Evangélikus Élet, 1955 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1955-08-07 / 32. szám

2 EVANGÉLIKUS ÉLET „Árnyék — ember nélkül" KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK ARAGON, a világhírű francia költő ezen a címen írt verset Hirosima atombombázása után, az után a szörnyű és felejthetetlen nap után, amely­nek most, augusztus 6-án van tizedik évfordulója. A költőt az a hátbor­zongató _ hír indította versének megírására, hogy az atomrobbanás óriási hőfokától egy pillanat alatt teljesen elégett emberek árnyéka rajzolódott a löbbé-kevésbé épen maradt házfalakra. Árnyék — ember nélkül. Az emberiség azóta megismerkedett egy másik »embernélküli«, azaz embertelen árnyékkal, amelyet az amerikai hidrogénbomba kísérletek sötét felhője vet az emberiség egére. Embertelen ez az árnyék, mert mögötte nem az emberek haladásának, jobb jövőjének, megbékélésének és könnyebb életének építése áll, hanem a rombolás, pusztítás, tömeges kioltása az emberéletnek. A BECSÜLETES EMBEREK kezdettől fogva minden erejük latbave- tésével arra törekedtek, hogy megakadályozzák az atommagban rejlő ha­talmas energiának az emberek elpusztítására való felhasználását. Az elmúlt tíz esztendő alatt mind több és több ember vett és vesz részt ebben a küz­delemben. A világ békeszeretfí embereinek tábora meg-megújuló hatá­rozatokkal, felhívásokkal, aláírásgyűjtéssel erősíti ezt a harcot és ér el benne újabb és újabb eredményeket. Különösen éles ez a harc napjaink­ban Japánban, abban az országban, amelyet háromszor sújtottak már a nukleáris fegyverek. A helsinki béke-világtalálkozón felszólalt, Kaoru Jasui professzor, az atom- és hidrogénbombák elleni nemzeti tanács főtitkára. Beszédében többek között ezeket mondotta: »A hirosimai szerencsétlenség még napjainkban is folytatódik. Sajnos, igen gyakori, hogy azok, akik túl­élték a támadást, és látszólag már visszanyerték egészségüket, hirtelen ismét megbetegszenek és rövid idő alatt meghalnak. Az egyik legutóbbi áldozat egy 12 esztendős hirosimai kisleány volt, aki halála előtt ezt kér­dezte: »Miért kell így szenvednem?« Egy 11 éves kisfiú így zokogott: »Nem akarok meghalni« és ezt a mondatot hajtogatta egészen addig, míg meg nem halt. Ezeken a szerencsétlenségeken kívül még azt is el kell mondanom, hogy azok az asszonyok, akik túlélték a bombázásokat, igen sok nyomorék csecsemőt hoznak a világra.« Jasui professzor ezután adatokat közöl a Japánban folyó aláírási mozgalomról, amely Japánban eddig példa nélkül álló nemzeti megmoz­dulás, majd így folytatta: »Nemrégiben Hirosimában Jártam. Ellátogattam a rombadőlt templomba, amely úgy áll ott a bombázott tér közepén, mint egy hatalmas csontváz. Megálltam a hatalmas folyó partján, amelynek hullámaiba oly sokan vetették bele magukat, akik nem bírták az égési sebek fájdalmait elviselni azon a szerencsétlen napon, tíz esztendővel ez­előtt. Beszéltem emberekkel, akik életben maradtak ugyan, de még mindig szenvednek az atombomba okozta sebektől, Mélyen átérzem Hirosima tra­gédiáját és most kérem önöket, határozzák el, hogy tiltakoznak az atom­fegyverek használata és az atomháború előkészületei ellen. Ha a világ valamennyi népe egyesült erővel összefog, akkor ez ügyünket nagy lépés­sel fogja előre vinni« — fejezte be helsinki felszólalását Jasui professzor. A HIROSIMÁI TÁMADÁS tíz esztendős fordulóján az emberiség nagy erővel és egyre épülő egységben, öntudatosan vívja küzdelmét ebben a nagy ügyben. A békeszerető emberiség fáradhatatlan küzdelmének köszön­hető az az enyhülés, amely a nemzetközi élet új korszakát hozta meg, azt, amelyben tért hódít a bizalom, a megértés és a tárgyalás szelleme és mód­szere. Ez a küzdelem ültette Genfben tárgyaló asztalhoz a nagyhatalmak vezetőit és irányította őket a megegyezés felé. De a lankadatlan küzdelem tovább folytatására és erősítésére is szük­ség van. A genfi eredmények méltatásával egy időben érkezett híre annak, hogy Amerikában új hidrogénbomba-fajlák gyártását kezdik meg. Az em­beriség tovább harcol azonban azért, hogy megfékezze a háborús elő­készületeket, s nem nyugszik addig, ameddig győzelmet nem arat: az atom- és tömegpusztító fegyverek betiltása terén is. AZ EMBERISÉG ugyanis nem embertelen árnyat akar. hanem ember­séges napsütést. Az atom magjában hihetetlen nagy energia rejtőzik, s ezt az energiát nemcsak pusztításra lehet felhasználni. Az atommag-hasítás nyomán létrejövő sugárzó anyagok nemcsak az ún. sugárzásos megbetege­déseknek lehetnek okozói, hanem az ún. rádióaktív izolópok formájában gyógyításra és az ipar és mezőgazdaság sok területén hasznosan is fel- használhatók. A keresztyén emberek, a mi egyházunk hivő lelkészei és emberei tud­ják, hogy Isten a kutatás adományát nem azért adta az embernek, hogy eredményeivel egymás ellen forduljon, hanem, hogy egymás javát, egész­ségét, jólétét gyarapítsa. Ez a hitünk késztet bennünket arra, hogy imád­ságunkkal és minden erőnkkel küzdjünk azéft, hogy a nukleális energia az emberiség javára szolgálhasson és ne pusztulásra. A hirosimai robban­tás évfordulóián pedig Isten áldását kérjük mindazokra, akik az atom­fegyverek eltiltásáért és az atomenergia békés felhasználásáért küzdenek. NAZIM HIKMET: Fegyvertelen vitézek öt világrészből jött a nagy menet. Jöttek, jötték fegyvertelen vitézek Északnak fel mind áradt és ömölt, s mindegyik felmutatta a szívét az erdők, szirték, tavaik és minden szívben volt valami szép s tengerek városába. és mind szerelmesen azt mondta: mely végig csupa zöld. élet! A nappal hús volt. az éjek fehérek s az ö szívük forró üllője csőik ikovácsolta a csengő szavakat: a halálnál hatalmasabbakat! Fordította: Somlyó György AUSZTRIA protestáns (evangéli­kus és református hitvallású) egy­háza ez év novemberében tartja zsi­nati ülését, melyen többek között az egyháznak az államhoz való viszo­nyáról, illetőleg ennek új rendezésé­ről Is tárgyalnak. Szó lesz a zsinaton a női lelkészek felavatásának és al­kalmazásának kérdéseiről is. CSEHSZLOVÁKIA 12 millió lako­sa. közül kereken 950 ezer a protes­táns keresztyének száma. Négy na­gyobb és négy kisebb egyházi testü­letre tagozódnak. Cseh területen fő­leg a Cseh Testvérek Evangéliumi Egyházával találkozunk, akiknek a Iélekszáma 300 ezer. Ez az egyház 25 évvel ezelőtt négy hitvallást fo­gadott el kötelezőnek a régi hitval­lások közül: az Ágostai