Evangélikus Élet, 1951 (16. évfolyam, 1-51. szám)

1951-10-28 / 43. szám

Dr. Deök Iván €3 E£k JT CB* Jlü I£ ES. 3 H . AMIKOR ELINDULT... táí>an. De arra még ekkor nem gon­dolt, hogy támadólag lépjen íol a pápa és a római egyház ellen. Sót hű fia akart maradni az egyháznak. Bízóit aibban, hogy azt az igazságot, amit Isten neki kijelentett, mások is föl­ismerik s az egyház így lassan meg­tisztul. Ezért e fölfedezés után még évekig élt nyugodtan és szerényen a kolostorban, a nélkül, hogy a nagyvilág tudott volna róla. Az Agoston-rendben szerénysége mellet is igen nagy tekin­télyre tett szert. Tudománya, munka­bírása oly nagy volt,- hogy még a harminc évet sem érte el s máris ta­nárrá tették a wittenbergi egyetemen. Élele csöndes folyásából egyszerre egy megbotránkoztató esemény zök­kentette ki. Wittenberg szomszédsá­gában felütötte sátrát egy búcsúárus, Teizei János domokos-rendi barát. Ez az ember a lélek legszentebb javait minden lekiismereti furdal ás nélkül vitte piacra. Vásári kikiáltó módján hir­dette, milyen nagy mennyei javak jutnak részére annak, aki vesz a búcsú­levelekből. A legszemérmetleneibb mó­don biztatta a bámész tömeget, hogy nincs az a rettenetes bűn, ami alól íeí- oldozást ne kaphatna az, aki ilyen bú­csúlevélnek van a birtokában. Persze 0 valódi okáról a búcsú ár utasnak mélyen hallgatott: ez az ok pedig nem volt egyéb, mint az, hogy 0 búcsúból be­folyó óriási jövedelmen meg akartak osztozni a pazarló, fényűző pápa, X. Leó, — egy Medici — a léha, fülig eladósodott mainzi érsek. Branden­burgi Albert, meg ennek hitelezője, a hatalmas. Fugger-bankház. Mindeb­ből csak annyit vallott be Tetzel, hogy a pápa a pénzt a fényes, világhírű romái Szénit Péter-témplom fölépíté­sére akarja fordítani — pedig ez sem volt' - színigazsáig. De a nép elhitte s tömegesen csődül! a csúnya vásárra. Tetzel ügyesen ki tudva aknázni a tö­meg, balhitét és ugyancsak vérié a dobot. Szüntelenül azt. szavalta,"'rinogy: „Pénzedet mihelyt leszúrod, a Telket rögtön kihúzod“, t. I. a szemvédő lel­ket, a tisztítótűzből. Négy.százharmincnégy év előtt sze­gezte ki Luther Márton a wittenbergi , vártomplom kapujára kilencvenöt té- 1 telét és ezzel a pápa és szerzetesrend­je felé döntő módon elhatározva ma­gát, egyéni felelősségiéit és szabadságát nyilatkoztatta ki. A két eseménynek időben és térben bekövetkezett összekapcsolódása1 nem a véletlen műve, hanem a történelmi szükségszerűség logikus folyamánya. Ezért, aki a reformáció értékelésében, valamint ma is érvényes célkitűzései­nek folytatni akarásában bármelyiket közülük figyelmem kívül hagyja, vagy a másik rovására előbbre teszi, hely­rehozhatatlan hibát követ el. Alapo­san szemügyre kell tehát vennünk ezeket, annál is inkább, mivel a közel fél évezredes évforduló rájuk vetődő fénye éppen azt ragyoghatja fel ben­nük, ami konkrét valóságtartalmukon túl, egyetemes emberi jelentőségű. A kilencvenöt tétel a keresztyénség kezdeti és alapvető igazságaihoz való visszatérést sürgeti, a pápának járó hódolat és engedelmesség megtagadása pedig a papi rendben, mint zárt au­tonom testületnek az elvetése. Hogy a két cselekedet lényegében véve egy és ugyanazon döntésnek két síkon meg­nyilvánuló azonos valósága: nyilván­valóvá lelt többek között az úrvacsora szentségének ezentúl minden hívő 1 számára két szín alatt való kiszolgát- I tatásában. A reformáció helyes megértéséhez és őszinte vállalásához nem eltelendő a hitből való megigazulás teológiai is­merete, elfogadása és a katolikus dog­mával és az érdemszerző üdvösséget biztosító cselekedetekkel valő öntuda­tos szembehelyezése. A papi rend ki­alakulása, dogmává és szentséggé emelése volt az, ami a reformációt szükségessé tette és a pápai hatalom megtörése. Illetőleg a belőle való ki­jutása nélkül nem lett volna és nem lenne protestantizmus. Hogyan függ össze a papi rend ki­alakulása, megerősödése a keresztyén- ség megromlásával s miért kellett ak­kor és miért kellett ezután is mindig a reformációnak a papi rend, a hie­rarchia öncélúsága, túltengő hatalma ellen, vagy ahogy ma mondanánk, a klerikális reakció ellen fordulnia. Mielőtt ennek a kérdésnek mély igaz­ságait felszínre hoznánk, néhány tör­ténelmi analógiára hívom fel a figyel­met magának a vallásos éleinek a te­rületéről. Az Űr Jézus Krisztus földi életé­ben nagy és elkeseredett harcokat vi­vőit az uralmon lévő papok érdekszö- yetkezetével. Nemcsak a kufárokat A magyar evangélikus egyházi élet- nek igen nagy eseménye a reformáció ünnepére megjelent ,,31 zsoltár“, amelynek fordítósát az ismert író és költő, Bókay János készítette el. A csinos öt és fél ívnyi terjedelemben megjelent félvászonkötéses könyv kül­ső alakjában is tetszetős formában ad­ja a magyar protestánsok kezébe a (zsoltárokat. Bókay János zsoltárfordí­tásai a magyar irodalmi éleinek is je­lentős fordulóját jelentik, mert ed­dig olyan nagy munkára, mint amilyen a bibliai zsoltárok for­dítása, nagyon kevesen vállalkoz­tak. A Bókay áltól lefordított zsol­tárok nemcsak itthon, hanem külföl­dön is, pl. a romániai magyarok között is nagy fellűnést keltettek, amiről éke. sen tanúskodik dr. Lörinczi Mihály, a kolozsvári unitárius teológia tanárá­nak, az Evangélikus Élei szerkesztősé­géhez intézett levele, amelyben éppen a Bókay János által fordított zsoltá­rokról em’ékezik meg. Lörinczi Mihály a többi között a következőket írja: „Magam is az ószöve'ségi szakon munkálkodom és anélkii', hogy nagy szavakat mondanék, igaz alá­zattal kell elismernem, ho"y zsol­tárainkat még ilyen nyelven és ilyen lélekkel senki sem szúlal'alta Hálánkat fejezem ki Isten, nek, hogy megáldotta Egyházun­kat é.s oiotesláns eaulxázdinMi ez* kellett kiűznie a templomból, hanem kemény szavakkal ostorozta a fari­zeusokat és írástudókat, akik megha­misították Isten parancsát a saját ha­talmuk és érdekeik kedvéért. Luther­nek pedig a Rómában látottak és ta­pasztaltak adták meg a végső lökést ahhoz, hogy szembehelyezkedve egy lelkiismeretlen, önző Uralkodó cso­port véd- és dacszövetségével, a régi tan eredeti igazságai mellett törjön lándzsát. Ezeken a történelmi példákon ke­resztül megvilágosodhat minden gon­dolkodó ember előtt, hogy a reformá­ció egyúttal harc az emberi önzés, gonoszság, uralomvágy és kizsákmá­nyolás elten. Ugyanis a papság a szentség misztikus magasságára emelt papi rend. amelynek feladata lett vol­na a rábízott igazság szolgálata és hirdetése, visszaélt helyzetével. Akár­csak a tőkések, vagy a régi világ előkelői zsákmánynak tekintették a rájuk bízott értékeket és nem a köz, hanem a saját hasznukra kamatoz­tatták. És hogy annál biztosabbak le­gyenek kiváltságos helyzetükben, tör­vényekkel, dogmákkal, misztikus tév- tanokkal bástyázták kőiről magukat és a rájuk bízott igazságokat is elhalvá­nyították. A reformáció ezen a síkon tehát emlékeztet minden olyan forradalom­ra, amely előjogokat szűntet meg, az elrejtett értékeket előhozza s a meg­hamisított Igazságokat valódi fényük­ben ragyogtatja fel, A reformáció for­radalmi jelenség abban a tekintetben Is, hogy nem akar egy lezárt, befeje­zett aktusé lenni, hanem tudatában van annak, hogy a régi bűnök nem szűntek meg, a régi ellenség nem halt meg, hanem űj módszerekkel bár, de folytatja régi törekvését. Nem az egy­szeri siker dicsőségének párnáin való pihenés, hanem a folytonos előreha­ladás az igazi reformáció. Ezért a reformáció sem állapot és eredmény, hanem meg nem szűnt cél és feladat. Előre mutat: semper re- formare. Luther, amikor elégette a pápai bullát, nem ' elégedett meg a klerikális hierarchia felett aratott győ­zelmével, hanem visszanyúlva az ős­keresztyén ség alapigazságaihoz, az egyetemes papság elvét a reformáció elvévé tette. A mi egyházunk, a ma­gyar evangélikus egyház, amíg eddig hűségesen igyekezett követni a refor­máció célkitűzéseit, éppen abban látja a reformáció napja évről-évre való megünneplésének jelentőségét, hogy hátratekintve előre néz és szüntelen önvizsgálat, bűnbánat és megtérés út­ján követi a reformáció nagy igaz­ságait. zel a lélekkel, fis hálát adok azért is, hogy az óteslamenlumi zsoltá­roknak ennyi és ilyen szépségét tudja ez a lélek közkincsévé ten­ni. Visszaemlékezem, április hó­napban történt, amikor az Evan­gélikus Eleiben a 19-ik zsoltár fordítása megérkezett; magamban elolvastam, nyomban átadtam egyik teológus tanítványomnak, aki kiváló szavoló, hadd lám, mit szól hozzá. Az ifjút magára hagy­tam. Nemsokára utánanéztem. A kar egész ifjúsága előtt kipirulva, köny- nyes szemmel szavalta a zsoltárt. Azóta nemcsak ez, hanem az ösz- szes hozzánk beérkezett fordítások közkézen forognak. Másoljuk, sza­valjuk, e'őadiuk, énekeljük és imádkozzuk őket. Igaz meggyőző­désből mondom és kissé, mint szakember is állítom, hogy ügyünk­nek ilyen nagy szolgá.alo' irodal­mi téren alig tett valaki, mint Bókay Janos és azok, akik őt er­re az ú'ra vezették és az Evan­gélikus Élet azza!, hogy közli eze­ket a drágagyöngy őket.“ És «nőst lássuk, mit szól a «31 zso!tár»-lioz a hazai protes­táns olvasók közvéleménye? Hisszük és tudjuk, hogy a 2000 példányban megjelent ízléses kötet rövidesen a to. vábbi zsoltárok megjelentetése után kiált! Készülj az Ige hallgatására! Máté 22:15—22. Az élet kérdező vándorait, akiár út- talanwj, akár útvesztőben bolyonga- nak, Jézus mindig a hit útjára uta­sítja. (Még a rosszindulatú kérdező­ket is.) A hit útja keskeny út. Egyik oldaláról a hitetiensiég, másik oldalá­ról a rajongás birodalma csábít. Az előbbiben az emberek csak erről a vi­lágról akarnak tudni, csak a láthatók érdekük őket, hallani sem akarnak Isten országáról. Aki pedig a másik oldalra téved, az niennykóros embe­rekkel találkozik, akik már nem tö­rődnek a földi élettel. A keskeny út vándorának az életé­ben rend van, mindennek megvan a maga helye. Keresztyén ember nem lehet rendetlen ember (I. Thess. 5,14). Jézus, amikor a hit útjára igazít ben­nünket, egyúttal renbe is teszi éle­tünket. E szerint az ige szerint is ezt cselekszi: hitetlen, forrófejű, gyűlöl­ködő emberek kuszáit gondolatai kö­zött teremt rendet. (A sátán munkájá­nak az eredménye: zűrzavar, Istenié az összhang.) — Ezek a gyűlölködők mindenáron zavart akarnak kelteni. A hitet és a felsőbbség iránti enge­delmességet egymás ellen próbálják kijátszani. Vájjon melyiket választja Jézus? Bárhogyan felel, csapdába ke­rül — gondolják. A körmönfont kér­désre szerintük csak vagy vagy gyal lehet válaszolni. — Jézus mindkettőt választja! Mindig rendet teremt, he­lyéire tesz mindent: Adjátok meg a 'császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené. „Adjátok a pénzeteket a császárnak, magatokat Istennek“ (Augustinus). A keresztyén ember ezek szerint tehát egyszerre két birodalom alatt­valója: a mennyié és a földé. Tudja, hogy nincsen itt maradandó városa (Zsid. 13,14), de ugyanakkor megta­lálja a helyét a földi életben is ott, abban a helyzetben, ahová Isten ál­lította, életében mindent ajándékként vesz el Istentől, nemcsak üdvösségét, hanem mindennapi kenyerét is, (amelyhez hozzátartozik a felsőbbség is, Luther a Miatyánk IV, kéréséhez írt magyarázata szerint), Ezért tud hálát adni és könyö­rögni mindenért, (Róma 13,1—7; I Tim. 2,1—6). A keskeny út, ame­lyet Jézus mutat, az egyetlen kiveze­tő út a bonyodalmakból, az egyedüli lehetséges út, amelyen előre lehet ha­ladni, a józanság útja, amelyen l>e- tölthetjüik szolgálatunkat (II. Tim. 4,5.) Rend van-e a földi életedben? Jé zus rendet tud teremteni! Űttalanul bolyongsz, cél nélkül? Jézus hív a keskeny útra, a hit útjára, amelyen bizonyosan célhoz érsiz! Hüfeiischer Karoly Hromádka professzor előadásai Berlinben, Halléban és Drezdában a békéről Hromádka professzor, a cselt refor­mátusok vezetője, Berliniben, Halléban és Drezdában eJiSadásokait tartott a ke­resztyén egyházak feladatairól a világ- béke mozgatomiban. Kiemelte, hogy a legfontosabb kérdés ma Nyugat-Német- orisziág felfegyverzésének megakadá­lyozása. Ebben a kérdésben igazi ke­resztyén ember nem lehet néma. A né­met nép sorsdöntőéin nehéz és vesze­delmes órájában az egyház akkor jár el helyeseni, ha minden erejét laíibavetd a felfegyverzés megakadályozása érde­kében. Németország felfegyverzése nyílt kihívás valamennyi európai or­szág békéje elfen. Támogatunk kell azt a mozigailmait, amely népszavazást kö­vetei! az űjrafelfegyverzés kérdésében. Hromádka professzor előad ásainaik nagy visszhangja van Nyugat-Német - országbam is. Uímból érkezett jelentés szerint Kriesinger lelkipásztor és a Ke­resztyén Demokratikus Unió számos lelkész tag ja intézett felhívást a keresz­tyénekhez, hogy minden erejükkel kö­veteljék a nép megkérdezését és te­gyék nyilvánvalóvá, hogy a német nép nagy többsége nem hajlandó ágyútöl­telékül szolgálni a nyugati hatalmi tö­rekvések számára. ELTÉVEDÉS „Ki józanon téved el, távolabb jut céljától, mint az, ki boros fővel tán­torogva keresi szállását.“ Eötvös József Jól sejtette: apja határtalanul meg­haragudott reá. Hogy is ne, mikor fia a legszebb óimat tépte széjjel, s any- nyf sok pénzáldozatát tette hiábavaló­vá. S még hozzá éppen szerzetessé és pappá aikar lenni, holott az öreg, dol­gos Luther ezt a pályát — 0 sok renyhe, mibaszna, hasának élő barát és pap miatt — világéletében nem állhatta. Nem akarta megérteni eehogysem, ami a fia lelkében végbement. Gorombán összeszidta Mártont, s bár azelőtt már, mint bölcseleti doktort és te­endő híres embert, akkori szokás sze­rint „magáz,ta‘, most megírni a régi tegezésre fogta, hogy ezzel is meg- a'ázza. Márton hálás és jó fiú volt s végtelenül fájt neki az apja haragja. De feltett szándékától nem tágított. Isteni sugallatnak érezte, hogy lelke üdvösségét, a kolostorban keli meg­találnia. Készségesen vállalta magára a szerzetesi élet miniden terhét. A szer­zet szabályai szerint elvégezte a leg- alantasabb házi munkákat is és tár­saival együtt kijárt a vidékre koldulni. Teljesen meg akart alázikodnS, hogy megtalálhassa az óhajtott lelki békes­séget és kiérdemelje a kegyelmet Iste­nétől. Keményen sanyargatta . testét, hogy lelke annál tisztább legyen; böj­tölt, imádkozott, alig aludt. Testét-lel- két akárhányszor úgy kimerítette ezzel, hogy íélholtan esett össze rideg cellája kövén. S mégis mit kellett tapasztalnia? Az a várva várt lelki megtisztulás, újjá­születés egyre késett. Ügy vette észre, hogy a kolostor egy cseppet sem vál­toztatott fájta, hogy ő még mindig a régi, bűnös, önző ember. Ez kétségbe- ejteíté. Hiszen 5 a kolostorban közelebb akart jutni Istenhez, kedvesebb akart lenni Őelőtte s e helyett folyton az az érzése volt, hogy távolodik tőle, hogy csak haragvó arcát látja. Mine! ke- gyeíilenebbül vizsgálta magát: annál több bűnös indulatot,. hajlamot fedezett fel magában. Társai akárhányszor rajta­kapták, amint jajveszékelve zokogott: „Öh én bűnöm, bűnöm, bűnöm ...“ Már annyira el volt gyötörve, hogy a háláit kívánta, még ha a kárhozatba viszi is annak útja. Egyenesen meg­bomlott volna a lelke, ha lassan föl nem dereg előtte egy biztató sugár: az a vigasztaló gondolat, hogy Isten nem­csak büntető Bíró, de megbocsátó Atya is és hogy Krisztus, amint maga mandá, nem az „egészségesekhez“, ha­nem a betegekhez jött. Először csak egy pár jóle’Jkű, kegyes szerzetestársa figyelmeztetésére kezdetit gondolkozni ezen. De azután maga is elővette a bibliát és áhitatosan és buzgón kezdte tanulmányozni. Lelkének háborgása lassanként lecsillapodott. Megdöbbenve, de egyszersmind boldogan vette észre, hogy 5 a kolostorban egy egészen más Istent keresett, mint amilyen az igazi, a bibliai Isten, a Jézus Krisztus Atyja. Ö adni akart valamit az Isten­nek, hogy azután vehessen tőle: adni egy elsanyargatott testet, egy „érde­mekkel“ teljes életet, hogy örök üd­vösséget kapjon érte és úgy érezte, hogy sohasem tud eleget adni, mert az a szigorú kalmár, akinek 6 Istent nézte, egyre többet és többet köreteit. A Szeníírásban pedig egy olyan Isten­ről olvasott, aki — Krisztusban — maga adja oda magát a bűnös ember­nek és megmenti és fölemeli azt sze- retetbőt, ingyen. A szegény barát lel­kében e gondolatra világosság gyűlt és szívét csodálatos melegség futotta át. Hiszen, ha ez így van, Istentől nem kiviaskedoi kell 0 kegyelmet, ha­nem egyszerűen, alázatosan elfogadni tőle! Most már nem volt reménytelen. Egyre jobban elmélyedt a bibliában, a kegyelem titkának tanulmányozásába. Sokat forgatta, nagy szeretettel és ta­nulsággal az Ágoson írásait is. El­gondolhat iuk. milyen sok útmutatást karfött belőlük a kegyelem megértésére. Egy napon aztán Pál apostol sorai­ban tényleg megtalálta a döntő meg­oldást. „Az igaz ember hitből él“. (Róma 1:17). Isten előtt nem az eről­ködés vezet célra, hanem egyedül a hit. Az embert nem az teszi igazzá, hogyha önző szándékból érdemeket akar felhalmozni, hanem csak az, ha engedi, hogy Isten a Hit álfa! valóban mesrleazitsa, vagyis igaz, feddhetetlen­né tegye. Ez rendkívül nagy felfedezés volt. Luther újra megtalálta vele a biblia lényegét, amit a pápai egyház réges- rég elvesztett. S még legjobbjai is hiába keresték azóta. Lelkét nyugalom és boldogság töltötte el eninek luda­Luther hallotta hírét ennek az isten­káromlásnak és elszörnyedt rajta. A wittenbergi lakosok is tömegesen vá­sároltak búcsúlevelet s Luthernek — aki abban az időben, sok egyéb dolga mellett, még a beteg wittenbergi plé­bánost is helyettesítette —, alkalma volt megfigyelnie, milyen könnyen vet­ték az emberek a bűnbánatot és a* egész erkölcsi életet, ha már egyszer markukban volt a búcsú hazug bizta­tása. A csöndes barát úgy érezte, hogy meg kell védelmeznie az evangéliumit a csaló üzérekkel szemben, e! kei] né- mítania azokat, akik oly vakmerőén káromolják Isten mindenható kegyel* mét. Szívében újra megzendült Isten parancsszava és neki engedelmeskednie kelleti. Az 1517. esztendő október 31, napján 95 tételt szögezett ki a witten* bergi vártemplom kapujára. Ezekben a tételekben megmagya­rázta, m'ben áí! az igaz bűnbánat. Nem abban, hogyha pár garasért bűnbocsátó levelet veszünk, hanem abban, hogy ha bűnös voltunkat elismerve, töredelmes, de hivő szívvel Isten irgalmában biza­kodunk és bűnesnlkikel ténylegesen sza­kítunk s azokat abbahagyjuk. Ezért mond 5a az első tétel, amit mindnyá­junknak szívébe kell vésni: „Amikor a mi Urunk s Mesterünk azt mondotta: „Térjetek meg!“, azt akarta, hogy a hivek egész élete „Megtérés“ tegyen.* Vagy ha az utolsó tételt olvassuk, ame’v már a keresztyéneknek szóló buzdítás: .Hogy fejüket — Krisztust — megpióbá'tetásokon, halálom és poklon át :s KÖVETNI igyekezzenek s így "inkább sok semvedés árán jussanak a mennybe, minthogy magukat a békével áltatva elhízzák.“ Luther leleplezte, hogy a búcsúval való üzérkedés mennyire meghazud­tol ia az evangéliumot és ezzel meg« indult a nyílt reformáció. Emlékezzünk erre október 31-én! Dávid János ÉLETCÉLOK „Bármi nagy célokat tűztünk ki éle­tünknek, a nagyszerű föladat mellett, melyet önként vállaltunk föl, ne hanya­goljuk el szerényebb mindennapi köte­lességeinket, melyek Istentől adott hely­zetünkkel járnak!“ Eötvös József Megjelent Bókay János zsoltárfordításai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents