Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-03-19 / 11. szám
2 Evangélikus Elet Kemény beszéd ez! Akik hallgatták, mint kortársak, az Űr Jézus Krisztus szavait, sokszor megdöbbentek, sőt nem egyszer hangosan ki is fakadtak, mondván „Kemény beszéd ez!“ Ma is a bibliaolvasó embernek sokszor, megakad a szeme jónéhány ilyen kemény kijelentésen, melyek bizony gyökeresen ellentétesek a „szelíd“, a „jó“ és egyáltalán a „jézuskáról“ elterjesztett vélekedésekkel. Itt van pl. Lukács evangéliumának 0. részéből a 23. és 24. vers: „Monda vala pedig mindeneknek: ha valaki én utánam akar jöni, tagadja meg magát, és vegye fel az ö keresztjét minden nap és kövessen engem. Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az meg tartja azt.“ Már maga ez a felszólítás, hogy az ember tagadja meg magát, ellentétben áll mindazzal, amit valaha is úgy az emberi sorssal, mint a saját életünkkel kapcsolatban mások mondottak és mi magunk gondoltunk. Sőt éppen ellenkezőleg, a természetes józan ész a mindennapos tapasztalásra támaszkodva, azt állítja, hogy az érvényesülés egyetlen útja az önmegvalósítás, vagyis önmagunk kiteljesítései Azért tűzünk ki célokat magunk plé, hogy azokat megvalósítsuk, azért figyelünk vágyainkra, hogy azokat kielégítsük, azért melengetünk ambíciókat, törekvéseket keblünkben, hogy kiélésükben, harcainkban és sikereinkben találjuk meg életünk igazi értelmét. Ámbár, ha az első kemény mondatra nem fordulunk el Krisztustól, haliunk tőle olyan kijelentést is, mely azonnal megrendíti emberi okoskodásunk szilárdnak tartott alapjait. „Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti, vagy magában kárt vall?“ Jézus ennek a mondatnak első felével már felelt is az összes addigi és minden utána lehetséges okoskodás végső megállapítására. A mi tuÉppen a tanya udvarán beszélgettünk. Napi, meg gyülekezeti gondjainkról volt szó, s míg kicseréltük gondolatainkat, a ráérő ember nyugalmával melengettük téltől gémbe- redett tagjainkat a februárvégi napsugárral. Hullottak a szavak, mint a homokórán az idő, s egyszer csak azt vettük észre, hogy már az este integet felénk. Egymás után kezdtek pipálni körülöttünk a tanyák kéményei. A nap is pihenőre készült, s meg is rakta rőt tűzét az esti felhőkben. Ekkor köszöntött ránk a szomszéd tanyából Berkes néni. —. Ráér-e tisztelendő úr? kérdezte. — Én mindig — bíztattam. — De árulje el, miért van rám szükség? —- Baj van a.majorban — újságolta. — Űgy-e ismeri Köviéket? Mert náluk van a hiba. — Halott lélek jár a házukba. — Micsoda? — álmélkod- tam. — Halott lélek —1 ismételte. Mert tudja tisztelendő úr, volt egy olyan hatéves forma gyerekük. És igen nagy nyomorúságban éltek. Gondolták, segítenek a bajukon. Elküldték hát a gyereket az ember öccsihez, Legyeibe. Mert ott úgy is szükség volt egy őrzőgyerekre, Kö- viéknél meg egy éhes szájjal kevesebb leste a falatot. Jó sora is volt dákos formanyelvünk szakkifejezéseivel élve így fogalmazhatjuk ezt meg: Feltéve, de meg nem engedve, hogy önmagad kiteljesítésének útját járva, mindent elérsz, amit csak elérhetsz: mi hasznod lesz belőle, mi értelme az egész erőlködésnek? Hiszen céljaidat önmagadon kivül a világban akarod megvalósítani, küzdelmeid és erőfeszítéseid eredményeivel mások fölé akarsz kerekedni! Ha minden vágyad, álmod és elképzelésed sikerülne: a világ ura lennél! Minden idők és korok legnagyobb fáraója, császára, kényura lennél és minden ember a rabszolgáddá válna. Szóval lehetetlent kívánunk, ami még lehetetlenségében mint hagymá- zos álom is a végtelen idő parányi töredékéig tartana csupán, hiszen elmúlik a világ minden dicsőségével együtt és eliramlik saját életünk néhány évtizede is! De még így is lehetetlen — álombéli lehetetlenségében is mi haszna lenne az egésznek, mikor nem javunkra, hanem kárunkra lenne! Ugyanis minden ambíciónk, vágyunk és elképzelésünk mélyén a boldogságvágy húzódik meg. De vájjon boldog lehet-e a Világ Ura, akinek könny- és vértengeren kell átgázolnia, mert csak erőszakkal tiporhatja le azokat, ^kiknek ugyanaz a célja, mint az övé. És ha elfeledné az utat, melyet végigjárt, mi öröme lehet az elnyomottak lázongásán, keserűségén, gyűlöletén! Mindannyian közösségi életre vagyunk rendelve és a magányos élet elviselhetetlen, számunkra. Aki kiszakad ebből a sorsból, még ha a siker és a dicsőség emeli is a magányos csúcsra, boldog nem lehet, tehát „magában kárt vall“, íőt egyenesen elveszíti magát, azaz elveszti egész életének célját és értelmét. Máris észre kell tehát vennünk, hogy nem azért kemény beszéd az, amit Jézus mond, mintha ő lenne kegyetlen és szigorú, hanem maga a tény olyan, hogy annak őszinte ismertetése döbbent meg bennünket. a gyereknek náluk, de tavaly egy augusztusi vasárnapon mégis hazakívánkozott, mert igen óhajtotta már látni édesszülőit. Gazdája meg nem engedte el, mert attól tartott, hogy nem ér vissza idejében, s akkor egész nap az istállóban tipródik a jószág. A gyerek búbánatában felmászott a tornác előtti eperfára. Ki tudja, ki se, mi járt az eszében. Egyszer csak lepottyant, s agyoncsapta magát a favágító tuskón. Most meg éjszakáról-éjszakára hazajár és anyjának nincs nyugalma tőle. Hol az arcába mar bele kicsiny körmével, hol meg a hálóruhát tépdesi rajta. Ezt Berkes néni valóban megnézzük — határoztam el. — De katolikusok áin, meg pénzük sincs — aggodalmaskodott. Krisztus a katolikusokért is meghalt, mi meg nem pénzért szolgáljuk őt — nyugtattam meg, s már indultunk is. A majorban, jóval a kapu előtt Zsuzsi néni, a hét határon ismert, okos öregasszony fogadott bennünket. — Mi újság Zsuzsi néni? — érdeklődtem. — Hát tudja tisztelendő úr, ez a szegény gyerek minden éjjel visszajár —* világosított fel, miközben beértünk Köviék konyhájába. — Nem lehet Zsuzsi néni — ellenkeztem. — Mint amikor egy orvos lelkiismeretes és szakavatott vizsgálat után olyan diagnózist állapít meg, amely súlyosságával elrémít bennünket. Vagyis a baj súlyos és nem annak ismertetése! Az tehát az igazság, hogy vágyaink, ösztöneink, ambícióink helytelen irányba indítanak bennünket és hogyha rájuk hallgatva, önmagunk megvalósításának útját járjuk, katasztrófába jutunk. Szóval, ha sikerülne megvalósítani mindazt, amire vágyakozunk, amit kívánunk, amiről ábrándozunk, nem lennénk boldogok, hanem éppen ellenkezőleg szerencsétlenné válnánk; sőt nyomorultul elpusztulnánk. Ügy mondja ezt az Űr Jézus nekünk, mint szerető szívű anya rakoncátlan gyermekének, vagy a gondos orvos rábízott betegének, hogyne hallgasson a veszedelembe vivő vágyaira! Tagadjuk meg hát magunkat, önzésünket, lidércet kergető elképzeléseinket, hogy veszedelembe ne jussunk! Azonban a tagadás magában még kevés, száz tagadásból sem születik meg egy állítás! A veszedelembe vivő úton sem elég megállítani valakit, hanem meg kell mutatni a helyes irányt! Ezt teszi az Űr, amikor arra szólít fel bennünket, hogy őt kövessük. Ne a saját elképzelésünk ingoványos útján járjunk, hanem őt kövessük és ne a saját megromlott, bűnös létünket akarjuk kiteljesíteni, még tovább rontva, még bünösebbé téve azt, hanem tagadjuk meg, hogy ö rá hallgatva, öt követve, Ő hozzá hasonlítsuk. Gyarló emberi természetünk, bűntől megromlott bensőnk önzésre, uralkodásra, mások leigázására és kizsákmányolására sarkal. Az Űr ennek megtagadására hív fel és a szolgálat útjára indít. Vegyük fel a keresztet, a munka, a felelősség- vállalás, a szolgálat, az önfeláldozás keresztjét és veszítsük el az elképzelésünk szerinti életet! Mindezeket pedig nem azért mondja az Úr, hogy nehezebbé tegye sorsunkat, hanem éppen ellenkezőleg, hogy meggyógyítson benAki meghalt, az halott. — Ez igaz tisztelendő úr. De tudja maga is — s közben élő tiltakozásképen emelte fel mutatóuját —, hogy ha a test meghal is, a lélek halhatatlan. — Értem, értem — egyeztem bele —, de maga szerint mit jelent ez? — Látom, tisztelendő úr még fiatal és nem érti a titkokat — okosított Zsuzsi néni. De én majd megmagyarázom. Régen volt már nagyon — hiszen én magam is fiatal voltam akkor még — meghalt a nagymajorban két ikertestvér. Olyan négyéves formák lehettek. Azt meg biztosan tudja tisztelendő úr, hogy a halottakat csak friss-szövésű, még nem is mosott fehérneműben szabad eltemetni.. Ezt a két gyereket még csak eltemették úgy, ahogyan voltak. Nyűtt, mosott ruhákban. Nyomban mondtam az anyjuknak, hogy baj lesz ebből. Jártam is hozzájuk a temetés után szorgalmasan, hogy kéznél legyek, ha- valamiben segíteni kell. Hát Terem- tőm-Uram, el ne hagyj, egy hét se telt bele, úgy alkonyat után éppen a konyhában üldögéltünk, amikor csak beturbékolt ám az ablakon két hófehér galamb. — Zsuzsi néni — nem seprűnyélen jártak azok a galambok? — érdeklődtem én. — De nem ám., lelkem tisztelendő Uram, színtiszta galambok voltak azok. El is mentem másnap a plébános úrhoz nünket. Megmutatja a megoldást: egyéni és közösségi életünk igazi értelmét. Mindezeken felül pedig megígéri segítségét, erejét és hatalmát. — Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megter- heltettetek és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti leikeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű. Dr. R. I. Református Gyülekezet Dr. Makkai Sándor volt erdélyi püspök, debreceni egyetemi tanár szerkesztésében és a Református Egyetemes Konvent kiadásában megjelentetett havi folyóirat. Ter:edelme 80 lap. Kis oktáv alak. Izig-vérig teológus, író és újságíró a szerkesztő. Tudja azt, hogy napjainkban mit és hogyan kell. nyújtani a gyülekezeti munkásoknak. Az első kiadvány parádés szám, mely belső tartalmát tekintve nemcsak felveszi a versenyt hasonló jellegű külföldi egyházi lapokkal, hanem ítéletünk szerint felül is múlja azt, vagy azokat. Farkas József homiletikai tanulmányt közöl. Az igehirdetés negatí- vumjainak előadásában többet lát, mint a pozitívumok rovat tanácsai részénél. A homiletikai tudományoknak talán ismerője, de mégis egyéni úton jár. Mondanivalói bizonyosan hasznára lesznek azoknak a református igehirdelőknek, akik a cikk után elhiszik magukról azt, hogy nem tudják mi az igehirdetés. Makkai László Gyülekezetépítés c. tanulmánya tulajdonképen Wichern- ről szóló tanulmány. Azok, akik az Evangélikus Teológiában a közelmúltban már olvastak egy hasonló tanulmányt, egyre a szemüket dörzsölhetik s gondolkodhatnak azon, hogy melyik tanulmányírónak van igaza. Nyíltan meg kell valljuk, hogy teljes egészében magunkévá tesszük Makkai tanulmányának szellemét. Mert ez a wicherni mondás „minden mi német belmissziói vállalkozásunkból hiányzik a nagy nemzeti alap“ sejteti hibás elindulását az államegyház és népegyház megkonstruálásának megsejtései tekintetében. Hoekendijk pogánymisszió címen ad olyan üdítő beszámolót •» mai poés elmondtam neki, mi történt. Kikérdezett mindenről apróra. Amikor megtudta, hogy milyen gyarló öltözetben temették el a gyerekekét, azt tanácsolta, hogy csomagoljunk össze a két gyereknek friss-szövésű, mosat- Ian fehérneműt és tegyük ki a csomagot az ablakba. Így is cselekedtünk. Aztán este beturbékolt az ablakon a két galamb. Mi meg reggel kerestük a motyót az ablakban, de nyomát se találtuk. S a két galamb se jött többé vissza. — Rendben van Zsuzsi néni — értettem egyet vele. — De mit csináljunk most? — Megmondtam én már a Julisnak is — tetszik tudni, a gyerek anyjának. Frissen-szőtt, mosatlan fehérneműt kell elásni a gyerek sírján. A gyerek majd feljön érte, leviszi magával, beleöltözködik, oszt nyugalom lesz. — Van-e ilyen fehérnemű? — érdeklődtem. — Éppen tegnap lett vele készen Julis — világosított fel Zsuzsi néni. — Hát akkor kezdjük —i indítványoztam. Ki is mentünk nyomban a temetőbe. Elástuk a holmit a gyerek sírján, én meg alig vártam, hogy este legyen. Mikor Éesötétedett, pokrócokkal felszerelve surrantam ki a temetőbe, s jól beburkolództam takaróimba. A hideg csípett ugyan, de türelmesen vártam. Azt hiszem, éjfél is elmúlt már, amikor egy árnyék jegánymissziói hel-zetről, a benszülött népek nacionalisztikus ötleteiről, a fehér bevándorló emberek hánti félelmükről, hogy a hozzáértő, tapasztalt s a legtöbb missziói területet ismerő misszionárius beszámolója józanabb felfogásra készteti a rajongásra gondolkodás nélkül kész lelkeket. Pákozdy László az Idő és történelem az öskeresztyén theológiában címmel tulajdonképen Holmström és Cullmann tanulmányaival foglalkozik. A századunkkal kezdődő új teológiai iránvok útvesztőiben keresi a világosságot. Szív küldi a Rádióban majdnem naponként * különböző zeneszámokat. Bizonyosan felfigyel erre a műsorszámra országunk mindkét nembeli fiatalsága. Valóban jó számnak bizonyult ez a vállalkozás. Sok újságcikk tette kritika tárgyává már a műsor egyes számait. Ezek ellenére megy a szám. Néhány nappal ezelőtt azonban mégis olyan szokatlan jelenségnek voltunk hallói, amelyet az újságok néhány napi hallhatatlanságára kell ítélnünk. A bemondó pontos címmel jelöl meg egy bpesti lakást. Eemondja egy férfi nevét. Bejelenti azt is. hogy a dal küldője a férfi volt menyasszonya. Azután felcsendül egy sanzon, amelyben a búgóhang beszél a szalmalángról, állhatatlan- ságról, férfiúi kényelemről és önzésről. A dal zenei értékéhez nem tudunk hozzászólni. Az énekesnő lemezhangja is bizonyosan megfelelő volt a felvételkor. A dal szerzői —- szöveg és zenére egyformán gondolunk,— derék szakavatott emberek. Egy kissé csak a menyasszony cselekedetén esünk kétségbe. Egy csalfa vőlegény leleplezése, vagy visszahívogatása akart-e lenni, messziről nehéz megállapítani. Ügy %érezzük azonban, hony annyira magánügy két embernek szívügye, hogy az semmiféle formában sem kívánhat ilyen nagy nyilvánosságot. Az Evangélikus Étet mindenütt kapható! lent meg a sírnál és szaporán ásni kezdett. Hamarosan kezében volt a kis csomag, én meg ráköszöntöltem: — Mit jót keres itt, Zsuzsi néni? — Szűz anyám, ne hagyj el — sikoltott fel. — Már azt hittem, hogy valami lélek jár erre — vallott Zsuzsi néni. Csak én vagyok — nyugtattam meg — a pap. De tudja mit? — Zsuzsi néni — tegyük vissza a csomagot helyére, a sírhalomra, mi meg menjünk el Köviékhez. — Bele is egyezett. A nap már az ég alsó peremén világított, amikor bekopogtattunk hozzájuk. Hamarosan ajtót is nyitottak. — Hogy aludtak Köviné asszony? — érdeklődtem. — Tudja kedves tisztelendő úr, ilyen csendes éjszakám már hónapok óta nem volt — vallotta be őszintén. — Hát akkor nézzük meg, mi van a temetőben? — így én. A temetőben azután kiderült, hogy minden úgy van, ahogyan tegnap este elástuk. Zsuzsi néni meg este a házi áhítaton elmondta — igaz előtte kissé a szívére kellett beszélni, hogy ezután nem keres visszajáró galambokat, meg majorjáró halottakat, hanem Isten igéjére figyel. Azóta csend van a majorban. Nem járnak vissza a lelkek. És nyugodtan aluszik mindenki. Mórocz Sándor Halottjárás a majorban