Hitvallást, a II. Helvét Hitvallást, az 1575-ből származó Cseh Hitvallást és a Cseh Testvérek Egyesülésének 1662-ből való Hitvallását. Ez az egyházi tes­tület élete és formája szerint legin­kább a németországi unióit egyházra hasonlít. A sziléziai Ágostai Hitval­lású Egyház tagjainak anyanyelve nagyrészt a lengyel. A lélekszám: 60 ezer. Szlovákiában két protestáns egyház ét: az Ágostai Hitvallású Evangélikus Szlovák Egyház (425 ezer lélek) és a Szlovákiai Reformá­tus Egyház (140 ezer lélek). A kisebb egyházi testületek közé tartozik a 10 ezer lélekszámot tevő Hcrnhuti Test­vérgyülekezet, valamint a Cseh Testvérek Egyesülése, amely lénye­gében református szabadegyház, a methodisták és a baptisták. SPANYOLORSZÁGBAN minden elnyomás ellenére növekszik a pro­testantizmus. Jelenleg 58 gyülekeze­tét gondoz 23 lelkész. Jóllehet a hely­zet 1945 óta javult, még mindig sok nehézséget gördítenek a szabad val- lásgyakorlós útjába, különösen ve­gyes-házasságkötések alkalmából. A gyülekezetek áldozatkészsége és egy­más iránti segítő készsége azonban igen nagy és sokszor példaszerű. 325 ESZTENDŐVEL ezelőtt szállt partra Gusztáv Adolf svéd ki­rály seregével Usedom szigetén. Ez­zel a hadművelettel megkezdődött az a hadjárat, amely döntő jelentőségű volt a németországi s általában az európai protestantizmus sorsára néz­ve. Az évforduló alkalmából a kör­nyék evangélikus gyülekezetei em­lékünnepélyt tartottak. Az ezelőtt 25 évvel felállított s az elmúlt évben megújított emlékoszlop közelében istentiszteletet tartottak, melyen D. Krummacher püspök prédikált. A LUXEMBURGI evangélikus egyház talán a legkisebb evangé­likus egyház az egész világon. A 000 000 főből álló lakosságnak csu­pán egy kis része: 4600 az evangé­likus, akik egyetlen gyülekezet tag­jai. A gyülekezetnek két lelkésze van s egy teológiai hallgatója. A luxem­burgi evangélikusok zöme bevándo­rolt német. Az istentiszteleteken élénken vesznek részt s az egyház­nak van saját, havonként megjelenő lapja is. 9 — Németül tudó, varrásban gya­korlott oki. óvónő gyermekek mel­lett állást vállalna. Cím: Hausner Erzsébet, Bpest, XV., Pestújhely, Bajcsy-Zsílinszky u. 5. Férfi fekete télikabát, tiszta gyapjú, végig vatelinos eladó. Cím a kiadó­ban. 1955. augusztus 7. — Szentháromság u. 9. vasárnap. »Krisztussal legyen közösségünk« — Liturgikus szín: zöld. Igék: 2. Móz 32, 4—10 — Jn 15, 1—5 — Zsid 3, 12—14. EVANGÉLIKUS FÉLÓRA lesz augusztus 7-én, vasárnap fel 9 óra­kor a Petőfi-ródióban. Igét hirdet dr. Ottlyk. Ernő teológiai intézeti tanár. MEZŐHEGYESEN július 31-én gyülekezeti nap volt, melyen Rutt- kay-Miklian Géza. Zátonyi Pál és Bártfai Lajos lelkészek szolgáltak. A PUTNOKI gyülekezet július 17-én igen jól sikerült templomi ün­nepélyt rendezett, melyen Virág Gyula ózdi lelkész tartott előadást. Közreműködött Félix László, Keszt­helyi Ödönné, Várkoly Irén, Le- hoczky Kórolyné és Várkoly Irén. A templomot zsúfolásig megtöltő hí­vek meleg szeretettel emlékeztek meg Pásztor Pál lelkész egyéves put- noki szolgálatáról. — Őszre elkészül a putnoki templom új oltárképe s belül kifestik templomukat. Erre a kettős célra eddig 3000 forintot ada­koztak a hívek. D. Dezscry László püspök Buda* pest, III., Dévai Bíró Mátyás tér kö­zép sz. alól Bpest, V., Deák tér 4. IL em. 1. sz. alá költözött. CSALÁDI hírek Hrusz János soltvadkerti segéd­lelkész belügyminiszteri engedéllyel családi nevét »Hoíász«-ra változ­tatta. Bohus Imre hántai lelkészéknek július 14-én Imre nevű második gyermekük született. Táborszky László száki lelkésznek és feleségének, Moór Margitnak jú­lius 9-én második gyermeke szüle­tett. Neve: László. özv. Safáry Endréné, sz. Tepliezky Jolán, a kiskőrösi gyülekezetnek több esztendőn át volt felügyelőjé­nek özvegye 67 éves korában el­hunyt. Koporsója mellett Ponícsán Imre kiskőrösi lelkész végezte az igehirdetést.» A CSONGRÁD—SZOLNOKI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munkaközössé­ge július 27-én Hódmezővásárhelyen tartotta ülését. Előadásokkal és be­számolóval szolgáltak: Bolla Árpád, Jeszenszky Tibor, Povázsay Mihály, Zalán Pál lelkészek és Szlovák Pál esperes. A Szarvasi Luther Leányárvaház- ba szeptember l-től 4—12 év közötti leánygyermekeket nevelésre felvesz­nek. Elsősorban teljesen árvák és olyan félárvák jelentkezhetnek, akiknek a szülője dolgozik és evan­gélikus vallásnak. Cím: Árvabáz, Szarvas, Kossuth u. 2. „Minden lehetőt el kell követni a tömegpusztító fegyverek eltiltásáért44 Bell ehiehesteri püspök igehirdetése az Egyesült Nemzetek Szervezete tízéves fennállása alkalmábál Az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányának tíz évvel ezelőtt történt aláíráséról Bell ehiehesteri püspök, az Egyházak Világtanácsa tiszteletbeli elnöke június 27-én, a Westminstert apátságban elmondott igehirdetésében emléjkezett meg. Igehirdetéséből az alábbiakban né­hány részletet közlünk. A két világháború szenvedései után az a reménység éledt fel, hogy minden nemzet ráébredt a nemzetek közötti jogrend fenntartásának szük­ségességére és így száműzi a hábo­rú csapását a földről. Az emberiséget az atomfegyverek megalkotása óta olyan katasztrófa fenyegeti, amely példa nélkül áll. Az atombombának a tömegpusztításra történt felhasználása hamis lépes volt, noha azok, akik annak idején ezt a parancsot kiadták, aligha sejt­hették, milyen baljós kihatással le­het ez az emberiség egész jövőjére nézve. A hidrogénbomba felfedezé­se még nagyobb veszedelmet jelent. Amint Rotblat professzor írja: »Töb­bé nem arról van szó, hogy két nem­zet, vagy a népeknek egyes csoport­jai irtják egymást, hanem minden nép minden nemzedékének a pusztu­lásáról, mert a túlélő nemzedékek betegségekkel, természetellenes fej­lődéssel és az agybetegségek terjedé­sével fizetik majd meg a mi őrültsé­günket.« Ha háborúra kerülne a sor, ez magának a civilizációnak a ve­szélyeztetésével járna. Ezért minden lehetőt el kell követni, hogy a meg­levő igazságtalanságok orvoslásával a békés változás módszerei nyerje- ,nek alkalmazást és elfogadást, más­részt és mindenekelőtt hatályos nemzetközi ellenőrzés mellett el kell érni az atom-, hidrogén- és minden más tömegpusztító fegyver kiküszö­bölését és eltiltását. Nagyon hálásaknak kell lennünk » legutóbbi hetekben bekövetkezett enyhülésért és az új reménységekért, amelyeket a legmagasabb szinten következő tárgyalások nyújtanak. Szánjuk oda életünket Isten szol­gálatára azzal az eltökéltséggel, hogy Isten iránt való engedelmességben és embertársainkhoz való viszonyulá­sunkban, vétkeink és mulasztásaink feletti bűnbánattal minden ország­beli felebarátaink helyzetének meg­értésével és szeretetünkkel, az igaz­ság és igazságosság odaadó szolgála­tával, az elnyomottak falkarolásával, áldozatkészségünkkel, imádságaink­kal és könyörületességünkkel a béke ügyét előbbre visszük. Itt van immár az ideje, hogy le­döntsük a régi gátakat, megértő megbeszélés vegye kezdetét mind­azok között, akik világnézeti állás- foglalásuk miatt távol állnak ugyan egymástól, de alapjában véve egyet­értenek abban, hogy szeretnék hely­reállítani a világ jelenleg feldúlt egységét és békét akarnak,« (UMBERTO ZAPPULI, olasz kereszténydemokrata ifjúság vezetője) PETI Irta : VIDOR MIKLÓS ároméves koromban, fiú létemre, nekem is volt babám. Petinek hívták. Édesanyám­tól kaptam, karácsonyra. Peti bohócbaba volt. Az arcán lila, sárga csíkok virítottak, az orra pirosra festve. Azt hiszem, igen csúnya baba lehetett, csak én láttam gyönyörűnek, mert nagyon szerettem. Aludni se mentem nélküle. Magamhoz szorítottam felemás, piros-kék bo­hócruhás testét, mintha attól félnék, el akarja rabolni tőlem valaki s álmomban is óvnom kellene. Különös, azóta már feledésbe merült nyel­vünk volt Petivel, mert naphosszat sugdos­tam a fülébe s bölcsen bólogattam vála­szára. Vele közöltem fölfedezéseimet: a nyit- vahagyott kamrában megpillantott mazsolás­zacskót, a hátsólépcső padlásra vezető rejtek- ajtáját, a szerszámosláda mélyén talált nem­zetiszínű zsineg-gombolyagot. Peti komolyan meredt rám nagy, barna szemével s megértőén őrizte a rábízott titkot. Még a mindig fülelő, zsömleszínű mackónak sem árult el soha semmit. Egyszer meg is szöktünk Petivel. Nagytaka­rítás idején történt, amikor nemigen jutott ránk figyelem. Nem tudom már, meiyikünk- nek szottyant kedve sétálni egyet, de a má­sik tüstént ráállt. Karomra kaptam Petit s el­indultam vele lefele a lépcsőn, ki a kapun, a forgalmas utcára. Jóidéig csavarogtunk már, megálltunk a játékboltok kirakata előtt, vé­gigmustráltuk a cukorkásüzletek ezüstpapi­rosba burkolt csemegéit s nyalogattuk a szánk szélét, egyetértőén. Valamelyik bevásárló szomszéd néni hozha­tott vissza a harmadik utcából. Ügy emlék­szem, ropogós kis verést is kaptunk a tilos kalandért. Persze, mindketten tudtuk, hogy csakis a mackó árulhatott be bennünket, irigységből, amiért őt otthon hagytuk. Vagy két napig szóba se álltunk vele! Mióta tartott már barátságunk, bizony nem tudnám most már biztosan megmondani! Ta­lán még ma is összedugnám a fejem Petivel, ha okos tanácsra van szükségem, de Peti nincs már. Kedves, kiplngált bohócképe el­tűnt mellőlem, pedig most is látom. Egyik reggel fedeztem föl, hogy Peti beteg. Az arca ugyanolyan vidám maradt, mint mi­kor legelőször pillantottam meg, de a teste, jaj, a teste soványodott, fogyni kezdett ijesz­tően! Ha nekiiramodtunk, hogy fussunk egyet, szemem előtt szóródott ki belőle a babáknak életet adó fűrészpor. Szomorú kis csík jelezte utunkat, amerre jártunk, végig a lakáson, a folyosón, vagy