Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-12-25 / 51. szám
5 I Evangélikus Elet Kicsi Bacáiam: TAMÁS KÖLTŐK KARÁCSONYA Egy karácsonytáji házibibliaórán ismerkedtem meg vele a villamoson- túli nagy házakban. Mosolygós arcát, ha akarta volna, sem parancsolhatta volna komolyra. A szeme örömöt és nagy-nagy vidám fényeket tüzelt. Mielőtt elbúcsúztunk volna, a villamostöltési megállónál elmutatott a másik oldal felé: — Mi itt lakunk. Ez itt a telep. Kicsi karjával széles mozdulatot tett s egy világot zárt vele körül. Mosolygott s annyi büszkeség tündökölt az arcán, mintha ezt mondta volna: ez itt a kacsalábon forgó kastély. Lent ólmosan nehezedett a telepre a decemberi koraalkony sírós köd» Nyomorult kis viskók gubbasztottak a sárrá dagasztott első hó lucskos keverékében. Bontásra ítélt telep volt. Egy letűnt világ halálát hirdette. Az új élet új üteme nem tűri ezt a nyomorúságot. Egyre növekvő egész- . kislakások, világos ablakok kiáltják ma már múlttá azt, amit Tamás még kacsalábon forgó kastélynak érzett. Talán jól is érezte: mesébe való már az a világ. Valójában jnár nem lehetett tudni, vájjon a látható sok rom közül melyiket bontotta emberi kéz, melyikbe tépett bele a háború agyara s melyik emeli ónként kalapot a nyomorúság terhe alatt. Itt-ott füstcsík vigyázkodott elő a rozoga kéményekből s belemállott a ködbe. Ijesztőn sivár volt minden. Fázósan húztam összébb a kabátot Megborzongtam. Ez a világ ne is legyen többé. A varjúcsapat fenn az égen stí.usosan károgott. Egyetlen szobájuk állandóan gőzben állt. Kenyér után kiáltó életük szappanos vizen csúszó t a holnap felé Anyja kezét kicserzette a lúg s Tamás, ha nagyot és mélyet akart lé- legzeni, kiállt az ajtó elé a szabad ég alá. ° Itt nőtt ő fel s ez töltötte be kicsi életét. i anyja eslére kiöntötte a teknő- böl a sok fehér, habzó vizet s a kö- télen vizes suhogássá! lengtek a liszla ruhák, összebújtak az ágyon, anyja szeméből szeretet illatozott, a sötétben eltűntek a nyirkos falak, el a rozoga asztal, a teknőláb, a kötélen nem ruhák, hanem a béke sejtelmes fehér zászlói lengtek s az este otthont virágzott. Széles, derűs, szép nagy mesék keltek szárnyra s ki merné tagadni, hogy az ő számára ez az este volt a valóság s nem a nyirkos, pusztulásra ítélt telep. Ki tudja, mi az igazi valóság? Az-e a'nij ™'„ fe'núttek ritkuló hajjal és sűrűsödő gonddal, egyre jobban odaszikkadva a világ rögéhez látunk, vagy az, amit a mesében élő gyermek szeme fog meg, emel szárnyra és épít fel, aki csak félig a földé, meri félig azé, akitől jött. Milyen jó is annak, aki szüntelenül és egészen azé, akitől jöttl Kicsi barátom anyja is ilyen lehe- lett, mert kic'erzett kézzel és visz- eres lábbal mikor nyugodni tért, boldog nagv tőrt'Beteket formált fia e'é a názárati Jézusról, aki a sírókat megvigasztalja, örül az örülőkkel, a gyermekek barátja s aki a megfáradtakért jött... ö volt az, aki elviselhetővé tette a látva elviselhetetlent. Ezért volt aztán, hogy az ő számára a názáreti Jézus épp oly valóság volt, mint — és ezen ne is mosolyogjon senki — mint a cinkotai Pali bácsi, aki olykor zörgő, szép diókat hozott a zsebében, amikor meglátogatta őket. Bibliaóráink tündöklő mosolya volt ő. Gyakran mentünk egvütt a töltésre a villamosmegállóhoz, ahol én zajos, csörömpölő villamosra szálltam, ő meg ment le — úgy látszott, hogy a nyomortelep viskói közé, valójában az élet meleg