Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-01-01 / 1. szám
6 Timotheusok lázadása Van valami forradalmi a levegőben. A forradalom az egyház területeire is'átcsapott. Timotheus névvel a teológiai hallgatókat, nagy ritkán a fiatal segédlelkészeket tisztelik. A soproni evangélikus teológiai fakultáson ez évben negyven növendék jelentkezett az első évfolyamra. Már tudott hír az, hogy a következő tanévben hatvan növendékre számítanak illetékesek. A más egyházak teológiai iskoláiban is ennyire felduzzadt a hittudományi karok és teológiák, iskolák növendéklétszáma. Ennek okait minden gondolkodó egyház^ember világosan látja. Az is megállapítható, hogy ez a nagyobbszámú ifjúság lelkiség tekintetében nagyértékű. Evangélizációs eredmények, ifjúi újjászületések, a nehezebb egyházi szolgálat vitték if- jainkat a teológiai iskolákra. Tüzes, fellell.esítctt, fáradtságra és önfeláldozásra kész ifjúság ez. S amikor ez a tettrckész sereg a hifii és hofál eseteivel bíbelődik s az enciklopédiában lassan szívja fel magába s nem" egyszerre egyházunk összes létproblémáit, úgy érzi magát, mint a medikus, aki az első szemeszter végén még azt sem tudja, bogy mi a beteg. A mi teológiai iskolánkban nincs spirituális. Erdélyben volt egy ál- d<ptt lelkű lelkésztestvérünk, aki predesztinálva volt ilyenfajta állásra. Ilyennek híján a tanulmányokban nehezen haladó vagy lassú ütemben lépegető ifjú természetszerűen válik idegessé és nyugtalanná. Ki áll mellette? Ki érteti meg vele art, hogy legyen türelemmel? Diakónusok már dolgoznak Ütött. ö pedig tele van kirobbanni készülő munkakedvvel és agya és lábai gúzsbakötöztetnek. Az egyház létproblémájával nem tudja egybevetni hallott stúdiumainak fontosságát. Nem hiszi el, hogy a tűz, a lelkesedés és a megtérés önmagukban nem volnának elegendők a sok megpróbáltatást és nagy önmérséklést kívánó szolgálatra. A fakultáson kívülállókkal is érintkeznek ifjaink. E két egymástól meglehetősen távolálló korosztály a nagyon helyeselhető legmelegebb lelki kapcsolatokban van egymással. Csak éppen az idősebbekben hiányzik a nevelő és lassító irányítás készsége. És talán éppen kívülről jön az a hatás is, ami a teológusokat ebbe a szektás tudományellenességbe irányítja. fgv érthetően tört fel néhány ifjú leikéből az óhaj: fakultás helyett inkább akadémia. Tudós professzorok helyett inkább néhány egyszerű hívő lelkész oktatása. Tudományos anyagok helyett a bibliai iskolák kevés és szükséges anyaga. E sorok írója sohasem értett egyet azzal az előlegezett dicsérettel, amelyet legmagasabb egyházi szerveink a fakultás munkájával szemben előlegeztek. Láttuk a hibákat. Már a fakultás megszületése előtt is. Ott voltunk és hallottuk azon az egyetemes gyűlésen, amelyen az egyházi közóhajjal szemben ott és így alakult meg a fakultás, ahol és ahogy ma van. Kemény harc volt ez, s az a csoport bukott el, amelyiknek a véleményét a jelen és a közelmúlt teljesen igazolta. S mégsem vagyunk egészen egy véleményen a lázadókkal! Az öreg lelkészek, ha ma újra kezdenék, a tanári kart nem cserélnék el a tervbevett hívő lelkészekkel. A jó öreg stúdiumok helyébe nem akarnának gyorstalpaló jellegű szemináriumokba beiratkozni. Abban egyetértenének a fiatalokkal, hogy inkább Budapest, mint Sopron. De ezen már késő vetélkedni. Az itt megírt forradalmi lázadás egész anyagát nyilvánosságra hozni fölöslegesnek ítéliük. Minden forradalom szép, mert eredményei vannak. Megmozgatja a becsontosodo't elméket. S az elméle teket is. Inkább örülünk annak, ami történik, mint nem. Tele vagyunk reménységekkel atekintetben is, hogy lemérhető eredményei lesznek a bátor kiállásoknak. Mert úgy véljük, hogy elérkeztünk abba az időszakba, amikor mindennel komolyan és veszélyesen számot vetünk. Bízunk abban, hogy a fakultásnak van annyi belső ereje, hogy álláspontját megvédelmezze egyházunk tárgyaló közösségeiben s ha úgy hozza a helyzet magával, az egyház nyilvánossága «lőtt is. De bízunk abban is, hogy az ifjúság sem fog megtorpanni a nem mindenben helyes megindulásának kezdeti sikertelenségei miatt. Inkább új utakon indul meg. Gondolatait és kívánságait szélesebb területre vetíti ki. Nem köti le magát szűk exkluzív csoportok és lelkek mellett, hanem komoly problémát ad a jelen és jövő egyházának. Régebbi időkben is voltak lázadások. Ezeknek a lázadásoknak mindig azonos kifejlésük volt. A lázadó ifjú egyedül és önmagában gyönge volt a tanári karral szemben. Kilépett a teológiai iskolából s átnyergelt más pályára. Messziről úgy látszik, hogy a forradalmi lelkek minden lépést választanának, csak ezt nem. Minden elismerés megilleti őket. De éppen ezért mindent el is kell követni annak érdekében, hogy az Ifjúság necsak ott maradjon, ahol ma van, hanem jól és otthon érezze magát, ahol van S ahonnan el kell indítani jól felkészülten a szent szolgálatra. A vallásoktatás kérdéséhez Az iskolák államosítása előtérbe helyezte a vallásoktatás kérdését. Az államosított iskolában a vallásoktatás szabad kezet nyert. Tőle függ, hogy fontos hivatásának megfeleljen, hogy az új iskolán belül vállalandó fontos feladatának eleget tegyen. Az új iskola uralkodó szempontjai világi természetűek. A diszciplínák szociális célkitűzésük mellett elsősorban a szellemi tevékenységre apellálnak. Az észre halnak és a léleknek annyi köze van munkájukhoz, hogy becsületesen igyekszenek kitűzött céljaikat elérni. A lélek kiművelése így szabad terület marad. Megművelése a diszciplínák munkájának helytállása szempontjából sem hanyagolható el, mert megteremti ama belső, lelki kielégülést, amely minden szellemi munkát megkoronáz, értékállóvá tesz. Ezen a téren vár nagy és nemes feladat a vallásoktatásra és elsősorban a munkát fémjelző, átlelkesítő hikoktatólelkészre. A protestáns napokon „A prot. nevelés problémái“ c. konferencián értékes indító eszmékkel találkoztunk, amelyek nem egy tekintetben útmutatással, serkentésül szolgálhatnak ama lélekformáló munka perspektíváihoz, amelyeknek a vallásoktatásnak szem előtt kell tartania. A reformáció emlékei, iskoláinak célkitűzései, munkájuk lelki r.ugói példaképül álljanak előttünk, ösztönzésül szolgáljanak igyekvésünkben. Munkánkhoz megfelelő alapot nyújtsanak. A megtartó lélek hassa át el- gondolá^inkat, tanításunkat és teremtse meg az öntudatos evangélikus áhítatot!, amelynek állandósítására az úi iskola keretein belül törekedni kell. Előadók ilyen és ehhez hasonló gondolatokat érintettek a konferencián. Az előadások — ámbár egymástól eltérő utakon — a magyar történelmi protestántizmus lelkületét óhajtják átültetni az államosított iskolákba. E célok, amelyek komolyságát a felelősségtudat nagysága emelte, indítottak engem arra, hogy már a kopferencián rámutassak azokra a lehetőségekre, azokra a rendelkezésünkre álló utakra, módokra, amelyek elérésüket a gyakorlatban lehetővé tehetik. Az államosított iskola a vallásoktatásnak szabad teret biztosított. És azt a feladat rendkívüli fontosságának megfelelően ki kell használni. Dr. Philipp Kálmán nyug. gimn. igazgató. Evangélikus Elet Jean Boulier abbé a francia katolikus egyház és az állam szétválasztásáról A franciaországi katholikus egyház és az állam negyvenéves harcát és annak eredményeit Jean Bouiier abbé, a párisi Soruouue tanára, budapesti előadásában a következőkben foglalta egybe: Anyagi szempontból, tekintettel arra, hogy hosszú ideig vonakodott megalakítani a törvényes egyház- megyei társaságokat, a francia egyház hatalmas veszteségeket szeuve- uett ingatlanokban és loidbirtokok- ban. Minden egyházmegyében az állam kezébe kerültek a püspöki paloták, a szemináriumok, amelyek legtöbbször műemléknek számítottak, nem is szólva az ingóságokról, sőt a papság nyugdíjalapjáról. A veszteséget csak milliárdokban lehetne kitejezni. Tiszteletet és megbecsülést érdemel az a bátorság, majdnem azt mondanám, hogy vidámság, amely- lyel a francia egyház beleegyezett az áldozatokba. Az ingatlan vagyon ma már ismét megvan. Nem mondható el ugyanez a papság fizetéséről. Az egyház nem kapta többé vissza azt az . évi háromszáz milliót, amelyet az egyház a papság fizetésére fordított. A francia papság jelenlegi helyzete nyomorúságos, sőt aggodalomra ad okot. A valóságban nem igen számolnak azzal a hatalmas teherrel, amellyel a francia katolikusok nagylelkűségének minden évben szembe kell nézni. Papjaik és vallásos épületeik fenntartásán kívül a katolikusok öt szabadegyetemet és számtalan katolikus vallásos iskolát támogatnak: az elemi iskolai tanulók 18%-a vallásos iskolákban nevelkedik, anélkül, hogy az államnak egyetlen fillérjébe kerülne. A középiskolások 52%-ai no fel vallásos kollégiumokban, amelyeket azonban könnyen fenn tudnak tartani. Hozzá kell számítani ehhez a katolikus missziókat, amelyeket Franciaország a világ minden részében fenn tart és a szociális nővéreket, hogy megközelítő képet kapjunk arról a karitatív budgetről, amely teljesen az egyéni és szabad adományokon nyugszik. A középosztályok hanyatlásával ez a budget minden devalvációval ösz- szébb húzódik és — nincs mit tagadni — ebből a szempontból a jövő nyugtalanító. Politikai szempontból a szétválasztási törvény megpecsételte a reakciós erők bukását, akik csapataikat az egyház zászlaja alatt kívánták összevonni. A köztársasági párt államférfiai, egy Clémanceau, egy Briand, egy Poincaré, de mindenek fölött egy Jaurés, megértették, hogy a szétválasztás megvalósítása érdekében tiszteletben kell tartani a hívek vallásos meggyőződését, bízva a köztársaság iránti ragaszkodásukban. A keresztény tömegek továbbra is eljártak a templomba, ha ez a törvény megsértését is jelentette, de visszautasították a jobboldali agitátorok kívánságát, akik lármás ellenállásra buzdították őket. Amikor látták, hogy a templomok nyitva maradnak, hogy papjaikat nem zaklatják és hogy az üldöztetés helyett az új rezsim a szabadságot hozta nekik, bizalommal voltak a kormány iránt, amelynek politikai programját továbbra is támogatták. Ez az antiklerikalizmus bukását jelentette, amelyet az Action jrangaise vezetői irányítottak; ez az alkalmazkodó és humánus politikai gondolat győzelme volt és bizonyára az egyik legnagyobb érdeme ennek a nagy államférfinak. Aristide Briand- nak. Ha az egyház szempontjából nézzük a problémát és az egyház fő- feladatának az igehirdetést tekintjük, a szétválasztási törvény megérdemel egy árnyalati értékelést. Az állam lemondva püspöki kinevezési jogáról, igen hatásos kormányzati és cselekvési eszköztől fosztja meg magát. Csak a Szentszékkel való kapcsolatok újrafel- vétele után tudott a francia kormány befolyást gyakorolni a püspöki ki- nevezfcekre. Ez a befolyás szükséges és az egyház szempontjából jótékony volt. Különben ez az állami befolyás annyira nem éreztette hatását, hogy amikor XI. Pius elítélte az Action fran^aise mozgalmát és ennek következtében belpolitikai nehézségek támadtak, a francia püspöki kar szinte egyhangúlag tett hitet emellett a királypárti ellenzék mellett. Ez 1927-ben történt, de megmagyarázza azt is, hogy miért talált rokonszenvet ugyanennél a püspöki karnál Petain, aki az Action francaise teoretikusánál, Charles Maurastól vette ideológiáját. Mindazonáltal, a közvélemény előtti megjelenési formájában a francia egyház ma már visszanyerte szabadsá- gát. A papi pálya többé nem hasz- nothajtó mesterség. Hivatás lett, még pedig áldozatos hivatás. A papság utánpótlását nemcsak a falusi családokból veszik, hanem inkább a városok kis- és na^rpol- gárságából. Nem ritka az az eset, amikor ügyvédek, orvosok, mérnökök lesznek papok és sok ifjú iratkozik be a szemináriumokba az állami iskolák elvégzése után. Másrészt a kötelező katonai szolgálat és a tartalékos gyakorlatok következtében a francia papság érintkezésbe kerül baüársi viszonyban a legény-1 séggel és a tisztikarral; sok előítélet szűnik így meg és tartós barátságok keletkeznek. Ebből a szemszögből nézve nyugodtan elmondhatjuk, hogy a francia nép nem viseltetik ellenséges érzülettel papjai iránt, ami figyelemre méltó eredmény. Ez a szegény, dolgos, ielkes papság mindenesetre evangéliumibb életet él és kövelkezésképen sokkal szellemibb kisugárzást is gyakorolhat. Árnyoldala ennek a helyzetnek, hogy az államtól függetlenített egyház a polgárság erős befolyása alá kerül. Ez a polgárság jelenleg nagymértékben hozzájárul az egyház fenntartásához és így befolyását is érezteti. Bizonyos, hogy a buzgón hivő francia családok becsületére válnak a francia katolicizmusnak és a polgárság bizonyos része el is fogadja a katolicizmus modern értelmezését, azonban ennek a polgári befolyásnak a következtében a francia egyház elvesztette a népet. A nép magatartása az egyházzal szemben a közönytől a néma ellenségességig terjed. A pap személye iránt érezhetne tiszteletet, sőt szeretheti is; talán elismerik és csodálják őszinte hitét és áhítatát, de semmiképpen sem hajlandók eszméit követni. Hogy ennek á törvénynek az igazi jelentőségét megismerhessük ■— és evvel a gondolattal szeretném befejezni — magasabb szempontból kell ezt megítélnünk: az emberi civilizáció fejlődése és az egyháznak ebben a fejlődésben elfoglalt szerepe szempontjából. A modern ember azt kívánja, hogy szabad lelkiisineretéből hihessen. A kereszténység egész jövője ettől függ. És evvel kapcsolatban engedjék meg, hogy idézzem azt, amit W roclawban mondottam: „A kereszténynek a modern közösségben is ió polgárnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy ha faluja, városa, állama kommunista, akkor teljes szívvel dolgoznia kelt a szocialista rendért. Teljes erővel kell dolgoznia a' gyárban, a mezőgazdaságban, sőt a felső tanácsokban is. Ha azonban a társadalom polgári, hogyan fogadhatja el a keresztény ember a polgári társadalom alaptörvényét, amelynek végül minden más törvény engedelmeskedik: a pénzkeresés törvényét? Keresztény ember nem szolgálhatja egyszerre Istent és a pénzt. A keresztény ember számára csak az igazán Istenellenes, aki a pénzt imádja.“ Ebből a szempontból nézve az egyház és az állam szétválasztása a modern lelkiismeret követelménye, amely megszenteli a kereszténység szellemi jellegét. A francia egyháznak jelenlegi helyzetében, amikor többé nem politikai párt, társadalmi szerv, vagy időleges hatalom, olyan nagy a szabadsága és olyan fejlődési lehetőség előtt áll, hogy senki nem gondol a visszatérésre. Az a fejlődés, amelyet a francia egyház az államtól való elválás elfogadásával elért, lehetővé teszi számára, hogy félelenmél- kül, sőt biztonsággal tekinthessen a jövő elé és hogy ez a jövő meghozza neki a békét és nyugodtan folytathatja munkáját. Az új esztendő A nyugati világban nem volt szokásos az új esztendőt január elsejétől számítani. A régi római, knál december, amint ezt a neve is mutatja, csak a tizedik hónap volt, amelyet január és február hónapok követtek. Az első keresztények az esztendőt Krisztus megkereszteléséniek ünnepétől, január 6-tól számították. Körülbelül a negyedik században kezdődött el Krisztus születése napján az új év, amelyet csak a tizenhetedik század folyamán tettek . át január elsejére, a napforduló ''innenire A régi mondák szerint karácsony és a három királyok ünnepe közötti tizenkét napban a napok és éjszakák tele vannak titokzatossággal, amelyek a holdév és a napév közötti különböző felfogásokból fakadtak. A monda szerint ilyenkor a nap nyugqjltan áll, ezzel szemben a holtak szellemei meglátogat iák az élőket. A rési német monda szerint az Istenanya ilyenkor házról-házra jár és Rup- precht nevű szolgájá mindenütt almát és diót szór, amivel a termékenység szimbólumának adtak kifejezést és a maaas északon a nejlovas végigszáguldott a tengerparton és ezzel jelentette a rossz' idők és szerencsétlenségek eljövetelét. Amikor a tizeilhetedik században az új esztendő megünneplését elválasztották a karácsony ünnepétől, akkor bizonyos karácsonyi szokásokat átvittek az új esztendő megünnepléséhez és viszont. A három királyok és a karácsony közötti ünnepek alatt ■ különféle új szokások is keletkeztek, Igv nyugaton ilyenkor divatosak a ház és az istálló ünnepélyes újbóli felavatása, a jóslásoknak százféle fajtái, az ólomöntés, a papucsdobás, állati hangoknak az istállókban való meghallgatása stb. Mindezekben a szokásokban fokozódott a misztikum szerepe. A karácsonyfa zöld ága ezektől a különféle szellemjárásoktól védte meg. a babona sze’int, az embert. Sok helyen a kandallóban tizenhét napon át égett Krisztus tuskófája, ez a szokás Badnják formájában Szerbiában még ma .is él. Ezek a régi szokások lassan-las- san feledésbe mennek és ha még fent is maradtak, nagyon sokat veszítettek az eredetiségükből. A fenyő- karácsonyfa a régi szokások százait kiszorította. A fenyőfa karácsonyfa Németországban született meg, de például az egykori krónikák szerint a karácsonyfa Leipzigben 1799-lien még teljesen ismeretlen volt. Küqel- gen feljegyzései szerint Drezdában 1807-ben állították fel az' első karácsonyfát. Magyarországon a karácsonyfát először a mull század harmincas és negyvenes éveiben látták először. Goethe 1774-ben már tud a karácsonvfa-szokásokról és errvo i’fin Werther keserveiben röviden megemlékezik. A karácsonyfa ünnepélyének gyökerei nagyon régi évszázadokba nyúlnak vissza \ rém o-rmínok júliusi ünnepségeiben is nagyon sok, a jelenlegi karácsonyi szokásokba átvett motívumot lehet megtalálni.
