Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1950-03-26 / 13. szám
13. siám 1950 március 26. ElUIBEUmS ELET AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZÖVBTSÉG LAPJA Egyes szám ára 60 fillér Megszűritek a szúnyogot Íme Isten igéje Akkor Jézus vitelék a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől. És miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezek. És hozzamenyén a kísértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felölvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely- istennek szájából származik. Ekkor vivé az ördög a szent városba és odahelyezé a templom tetejére. És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat: mert meg van írva: Az Ö angyalainak parancsol felőled és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd a lábadat a kőbe. . Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet. Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre és megmutatta néki a világ minden országát és azok dicsőségét. És monda néki: Mindezeket neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd és csak néki szolgálj. Ekkor elhagyta őt az ördög. És imé angyalok jövének hozzá és szol gálnak vala néki. Vető Lajos evangélikus püspök Stockholmban Vető Lajos, a iisziániúü kerület evangélikus püspöke Stockholmba utazott, ahol mint Magyarország delegátusa résztvcsz a békekongri-sszus végreliajtóbizottságának ülésén. Velő Lajos inég a hét folyamán visszatér Magyarországra. ImcuzL Uafrfycm Nézd: behegedt a zúzos időnek a nyomdoka régen! Pezsdül a Lét, nosza, fürdik a Napnak a fénye vizében! Ónozott fellepek, nincs nyomotok se! Bús napotok sora, haj, csodarég volt! Ma zúg a magasság, dörren az égbolt, csillogó nyíllal játszik a zápor, ömlik az áldás, semmi se gátol! Részeg a Minden, részeg az Isten égi borától! Égi zápor átvarázsol szürke, rút, kopár vidéket, — híme-gyöngye: szép virága fény-színét szemembe-vágja, — röpke-lenye-barna gallyak, szárazon ti sem maradtok; duzzadóra-kelt erőtök rügy be-rügybe-r ügy be-csatfogt Mind mi holt, az újraéled! Élet! ‘Élet! Élet! Elet!... — Ember! Testvérem! Ne légy „Tamás“: jetentgeti csodás-magát víg arád: a Feltámadás!... Dér Endre Mit csinált- az egyházi reakció az elmúlt másfél év alatt? Beleült a farizeusok íiélőszékébe, s onnan ítél elevenek és holtak felett. Egy alapjaiban hibás „hitet“ következetesen alkalmazott az életünkre, minden munkánkra és erőfeszítésünkre, s ennek a hibás „hitnek harcát“ harcolja a gyülekezetben. Nem kis sikerrel. Hálát adok neked Urain, hogy nem vagyok olyan mint a többi ember, vagy mint ez a vámszedő. A farizeusok, héber nevükön a „pörusim“, az „elkülönültek“ így imádkoztak a jeruzsálemi templomban. A farizeusok száma kevés volt, de ők voltak a legszervezettebb vallásos elem Izraelből* A legtöbb fáradságot fordították arra, hogy látszólag megtartsák a törvényt, Jézus azonban meszelt síroknak látta őket, akik belülről a halál minden nyomorúságát mutatják. * Hitük csodavárás volt, várták a Messiást, de akkor is még csak várták, amikor már kétségtelenül eljött. Jézus Krisztus számukra minden igéjével és minden igényével együtt érthetetlen volt, s fontosabb volt számukra a törvény. Annak is csak a külszíne. A világtól elkülönültek. A római császárt gyűlölték. Az adófizetést meg akarták mindig tagadni. Ezért kérdezték Jézust is afelől, hogy el kell-e fogadni a császár hatalmát, aki tőlük adót követel? Jézus azonban tőlük kérte e vita alalt az adópénzt, hogy megmutassa nekik rajta a császár képét. És az adópénz, a császár képével együtt, ott volt a zsebükben. „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és Isteninek, ami az Istené“. Itt hangzott Jézus máig zengő igéje, amit éppen nekik mondott, az elkülöniil- leknek . . . Ők így imádkoztak a templomban: Hálát adok neked uram, hogy nem vágyóik olyan, mint a többi ember, vagy mint éppen ez a vámszedő. Hálát adok neked, hogy nekem tiszta hitem van, hogy én meg tudom bánni a bűneimet, hogy én a törvény útján járok, hogy én igaz és hibátlan közösségben élek, hogy én nem keveredtem el a világgal, hogy én nem fertőzlel- tem meg magamat az idegenek között ... A mi maradi testvéreink ugyanezt a hibás hitet építették ki maguk között és nem egy gyülekezetben. Elkülönültek a világtól, de sőt, akárcsak a farizeusok, az egyház gyülekezeitől is, ahol ugyanezt az elkülönülést nem vállalják. Szerintük azokban a gyülekezeteiben, ahol nem állanak ugyanolyan állásponton a „császárral“ szemben, mint ők, — nincs is Istennek gyülekezete. Hálát adnak naponta, hogy Isten megóvta eket attól, hogy be- fertőztiessék magukat a „világgal“, értsd: párttagsággal, ideológiával, vagy szimpátiával a nép forradalma iráni. Hálát adnak naponta, hogy nláluk „tisztán“ hangzik az ige, nem akarják hallani Istentől, hogy ő beküldi őket a világba, hogy elvégezzék az emberi munkát, megfizessék az adót a császárnak, szolgáljanak a világban, vagyis az emberek között, reménységgel nézzenek a világra, vagyis hozzájáruljanak valamivel maguk is a világ bajainak megváltásához, s általában hogv megmutatkozzék a keresztyén- ségük a mindennapban. Jézus Krisztus nem volt „elkülönült“. Ott volt a vámszedők lakomáján, Pilátusnak ő maga mondta meg, amit ő nem is tudott, hogy t. i. Isten adta neki a hatalmat felette, Jézus felett, s olt ült a kánai mennyegzőn, ahol minden bort kiittak a vendégek, sőt ahol még ő szaporította meg a mennyegzői bort. Jézus minket beküldött a világba, mint a bűntől megszabadítottakat, de mint akik mindennap úgy kell könyörögjünk, mint a vámszedő, vagyis a római császár zsidó hivatalnoka, vagyis valaki Isten népéből, aki elfogadta Heródes és Pilátus uralmát: „Uram légv irgalmas nekem bűnösnek“. Senki sem vonta kétségbe, hogy ez a vámszedő „ösz- szekeveredett“ a világgal, és ő maga se volt kétségben a bűnei felől. De az, ahogy ő nézte magát, az Jézus Krisztus szemlélete voll és nyitva volt a lelke a megújulásra. Bizonyos az is, hogy ahogy a farizeus nézte ezt a publikánust, az nem volt krisztusi. Már ebből is eleget tanulhatunk. S/.illethetik az ember újjá, ha vén? Nikodémus is fariezus volt. Ő kezdte azt a „konspirativ“ keresztvénséget, amit Jézus ugyan fogadott, hiszen ő a bűnösök barátja volt, de Nikodémus mégis úgy gondolta, hogy ő a személyes ügyét éjjel fogja elintézni Jézussal. Ezen az estén azonban kiderült, hogy nem tud mit kezdeni Megváltójával. Szépeket mond Jézusnak és beszámol neki arról, így titokban, hogy Mesternek tartja, de azt, hogy mit kaphat ő tőle. s hogv az, amit kaphatna, — számára életsziikseg, nem tudja. Jézus a szemébe néz: ..Szükség néked újonnan születned“. Ni- kodémusnak tágra nyílik a szeme: „nekem?“ „a farizeusnak?“ És felteszi a megcsontosodották és az önigazságukban tetszelgők kérdését: sziilethetik-e az ember újjá, ha vén? Bemehet-e újra az ő anyjának mellébe és újra sziilethetik-e? Ez nyilván azok kérdése volt. akiket a múltjuk annyira köt, hogy Jézus sem segíthet rajtuk. Születhetik az egyház újra, ha vén? Az egyháznak bizony múltja van. Hosszú és sokszor dicsőség- teljes múltja. De ez a múlt jelent megcsontosodott egvházi módszereket. gondolatmeneteket, alkotmányt és jelent bűnöket is, melveket tagjai hordoznak, s amelyekből újjá kell születni akkor is, ha Jézushoz éjszaka járunk. A mi mai farizeusaink egyházunk múltját tartják oda Jézus elé és értetlenül néznek rá, amikor ő azt kívánja. hogy vén létünkre újjá szülessünk. Az ő igéjét nem kerülhetjük meg semmivel. Nem hivatkozhatunk semmilyen igazságunkra. A megtérés Luther szerint minden nap új dolgunk. A mi megújulásunk csak a múltúnkkal való leszámolás után következhetik. Mindenki hamis próféta, aki fél az Isten ítéletétől és aki feleslegesnek tartia a megújulást. Ebből is tanulhatunk. Megszűritek a szúnyogot, lenyelitek a tevét. A Sátán legdúsabb vadászterülete a farizeusok világa volt. Azt hitette el velük, hogy törvényeskedő, aprólékossággal ügyelve, pedáns részigazságokra, elheriilhetik a nagy döntéseket és az alapjában v ló engedelmességei. Megölhetik a prófétákat az oltár előtt, és rámondhatják Jézusra, hogy nem ő a Messiás. De ha a törvényen és a vallásos szokások apró mozzanatain sérelem esik, azon fenn kell akadniok. Az nem érdekelte őkel, hogyan juthatnak Isten országába, de az érdekelte őket, hogy Zsidóországban szabad-e hitből fizetni az adót. A mi kérdésünk most az, tudjuk-e, hogy mi a mi bűnünk, mi az igazi nagy bűnünk és megtudjuk-e őket tagadni? Látjuk más szemében a szálkát, de a magunkéban benn marad a gerenda. Lenyeljük a tevét. Nem aggodalmaskodunk amiatt, hány „megtértünk“ van nyakig az antiszemitizmusban és egyéb bűnökben, de az Egyházi Alkotmányon egy iota változás ne essék. Mert megszűrjük a szúnyogot. A mi mai farizeusaink így ítélkeznek: mi az emberek üdvösségével törődünk, aki megtért az többé „nem olyan, mint a többi“, aki ezeket bírálja, az Isten népét üldözi, aki pedig Isten népétől ,,politikai döntéseket“ kíván, az összekeveri a világot az egyházzal. Nyeljük le a tevét. Ugyanakkor azonban szűrjük meg a szúnyogot. Vegyünk észre minden nehézséget, minden sérelmet és akadályt, ami egyházunkon esik és egyházunk alkotmányát, régi tanításait utolsó pontjáig iartsuk be. Ebből is tanulhatunk. Ne legyetek felemás igában Jézus megtanított minket arra, hogy ki a mi felebarátunk. És arra, hogy ki a mi testvérünk. A farizeusok mindkét dologban tévesen ítéltek. Az elkülönültek számára nem volt felebarát a samaritánus akkor sem, ha megmentett egy kirabolt, megvert embert. Felebarát csak az lehet, aki „velünk egy hiten van“. Testvér csak az lehet, aki elkülönült. Jézus megmutatta nekik az „idegenben“ a felebarátot, akinek embertsegítő szolgálatát ő elfogadja és megmulatta nekik a ~téstvért a szent népen kívül valók között is. Mindenesetre vigyázott arra, amit az őskeresztyének jól értettek, hogy az ő hívei ne legyenek felemás igában. A mi mai farizeusaink számára megint nem felebarát a samaritánus, vagyis ű „más hiten levő“ akkor se, ha emberek millióin segít, bekötözi sebeiket, megitatja őket borral és szállást teremt nekik. Mert az a lélek „más lélek“ akkor is, ha olyat tesz, amit nekünk kellett volna megtennünk, már régen,, akkor, amikor elmentünk mellettük az úton. Isten ugyanis látta, amikor a kisemmizett. megvert ember mellett elment a farizeus, a lévita és a pap is. A mi mai farizeusaink szükséges esőiben még azt a szempontot sem I ártják komolynak, hogy' a velünk egy hiten levő a testvér. A mi gyülekezeteinkben széltében-hosszában mondogatják, hogy a református atyánkfiái sem testvérek, mert közösséget vállaltak a „samaritánusokkal“. Viszont a római katolikusok feltétlenül testvérek, talán azért, mert az ő számukra a Samaritánus, samaritánus. Mindez függetlenül attól, hogy vallási okokból milyen viszonyunk van hozzájuk, miért történt a reformáció és pusztán csak azért, mert a „császárral“ szemben egy véleményen vannak. Ebből is tanulhatnánk. Az Evangélikus Elet például ezekben a. körökben azért kapja a legtöbb támadást, mert kimutatja, hogy az evangéliumi keresztyénség számunkra az igazi tejtestvér a biblián alapuló hite miatt és hogy a katolikusokról tudjuk, hogy mi a tervük ellenünk a reformáció óta. És jönnek majd nyugatról és keletről és délről és északról. Jézus Krisztus a keresztyénséget világvallássá tette éppen azzal a nagy szereidével, amivel minden emberhez fordult. A világkeresztyénség így együtt az ő teste. Az egész keresztyénség tapasztalataiból és magatartásából tevődik össze az a válasz, amit a világ kérdéseire adunk. Valami beteges farizeusi elkülönülés mutatkozik abban is közöttünk, hogy ugyanezek a mi mai farizeusaink mostanában csak a „nyugati“ kereszténységről beszélnek. A hozzánk hasonló helyzetben lévő egyházak és keresztyének problémái és az azokra adóit válaszaik nem érdeklik őket. Nem is merik átgondolni azt, amit például a kínai keresztyének, vagy az indonéziaiak tudnak mondani és különös idegesség vesz rajtuk erőt, ha például a keleteurópai keresztyénségnek egy olyan képviselője megszólal, mint Hromádka. Még az se jó, ha olyan ember, mint Barth nyilatkozik a mi dolgainkról. Pedig nyugati. Csak azért mégis, mert ő keresztyén és nem egyszerűen „nyugati“. Pedig nekünk nem az a kérdésünk, hogyan lehet keresztyénnek lenni Amerikában. vagy Svájcban, hanem az a kérdésünk, hogyan lehet keresztyénnek lennünk, És talán még ennyit tehetnénk hozzá: hogyan itt? Emiatt az egyoldalú tájékozódás miatt történik aztán velünk, hogy nem hiszünk a saját szemünknek, sem amikor Isten felemelt karja van felettünk, sem amikor a kegyelem napja sugárzik. Nem hiszünk abban, hogy minket személyesen vezet Isten és nemcsak nyugati tapasztalatok által. Es nem hisszük, hogy keresztyén üzenet mehet keletről is nyugat felé. Mindez összefügg. A nézeteknek következményei vannak. Ha az emberben megszakad a szeretet minden ember felé és ha az ember elveszíti bűntudatát, akkor elkülönül. Ha elkülönül, akkor ítélkezik mások felett, ha ítélkezik, akkor nem veszi észre, ha őt újjászületésre ítélték. Az ember így elvéti a lényeget és belevesz az apró bajaiba. Nem ismeri ki a társa, ki a felebarátja és ki a testvére. Minden irányban rosszul viszonyul s mivel nincs tisztában magával, nincs tisztában cd világával isem. Minél világosabban látjuk ezt és minél világosabban látjuk, hogy hogyan töri meg az egyház prófétai szolgálatát az a politikai averzió, amely egyházunk újjászületésének ellenzékében mindennek alapja, annál inkább kell megerősödnünk a hit és reménység elszántságában. Törjetek magatoknak új ugari, mert „Aki az eke szarvára veti a kezét s hátratekint, nem alkalmas az Isten országára“. Legközelebb azonban megmutatjuk ennek az élemnek másik oldalát is. Az élő egyház igazi arcát, melyen sugárzik Isten kegyelmes szemesugara. Dezséry László
