Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-08-07 / 31. szám
A Z ORSZÁGOS LUTHER- SZÖVETSÉG LAPJA • í Á sokaság kellős közepén Az evangélium egyik legmeghatóbb jelenete. Jézus ott találja a tanítványait nagy sokaság közepén. A sokaság élén az írástudók, akik fenékig kiaknázzák a jelenetet. A tanítványok ugyanis ott vesződnek egy gyerekkel, akit az atyja odahozott hozzájuk, remélve, hogy a tanítványok tudják, amit a Mesterük tud, s kérte őket, hogy gyógyítsák ki megszállottságából. A gyermeken az őrültség keserves nyomai, az apa kétségbeesett a gyermeke miatt, de hisz bennük, hogy náluk segítségre talál. A tanítványok pedig tehetetlenek. A tömeg várakozva lesi a csodát. A csoda '-elmarad. Az írástudók pedig elkezdik a versengést a tanítványokkal. Győzik szóval, jobban mint a tanítványok. Vitájukat átiü- zesíti a nagy Alkalom, hogy most a tömeg is rájöhet arra, amit ők biztosan tudnak, arra t. i., hogy a Jézus-tanítványok tehetetlenek, akiktől nem lehet csodát várpi. A tanítványok vitatkoznak, de ők is csak szóval győzik, beleizzadnak a bizonyságtételbe, de nyilván alulmaradnak, hiszen, a szavukat nem kíséri az eredmény. Ez az egyház jellegzetes helyzete mindig is a világban. A tanítványok a sokaság kellős közepén. A szemek a keresztyénekre szegeződnek. Mindig vannak, akik bíznak bennük. Kérik a segítséget konkrét bajaikban. Meg akarnak szabadulni megszállottságaikból. A tanítványoknak nem sikerül az ördögűzés. Az írástudók az egész sokaság nyilvánossága előtt igyekszenek leleplezni ezt az egyházi tehetetlenséget. A tanítványok pedig felveszik a vitát. Mindkét ftl győzi szóval, de sajnos az egyház is csak szóval győzi. Hiányzik a cselekedet, az eredmény, a csoda a kezök alól. ök hajtogatják, hogy tudják mindazt, amit Jézus rájuk bízott.' A jelek azonban azt mutatják, hogy csak beszélnek. Az egyház olyannak látszik, mintha magára volna hagyatva. Nem mennek benne a dolgok. És mintha minden isteni erő is kiköltözött volna belőle. Mintha már csak a beszéd állana az Isten országából, s hiányozna teljesen az erő. De megjelenik Jézus. A vita legforróbb pillanatában megjelenik ő, teljes dicsőségében, s amit a tömeg a tanítványoktól várt, megcselekszi a csodát. Most derül ki, hogy a sokaság a tanítványoknak szurkolt ebben a vitában. Mikor megjelenik Jézus, minden szem feléje fordul, s az arcokban kigyullad a remény, hogy ő megteszi, amit ezzel a gyermekkel tenni kell. Hozzásieinek és köszöntik őt. A tanítványok pedig háttérbe húzódnak és átengedik a helyzetet egészen Jézusnak. Az egyháznak az a sorsa, hogy újra és újra belássa, hogy magában tehetetlen. Ebben a megható kiszolgáltatottságban, hogy a világ rásüii a tehetetlenség bélyegét, kiált az ember igazán Jézus Krisztus után. Tudnunk keli, hogy ha ránk is bízatott minden, amit Jézus hozott a világra, magunkban mégis elveszünk és mindent elrontunk. Jézus azonnal a dolog lényegére tér. Az írástudókra ügyet sem vet, csak felveti az örök kérdést az apa felé: „Ha hiheted ezt, minden lehetséges a hívőnek...“ Az apa pedig kimondja a legegy- házibb emberi kiáltást Isten felé: „Hiszek uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!“ j Ez az igazi e^yháki „de profundis“, ez az igazi emberi tehetetlenségre támaszkodó Jézusra-szorultság, ez a félszegen hordoeOtt, hegymozgató hit az, aminek Jéros odaadja a csodát. Cselekszik, mert megszánja az embert, s cselekedni tud, mert mély és igaz kapcsolatban van azzal, aki mindeneknek Atyja, s aki Ura a_ mennynek és a földnek, életnek és halálnak. A gyermek meggyógyul, s áldja Istent, az apa hálás és életre szóló bizonyossága születik Jézus ereje felől, a tömeg álmélkodik Isten sze- retetén és megnyilvánult halalmán, az írástudók elkotródnak, a tanítványok pedig megszégyenülnek, de helyzetük újra megerősödik. Nem hiába és nem üresen beszéltek, amikor arról beszéltek, hogy hisznek Jézus Krisztusban. Az írástudók elkotródnak, mert kétségtelen, hogy a tanítványok tehc- tctl.nségére rámutatva nem tudták a Mester hitelét rontani. De a tanítványok a megszégyenü- lés állapotában is megerősödnek, mert a Mester igazolja önmagát. Nem őket. Önmagát. És ez elég ahoz, hogy ezután is, sőt még ezután csak igazán, hírnökei, bizonyosságtévői legyenek Őneki. De az izgató kérdés kikerülhetetlen a számukra: Alighogy magukra maradnak Mesterükkel, megkérdezik tőle: Mi miért nem űzhettük ki azt? A kérdésükben benne volt az a vágy, hogy Jézus most találja meg a sikertelenség okát, adjon ellene receptet, tanítsa meg őket a csodatevés módszerére, hogy máskor meg ne szégyenüljenek. Kicsit abban is. reménykednek, hogy Jézus valami olyat fog mondani, hogy felmentve érezhetik magukat a sikertelenség mögötti bűnből. Hátha most Jézus elárulja, hogy „nézzétek, kedves tanítványaim, nem is csodálom, hogy nem tudtatok csodát tenni, hiszen ehhez emberfeletti erő kell, s nektek ilyen nem is lehet“. Olyan jó volna azt hallani Jézus szájából, hogy nem bennük volt a hiba, hanem a helyzet természetfeletti erőt követelt volna, s ez nem csoda, hogy hiányzik belőlük. Jézus azonban elképesztően egyszerű dolgot mond nekik. Nincs Benne semmi természetfeletti. Nem mondhatják, hogy ez érthetően hiányzott belőlük. Semmi mentségük sincs kimondása után. Jézus azt mondja: Imádsággal és böjtöléssel sikerült volna nektek. Imádsággal, vagyis ha igazán tudnátok hinni abban, hogy „amit kértek Tőle, azt megcselekszi“. És böjtöléssel, vagyis ha magatokat megzaboláznátok, s vállalnátok az egész engedelmességet Isten előtt. Ha alá tudnák rendelni akaratukat imádságban és böjtölésben Istennek, minden sikerülhetne nekik. Az egyház ne higyje ma sem, hogy sikertelenségének az a magyarázata, hogy a feladatok meghaladják az emberi erők határát. A csodát nem nekünk kell tennünk. A csodák a rendelkezésünkre állanak. Ami kellene hozzájuk, az nem emberfeletti. Imádság és böjtölés segítene rajtunk. A keresztyén ember ereje erőtclen- sége által végeztetik el. Az egyház gyalázata és dicsősége együtt jár. Magunkban semmire sem vagyunk képesek. De Jézus ma is rendelkezésre áll. Imádság és böjtölés hiányzik belőlünk. A hit, amiből könyörögnénk és bőjtölnénk. A sokaság kellős közepén arra kell ráébrednünk, hogy hiányzik belőlünk a hit, amivel teljesen alárendelnénk magunkat Mesterünknek. De nem hiányzik mögülünk Jézus!... Az egyház gyalázatához egészen közel van az egyház dicsősége. Tehetetlenségünk felismerésében, imádságban és böjtölésben közelít meg minket. Jövel Uram, Jézus!... D. És mikor a tanítványokhoz ment vala, nagy sokaságot láta körülöttük és írástudókat, akik azokkal versengenek vala. És az egész sokaság meglátván őt, azonnali elálméikodék, és hozzá sietvén köszönté őt. Ö pedig megkérdező az írástudókat: Mit versengetek ezekkel? És felelvén egy a sokaságból, monda: Mester, idehoztam hozzád az én fiamat, akiben néma lélek van. És ahol csak előfogja, szak- gatja őt: ő pedig tajtékot túr, a fogát csikorgatja és elfonnyad. Mondám hát tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tudták. Ö pedig felelvén néki, monda: Oh, hitetlen nemzetség, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt hozzám. És hozzávivék azt; és mihelyt ő meglátta azt, a lélek azonnal szakgatá azt és leesvén a földre, tajtékot túrván, fetreng vala. És megkérdező az atyját: Mennyi ideje, hogy ez esett rajta? Az pedig monda: gyermeksége óta. És gyakorta veté őt tűzbe is, vízbe is, hogy elveszítse őt; de ha valamit tehetsz, légy segítségül nekünk, könyörülvén rajtunk. Jézus pedig monda néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek. A gyermek atyja pedig azonnal kiáltván könnyhul- latással monda: Hiszek Uraml Légy segítségül az én hitetlenségemnek I Jézus pedig mikor látta vala, hogy a sokaság még inkább ösz- szetódul, megdorgálá a tisztátalan lelket: mondván néki: Te néma és siket lélek, én parancsolom néked, menj ki belőle és többé be'é ne menj! És kiáltás és erős szakgatás között kiméne. Az pedig olyan lön, mint egy halott, annyira, hogy sokan azt mondják vala, hogy meghalt. Jézus pedig megfogván kezét, felemelő és az fölkele. Mikor pedig bement vala a házba, tanítványai megkérdezék őt külön: Mi miért nem űzhettük ki azt? Ö pedig monda nékik: Ez a faj semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel. Bach éwe és — mi t — Nyílt levél evangélikus egyházzenészeinkhez — 1750 július 28-án halt meg a zene Pál apostola, csodálatraméltó muzsikus . igehirdetőnk, akinek evangélikus ember ének és orgona szavában, Isten után és szerint a legtöbbet köszönheti. Ezzel a dátummal legutóbb tehát megkezdődött az ünnepi Bach-év, amelyben így már benne is járunk s széles e világon minden színű és fajú zenei közösség, hogyha a kultúr- nevezetre valóban igényt tart, már most alapos előkészületeket tesz a méltó ünneplésre. Lehet, hogy eddig titokban maradt: semmi sem hírlik a magyar- országi evangélikus Bach-ünnepsé- gek programjáról. Pedig ez az alkalom számunkra nemcsak művészi jelentőségű. Egyben a legszebb vallásos hálaáldozat. Nem szólva itt bővebben arról, hogy önállósuló egyházi életünk, Bach meg- zengetésével, a hívekben mily hatalmas erőit ébreszthetné a belső, lelki újjászületésnek. Kiváltképp amikor Bach-kultuszunk felvirágoztatásához — sokkal inkább, mint más időben — megvannak a jó, sőt kitűnő magyar evangélikus egyházzenészek is. Az élen Za- lánfy Aladárral, ifjabb orgonások és karmesterek hosszú s tehetséges sora a miénk: Peskó Zoltán, W eitler Jenő, Gárdonyi Zoltán, Kapi-Iirálik Jenő, Sulyok Imre, Rezessy Zoltán és a többiek nem egyszer adtak bizonyságot nemmindennapi képességeikről: üljenek össze mihamarabb az egyház vezetőivel s dolgozzák ki a mi jubileumi Bach-esztendőnk körvonalait és részleteit. Amíg tudniillik erről is le nem maradunk! Hiszen már évtizedek óta annak a furcsaságnak voltunk kesergő tanúja, hogy a Máté- és János-passiók előadását evangélikus egyházi muzsikáink — szinte „belenyugodva a változhatatlanba“ — másoknak engedték át. Feladták a versenyt, mielőtt — startoltak volna ... Igaz, hogy e mások között olyan rajongói