Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-09-04 / 36. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET 3 Istennel a gyermekszobában... Készülj az ige hallgatására — Lk 1,66. — Teremtett világunk érdekes törvé- A nye, hogy forró nyárban, tűző napsugárban, a gyűjtőlencsével meg lehet gyújtani a pásztortüzet. Titka ennek az, hogy a gyűjtőlencse úgy hozza össze egy pontba, a gyújtó­pontba a napsugarak égési energiáit, hogy ezen a ponton azonnal fellobog a láng. Az ólet szépségeit ha össze­gyűjtjük, akkor meg kell nézni egy gyarmekiurcot. Rajta látható legszeb­ben a teremtés gyönyörű alkotó munkája. Ügy is mondhatnám: — rajta legszebb az Istenarc! A gyermeket tulajdonképpen a keresztyénség fedezte fel. Az a ke- resztvénség, amelyik maga is a Gyermekkel kezdődik: a betlehemi csillagfényben tündöklő Jézus-arc­cal. Ezért van az, hogy a keresztyén­ség meg tudta Önteni fiatalos voná­sait, az örök gyermekarcot, ame­lyik el nem múló örökkévalósággal, bizalommal és melegen tud örökké felnézni Isten atyai arcára. Maga Jé­zus is. amikor mintát akart adni Is­ten országához, egy kis gyermeket állí'Ott a tanítványai elé és azt mon­dotta: — ilyenek legyetek! így lett a gyermek az a gyönyörű, virágos ab­lak,' amelyen át a tegnapokból a hol­napokba, a földről az Égbe lehet, látni. Szeptember van s ma az Ige szerint ^ nekünk is szívünkre kell venni a gyermek sorsát. A gyermekről és ■az ifjúságról 6Qk mindent elmond­tak mar az emberek. Ma azt szeret­ném először is elmondani, hogy a gyermek és az ifjúság mindig sors­döntő fejezete a mi életrajzunknak is. Ezért törődni kell velük, mert ők a ml visszhangunk! Azt kapjuk vissza egyszer az élettől, amit «elkiál­tunk feléjük. Ha átkot, akkor át­kot. ha imádságot, akikor imádságot. Egyszer majd visszajön tőlük a vi­selkedésünk, a példánk és az éle­tünk, amit kaptak, vagy amit nem kaptak rrieg tőlünk. Így hull majd szülők őszülő arcára, vagy virágos sírjára az öröm verőfénye, a hála csókja és az áldás drága könnyei. De éppen így maradhatsz egyedül is és elhagyatva egy idegen, sivár szo­bában, vagy egy jeltelen sírban, aminek vigasztalan valósága a fekete felejtés. Azért szeretném, ha ma job­ban megnéznéd a gyermekedet, bíam- csak a piros arcát és a csillogó sze­mét, a szép seflymes, haját, hanem a leikét is! Micsoda tüzeli égnek hen­ne? Marad-e valami ebből a tűzb.ől m&nnyországi tűznek, a hát . meg­mentő oltári lángjának az ő számá­ra, ha egyszer valami nagy bánat, csalódás, bűn, vagy kísértés árnyéká­ban felkavarja körülötte a levegőt- a fergeteg. Es marad-e majd ebből a fűzből a szeretet tűzhelyének annyi, ami mellett a te öregedő és eilfáradt életed egy kis melegségeit talál. Mit adsz a gyermekednek?! Csak kenye­ret, c§aik palatáblát, csak könyvet, csak szép új ruhát, vagy pedig Krisz­tussal is megajándékozod?! Nézd meg, milyen szépen beszéli az anya­nyelvedet, ezt a szép magyar nyel­vet, de vajon megtanítottad-é az imádság szép szavaira is, az imád­ság örökszép nyelvére. — Milyen okos — mondod — vajon bölcs is?! A hited, amelyik megtartott tége­det, az ő szívén is mint szép an­gyalszárny — kinőtit mér?! Törődj vele! Vigyázz, hogy merre vezeted: hadd ejthessen egy boldog könnyet, ha fehéredö fejjel egyszer majd te- rólad emlékezik. |Tg mindnyájunknak szívünkre kell vennünk a gyermeket. Mindenki, aki valaha is egy gyermek mellett megáll, akarva, vagy akaratlanul is tanítója és nevelője lesz a gyermek­nek. Az a levegő, amiben forgolód­nak közöttünk, a mi hitünk, vagy hitetlenségünk, önzésünk, vagy sze­retetünk, a búzgóságunk. vagy a kö­zönyünk alakítja őket. Éppúgy, mint a kenyér, a tudomány, vagy a nap­sugár. Lehet, hogy amikor ők felnő­nek, közülük valaki visszanéz és sírva fog vádolni minket: miért nem vigyáztatok reám, miért nem szeret­tétek egymást jobban, hogy a ti hi­tetek tüze átcsapott volna az én szí­vembe is. Így találkozik össze a haj­nal és az alkony, amikor ma felelős­KORAŐSZ Miféle sors les rád, ki sejti? Hívatlan álmokat sodorsz, arcod a szél belengi. És nesztelen, ha eltűnsz majd egy reggelen, híred se őrzi senki. Ügy búcsúzunk, a táj fölött körözve, mint a darvak. A semmiségbe húz és eltakarhat felhőkbe fodrosul! utunk. A szirmát hullató nap ránkcsodálkozik és megismer s egyszerre elment az Isten hullámain az égi tónak. VIDOR MIKLÓS sógbe forrósodik a szívünk, ha a gyermeküríkre nézünk. — Vajon mi lesz ebből a gyermek­ből7 — Hányszor csillan meg ez a mondat szerető, szülői könnyekben. Hányszor sóhajtják e] ezt, a monda­tot álmokba néző édesanyák, ami­kor bársonyos szemmel ránéznek egy könyv fölé hajló, vagy a fehér pár­nában virító kedves gyermekarcra. És hányszor kérdezik ezt maguk a gyermekek, amikor kíváncsian ki­hajolnak az áhrándok ablakán. Szeretném, ha erre a kérdésre ma mindnyájan jól meghal lámánk és megtanulnánk szülők és gyermekeik a választ: — a holnap mindig a ma munkájából épül! Ez az idő nagy­szerű ajándéka nekünk, hogy a hol­nap ma készül éis a kezünkben van. Isten maga adta ezt így a kezünkbe, hogy a munkánk dönti el a holna­pot. Szeptemberrel iskolakapu nyí­lik gyermeknek, szülőnek egyformán. Nagy lehetőségektől tündöklő a kez­det kapuja. Ma minden lehelt belő­lünk. Micsoda káprázatos holnap harsogja ma a munka indulóját: rajta! Műhelybe lépünk mindnyájan frissen, az új kezdettől kipirultam Siessen mindenki a maga helyére, Luther, mint Luther Márton a lelkigondozásról nem írt tudományos teológiai mun­kát, azonban személyiségének vará­zsával, életével és szolgálatával való­sította meg az evangélikus lelkigon­dozó ma is vonzó alakját. Ebbéli szol­gálatából közlünk az alábbiakban né­hány példát. * Senkinek sem tartozunk semmivel, mint szeretettel s szeretet által fele­barátainkat szolgálni. * Karácsonyi ünnepeik előtt történt, mikor Luther dolgozószobájában ült a Ikönyvei mellett, hogy megjelent az ajtóban Kata asszony s így szólt fér­jéhez: Ugyan Márton, légy oly szí­ves és menj a bölcső mellé s vigyázz a 'kis Jancsira, mert dolgozni akarók. Szó nélkül teljesíti Luther felesége kérését s viszi magával a Bibliáját. Oda 'ül a bölcső mellé s amint nézi kicsiny, tehetetlen gyermekét, arra gondol, hogy az Isten Fia is ilyen sze­gény gyermek volt. Fogja a hárfáját, énekelni kezd és megszületik egyik legszebb karácsonyi énekünk: Mennyből jővén az angyalok..f * Luthert, mint a haldoklók lelki- pásztorát, ott láttuk ülni kislánya halálos ágya mellett. »Magdolnácska, kislányom — szól a haldoklóhoz —, tudom, hogy örömmel maradnál itt atyádnál, de örömmel mégy Ahhoz az atyához is.« »-Igen, édesapám — válaszolt a leányka —, ahogy Isten akarja.« Ez a válasz mutatja leg­szebben lelkigondozói sikerét. A gyászt is úgy viselte, hogy azzal má­sok épülését szolgálta. * 1535-ben nagy pestis járvány volt Witlenbergben, úgyhogy az egye­tem is Jénába költözött. De Luther Witlenbergben maradt, mert azt tar­totta, hogy mint lelkipásztornak, ott a helye. A betegeket szorgalmasan látogatta és vigasztalta. Egyik jóba­rátja, ár. Sebald és a felesége szín­ién pestisbe estek s amikor őket egy­szer meglátogatta: apa és anya hal­va voltak már s a gyermekek sirán- koztalk a meghalt szülők mellett. Luther vigasztalta' a szegény árvákat, imádkozott velük s azután kézen fogta őket s a házába vezette. Fele­sége hasonlóképp, szeretettel és bi­zalommal fogadta őket s úgy bánt velük, mintha a saját gyermekei let­tek volna. Sokan Isten-kísértésnek tartották, hogy Luther a gyermeke­ket a pestis bacilusd.kikal megfertőzve házába fogadta. De ő azt felelte: Hittel szeretetet gyakorolni a Krisz­tus parancsa szerint nem Isten-kísér­tés. Aki a Krisztus szava szerint cselekszik, ha meghal is él. * 1540-ben a szász választófejedelem a súlyos betegen fekvő Melanchton ágyához hívatta Luthert. Miután megdöbbenve látta, hogy »az ördög hogy elnyomorította ezt a jobbkezét«, hosszasan és elmerülve imádkozott az ablaknál, azután beteg barátjához fordulva, így szólt: »Légy jókedvű, Fülöp, nem fogsz meghalni. Isten nem alkarja a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Életre és nem halálra van kedve. Ha Isten a legnagyobb bűnösöket, kik e világra jöttek, mint Adámot és Évát, ismét kegyelmébe hívta és fogadta, sokkal kevésbé akar téged, Fülöp, el­taszítani, .sem azt nem akarja, hogy a bűnben romolj el. Ne hagyj azért helyet a szomorúságnak s ne légy a magad gyilkosa, hanem bízzál az 'Or­bán, aki tud ölni, de eleveníteni is.« Melanchton nem akarta tartóztatni Luthert s szerencsés utat kívánt neki. hadd készüljön a nagy mű: a kenyér, a tudás, a bölcsesség és a boldogság. Hadd készüljön a — holnap! '\T a jón mi lesz ebből a gyer- ’ f mekből?! — kérdi az Ige és utána rögtön azt mondja. »Az Ür keze van vele!« — Ismerjük a sta- fétafutást. Elindulnak a futók bottal a kezükben. Amikor egy részt meg­futottak, akkor átadják a botot a következőknek. Így váltják egymást egészen a célig. Végül is valaki ki­emelkedik Jcözülök és elsőnek fut , be boldogan a célba. Minden szep­tember egy új szakasza az életünk­nek Nagyok és felnőttek várjuk azokat, akik a nyomunkba lépnek, és viszik tovább az életünket. Nem egyedül jöttünk idáig. Krisztus volt velünk. Ne menjenek fik se egyedül. Legyen ővelük is mindig — Krisztus! Hogy el né fáradjanak, hogy ne egye­dül fussanak, hogy boldogan és biz­tosan beérkezzenek az élet győzel­mes küszöbéhez és az örökélet ott­honába. 'Elindulunk bizakodó hittel. Isten hatalmas keze alatt. Krisztussal egy­re előre, egyre tovább. I Friedrich ■Lajos lelkigöndozó Luther azonban nem ügyelt rá, ma­ga hozott be ételt s mikor a beteg nem akart enni, unszolta: »Enned, kell Fülöp, az én kedvemért, vagy kiátkozlak!« ' Maga Luther úgy nyilatkozott Me- lar.chtonért való imádságáról, hogy »az Oristennek meg kellett szenved­nie tőlem, mert odadobtam neki az imádságos zsákot az ajtaja elé, az ima meghallgatásáról szóló összes ígéretekkel együtt, melyeket az trás csak megemlít, úgy, hogy meg kellett engem hallgatni, különben hogyan bízhatnék ígéreteiben?« * ‘A vidám gondolatok ébresztésére Isten a zenét adta. Jóákhim fejede­lemnek a lelki vigasztalásról be­szélve, így szól: -»A lelki vigasz nél­kül a külső ’kevés, a lelkit ikell fel­ébreszteni. Elizeus zsoltárral élénkí­tette magát, Dávidnak a hárfa volt szerencséje és öröme. Az ének és zene egészségünkre és a gonosz el­űzésére szolgál. Ha szomorú vagy, szólj: Föl! Krisztus Uramnak dalt kell zengenem — mert az Írás arra tanít, hogy Ö örömmel hallja a vi­dám énéket és a húros zenét. Nyúlj fürgén a hangszerhez és zengedez- tcsd, míg a rossz gondolatok elmúl­nak. Az ördög visszajön s gondot és szomorú gondolatokat hoz, de te gyorsan állj ellene s mondjad: Ki in­nen, ördög! — most Krisztus Uram­nak keü énekelnem és játszanom!« * Spalatinhoz, aíki egy kudarcot na­gyon a szívére vett, ezéket a vi­gasztaló és erősítő szavakat intézi: »Gondold, hogy én Luther, vagyok Péter, ki kezemet nyújtom és szó­lók: kelj fel és járj, a Jézus Krisz­tus nevében! így, Spalatinom, hall­gasd és higyj azoknak, amiket Krisz­tus általam mond nqked, mert tu­dom, hogy nem tévedek, sem nem a Sátánból beszélek. Krisztus szól ál­talam és parancsolja, hogy a közös hitben testvéred szavára Benne higyj! Ömaga old fel a bűnöd és minden bűneid alól. Így részesülünk , a te vétkeidben és hordozzuk azokat j veled együtt. Meglásd, hogy részes­társ légy velünk a vigasztalásban is, amely biztos és igaz, magától a mi! Urunktól való, hogy adjuk azt ne- ■ ked is elfogadásra, mivel amiként mi I nem akarunk téged szomorúsággal gyötörni, úgy őmaga sokkal inkább j nem akar. Ne utasítsd el azt, aki részt vesz bajodban és vigasztal s! gyűlöli és kárhoztatja a Sátán gyöt- réseit, amik a te szomorúságodat dkozzák. Ne engedj az ördögnek, hogy más Krisztust alakítson neked, mint amilyen a valódi. Ha Isten azt parancsolta, hogy egyik ember vi­gasztalja a másikat, akkor azt is ren­deli, hogy hinni kell a testvéri vigasz­talásnak.« * Egyszer Lutherhez jött egy ember, aki házépítés közben leesett az áll­ványról és semmi baja se történt s így szólott: Az Istennek engem igen kellett szeretnie. Erre Luther azt felelte: Kedves barátom, másban és ott jobban megismerheted, hogy Isten szeret téged. Tekints a Jézus szenve­déseire s akikor nem lesz okod a ké­telkedésre, hogy Isten szeret téged. ; * A hivő, jámbor keresztyéneket Luther ahhoz a lúdhoz hasonlítja, amelyiket a farlcasverem fölé köt­nek s amit éhes farkasok alkarnak felfalni. De a lúd életben marad s a farkasok a liba után ugrálva a gö­dörbe esnek és ott pusztulnak el. így védelmeznek minket az angyalok, hogy az ördögök, a? ordító farkasok el ne pusztítsanak, Szentháromság ünnepe u. 13. vasárnap — Ez 18, 1—9. 1. Nem védekezhet senki így: nem tehetek róla, összes rossztulajdon­ságomat, mint a hajam- színét, a szájam formáját, az apámtól, anyámtól, esetleg dédapámtól örököltem. Ez sem érv: hibáimról nem telhetek, mert azokat meg egy másik ősömtől kaptam örökbe, vagy gyerekkoromban les­tem el egyik nagyszülőmtől és azóta nem tudok megszabadulni tőlük akár­hogyan is próbálom. Az ilyenfajta kijelentések kétesértékű kifogások csu­pán, amik nőm mentesítenek bennünket hibáink, rossztulajdonságaink vár­ható következményeitől. Ezek mellett különösképpen nem mondhatom, hogy én ártatlanul fogok elkárhozni, mivel a tulajdonképpeni bűnös nem én- vagyok, hanem azok, akik előttem éltek. Hogy ez így nem igaz, azt a Szentírás tanúsítja és éppen a mai vasárnap igehirdetési aiapigéje. Ezékjel' (és Jeremiás) szinte maró gúnnyal veti a gyülekezet szemére a régi és únos úntalan ismételt .közmondást: »-Az atyák ettek egrest és a fiák foga vásott meg.« E mondatban egy szemernyi igazság sincsen, mert mindenki a maga cselekedetei szerint ítéltetik meg és mindenki a maga cselekedeteiért felelős. A törvény ellenes magatartás, tehát a felebarát, a másik ember elleni bűn, a hitetlenség nem számítható fel az »atyák« számlájára, mert azt nem ők, hanem a »fiák« követték el. Az.»atyák« a saját bűneikért felelősek és a fiaik is a saját tetteikért fog­nak Isten előtt felelni. 2. De ahogyan mindenki saját maga oka. kárhozatának, úgy saját maga kell, hogy az üdvösség útjára lépjen. Itt sem hivatkozhatom őseimre, arra,, hogy azok istenfélőek, hívők - voltak, mert az üdvösség dolgában sincsen helyettesítés. Nem lehet mások »érdemét« a saját részemre kisajátítani és a magaménak tekinteni, mert ilyen érdem egyszerűen nincs. Mások helyet­tem nem élhetnek keresztyén életet és nem hihetnek helyettem. Tehát a magam hite döntő az Isten előtt az üdvösség kérdésében. 3. Van azonban valaki, aki nem helyettem, hanem nekem megszerezte az üdvösséget, Jézus Krisztus. Ö atyáim és az én bűneimért halt meg, hogy ők és én ne jussunk kárhozatra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy most már minden el van intézve, mert egyrészt csak a benne való hit biztosítja szá­momra az örökéletet és másrészt ennek a hitnek vannak következményei, látható jelei. Éppen azok — többek között —, amit Ezékiel mond mai igénkben, és amelyet ezzel tudunk összefoglalni: a kapott szerétéiért sze­retetet a felebarát iránt, mert, akik Jézus Krisztusban hisznek, tehát Isten szeretetével váltattak meg, azoknak cselekedetei ebből a hit-bői, ebből a szeretetből fakadnak. Erre pedig napról-napra meg van a lehetőségünk, amit fel kell használnunk, ha keresztyének vagyunk, ha az ö kegyelmé­ből élünk. Vámos József l-BL IA OLVAS 0 * Jézus szívének fájdalma — Lk 17, 11—19. JÉZUS úton van Jeruzsálem felé. Amikor az egyik faluba akar be­térni, tíz bélpoklos ember fut eléje, olyan emberek, akik — betegségük miatt — a társadalomból ki voltuk taszítva. A, közös nyomorúság ledön­tötte már közöttük az elválasztó falakat. Könyörögnek Jézushoz segítségért. Jézus mind a tizet meggyógyítja. JÉZUS SZIVÉNEK FAJ, hogy a meggyógyult béipoklosok közül kilenc nem tért vissza hozzá. Egyedül a samaritánus, akit ellenségnek tartot­tak, tud hálás lenni, tudja kötelességét. Jézus szívfájdalmát az okozza, hogy a választott nép fiai magától értetődőnek tartják a gyógyulást, de cserébe nem adják oda Jézusnak szívüket. A KILENC BÉLPOKLOS képében ismerjünk mi is magunkra. Napról napra elhalmoz bennünket Jézus kegyelmével, szeretetével, irgalmasságá­val. Naponként vannak csodálatos gyógyulások életünkben, még sem tu­dunk hálásak lenni azért a sok drága alkalomért, amikor Jézus segít raj­tunk; Miértünk is, a mi hálátlanságunkért sokszor fáj Jézus Krisztus szíve. VALLJUK MEG, hogy hálátlan életünkkel sok szívfájdalmat oko­zunk Jézusnak, hogy elfelejtjük azt a segítséget, amit egyedül csak tőle kaphatunk. ADJUNK HALÄT azért a nagy kegyelemért, amelyet minden hálátlanságunk ellenére sem von meg tőlünk, hanem napról napra felkínálja mindnyájunknak a testi és. lelki nyomorúságból való sza- dulásunkra. KÖNYÖRÖGJÜNK Istenhez azért, hogy velünk ne történjen meg, ami a bélpoklosokkal történt, hogy a mi evangélikus egyházunk és népünk hálátlanná ne váljék Jézus Krisztus szeretete iránt. HETI IGE: Bizony mondom nékték, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.« Mt 25, 40. Szeptember 4. vasárnap. Gál 3, 15-»22. Isten törvényének maradéktalan betöltését követeli tőlünk. A bűneink miatt azonban erre képtelenek vagyunk. Ezért kell Isten Jézus Krisztusban adott Ígéretébe kapaszkodni, hogy bűneink ellenére is megállhassunk Isten előtt. Szeptember 5- hétfő. 2. Sám 9, 1—1L A király- Dávid nem feledékeny szívű ember. Jól emlékszik a királyfi, Jonathán szeretetén?, mellyel őt, a szegény pásztorfiút barátságába fogadta. Jonathánért és Annak irgalmasságáért, Akinek Jonathán szeretetét is kö­szönheti, cselekszik jót Mefibósettel. — Mi hányszor maradunk adósok ezzel a hálás szeretettel másoknak, de legfőképpen annak, Akinek minden embe­rektől jövő szeretetet is köszönhetünk? Szeptember 6. kedd. Mt 10, 40—<2. Jézus számára nemcsak az apostolok, a próféták jelentenek értéket, ha­nem a »kicsinyek« is. Aki velük cselekszik jót, ugyanazt a jutalmat veszi, mintha a Mesterrel cselekedte volna. — Ilyen személyválogatás nélküli jó­cselekvésre akar Jézus minket is indítani. Szeptember 7. szerda. Mk 12, 41—44. A jó cselekvéshez nem sok pénzre, hanem Isten szeretedétől hálára indí­tott szívre varr szükség. Ez tud adni, tud jót cselekedni, még a kevésből is. S Isten előtt az ilyen szívből fakadó »kis« adományok többet érnek, mint a fölöslegből odaadott ajándék. Szeptember 8. csütörtök. Filem 1—23. Istennek a jó cselekvésére indító parancsa sohasem valami általános­ságban mozgó felhívás. Mindig konkrét feladatokat jelöl meg. Filemon, engedH szabadon Onesimust! — Isten a mi életünkben is ilyen konkréten mutat rá arra, hogy mit cselekedjünk. Szeptember 9. péntek. 5. Móz 24, 17—2L Minden »jó« cselekvése — árvák, özvegyek segítése — a hosszú, keser­ves fogságból való szabadulásra való emlékezésből fakad. — A keresztyén ember »jó« cselekvése is egyetlen, hálás emlékezésből fakad: Isten megváltó szeretetére való emlékezésből. Amennyire erős bennünk ez az emlékezés, úgy indul önként a szívünk, kezünk a jócselekedetekre. Szeptember 10. szombat. Jer 22, 13—19. ‘ Isten, figyelmeztetése; »cselekedjétek a jót«, halálosan komoly. Nem lehet büntetlenül túltenni magát senkinek rajta. Aki ezt teszi, azt előbb vagy utóbb utoléri Isten ítélete. — Vigyázzunk, amíg nem késő, hogy Joa- kimhoz hasonlóan magunkra ne vonjuk Isten jogos ítéletét. Sárkány Tiborné

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents