Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-03-26 / 12. szám
Evangélikus lief TOVÁBBI Egyházunk a megújulás útjára lépett, de mindenki tudja, mennyi személyi akadálya van még a tél- jes kibontakozásnak. Valaki azt mondta egyszer, hogy Isten országában nincsenek elvi kérdések, itt minden személyi kérdés. Az egyházban |s így igaz ez. Ma már el lehet mondani, hogy az egyházi belső átalakulás irányát helyesen ismertük fel s kétségtelen, hogy további lépésekkel kell biztosítani ugyanezen irányban a jövőnket. A lefolyt belső átalakulás tartalmát három lényeges vonásban mutathatjuk ki. 1. Megkezdtük egyházközigaz- gatásunk demokratizálását, hitünk szerint az igazi protestáns hagyományok érvényesítését. Hozzáfogtunk a lelkészek széles körben való felvilágosításához, hogy felismerjék az egyházi megújulás személyi és elvi akadályait, s azokat eltávolítsák az útból. Lelkészek megkezdték gyülekezetük széles rétegeinek nevelését az egyház külső és belső helyzete felismerésére, igyekeztek a közgyűlésekből elidegenített hívek seregének figyelmét felhívni az egyház- közigazgatás kérdései iránt, s si. került is bevonniuk sok új gyülekezetépítésre kész egyháztagot az egyház mindennapi munkáiba. A legfelsőbb egyházi vezetésből ki kellett maradniuk mindazoknak, akik nem az egyház érdekét nézték, hanem az egyházat fel akarták használni magánvéleményük szócsövének vagy magánérdekeik védelmezőjének. Ezek helyébe hosszú történelmi korszakok óta először sikerült valóban áldásos személyi megoldásokat találnunk. Itt elsősorban az utolsó évben lefolyt püspökválasztásokra, az egyetemes felügyelő és három egyházkerületi felügyelő megválasztására gondolunk. De megújultak az egyház munka-bizottságai is, s an- kétjaikról az új élet és új reménység levegője áradt az egyházba. 2. Megkezdődött egyházunk egész munkájának a misszió céljai felé irányítása. Mai világi vezetőink és a lelkészek legértékesebb rétege az egyház belső misz- sziójának lelkes híve, s ez az irányzat az egyház lelki munkájában, gyülekezeti életében és anyagi önállóságának kiépítésében egyaránt meg fogja hozni gyümölcsét. 3. Megkerestük egyházunk elhelyezkedésének lehetőségét a világban. Az állammal egyezményt kötöttünk szolgálatunk szabadságának biztosítására. A legutolsó égető pillanatban elszakadtunk a katolikus egyházpolitikától. Megnyitottuk a protestántizmus együttműködésének kapuját. Leszámoltunk az egyház közéleti múltjával és új egyházpolitikát kezdtünk. Felismertük az egyház egyoldalúan kialakult társadalmi bázisának hibáit és ráirányítottuk egyházunk figyelmét azokra a néptömegekre, akik a történelem színpadára kerültek, s akiktől egyedül várható az egyház munkaképességének és anyagi megalapozottságának biztosítása is. Ezek a fejlődési vonalak elég világosak ma már ahhoz, hogy a megújulás belső ellenzéke is felismerje őket. Ő ugyanezekben a kérdésekben akar akadályozó lenni, lelkiismeretlenül feláldozva egyházunk jövőjét a maga érdekeinek. 1., Az egyház demokratizálásának megakadályozására akadályozza a lelkész! kar önálló véleményalkotásának és felvilágosodásának foh'amatát. Ennek érdekében bojkottálja a lelkészgyülése- ket és tehetetlenségben tartja a- Lelkész^gyesületet. A gyülekezetekben, de magasabb egyházkormányzati fokokon is elodázza a közgyűlések megmozgatását, s makacsul védi az ország fel- szabadulása előti választott presbitériumok, reakciós elnökségi klikkek teljhatalmát. A magasabb egyházkormányzatban történt személycseréket igyekszik rágalmazni, s erkölcsileg diffamálni. 2. Az egyház misszióját igyekszik akadályozni, s a népegyházi jellegünk fenntartásának szólamaival igyekszik az egyház és a gyülekezetek életét azokra a kis személyi kultuszban nevelt körökre korlátozni, amelyek már begyakorolták magukat arra, hogyan lehet a politikai reakciót egyházi eszközökkel ébrentartani. S közben nem gondolnak arra, hogy lehetetlenné teszik a gyülekezetek felfrissítését olyan evangélikusok bevonása útján, akik ma éppen azért vannak az egyházon kívül, mert az egyház bűnösen elvétette egész társadalmi rétegek megnyerésének lehetőségeit. 3. Az állammal való megegyezést ezek a körök tüntetik fel ideiglenesnek, s igyekszenek minden helyi sérelmet olyannak tüntetni fel, hogy azon keresztül a megegyezés politikai értéktelenségét mutassák ki, s nem gondolnak arra, hogy ezzel a magatartással újra gyanúba keverik az egyházat magát minden politikai hatóság szemében, hiszen bizalmat- lenságot vetve, csak bizalmatlanságot lehet aratni. Ugyanezek tartják továbbra is ébren az evangélikus egyház „középosztály-jellegének“ ostoba öntudatát, s rettennek meg a szószéken, ha egy új munkásarc megjelenik a templomban, mert feltehető, hogy ezek megértik az intim prédikáció rejtett mondanivalóját. Az arcvonalak világosak. A megújulás programjának minden pontjával szemben megvan a „konzervatívak“ és az „igazi hívő evangélikusok“ ellenjavaslata. De a megújulás programmját már mindig többen értik, s benne mind többen hisznek. Az események és az idő ugyanis igazolja azt. Istennek adünk hálát, hogy nem engedi az oltár előtt megölni ' a prófétákat. Reménységgel hirdetjük tovább az igét. s tanítjuk j tovább Krisztus szeretetét, igazságosságát és alázatát a magyar népnek. Az összeomlás rémségei eltűntek a szemeink elől, néhány nagy lépés van még hátra, s együtt örvendezhetünk Isten megtartó kegyelmének, aki megengedte rendezni sorainkat, s hittel felsorakozni egy új világban, hogy áldására lehessünk a népünknek. A hátralévő feladatait így világosak: ' 1. Le kell mondania az egyetemes egyház presbitériumának, hiszen választott tagjai már atig vannak, s azt újonnan kell választani a legrövidebb időn belül. 2. Az egyházkerületek és egyházmegyék presbitériumait is ki kell egészíteni olyanokkal, akiknek mai magatartása kifogástalan. 3. A legfelsőbb világi vezetők megtalálása után meg kell keresnünk az új egyházmegyei felügvelő- ket is, különösen a Bányai Egyház- kerületben, ahol alkotmányos anarchia van. 4. De meg kell újítanunk a gyülekezeti presbitériumokat is, s nagyon sok gyülekezet alkalmat kell vegyen most már magának, hogy rossz tanácsadóitól megszabaduljon, s életszerűen frissítse fel ásatag kereteit. Vagyis a megújulás programmját meg, kell valósítanunk most már lefelé is. Mindez nem jelent különösebb újságot. Vidéken, de Budapesten is világos már igen sok lelkész és világi vezető előtt, hogy ez a szervezeti megújulás esedékes, kívánatos, sőt követelményszerű. Régen meg is történt volna minden egyházközigazgatási fokon közmegelégedésre és közérdekre, ha a megújulás ellenzéke be nem beszélte volna sokaknak, hogy mindez „politika". Igen. Mindez politika. De csak abban a pillanatban az, amelyben kiviláglik, hogy az egyház nem tudja folytatni szerves életét, és belső megújulását a politika miatt. Azok politikája miatt, akik még ma sem nyugodtak bele abba. hogy az evangélikus egyház mer hinni a jövőben, „holott" népi demokráciában helyezte szolgálatba Isten. Dezséry László Á kitelepítést szenvedett egyházközségek megsegítése Az evangélikus sajtó utóbbi időben sok mindenről ír. Akár az „Evangélikus Élet“-et, akár az „Új Harangszó“-!, akár más egyházi lapot vesz kezébe az ember, tapasztalhatja, hogy mindegyik lapnak változatos a tartalma. Egyről azonban — ,pedig fontos, szükséges és sürgős- ügy —, nem olvastam eddig semmit egy lapban sem. T. i. a kitelepítést szenvedett gyülekezetek anyagi helyzotéről, illetve e gyülekezetek megsegítéséről. Ismeretes dolog mindenki előtt, hogy a kitelepítés evangélikus egyházunkban néhány egyházmegyét súlyosan érintett. Legjobban megrázta a dunántúli egyházkerület legnagyobb egyházmegyéjét: „Tolna—Baranya— Somogyi“ egyházmegyét. Itt a német gyülekezetek híveinek 70, 80, 90, sőt 95 százalékát kitelepítették. Méltán kérdezhetné valaki: hogyan tarthatják fenn magukat ezek áz elnéptelenedett és elszegényedett gyülekezetek? Miből fedezik a kiadásokat? Miből fizetik az /állami adót, az egyházkormányzali járulékokat? Miből tatarozzák a templomot, a paplakot stb? S hány ilyen kérdést lesietne még felvetni! Mindeme kérdésekre csak egy válasz van: a legszükségesebb — de csak a legeslegszükségesebb kiadásokat ezidáig nagy megerőltetés árán fedezték, de ha rövidesen anyagi segítséget nem kapnak, életképtelenek lesznek, tönkremennek. Hány gyülekezet képtelen állami adóját (az én gyülekezetem 3300 forint adóval tartozik) s egyházkormányzati járulékát megfizetni, nem is szólva arról, hogy az egyházi épületek fenntartására egy fillért sem képesek fordítani. Pedig milyen szükséges volna egy kis renoválás. Hiszen nemcsak a kitelepítés óta, hanem már a háborús években sem történt semmi tatarozás, úgyhogy az egyházi épületek mindenütt javításra szorulnak. De vájjon miből, miből7 Be kell látnia mindenkinek, hogy eme gyülekezeteknek segítségére kell sietni s anyagi támogatásban kell őket részesíteni. S hogyan? Véleményem szerint ennek a megbeszélése és megtárgyalása az egyes lelkészi körök gyűléseinek, az egyházmegyei, egyházkerületi és egyetemes egyház gyűlésének egyik tárgyát kellene képeznie. Klenner Adolf Bátaapáti------------------------------------------- 3 Ho gy látta a reverzális-kérdést az egyházát szerető presbiter ? 1942-ben megjelent egy kis füzet, amely fiatal embereket és leányokat akart felvértezni öntudattal, érvekkel és jó tanácsokkal arra nézve, hogyan állhatnak ellent a gyermekeik vallására vonatkozó alkudozás érdekében kifejtett katolikus terrornak. A „Légy hű“ című kis füzet sok kézben forgott, de sehogy sem elégítette ki az egyházukat szerető egyszerű híveket. Kezünkbe került most ennek egy történelmi dokumentuma. Pohorely Béla presbiter Lelkes cikket írt erre a füzetre való válaszképen. A cikket sohasem közölte egyik újság sem, de így, régi kéziratként még csak kiáltóbb példa a híveink közgondolkozására nézve. Pohorely Béla kevesli azt a fegyvert, amit a kis füzet a gyermekeink kezébe ad. Azt mondja.: Ez a kis füzet bizony nem mond többet, mint ez a mondat: „Jóravaló evangélikus férfi vagy leány nem ad egyházunk kárára reverzálist“. „Ha egyházunk ebben a létkérdésben ennél többet nem tud mondani, vagy tenni, akkor ne várja, hogy a ránk nézve szomorú statisztika belátható időn belül javulást mutasson“. Mosolyogva beszél ez a kis cikk azokról a naív kísérletekről, amelyeket egyházunk papsága próbált tenni a reverzális-küzdelem megszüntetése, vagy eredményének javítása érdekében. Megemlíti, hogy az egyik egyházkerület 1934-ben , azt határozta, hogy Serédi hercegprímáshoz kell fordulni a reverzális kérdés közmegnyugvást keltő megoldásának érdekében, s felsorol még egyéb naív- ságokat is. Emlékeztet a Sztranyav- szky-esetre, amikor ez az akkori rendszert készségesen kiszolgáló kormány- lakáj is csaknem belebukott abba, hogy meg merte említeni a parlamentben a reverzális-törvény társadalom-mérgező hatását. Pohorely tudja jól 1942-ben is, hogy abban a világban a katolikus egyház felsőházi fölénye és közéleti hatalma mellett lehetetlen a törvény eltörlésére gondolni, s mint a lelkiismeretétől hajtott hű presbiter, neki esik az egyháznak, a papoknak és a lelkipásztorkodás bűnei számlájára írja a veszteségeket. Követeli az ifjúsági munka kiterjesztését, az ifjúsági egyesületek társadalmi munkájának megerősítését, a vallástanítás és konfirmáció megújulását, s reménykedő, lelkes sorokkal zárja fejtegetéseit, mint aki hisz benne, noha nem bírunk el az érvényes törvénnyel, győzhetünk ebben a harcban Dávidként a hit fegyvereivel. És ha az ilyen megnyilatkozásokat gyüjtenénk, könyveket tölthetnénk meg belőlük. Általános jellemzőik: a protestánsok öntudatosan Róma-eilenes- sége, marcangoló önvád, hogy nem fáj nekünk eléggé a folyton növekvő veszteség, s az önkényes többséggel szemben érzett tehetetlenség tudata, ami önrevízióra és minőségi életre indítja a kisebbséget. Igazi protestáns alapállás, amit történelmi tapasztalataink vezényeltek a vérünkbe... és az egyház kormányzói? 1947-ben egy evangélikus országgyűlési képviselő szorgos politikai munkát végzett annak a gondolatnak elfogadtatására, hogy a reverzális-törvény társadalom-megosztó tényező, kútmérgézés a társadalmi béke esz- méjé helyett, s parlamenti többséget jelentő párttámogatást sikerült kiharcolnia egy olyan megteendő törvény- javaslat számára, mély a reverzális- törvényt egyetlen szakaszban eltörölné. A politikusok azonban ehhez az egyházak erkölcsi támogatását kérték, hogy a törvény valóban a népakarat alkotása lehessen. Képviselőnk lelkesen sietett az egyetemes egyház székházába, hogy az évtizedes sérelem orvoslásának lehetőségéről beszámoljon, s kezdje a protestantizmust szervezni a törvényjavaslat támogatására. Radvánszky Albert, Purgly Emil és Vargha Sándor fogadták. A volt egyetemes felügyelő, aki a törvény szerint „képviseli és kormányozza“ az egyházat, nála szokatlan ingerültséggel ugrott fel az első tájékoztató mondatok után: „Ezt a tervet én hallani sem akarom. Ha képviselő úr erről az én szobámban tovább óhajt tanácskozni, én elhagyom a szobát. A felekezetközi békesség mindenek előtt való!“ A képviselő nem hagyta annyiban a dolgot, utánajárt,_ hogy felderítse az urak nagy izgalmának okát. Kiderült a következő: Horthy ellenforradalmát a sok kegyetlenkedés, törvénytelenség és jogtalanság miatt a győztes hatalmaik diplomáciája nehezen akarta elismerni. Hozzájárult a bajhoz, hogy a Vatikán, s annak parancsa alapján a magyar katolikus egyház sem akarta tolerálni a protestáns tenger- nagyot a katolikus Habsburg-királj jogarával a kezében.. A katolicizmus protestáns kormányzati fölénytől félt. De néhány protestáns főúr huszárcsínyre vállalkozott. Biztosították a katolikus egyházfőt arról, hogy amennyiben ő tolerálja Horthy rezsimjét, ők szavatolják, hogy a magyar képviselőház nem fog katolikus érdekeket sértő törvényt hozni, s a protestáns egyházak sem fognak hivatalosan felvetni katolikusokat sértő kérdéseket. A főurak rendszertvédő buzgalmához ezentúl az is hozzátartozott, hogy a reverzális-törvény megszüntetését ne lehessen napirendre tűzni... Szolgáló lelkészek, presbiterek és hű egyháztagok marcangolhatták önmagukat és egymást a reverzális bűnbánatában. A felsőbb kormányzás biztosította, hogy mindez annyi erővel se bírjon, mint a szentelt víz... Radvánszky kormánya „gentleman-módra“ állta szavát még a fel- szabadulás után is. És ugyanezen urak fennen prédikálták a felszabadulás első percétől uralmuk megszűnte percéig, hogy az egyház dolgát nem szabad összekeverni a politikával ... ök a politikával elegyítetlen tiszta egyházi magatartás bajnokai voltak... (uj idők krónikása.) Kedves kis kapcsolatok Néha meghatóan szövődnek kedves és mély kapcsolatok keresztyének és keresztyén csoportok között «nélkül, hogy azokat különösen szerveznének, vagy erőszakolnánk. Éppen kicsinységükben sakatmandóak és jelentősek. Azt bizonyítják, hogy a keresztyének ökumenikus mozgalma már nemcsak hivatalos egyházak hivatalos ügye, de elhatott a gyülekezetek mélységéit/. Norvégiából hozott a posta kedves levelet szerkesztőségünknek s vele együtt a Nordlandsposten című norvég újság február 12-ik számát. Az újság egy napilap, de igen kedves cikket hoz egy vidéki kis gyülekezeti KIE-nek 25 éves munkajubileumáról, ahol megemlékeztek arról, hogy ez a kis gyülekezeti ifjúsági egyesület ö jubileumára egy magyarországi diákcsoporttól is kapott üdvözlő levelet. A dolog története az, hogy egy magyar diák levelezni kezdett egy ottlévő leánnyal s egymást ifjúsági munkájukban ért örömükről újra és újra tájékoztatták. Így került el a híre a kis bodoe-i egyesületnek Magyarországra s így került Magyar- ország neve a norvég kisváros ifjúsági ünnepére. Kicsi dolog, de azt jelenti, hogy a világban keresztyén testvérkeresés folyik és azt jelenti, hogy lehet egymás örömeiben és munkájának terűében boldogan osztozni 1000 km-es távolságban is. Hát még mennyire lehetne hazai viszonylatban, ha éppen őszintén felvennénk szeretetben egymás gondjait gyülekezetek között, személyes kapcsolatok alakulnának és így „tartva a kötelet' egymásért való imádkozás is történnék. Aki testvért keres az mind talál. Mert Isten egyszerre lett Atyánkká és amikor Atyánkká lett, testvérekké tett mindannyiunkat. ¥
