének szélsőséges éghajlatából veszi itt Isten a képet. A hidegedé estéken a puszta földön háló vándorok tapasztalatából szól. Egy ember magában szenved a hidegben. Két ember együtt, sok ember együtt melegíteni tudja egymást, nemcsak testben, hanem lélekben is.

ps végül ezt mondja Isten: »Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten elleneállhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el.« Védekezni is együtt lehet legjobban. Egyedül kinek van elég ereje ahhoz, hogy megvédje életét, munkája gyümölcsét, otthonát, érdekeit? A hármas kötél viszont nem szakad el hamar. Ez a társas élet legfontosabb belső biztonsága. Minél szorosabbra kell fonni az emberi együttélés szent kötelékeit egymás között, hogy mindannyiunk élete erőt és biztonságot meríthessen belőle. A keresztyének arra valók, hogy az emberi együttélésnek ezeket a szent kötelékeit fo- nogassák lélekben és az élet konkrét valóságaiban is az emberek között. Az ellenkezője hiábavaló élet. Ez viszont hasznos és gyönyörű.

Lássátok, mekkora szeretet az, amellyel Isten minket jóra akar nevelni! Vajon hallgatunk-e az ö szavára? Vajon cselekesszük-e a mi mennyei Atyánk akaratát?

Készülj az ige hallgatására

Szentháromság ünnepe u. 19. vasárnap. — Préd 4, 8—12.

A Prédikátor könyve nem pesszimizmust, életúntságot prédikál. Mikor olyan gyakran használja ezt a szót: »hiábavalóság« — nem az emberi életet tartja hiábavalónak, hanem azt a sok mindenféle erőlködést, amit az ember teljesen feleslegesen tesz.

A Prédikátor könyve bölcsességre akar vezetni. Bölcs ember az, aki az adott helyzetben azt teszi, amit tenni kell. A Bölcsesség summája ez: »az Istent féljed és szeressed és az ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek a fő dolga.« (12, 15.) Mi azonban a legegyszerűbbet, a legkézenfekvőbbet, a »fő dolgunkat« nem akarjuk megtenni. S hogy ne kelljen megtenni, helyette sok minden mást találunk ki. Ez a sok minden más

— ez a hiábavalóság.

Egyik ilyen hiábavalóság, mikor azt képzeli az ember, hogy jobb, ha

' J magában van, nem vállal senkivel közösséget, nem fog senkivel össze közös munkára, nem köt barátságot senkivel, még házastársat s gyermeket se akar. Senki se háborgassa az 6 köreit; ő is békémhagy mindenkit — gondolja. Jobb magamban: kényelmesebb, gazdaságosabb. »Hiábavalóság és gonosz foglalatosság« — mondja erre a prédikátor. (8. v.) Miért? 1. Mert önáltatás az, hogy magam vagyok. A valóság az, hogy senki sincs egyedül, mert Isten egybefonta az emberek életét, közös életre teremtett bennünket. — 2. Mert a magányban nem leszek szabaddá; elárvulok, önmagam foglyává válók. — 3. Mért a magános, önős ember veszélyes másokra és önmagára is. Vagy zsarnok: a másik ember könyörtelen semmibevevője és kihasználója, vagy — amint a költő, Tóth Árpád mondja — másoktól meg nem értett, kihasznált, »vézna, szánalmas figura«.

A prédikátor nem csak arról beszél, hogy milyen hiábavaló a magános, önös élet. Beszél arról is, ami ennél jobb. »Jobban van dolga a kettőnek, mint az egynek«. Amit a 9—12. versekben mond el, az voltaképpen az együttes életnek, a közösségi életformának a dicsérete. De ennél sokkal több is. Megrajzolja annak az új embernek a képét is, aki nélkül nincs igazi társas együttélés az emberek között. Mi jellemzi ezt az új embert? Együttmunkálkodik a másikkal. (9. v.) — Felemeli azt, aki elesik. (10. v.).

— A szeretet melege árad belőle. (11. v.). — Együtt tud küzdeni a másikkal. (12. v.). — Egyszóval: szeretetben él.

J

ézus Krisztus, mikor meghalt a kereszten, magára vette a mi magányunk minden poklát. »Vézna, szánalmas figurává« vált — érettünk. Ezt azért tette, hogy leleplezze magányunk, árvaságunk átkát, azt meg is semmisítse és helyette jobbal ajándékozzon meg. Ezt a jobbat ezzel az egy kis szóval is meg lehet jelölni: együtt. Ezért adta már a kereszten édesanyja mellé Jánost, a tanítványt, hogy ne legyen magára hagyva. Azért marad velünk az egyházban mindennapon a világ végezetéig, hogy általa mi is együtt tudjunk maradni az emberekkel. Ezért nemcsak arról a közösségről beszélhetünk, amely a Krisztusban van, hanem ezzel együtt szólni kell arról a közösségről is, amelyet a Krisztus által minden ember felé gyakorolhatunk. Ö a nyitott kapu a másik ember felé, a vele végzendő közös munkára, küzdelemre és együttörvendezósre.

l\yTa, mikor a közösségi életforma kérdései annyira égetővé váltak, a ^ Prédikátor könyve tulajdoniképpen e felé a szoros, de mindenki számára nyitott kapu feié mutat. Benczúr László

Egy kereskedő feleségétől megkérdezték, hogy miről is szólott a vasárnapi prédikáció? Az asszony azt felelte: A szavakra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy amikor a templomból hazaérkeztem, mérlegem hamis mérősúlyait mind ki szórtam.

KÖZÖS IMÁDSÁGUNK.

A visszafelelő hit. — 1. Jn 4, 14—16.

Isten irántunk való szeretetének kétségtelen jelét adta azzal, hogy elküldte Fiát a világ Üdvözítőjéül. Istennek erre a legnagyobb cselekedetére a hit ilyen boldog vallomást ad: Jézus Krisztus az Isten Fia. Megérezhet- jük, hogy a Fiú az Atyában, az Atya a Fiúban van, szeretik egymást érettünk is, szeretetközösségre léphetünk Istennel, élhetünk Benne, mert Ó kezdeményezte, létrehozta ezt az életet.

Ez az élet visszafelel Istennek. Naponként köszöni meg szeretetét. A’hit szeretetben felel vissza. Arra törekszik, hogy Isten mindig jobban bennünk legyen, mi pedig Istenben legyünk: mindig többet adjunk magunkból Istennek, Istenből pedig felebarátunknak.

Amikor János azt mondta: Aki á szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne — akikor arra figyelmeztet: hitünket éljük a szeretet cselekedeteiben, állandó Isten felé fordulásban, ugyanakkor azonban embertársaink felé hajló szolgálatban is, mint Isten gyermekei és Isten nagy családjának, az emberiségnek tagjai.

VALLJUK MEG, hogy gyakran nem engedtük magunkban életté válni az Isten szeretetét: örvendeztünk ennek a szeretetnek, de nem szolgáltunk vele engedelmességgel és az emberiség nagy és kis ügyeiben való készséges részvéttel.

ADJUNK HÁLÁT Istennek meg-megújuló szeretetéért, bennünket és a világ minden emberét magához ölelő nagy kegyelméért.

KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy hitünk Istenben mindig szeretet is legyen s szeretetben mindig szolgálni tudjuk Istent és egymást, hogy népünkkel együtt járhassuk a közös munka útját. P. P,

HETI IGE: »Gyógyíts meg engem Uram. hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem!« — Jer 17, 14.

Október 16, vasárnap. Ézs 1, 18—20,

Ez a bűnbocsánat igéje az Ötestamentomban. Megfoghatatlan tanítás Isten bűntörlő irgalmáról. Nem is érthető meg, csak Jézus Krisztus felől. Aki azonban ezt sem fogadja el, az magára vonja, most már elháríthatat- lanul Isten igazságos haragját.

Október 17, hétfő. Mk 8, 22—26,

Jézus gyógyít, 5 az emberiség nagy orvosa. Egész közel jön hozzánk, kézen fog minket, reáteszi kezét életünk fájó sebeire. Sőt ezek a kezek érettünk megsebesítettek. Nemcsak érintették, de el is hordozták életünk minden nyomorúságát.

Október 18, kedd. 3. Móz 16, 15—19,

Izrael népének áldozati szertartása az engesztelés nagy ünnepén mélységes értelmű jelkép. Az egész nép bűnös — ez az első üzenete. S ez a bűn büntetést kíván, mégpedig halálbüntetést — ez a másik. A törvénynek erről a tanításáról az Újszövetség népének sem szabad elfeledkeznie.

Október 19, szerda. Kol 3, 12—17.

A keresztyén életnek ebbe a tükrébe nem tekinthetünk megszégyenü- lés nélkül. Mennyi tennivaló, mennyi feladat! Bizony, egy életre elégséges program, amit minden nap elölről kell kezdenünk.

Október 20, csütörtök. Lk 19, 1—10.

Ebben a történetben nem Zákeus a főszereplő, hanem Jézus. Az Ő érkezéséről van szó itt, arról, hogy megmenteni jött az elveszetteket. Ahol betér, ott van üdvösség: Békesség, öröm, új élet.

Október 21, péntek |. Jn 1, 5—10.

Isten igéjének világosságában eltitkolhatatlan marad a bűn. Nincs is más megoldás a bűn kérdésére, mint megvallani és kérni s kapni a bocsánatot. Tagadás, takargatás mit sem használ.

Október 22, szombat. jer 17, 12—17.

Isten készen áll szabadításunkra. Ő nemcsak Izraelnek gyógyítója, de ma is minden embernek. Csak azokon nem segíthet, akik elpártolnak tőle, csak azok szégyenülnek meg, akik elhagyják Öt. Groó Gyula

1