a játszótéren. Szegény Petin nemsokára úgy fityegett már a tarka piros-kék bohócöltözék, mint akibe hálni jár a lélek. Lefektettem,, betakargattam, még az ebé­demet is odavittem neki, de nem volt étvá­gya. Aztán egy-két nap múlva seholsem talál­tam. — A Petit elvittük a kórházba, hogy meg­gyógyuljon — vigasztalt édesanyám. Én pedig vártam vissza rendületlenül. De hiába múltak a hetek, Petiről még mindig nem érkezett hír. Egy este aztán kisírt szem­mel ültem az ágyamban, nem tudtam elalud­ni. Nagyon hiányzott már. Akkor újságolta el édesanyám, hogy a Peti meggyógyult már! Épp tegnap küldött levelet, hogy kiengedték a kórházból. — És mikor jön haza? — kérdeztem türel­metlenül. Mintha villanásnyi töprengés felhőzött volna át édesanyám szemén: — Még nem jön haza. Elutazott Párizsba, hogy sok-sok játékot hozzon neked. Csak jövő karácsonyra érkezik vissza. Elszomorodtam. Sokáig törtem a fejem: hát olyan messze van az a Párizs? Vagy ta­lán jobb barátot talált nálam Peti s most az­zal játszik már? Lehet, hogy hozzám vissza se akar jönni, megfeledkezett rólam? Mert én nem feledtem el, se a következő karácsonyig, se a mai napig. S aztán végre elérkezett a nagy nap: a mennyezetig érő karácsonyfa alatt ott sora­koztak a játékok rendben. Hatalmas várat őriztek a villogó szúr onyú ólomkatonák, hinta­ló ringott a kályha előtt, piros kantárral, ara­nyos nyereggel, karcsú hegedű barnáit a fe­nyőágak alatt. És egészen a fa tövében ott ült, szétvetett karral, egy piros-kék, felemásruhás bohóc­baba, lila, meg sárga csíkokkal az arcán, pi­ros orral, mosolygó képpel. Néztem, néztem sokáig, kerestem arcán a. régi, meghitt voná­sokat. — Nézd csak, itt a Peti! Visszajött Párizs­ból! — lelkendezett édesanyám. — Ezt a sok mindent hozta náked. összemarkolta valami a szívemet. Aztán kigördült a könnyem és némán nemet intet­tem. Mert nem a Peti volt az. Egy idegen bohóc-baba, akivel nem lehetett beszélni, sé­tálni menni, és még a mackó, az irigy, árul­kodó mackó is sokkal előbb lehetett volna a barátom, mint ez a betolakodott, sosemlátott kipingált figura ott a fa alatt. Hiába tárja szét a kezét, hiába olyan tréfás a képe, én ezt a babát sosem fogom szeretni, nekem Peti kell, a régi Peti, a levert orrával, összekar­molt, csillagos homlokával... Nagyon bánatos voltam azon a karácsony­estén. A várnak, a hintalónak, a hegedűnek sem tudtam szívből örülni. A bohócbabát meg kezembe se vettem. Se akkor este. se később. Pedig édesanyám még azt is mondta: ez sok­kal szebb a régi Petinél. Hová lett végűlís? Nem adhatok számot róla, kihullott emléke­zetemből. Azóta sok minden történt. A rövid nadrág lefoszlott rólam s gyűrűs, gubancos gyerekha­jam is megkopott. De néha, mikor elszomo­rodom, újra eszembejut Peti. És akkor arra gondolok, egyszer talán mégiscsak elutazom abba a gyönyörűséges, idegen nagyvárosba. S mikor lelépek a vonatról, a pályaudvar for­gatagában, a sok-sok ismeretlen arc között egy ismerős fut majd felém: lila-sárga csíkok virítanak az arcán, pipiros lesz az orra s én végre magamhoz ölelhetem kék-piros bohóc­ruhájában a hűtlenné lett, édest csúf Petit,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents