Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-05-28 / 21. szám
Evangélikus Elet Hogyan lehet az evungélizáció gyiilehezetépitéssé ? Kemény Lajos a LányaLeriiieft űj piispökkelyeHesc A bányai egyházkerület presbité- i rés vette át. Ugyancsak lemondod riuina gyűlést tartott, melyen Benkó- dr. Adanikovics Ágoston helyettes czy Dániel szegedi esperes lemondott egyházkerületi felügyelő is, s helyé- a püspőkhelyettesi tisztségről, s azt be a presbitérium dr. Lányi Mártont újra Kemény Lajos budapesti espe- | bizta meg ezzel a tisztséggel. Látogatás Sopronban A Református Egyetemes Konvent Missziói Bizottsága igen lényeges, irányt mutató döntéseket hozott az evangélizációval kapcsolatban. Mivel egyházunk ugyanezen kérdésekkel bajlódik, segítő jótanácsnak tartjuk, ha Makkai Sándor püspök, missziói előadó beszédéből a legfontosabb részleteket közöljük. Az ő jelentését, teológiai álláspontját és tanácsait a Missziói Bizottság egyhangúan fogadta el, s az evangélizáció, misszió és gyülekezetépítés teológiai és gyakorlati magatartására nézve irányadóvá és követendővé lette. A kon- venti teljes ülés jóváhagyása után ezek a megállapítások kötelező ere- jíiekké lesznek. Elöljáróban el kell mondanunk, hogy ezek a problémák a református egyháznak abból a törekvéséből fakadna^, hogy evangélizációját, egész belső misszióját egységes, gyülekezet- és egyházépítő mederbe terelje. Ennek érdekében kötött a református egyház megegyezést a legmarkánsabb református ébredési mozgalommal, a Bethániá-val. A megállapodást a Be- thánia munkájának egyházi szolgálatba való .átvétele követte, de a munka bizonyos fokig külön mederben maradt mégis. Az egyház hivatalos missziói munkaközössége, fn- tézőtanácsa és munkaági tagjai bizonyos aggodalommal figyelték azóta is a bethániás „evangélista közösség“ munkáját, s Makkai Sándor megállapításai ezek munkájának bírálataként tekintendők. A vita a nálunk is felmerült kérdés, az evangélizáció nyomán támadt individualista „ébredés“ konzekvenciái körül folyik. Ezzel kapcsolatos az „utómunka“ kérdése is, ami nálunk szintén eleven. S mindez szorosan kapcsolódik ahhoz az egész evangéliumi keresztyénséget mélyen érintő kérdéshez, hogy sike- riil-e megtalálnunk azt az igehirdetési formát és mondanivalót, ami valóban alkalmas lehet az itt és most megszólaltatandó evangélium tolmácsolására. Az irányadóként elfogadott bírálat a következőképpen hangzik: „Saját meggyőződésem szerint, az evangélista közösség szolgálatának sok és nagy áldása mellett, amiért csak hálálkodhatunk Urunknak, megvannak ennek a szolgálatnak a fogyatkozásai is, amelyeket pótolnunk és kiigazítanunk szükséges. Először is az a baj, hogy az evangélista közösség vezetése letért az alakuláskor kitűzött és remélt ama vonalról, amelyet a missziói munkaközösség egésze kívánt érvényesíteni, éppen a szolgálat közösségbeegyesítő és minden ágban gyümölcsöző voltának biztosítására. A munkaközösség azt akarta, hogy az evangélizációs munkaág ne egy bizonyos típust alakftson ki és érvényesítsen egyoldalúan, hanem egyesítse magában a különböző színezetű és módszerű evangélistákat, természetesen az összes ágak karizmatikus tagjaiból és azokból is, akik ezektől függetlenül dolgozva kapták az evangélista kegyelmi ajándékát. Mindezeknek a Lélek egységében való testvéri együttműködése magában a szolgálatban alakíthatná ki azt az evangélizációs igehirdetést, amely itt és most szükséges és amely azután valóságos gyülekezetépítést alapozhat meg. A mai vezető típus nem az evangélizáció típusa, hanem csak az egyik típus a sok közül és hogy mennyiben megfelelő, azt csak a többivel együtt való kipróbálása bizonyíthatná meg. Nem véletlen, hogy az evangélistáknak ez a típusa állandóan panaszkodik „az utómunka" hiányáról. Vagyis úgy fogja fel a dolgot, hogy az ő munkája az ébresztés és íme ez nagy eredményekkel folyik, utána azonban a lelkek éhesen maradnak, vagy visszaesnek, mert az a másik, akinek az „utómunka" volna a dolga, nem jelentkezik és nem dolgozik. A szolgálatnak ez a kettészakítása azonban azt mutatja, hogy az evangélizáció nem gyülekezctszerű, hanem individualista és nem akarja megérteni, hogy szolgálatának csak a gyülckczctépíto szolgálatba kapcsolódva, sőt egyenesen arra irányítva van küldetése és értelme. Ez az individualista evangélizáció azzal érvel, hogy célja nem egyháztagok gyűjtése és cgyházépí- tés, hanem lelkek felébresztése és megmentése. Nem az egyházhoz, hanem Krisztushoz akarja vezetni a lelkeket. Ami ebben igaz, azzal teljesen egyetértünk. De végre már csakugyan el kellene hagyni a Krisztusról való kezdetleges beszéddel együtt az egyháztagról és egyházról való kezdetleges beszédet is. Az magától értetődő, hogy külsőleges népegyházi értelemben, vagy mondjuk ki, az egyházban levő nemegyház értelmében evangélizációt folytatni nem lehet, s annak nevezett áltevé- kcuységet egyenesen bűnnek kell tartanunk. De pneumatikus értelemben, evangéliumi értelemben viszont nem egy külön individualista evan- gélizációról és egy külön, mások által végzendő, szintén individualista „utómunkáról" kell és szabad beszélnünk, hanem csakis arról a gyülekezeti evangélizációről, amely gyülekezetben és a gyülekezetre mint Krisztus testére nézve ébreszt fel a bűnből, segít a hit öntudatára és bizonyosságára s azonnal belekapcsol a gyülekezet közösségébe, mint a bőn ellen harcoló lelki gondozói és szeretetszolgálati közösségbe. Az evangélizáció egyenes és megszakítatlan folytatása tehát nem az individualista „utómunka", hanem a gyülekezetépítő szolgálat, amely bibliaiskolával kezdődik, mert a hitre- ébredtnek elsősorban az Ige megismerésére van szüksége s ebből az ismeretből és ennek alapján jut azután imádságos és igeközösségbe, lelkigondozási közösségbe, szeretet- közösségbe és sáfárközösségbe a gyülekezetben, azzal az egész lényét lefoglaló és felszabadító misszióval, hogy maga is bizonyságtevővé, tanítóvá, lelkigondozóvá, diakonosszává váljék mások számára, a konkrét gyülekezetnek hívővé való átminősítő szolgálatában. Ez a szolgálatba kapcsolódás, ez a cselekvővéválás a közösségben az egyetlen „utómunka" és „utógondozás“, de • ezt maga a Szentlélek végzi a Krisztus testében. Világi nyelven szólva az individuálisba evangélizációnak meg kell térnie a szociális evangélizációra, az egyéni üdv helyett az Isten országára kell irányulnia, a Krisztushoz való egyéni megtérés és egyéni üdvkapcsolat hirdetése helyett a Krisztushoz, mint a test fejéhez, a testben, a gyülekezetben és a gyülekezetre nézve való megtérést és az egyetemes papságban való pneumatikus részesedést kell hirdetnie, melyben az egyén üdve nem cél. hanem kegyelemből együttjáró ajándék. Ennek a gyülekezetépítő evangélizá- nak számolnia kell azzal a tényleges világbeli helyzettel, melyben a gyülekezetek mindennapi élete és mindennapi lelki válságai történnek. Ezt ismerte fel az ezévi januári mátrahá- zai missziói munkáskonferencia, amikor megállapodott abban, hogy mindenekelőtt a lelkészevangélizációra van szükség és pedig olyanra, amelynek során a lelkésznek egyéni döntése a mai valóságos világban élő gyülekezetükre irányul és Krisztus melletti egvéni döntések egyben döntés a mai helyzetben való pásztori szolgálatukra nézve is. Nem érdektelen, hogy mikor ez a felismerés első fogalmazványában köröztetett a missziói munkások és vezetők közt, többen megdöbbentek a kérdés nyílt feltételén és meztelen értelmezésén és nem theoíó- giai meggondolások alapján azt javasolták, hogy a lelkészevangélizációt magát válasszuk el attól a tanítástól, mely az adott szociális, gazdasági és politikai helyzetre vonatkozik a lelkészek szolgálatával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ez a javaslat Ismét az evangélizáció steril értelmezéséből fakadt és a gyülekezetépítésben tevékeny lelkipásztorságnak személyi és szolgálati elválaszthatatlan egységét nem tette magáévá, amivel oedig ellenkezésbe jutott a Szentírás, közelebbről az újszövetségi gyülekezetről adott kijelentésével. Istennek teremtől és üilvrendjél elkülönítő teológia ma már nem létezhetik. Feladta ezt a tanítást maga Bartha Károly is. De nem volt rá szükségünk, hogy az ő revíziójából tanuljuk ezt meg. Megtanított rá, ha ugyan engedelmes hittel tanulnék, nt.ga a világot teremtő és a világ- türténelmet a maga üdvmunkája szolgálatába állító Úristen maga. Es ezért teológusi felelősségünk kérdésévé vált Öclőtle az, hogy cvangélizációnk utat nyit-e az Ige aktuális tanítására s ez a tanítás odasegíti-e a lelkeket abba a gyülekezeti közösségbe, mely nem a holdban és nem a múltban, hanem itt a földön és a jelenben kötelezettek élni és harcolni Urának győzelméért és Országáért. Ezért az a kérdés, hogy meg történik-e az evangélizációnak az az egységes teológiai tisztítása és gyakorlati átértékelése, ami az egyéni megtérésekben és az ekklésiolás elszigetelődésekben megrekedt szolgálatot átlendítheti az evangélium szerinti gyülekezeti evangélizáció szolgálatába és hívő lelkipásztorok és pásztori lelkek közösségében az élő és hivő gyülekezet, a lelki egyház építő erejével válik a Szentlélek vezérlete alatt?“ A Missziói Bizottság kommünikéje így fejeződik be: „A konventi missziói előadónak az evangélizációra vonatkozó jelentését egyhangúlag és azzal fogadta el a missziói bizottság, hogy a gyülekezeti evangélizáció folytatását a jövőben az evangélista munkaágnak a gyülekezetépítő munkaággal együtt kell végeznie. Ugyanakkor a konvent figyelmezteti az evangélista munkaágat, hogy a saját közösségében gyakorolt testvéri kiválogatás által biztosítsa az evangélizációs szolgálat tisztaságét, hatékonyságát és a gyakorlati szükséggel számoló egységes magatartást. Teljes mértékben helyesli és magáévá teszi a jelentésben az evangélizációra nézve kifejtett teológiai álláspontot és irányelveket, és elvárja, hogy elsősorban a lelkipásztorok, de minden egyházi munkás és tisztviselő is magáévá tegye és kövesse azokat.“ Nekünk pedig az a dolgunk, hogy tanuljunk onnan, ahonnan lehet. Egyetemes Egyházunk éppen e héten tart ezekben a kérdésekben megbeszélést a mi evangélizációnk munkásaival. Adjon Isten áldást a tanácskozásukra. A Magyar Evangéliumi Szövetség (Alliance) 1949-ben is megrendezi nyári alliance-táborozá- sát. Folyó évi július 10—16 között Alcsúton gyülekeznek össze a különféle evangéliumi egyházak és közösségek alliance-érdek- lődésű tagjai közös konferenciára. Az előadások középpontjában az egyház a gyülekezet és a közösség fogalmának bibliai tisztázása ifog állani. Részletes tájékoztatást később adunk. Hitmélyítő előadásokat rendez a Magyar Evangéliumi Szövetség. A vezetőségnek az az elgondolása, hogy akik az evangélizáció- kon élő hitre jutottak, azoknak további bibliai tájékozódást nyújtson a lelki élet kérdéseiből. Az első ilyen hitmélyítő összejövetel 1949 június 11-én d. u. 4 órai kezdettel lesz a pasaréti református egyházban . (Bpest, XII., Torockó-tér 1.). Ennek az összejövetelnek témája: a hívő ember kettős természete. Ezeket az összejöveteleket minden hónap második szombatjának délutánján tartja a Szövetség. Ugyancsak a pasaréti református egyházban, kivéve július hónapban, mikor is az alliance tábor miatt július 2-án lesz a fenti időben. Egészhetes hitmélyftö előadássorozatot rendez a Magyar Evangéliumi Szövetség a Bécsi- kapu-téri evangélikus egyházban Bpest, I., Táncsics Mihály-u. 28.) 1949 június 13—18. közötli időben miden nap d. u. 7 órai kezdettel. Az előadásokon a Szövetség munkásai szolgálnak és a keresztyén életnek a megtérésen túli kérdéseiről adnak bibliai tanításokat. Mindegyik alkalommal az érdeklődőket testvéri szeretettel várjuk. Az egyetemes felügyelővel látogatást tettünk Sopronban. Siralmas képet, mutat ez az egykor olyan szép város. Budapest és Székesfehérvár után, a legjobban lerombolt magyar helység. „A , náci őrület áldozata“ — mondotta köszöntő beszédében a gyülekezet má- sodfelügyelöje. így van. A romok halálszagot lehelnek s a, megmaradt barokk épületek a múltat idézik. Valahogy az egész városnak kicsit mú- zeumjellege van. Meghalt itt az élet vagy csak alszik? Ez a kérdés minket most gyülekezeti vonatkozásban érdekel. Ezen töprengünk, amikor az ország negyedik legnagyobb templomában vasárnap délelőtt a megújított képviselőtestület és presbitérium eskütételét hallgatjuk. A templom földszintje tele van. Sok ősz fej, kevés fiatal arc. Mintha egy kicsit megöregedett volna ez a gyülekezet. Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen a volt evangélikus általános iskola dísztermében egy darab egyháztörténelem néz le reánk a falakról: Barth János, a gyülekezet első papja, a híres Láng Mátyás, Palm bárónő, a gyülekezet bőkezű mecénása, Gamauf Gottlieb történettudós és a többiek a nagymultú, ősi soproni gyülekezet szimbólumai. Az al- longe-parókás vagy pofaszakállas ar- csak az időtől fekete olajképeken számonkérően merednek ránk. A dicső múlt után — az üldöztetések idején, a gyászos évtizedben pap nélkül, templom nélkül megtartotta hitét ez a gyülekezet —, mit mutat a jelen és mit hoz a jövőt Nagyon megtépázta ezt a gyülekezetét a háború vihara, de azéj-t 10.500 lélekről 4300-ra csökkent lélekszámmal még mindig a Dunántúl második legnagyobb gyülekezete. Vándor Zsigmond másodfelügyelő üdvözli itt az egyetemes felügyelőt s szavaiból a megpróbáltatások keserűsége és csügge- dése cseng. Reök Iván áll fel szólásra: „minden szem öt nézi, mert mutatkozik be az egyház legfőbb közigazgatási vezetője egyik legrégibb gyülekezetünknek. Szavaiból az evangélium ébresztő és felelősségre, tettekre hfvó szele zúg. Megköszöni a gyülekezet üdvözletéből felé sugárzó szeretetet és ezt a szeretetet tűzi ki a gyülekezet elé örök programmul. Isten megpróbált népe lássa meg kemény időkben a nagyon szerető Isten kereső szivét és hallja meg a csiiggedés dermedtségében életre ébresztő szavát. Világszerte ébredés van most, Isten órája ez, kegyelmi idő. Használjuk fel és éljünk vele. Tegyük rá életünket Isten kezére, legyen nekünk elég az ő kegyelme. Isten ítélete mindig kegyelmet takar, lélekdöngető szava ébredést sürget. A felébredt népnek Isten minden egyebet ráadásul megad." Nagy csend és aztán kitörő tapsvihar fogadja az egyetemes felügyelő szavait. Az arcokon vegyes érzelmek, meglepetés, csodálkozás, nagyon sokon öröm. Talán nem ezt várták az új egyházfelügyelőtől. Talán egyház- politikai tájékoztatóra számítottak és most evangélizációt kaptak. De úgy véljük, a legtöbben megérezték: erre volt szükségük, ébredésre van szüksége a kicsit megfáradtnak látszó soproni gyülekezetnek, mint általában egész egyházunknak. S ez az ébredés talán már ott bontogatja bimbóit a gyülekezet életének új hajtásaiban; legalábbis valami ilyesmit éreztünk, amikor reggel a gyermek-istentiszteleten friss hangokon zengett az ének és csillogó szemek figyeltek a szeretet evangéliumára. A délutáni vallásos ünnepen dr. Gyimesy Károly Luther Szövetségi lelkész, főtitkár hirdette az igét. Az egyetemes felügyelő előadásában az önmegtagadásban megtalált új élet- I ről beszélt. Azért nem halljuk Isten szavát, mert delkünket betölti vágyaink és gondjaink lármája. Csak az Isten színe előtt elcsendesedett ember hallja meg Isten kereső, halk szavát. Vájjon a soproni gyülekezet meghallja-e? A soproni út másik része a Teológia volt. Egy délután a professzorokkal a Teológián s egy estét az Otthonban a teológusokkal töltöttünk. Lelkészképzésünk megújulásának vajúdó kérdései voltak itt is, ott is a szőnyegen. Nagyon mélyen megláttuk, hogy ebben is — mint általában Isten országában — minden személyes kérdés. A lelkészképzés személyi tényezőinek kell megújulnia; professzoroknak épúgy, mint hallgatóknak. Alapvető éts éppen azért nagyon gyakorlati kérdések kerültek elő. Az egyetemes felügyelő egyszerű szavai megnyitották a sziveket és szabaddá telték az utat az őszinte beszélgetéshez. Egészen gyakorlati és mégis nagyon mélyen tudományos, a legmagasabb színvonalú és éppen ezért egészen exisztcnciális lelkész- képzésre van szükségünk; körülbelül ebben lehet összefoglalni a beszélgetés tanulságát. Az Otthon ebédlőtermében ezen a szombat estén hetven fiatal papjelöltnek egy politikus hírben álló orvos hirdette János 17, 3. alapján az Igét. Az Istenben megtalált élet boldogságáról beszélt s arról, hogy Isten megismerésére csak egy örökkévalóság elég. Hogy lenne elég négy vagy öt egyetemi esztendő? 1 A titok kulcsa János 14, 29.: „Ha valaki szeret engem ...“ Imádságra hajolnak a fejek és nagyon meleg közösségbe forr hetven fiatal lélek az egyetemes egyház kiküldötteivel. Vacsora után hosszú, a késő éjszakai órákba múló, meghitt, csendes beszélgetés indul meg. Mire hazaindulunk, az eső is eláll s néhány teológus spontán díszkíséretével ballagunk szállásunkra. Csendes öröm tölti el szivünket, mint mindig, amikor lelkek találkoznak. Külön öröm, hogy most az egyház ifjú szolgáival találkozhattunk. Ebből a találkozásból, úgy hisszük, tij távlatok nyílnak és áldott gyümölcsök teremnek. Groő Gyula Van egyháza, de Krisztusa nincs Van egyházam, mert megkeresztelitek — de a Lélek keresztségét elnyerted-e már? Van egyházam, mert evangélikus hittant tanultam — de az evangéliumot ismered-e? Van egyházam, mert templomunkban élek az úrvacsorával — de elfogadtad-e már a bűnbocsá- natot? Van egyházam, mert fizetem az adtát S adakozom — de egész-magadat odaadtad-e már? Van egyházam, mert járok az isten- tiszteleti közösségbe — de tagja vagy-e a szentek közösségének? Van egyházam — mondod Te — de van-e Krisztusod)? „Olyan sokan vannak evangélikusok, akiknek van egyházuk, de Krisztusuk nincsen! Krisztus nélkül, a Megváltó nélküli, semmid nincsen — csak bűneid vannak ... Az Evangélikus Élet mindenütt kapható!
