Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-09-11 / 37. szám

KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK

D. dr. VETŐ LAJOS püspök:

„Ke^esztYén vagy, mondod.*."

Sokszor és szívesen énekeljük ezt az éneket.

Keresztyén vagy, mondod,

Mert Krisztus neve rajtad S a menny, föld Istenét Uradnak vallja ajkad:

De Istent Uradnak Hiába nevezed,

Ha parancsolatját Egyszersmind nem teszed.

(Dunántúli éneJkeskönyv 434.)

Talán azért énekeljük szívesen, mert nem szívesen vennénk, ha valaki, például a lelkészünk, vagy a szomszédunk az énekvers tartalmát kereken a fejünkre olvasná. De ha ezt az éneket tűzik ki istentiszteleten éneklésre, nem ütközünk meg rajta, hiszen benne van énekeskönyvünkben, s mások is velünk együtt éneklik.

De azért is szívesen énekeljük, mert ha a mi ajkunkról hangzik fel, akkor mi is másnak mondjuk, s nem magunknak. Ahogyan az énekköltő tette. Másokra pedig szívesen alkalmazzuk, különösen, ha például a hatodik vershez jutunk;

De amíg szívedet A testnek indulatja:

Kevélység, irigység,

Harag és önzés lakja,

És nem a szeretet,

Mely kész a jólétre:

Addig nem vagy méltó A keresztyén névre.

Pedig elsősorban magunkra kell ezt az éneket alkalmazni, s a többi hasonlót is az ilyen értelmű igékkel együtt. Persze, másokra is, de mindig úgy, hogy magunkat is beleértjük a többiek sorába. Hiszen ami másokban bűn, az bennünk is megvan. Talán nagyobb mértékben, mint másban. Azért veszem észre embertársam szemében a szálkát, mert az én szememben ugyanabból a fából faragott gerenda éktelenkedik. Akkor érezzük embertársunkban a rútságot különösen kellemetlennek, ha az bennünk is megvan. Ezt már Krisztus Urunk megmondotta.

Amikor tehát mások száj- és szó- keresztyénségére gondolunk, előbb mintsem kétségbe vonnánk hitét és Krisztust követő életét, arról szóval nyilatkoznánk, mindig vegyük szemügyre magunkat: hátha nekünk szól az énekvers kínos figyelmeztetése. Krisztus Urunk szavai jussanak az eszünkbe: »Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, amiket mondok?« (Lk 6, 46). Azután: »Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.« (Mt 7, 21.)

*

Gondolkodjunk el még egyszer azon, miért szeretünk mi, evangélikusok énekelni!

Ha valakit találomra megkérdeznénk afelől, hogy majd a mennyországban mit fogunk csinálni, akkor félig tréfásan, könnyen azt válaszolhatja, hogy az angyalok karával fogunk örökkön-örökké együtt énekelgetni. Ez lesz az örökéletben a legfőbb dolgunk és boldogságunk.

A mennyei jelenésekről szóló könyv végefelé olvashatunk valami hasonlót: »És ezek után haliám

mintegy nagy sokaságnak nagy szavát az égben ...«, «-És hallám mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát...« Valóban, mintha megszámlálhatatlan tagból álló énekkarról lenne szó. Mindnyájan ugyanazt a szöveget, ugyanarra a dallamra éneklik: »Aleluja! Az id- vesség és a dicsőség, és a tisztesség és a hatalom az Űré, a mi Istenünké!« (Jel 19. 1, 6).

Ha így van és így lesz az Isten országában, persze, hogy szívesen énekelgetünk már itt a földön is. Hiszen így készülünk az üdvösségre, az örökéletre ..:

Ez a mennyei együtténeklés azonban jelképes beszéd, ' melynek nagyon mély értelme van.

. Gondoljuk el, milyen nehéz egy- egy gyülekezetben, városban is, falun is valamilyen jó énekkart megszervezni és összetartani. Gondoljunk arra, hogy talán magunk is az első felbuzdulás után milyen unalmasnak és fárasztónak tartottuk, hogy akár mint karvezető, akár mint egyszerű énekesek hűségesen készüljünk valamilyen énekszámra. Milyen nehezünkre esik pontosan megtanulni az ének szövegét, dallamát! Milyen nehezen, mennyi unalmas próbával alakul ki lassacskán a biztos éneklés és a szép összhang. Ahol nincsenek olyanok, akik az időt, fáradtságot, tanulást nem sajnálják az énekkari próbákról, ott nem is lesz soha komoly, jó énekkar, mely gyönyörűséget szerez hallgatóknak és énekeseknek egyaránt.

Abból az említett és közismert szólás-mondásból, hogy a mennyországban az üdvösség a mennyei karokkal való együtténeklésből áll, annyi mindenesetre igaz, hogy ott összhang és egy akarat lesz. És az is igaz, hogy Isten az ö egyházában olyan embereket akar nevelni, akik tudnak másokkal együtt élni, egyet akarni, együtt tevékenykedni. Sőt már a földön az egyház is csak any- nyiban igazán egyház, amennyiben a »hívők közössége«, vagyis, ha benne egy akaraton vannak, a szeretet fűzi őket össze egymással, ha tudnak együtt élni és együtt munkálkodni.

Nemcsak az egyház egészében, hanem minden gyülekezetben is az a fontos, hogy a gyülekezet tagjait egymással szeretet fűzze össze. Hiszen arról ismerni meg a Jézus tanítványait, hogy egymást szeretik (Jn 13, 35). Ha olyan a gyülekezet és az egész egyház, mint valami hatalmas énekkar. Az énekkar tagjai közt különbségek vannak. Az egyiknek magas a hangja, a másiké mély. A harmadiké erős, a negyediké lágy. De mindnyájan ugyanazt a szöveget éneklik, különböző hangokon és hangnemekben, de a cél mindig a szép összhang, amely gyönyörködtet, erősít, lelkesít és örömmel tölt el.

Ha nehéz énekkart szervezni és együtt tartani, ha fárasztó az együtt- éneklést megtanulni és gyakorolni, még nehezebb egy egész gyülekezetei, vagy az egész egyházat olyanná szervezni és nevelni, mint ha énekkar lenne. És nehéz dolog benne egyszerű tagként kitartóan működni, tanulni, gyakorolni és olykor szerepelni.

*

Több mint huszonötéves lelkészi szolgálatomra visszatekintve, nem egyszer az eszembe jut, hogy sokáig mennyire bántott az emberek ösz- szeférhetetlensége egy-egy gyülekezetemben. Negyedszázados lelkészi ténykedésem legtöbb időt igénybe vevő és legfárasztóbb része az volt, hogy az embereket békítettem. Mindig akadtak olyanok, nem is kevesen, akik másokkal megférni nem tudtak, olykor még a templomban sem voltak hajlandók másokkal együtt hallgatni az igét és együtt énekelni, imádkozni, áldozatot hozni időben, munkában, pénzben.

De ami egykor bántott, most úgy tűnik föl, mint igen értékes keresztyén tapasztalat. Azt tartom ugyanis, hogy a lelkésznek, az egyháznak alig van Istennek tetszőbb feladata, minthogy a mindenféle embert megtanítsa szeretetben, békességben együtt élni és együtt munkálkodni, vagyis közösségi emberré nevelni. Ez az egyszerűen kifejezett értelme vízszintes síkban, embereknek emberekhez való viszonyában, a békéltetés szolgálatának.

A közösségi életre való nevelés azonban nem arra való, hogy általa az egyházat tegyük erőssé. Az önző gyülekezet nem nevelhet önzetlen embereket. Bizonyos, hogy a közösségi élet teszi az egyházat is erőssé. De a fő cél magának az egyház tagjainak erre a magasabb életformára,

a közösségi életre való nevelése. Mert amilyen nagy különbség van az egysejtű lény és a sok millió sejtecs- kéből álló ember között, éppoly nagy a különbség a között az ember közt, aki egymagában, magának és csak magának akar önző módon élni, és a között az ember között, aki a közösségben és a közösséggel él, mint annak szerves, tudatos és tevékeny tagja.

Ezért az igazi megtérés mindig a közösségi életbe való térést is jelenti. A magába visszahúzódó, másoktól elszigetelődő ember befelé, a lelkében is boldogtalan, sőt rendesen lelki beteg. De külső életében is sok baja és kára van. Az igazán megtért ember elfordul önmagától. Életének súlypontja önmagáról másra, Krisztusra, embertársaira kerül. A lelki beteg, elégedetlen és boldogtalan ember szinte rögtön meggyógyul és rendbejön, amikor bekapcsolódik embertársai közösségébe. Hiszen éppen erre hivatott: szeretetben másokért élni. Amíg ezt nem teszi, úgy érzi magát, mint a száraz homokban vergődő hal. Amint megtalálta az utat a közösségi életbe, úgy feléled, mint az a hal, amelyik nagy vízbe került vissza.

*

A nyári lelkész-továbbképző konferenciákon lelkészeink sokszor panaszkodtak amiatt, hogy sok mai emberből mennyire hiányzik a közösségi lelkűiét. Persze, magunkban és egymásközt, a lelkészek közt is sokszor veszünk észre fogyatékosságokat a közösségi lelkűiét szempontjából. Milyen nehezen tud sokszor két lelkész egy gyülekezetben megférni. De a hívekkel sincs másként. Kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan magunkra vehetjük az Űr dorgáló szavait: »Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, amiket mondok?« És azt is tudjuk, hogy az Ö parancsolata, az »új parancsolat« az, hogy szeressük egymást. Ügy, ahogy az apostoli levél mondja: nemcsak szóval, hanem »cselekedettel és valósággal«.

A nyári lelkészkonferenciákon sokat foglalkoztunk a mai ember életkérdéseivel. Falusi lelkészeink sokszor szóbahozták földművelő hittestvéreinknek a közös gazdálkodáshoz, s a termelőszövetkezetekhez való viszonyulását. Sok szép példát hallottunk arról, hogy ahol egyetértésben, szorgalmasan együtt gazdálkodnak, milyen jó eredményeket érnek el, milyen jól járnak a tagok is és mások is, népünk és még egyházunk is. De hallottuk azt is, hogy bőven akadnak még olyanok, akik jól felfogott érdekük ellenére is rabjai szűklátókörű önzésüknek, s nem tudnak, és nem akarnak közös földön együtt élni és gazdálkodni. »Tudjuk, hogy a termelőszövetkezeteké a jövő. Tudjuk, hogy művelt ember nem mondhat lírást. Gépesítéssel folytatott korszerű mezőgazda- sági termelés nem is képzelhető el másként. Csak hát az emberekkel van baj igen gyakran. Hiányzik belőlük a közösségi lelkűiét. Nem tudnak másokkal és másokért együtt dolgozni. Nem becsülik azt, ami közös, s amiért közösen kell munkálkodni. A közösségi lelkületet kell tehát erősíteni földműveléssel foglalkozó hittestvéreinkben.« Sokszor hangzott el ilyen felszólalás, amikor mezőgazdasággal foglalkozó hittestvéreink életkérdéseivel foglalkoztunk. És megcsináltuk a mérleget: ahol közösségi életet élni tudó emberek vannak együtt, ott felvirul a termelőszövetkezet! Ahol ez nincs meg, ott bizony sok a baj, nem megy a munka, nincs jó termés, nincs jó kereset.

*

Ez nemcsak a termelőszövetkezetekben van így, hanem az élet minden területén, a családban is, a gyülekezetben is, a községben is, a hazában is, a népek egymásközti viszonyában is.

BERLINBEN, egy békegyűlésen — amelyet a hirosimai atombombázás évfordulóján tartottak — felszólalt D. Heinrich Grüber prépost is. Kijelentette: A Négy Nagy Géniben megértette a bandungi figyelmeztetést és meghallotta Helsinki hangját az atomháború ellen. Józanul gondolkodó ember nem hiheti — folytatta —, hogy Németország két részét egy éjszaka alatt egybe lehetne kovácsolni. Lépésről lépésre, vagy szakaszonként kell ennek bekövetkeznie. Az egyesített Németországnak azonban biztosítékot kell nyújtania nekünk és szomszédainknak, hogy felépítésében és eligazodásában békés Németország marad. Grüber prépost végül ezeket mondotta: Éppen a hirosimai emléknap juttatja eszünkbe az új háború borzalmait és a veszedelmet, amely az egész világot fenyegeti. Ennek a veszedelemnek legyőzésében és elkerülésében egymás mellett kell állnunk, mindegy milyen valláshoz

Egyházunk széles tömegei jól ismerik Niemöller Márton, a Hessen- nassaui evangélikus tartományi egyház elnökének nevét. Azok közé a kiemelkedő, egyházi személyiségek közé tartozik, akiknek neve szinte jelszóvá lett, az utóbbi évtizedek során, a Jézus Krisztus bátor hitvallpi és az emberiség legnagyobb ügyét, a béke ügyét szívükön hordozók között. Legutóbb 1953 novemberében látogatta meg a magyarországi protestáns egyházakat feleségével együtt. Akkor csaknem két hetet töltött hazánkban és betekintést nyert egész egyházi életünkbe.

Annak idején meglátogatta a hajdúhadházi református gyülekezetei is. Bement a visszavonuló SS-csapatok által felrobbantott református templomba, amelyet akisorra már több százezer forintos költséggel újra felépíttetett kormányzatunk. Niemöller megrendüléssel hallgatta a szörnyű dúlás történetét, megilletődve szemlélte az akkor még vakolatlan falakat, a különböző gyülekezetek jószívűségéből összehordott kölesön- padokat. Búcsúzáskor a hajduhad- házi gyülekezet lelkipásztorához, Erdei Mihályhoz fordulva, a német nép

Nyilvánvaló, hogy a Krisztust követő ember nem lehet más, csak kö- zösségű lelkületű. Tud dolgozni Isten kegyelméből másokkal, másokért. Tudja, mit jelent egymás terhét hordozni, és úgy tölteni be a Krisztus törvényét. Megtanulta az egyházban, a gyülekezetben.

Vagy nem tanulta meg?

Akkor ne csak énekelje, hanem gondolja is át az ének szövegét: »Keresztyén vagy, mondod...« Vizsgálja meg magát, milyen is az ő ke- resztyénsége, tud-e, akar-e másokkal szeretetben, békességben, példamutatóan együttélni és együtt munkálkodni. Családjától fogva egészen a népek egymás közötti életéig.

Ezek reánk, lelkészekre is vonatkoznak. Fáradozunk-e eleget azért, hogy egyházunk népét közösségi életre neveljük? Jó példával járunk-e ebben is gyülekezeteink népe előtt? Nem hazudtoljuk-e meg keresztyén mivoltunkat összeférhetetlenségünkkel, önzésünkkel, sértődé- kenységünkkel, felfuvalkodottsá- gunkkal, bizalmatlanságunkkal, kishitűségünkkel, a magunk féltésével, s egyéb közösségellenes bűnökkel? Bizonyára van okunk a bűnbánatra.

De hála Istennek, van lehetőség a bűntől való szabadulásra is. A közösségi életbe illeszkedésünket zavaró és akadályozó önzéstől és ösz- szeférhetetlenségtől való szabadulásra is. Az, aki a kenyérben és a borban jön hozzánk, megtisztít bennünket minden bűntől.

Van lehetőség arra, hogy közösségi magatartásra nevelődjünk Azáltal, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ö szoltartozunk vagy milyen világnézetre mondunk igent vagy milyen politikai és társadalmi rendszert helyeslünk.

*

A svájci egyházak szövetségének nemzetközi bizottsága határozatot fogadott el, hogy a lelkipásztorok Isten igéjéből kiindulva szólítsák meg igehirdetésükben közvetlenül »az atomkorszak emberét« és erősítsék felelősségtudatát a béke ügyéért folyó fáradozásokért.

A NORVÉGIÁI evangélikus püspökök évi jelentéséből kitűnik, hogy Norvégiában megnőtt a lakosság egyházi dolgok iránti érdeklődése. Az utóbbi évben javult a templomláto- gatás és kevesebben léptek ki az egyházból, mint azelőtt. Az egyház legfőbb gondja most az, hogy hogyan találja meg a kapcsolatot az ifjúsággal. Nevelési és családi kérdésekkel egyre többet foglalkoznak.

nevében bocsánatot kért azért, amit a német csapatok a gyülekezet ellen, a templom ellen elkövettek. (Tudnunk kell, hogy Niemöller a tcmpüomdulás idején a dachaui koncentrációs tábor foglya volt!)

Niemöller Márton sokoldalú munkája között és az egyes nyugati körök ellene irányúló pergőtüzében legutóbbi magyarországi látogatása óta sem feledkezett meg egyházunkról. De nemcsak egyházunk egészéről, hanem a hajduhadházi református gyülekezetről, ’ az ottani élményről sem feledkezett meg. Dominique Micheli, az Egyházait Világtanácsa segélyügyi bizottságának titkára, nemrég meleghangú levélben közölte Békefi Benő nyírségi református esperessel, a Magyarországi ökumenikus Bizottság főtitkárával: Niemöller Márton egyházelnök, a hessen- nassaui evangélikus tartományi egyház nevében 1560 német márkát utaltatott, át azzal a céllal, hogy ezt az összeget küldjék el a hajduhadházi református gyülekezetnek. A közös építésnek és épülésnek új reménységét kelti a hessen-nassaui gyülekezetek és a hajduhadházi gyülekezet. a német nép és a magyar nép megújuló kapcsolata.

gáljon és életét adja sokakért vált- ságul.

Amikor új kenyér kerül az asztalunkra, hálás öröm vesz erőt rajtunk. De ne csak a mindennapi kenyérnek örüljünk, hanem annak még jobban, hogy sokan vannak ebben a hazában, akik tudnak együtt másokért is dolgozni.

De fájdalmas szeretettel gondolunk azokra is, akik még nem jutottak ki önző életük szűk boszorkányköréből, és nem ismerték fel a közösségi élet magasabb rendűségét és egészséges áldásait és lehetőségeit.

Nekik is, és mindnyájunknak erősödnünk kell a közösségi lelkület- ben. Elsősorban azért, mivel keresztyének vagyunk. A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, és az a fa, amely nem terem, vagy rossz gyümölcsöt terem, kivágattatik és tűzre vettetik.

Egyházunk évek óta tanítja, neveli, segíti testvéreinket, gyülekezeteinket, egyházunk egészét a mindennapi életben való helyes forgoló- dásra. Isten kegyelméből vannak jó eredmények, de még fontos tennivalóink vannak, főleg abban, hogy tudjunk másokkal együttélni és együttműködni.

Kérjük az Egyház Urát, tegyen bennünket igazán közösségi emberekké, adjon erőt, világosságot, bölcsességet, szeretetet ahhoz, hogy megbizonyíthassuk: testvéreinknek

tekintjük embertársainkat, akikkel együtt kell élnünk és munkálkodnunk és szeretetből szolgálunk nékik. Hiszen: »Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok« (Jn-13:35).

Hiemäller Márton ajándéka a hajdiMázi rsíormáins gyalokozetnsk

»HA PEDIG VILÁGOSSÁGBAN JÁRUNK... KÖZÖSSÉGÜNK VAN EGYMÁSSAL«