mélye felé. * _ Egyszer aztán elmaradt és nem jött azóta se többet. — Elköltöztek — bólogattak bib- Iiaóráink öreg asszonyai. A valóság azonban terhesebb volt, semhogy ebbe az egyetlen szóba beleférne. El kell ehhez mondanom valamit Tamás múltjából. Az anyja mosónő volt. Az apja halott. ö maga árva. Ezt ugyan nem nagyon érezte, vagy legalábbis nem úgy, mint mások. Virágba boruló tavaszon történt, hogy az apja már régóta feküdt az ágyon s nagyon köhögött. Egy reggel mélyen aludt. Nem ébredt fel. Az anyja nagyon sírt s őt kiküldte a szobából. Jóval később szép, nagy autó állt meg előttünk. Csodálni összegyűltek a szomszédok s a pajtásai is ámulva nézték, ö csak azon csodálkozott, hogy az. apja nem ébredt fel, amikor beletették, ö bizony még az éjszaka közepén is felébredt volna ekkora eseményre, nemhogy fényes nappal. A nap aranyosan tűzött át a porfelhőn, amit az autó vert fel. Könv- nyesen nézett utána az anyja s elsírta magát: — Apu elment. Aztán a fejére tette a kezét, lassan lejjebb csúsztatta mosástól kicserzett ujjait, megsímogatta az arcát s így szólt: — Szegény kis árvám... * — Hová ment apu? — kérdezte napokkal később, amikor még mindig nem jött vissza az autó az apjával. — A mennvországba. a názáreti Jézushoz — felelt az anyja. — És mikor jön vissza? — Ide már nem jön vissza. Ott vár meg minket. — Mi mikor megyünk? — Majd egyszer. Most még sok dolgunk van itt. Ezt megértette. A sok szennyes, amit anyja a villamosontűli nagy házakból hozott, garmadával állt a szobában s ha ezek tisztán megszáradlak. újabb csomók érkeztek. Azt is mind ki kellett mosni. A „szegény kis árvám“ nem jelen- fett szomorúságot neki. olyan valamit érzett, mint amikor „szegény kis heteeemne’'“ mondta az anyja s bár bekötött torokkal u'álatos ga’-garizá- lási köfelezettségekkel, de fekhetett naphosszat s papírból hajót és csákót hajtogathatott, míg édesanyja mindennel ellátta. * Hosszú hónapok múlva Tárnáikhoz eljött egy férfi. Aztán egyre gyakrabban jött. Az anyja egyre kevesebb szennyest hozott haza s őt egyre gyakrabban küldték el hazulról. /VJdig- addig, míg egyszer az anyja belekarolt a férfiba s így szólt: Mától kezdve ez itt az apukád. Tamás nagy. csodálkozó szeméből most az egyszer eltűnt a mosoly, kicsit nyitva maradt a szája, de nem árulta el, hogy emlékszik jól az anyja szavára: „Apu ide már nem jön vissza. Ott vár meg minket.“ A názáreti Jézushoz sírt némán és ijedten, de csak a férfi esetlen hangja szólalt meg: — Hát aztán jóba’ leszünk, úgye! — s felé nyúlt, hogy kézfogással na- gvosan barátjának fogadja. De ő gyermek akart maradni s kelletlenül nyujto'ta csak a kezét. Bútoraikat eladták. El a rozoga asztalt, a sarokban az ágyat, el a mosóteknőt s a lábakat s amikor mindezt szekérre rakták, azzal a kötéllel kötötték össze, amin esténként a béke sejtelmes fehér zászlói lengtek. Beköltöztek a városba. Házmesterek lettek egv nagy bérpalotában. A bútorok szebbek voltak, mint az övéik. Az asztal fényes lapja csillogott. volt szőnyeg és függöny is, gőz nem tette nyirkossá a falakat s nem kellett kimenni, ha nagyot akart !é- lekzeni. Esténként azonban, amikor eloltották a villanyt, újra a telepen volt. A názáreti Jézus s a cinkotai Pali bácsi világában. De a harmadik nap már baj volt. Amikor elaludt a villany s anyja szaván megindult a názáreti Jézus, hogy magához hívja a gyermekeket, megszólalt mellettük az esetlen férfihang: — Ugyan hallgassatok már! Van jó dolgotok még ilyenkor is trécselni! Az ijedt csönd úgy feküdt el az ágyon, mint az ólom. Pillanatokig a lélekzetet is hallani lehetett volna —» ha mertek volna lélekzetet venni. Ekkor a kapucsengő éles berregéssel törte meg a csöndet. Utána még süketebb lett minden. Amikor pillanatokig senki sem mozdult, a férfi az anyja felé rúgott az ágyban: __ Nem hallod, hogy csöngettek?! Er edj kaput nyitni! Az anyja lassan megmozdult. Az ágy széléről visszafordulóban még simogatón betakarta őt, majd magára kapva a viseltes pongyolát, papucsban lassan és némán megindult kifelé. Csak a kulcs csörrent halkan a kezében. Mintha a názáreti Jézus ment volna el — örökre. « Minek mondjam tovább, hogyan nyelt az anya s hogyan szenvedett a fiú a mostohaapa mellett? Esténként, ha eloltották a villanyt, azonnal aludni kellett s ami eddig esti boldog valóság volt, az álomban visszasírt múlt lelt. Nappal pedig nem egyszer szólt rá anyjára a férfi: — Vidd ezt a gyereket valahová, folyton itt lábatlankodik! ö ilyenkor elhúzódott a szekrény mellé á dívány sarkára s ott, a sarokban érlelődlek benne a férfi-vonások: a dac, a gyűlölet s a mindig ugrásra kész keserűség. * Azóta csak egyszer találkoztam vele. Én édes Istenem! Ott állt a villamos töltésén, a megállónál s korlátnak támaszkodva nézett a telep felé. Szája szögleténél két kemény vonás húzódott 6 a szeméből kihúnyt az öröm. Feje alig ért föl a korlátig, de kicsi vállát öles keserűség terhe nyomta. — Mit csinálsz te itt? — szólítottam meg. Rámnézett. Szomorú kis arca meg se rezdült — Nézek — felelte konokul. Mellé könyököltem a korlátra s — néztünk együtt. Villamos nem jött. Hűvös böjti szelek fújtak. Átöleltem görnyedt kicsi vállát. — Mi van veletek? Neked valami bajod van. Kicsi szája legörbült s a korlátra borult. — Nekem már nincsen anyukáml Ügy sírt, mint a felnőttek, összeszoritott szájjal, némán. Nvi'olt, nagy szeméből bőven ömlött a könny. — S a názáreti Jézus? — Oda nem jött velünk ... A telepet bontották ... Tamás megindult a töltéstől lefelé. Kimért, öreges léptekkel. Lassan elnyelte a köd. * Az anyja mosónő volt. Az apja halott. ö maga árva. Most tudta csak igazán. Koren Énül 'DV FICHE: KIS, KARÁCSONY ÉNEK Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az anggalok Ggémánt-havat hoznak. Szeretném az 1st ni Naggosan dicsérni, De én még l is fiú vagyok. Csak most kzdek élni. Isten-dicséretre Mégis csak kiállók, De boldogok a pásztorok S a három királyok. Én is mennék, mennék, énekelni mennék, Nagyok köztö't kis Jézusért Minden szépet tennék. Uj csizmám a sárban Százszor bepiszko'nám, Csak az Úrnak szerelmemet Szépen igazolnám. flgy dudolgattam én Gyermek-hittel, bátran, 1883 Csúf karácsonyában.) A magyar líra gazdag hangversenyében, az érzések széles skáláján, a legbensőségesebb ünnepnek, a karácsonynak is megvan a maga költészete. Legkiválóbb költőink karácsonyi verseiből szedtünk egy cso- korravaiót. hogy így, együtt, egymást emelve, szépítve szólaljanak meg 1949 karácsonyán. Az első. Tompa Mihály verse, több mint százéves. Fiatal lekész-korában írta a költő — s a megindult szereteten kívül a demokratikus eszméknek a keresztyén világérzéssel való mély, bensőséges egybeolvadása sugárzik a versből. Reviczky kedves, álmodóan gyermeki lelke rajzolódik ki e tragikus sorsú, fiatalon elhalt lírikusunk Hullámzó érzemény között Jővén az Urnák