akadtak a lipcsei mesternek, mint boldogemlékezetű Lichtenberg Emil, aki' például évről-évre a két közismert passió egyikét szólaltatta meg rendszerint, mégis már újév körül el szokta kezdeni a próbákat Budapesti Ének- és Zenekaregyesületével, hogy — nagyhétre, az összesen egy-két előadásra kellőképp felkészülhessen! ... Igen: ő úgy hordozta magával ezt a penzumot, olyan áhítattal, mint a pap a szent kelyhet s akkora elszántsággal, életre-halálra, .mint ahogy a mi Zalánfynk, a bombatámadások idején, szívére szorította legdrágább kincsével, a Bach-passziók kontinuós hangjegykönyvével sietett lakásából az óvóhelyre. Numen adestl Ezúttal Bach művei közül nemcsak a kétszáz templomi kantáta s tizenöt motetta közül egyiknek-másiknak a beillesztésére kell gondolni s í* különben is állandóan hallható prelúdiumok, tokkáták, fugák, korálvariációk, előjátékok, partiták é» szonáták új felvételére. Ezek nélkül hosszú ideje úgysem képzelhető egyházzenei hangverseny. Már a súlyosabb feladatoktól sem szabad és nem is kell visszarettenniük derék, többrehivatolt muzsikusainknak. Vagy nem megszégyenítő-e hazai lutherániánkra nézve, egész magyarországi evangélikus kultúránkra, hogy csak egyet említsünk: a „Magnificat“ nemrég egy minden dicséretre rászolgált — katolikus együttes száján és hangszerein volt hallható! Pedig megfelelő, komoly nekife- szüléssel s meg nem törő szorgalommal ez az alkotás és a három nagyünnepi oratórium, de a két passió közül valamelyik sem volna képtelen vállalkozás egy összefogott, csak a célra tekintő magyar evangélikus zenei társaságnak. Az anyagiakban való korlátozottság ugyanígy nem lehet döntő szempont: az idei nagyhét igen gyengén tolmácsolt Máté-passió- ját meg kellett ismételni, a közönség annyira szomjas az ily élményekre. Persze: minden az odaadás, a kiérlelés áldozatosságán múlik. Egy szó, mint száz: itt van végre a lehetőség, hogy a mindezidáig beváltatlan ígéret, ki nem fizetett tartozás Bach János Sebestyénünkkel szemben megmozdítsa az illetékeseket, nagyokat és kicsinyeket s az égő hiányérzet legalább most, a kétszázéves Bach géniusza előtt illő tiszteletadásban jusson kielégüléshez. Éspedig elsősorban magyar-evangélikus egyházzenei életünk részéről. Farkas Sándor Mit lá oti Thurnevsen és Liitiii Magyarországon A Tribune de Génévé július 20-i száma írja: „Jelentettük, hogy Eduard Thurn- eysen egyetemi tanár és Walter Liithi lelkipásztor meglátogatták a magyar protestáns egyházakat. Ti- izenöt napot töltöttek olt, számos egyházközséget látogattak meg, voltak a teológiai főiskolákon, részt- vettek lelkész- és diákkonferenciákon az ország minden részében, sok helyen tartottak előadást és végeztek igehirdetést. Igen nagy hatást tett rájuk az a szellemi megújulás, amely különösen a református egyházban végbemegy. Vasárnapról vasárnapra a templomok zsúfolva vannak hívőkkel. A vallási mozgalomnak két jellegzetes ifánya van, az egyik szigorúan pietista és individualista, a másik ugyanakkor az egyház és a gyülekezetek felépítésére helyezi a hangsúlyt. Ami a politikai helyzetet és a társadalmi forradalom következményeit illeti, a magyar református egyháa vezetősége egyedül az Igére hallgatva igyekszik megtalálni azt a keskeny utat, amelyen az egyháznak a politikai és társadalmi átalakulás közepette járnia kell“ — írja a Tribune de Génévé.