templomából: Lelkemben még sok visszahangzik A hallott igének szavából. Úgy tetszik, mintha hallanám: Mikép zendül a pá'ztor-ének, Szív és ajk hű összhaogzatában Az istenember nagy nevének. karácsonyi költeményéből. Ady Endre gyermekkorba visszaszálló, népi zamat ú darabja a karácsony melegétől ellágyult, játékosan őszinte pillanatában tárja föl előttünk költőóriásunk lelkét. Századunk második nagyja, József Attila fiatalkori versével szerepel: ő, mint mindig, a szegények világát, a szegények karácsonyát énekli itt is. Weöres Sándor „Karácsony“-a a népdalok könnyedségével és mélységével férkőzik közel szivünkhöz. — Valamennyi más — és mégis összefűzi az öt költeményt a karácsony lelketmelegítő szeretete, költőik áldtatosan megnyilatkozó szíve, s a gyermek Jézus születésinek testvéri, megváltó pillanata. A megváltó ma született.. .1 Betölt az évek teljessége... Dicsőség Istennek menryégben! Az emberekhez égi béke! De szívem rögtön elszorul Miatta sajgó fájdalomnak. Midőn tovább zendül az ének: Legyen szabadság a raboknak! Az árva népre gondolok ... S jővén az Úrnak temp'omából: Lelkembe kínnal ez nyomul be A hallott igének szavából. REVICZKY GYULA: KARÁCSONYKOR, 1874 A zúgolódás, gúny, harag Rég halva már szívemben. Egy szóval sem panaszkodám A kis Jézuska ellen. Nem vádolám balgán azért, Hogy engem kifelejtett. Hogy nem hozott ajándékot. Szemem könnyet nem ejtett. JÓZSEF ATTILA: KARÁCSONY Legalább húsz fok hideg van, Szelek és emberek énekelnek, A lombok meghaltak, de született egy ember, Meleg magvető hitünkről Komolyan gondolkodnak a földek, Az utcák biztos szerelemmel Siető sziveket vezetnek, Csak a szomorú szeretet latolgatja, * WEÖRES SÁNDOR: KARÁCSONY Női a dér, álom jár, hó kering az ág közt. Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt. Én is, ládd, én is, Iádd, hóban lépegetnék, ha a jeges táj fölött karácsony lehetnék. Hó fölött, ég alatt nagy könyvből dalolnék fehér ingben, mezítláb, ha karácsony volnék. SZENTESTE Akárha szerteszéjjel a városon, ragyogva suhanna mill ónyi hókristályos fenyőfa — szívek mélyén a béke piciny bölcsőt melenget és föllobog a csillag: megszületett a Gyermek. Megszületett a Gyermek és föllobog a csillag és zúgnak a harangok s a súlyos hópihéken az áhítat ezernyi fehérlő szárnya ér el s életre kelti újra megfáradt álmainkat. Lelkem nyugodtan, csöndesen Átszáll a nagy világon. Imádkozom, hogy Jézusom Minden szegényt megáldjon. Ágyamra dőlök s álmodom Egy régi édes álmot: Boldog, ki tűr és megbocsát, S ki szenved, százszor áldottt * Hogy ló most, ahol nem vágtak ablakot. Fa nélkül is belül az emberektől; De hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég S az újszülött rügyező ágakkal Lángot rak a fázó homlokok mögé. Viasz-szín, kén-sárga mennybolt alatt járnék, körülvenne kék-eres halvány téli árnyék. Kis ágat öntöznék fönn a messze Holdban. Fagyott cinkék helyébe lefeküdnék holtan. Csak sírnék, csak rínék, ha karácsony volnék, vagy legalább utolsó fia-lánya volnék. Életre kelti újra megfáradt álmainkat: egy nagy család leszünk és szánkon a régi dallal ránk is leszáll az égő, tündöklő- fényű csillag s a szeretet színével köszönt reánk a hajnal, A szeretet színével köszönt reánk dalolva, elmerülve a jászol csöndje mellett — megkérgesült szivünkben megbontott szőke hajjal olt szendereq mosolygón az Ártatlan, a Gyermek. Ormi János s‘x TOMPA MIHÁLY, KARÁCSONYKOR, 1845
