Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-07-23 / 29. szám

XIV. évfolyam 29. szám 1949. július 23. AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZÖVETSÉG LAPJA PETŐFI A közeli napokban vége lesz annak a centenáriumnak, amelyet Petőfi születésének százados év­fordulóján kezdett ünnepelni a nemzet és halálának százados év­fordulóján fejez be. A két időpont olyan közel esik egymáshoz, olyan rövid volt az az értékes élet, amely 1823 és 1849 között folyt le, hogy azok, akik már 1923-ban ünnepel­hettek szinte ámulattal gondolnak újra meg újra a legnagyobb költő tüneményes pályafutására. Pedig az ünenplő emlékezés két idő­pontja között mi minden történt ezen a világon s mi minden tör­tént a Duna-Tisza táján! Megvál­tozott a világ arculatja egészen, s más szemek tekintenek az isme­retlen sírba hanyatló költőre, mint amilyenek a kiskőrösi bölcsőben ringó gyermeket nézték. Petőfi értékelése ma, halálának századik évfordulóján sokkal tel­jesebb és sokkal tökéletesebb, de az igazságnak is sokkal megfele­lőbb, mint eddig volt. Eddig min­den időszakában eltakarta vagy szántszándékkal letagadtak vala­mit a költő életéből és nagy mü­véből. Nem kellett, mert nem tet­szett a teljes Petőfi. Igyekeztek őt nyesegetni, töviseitől megfosz­tották, ősereiét gyengítették, mennydörgő viharzásait csendesí­tették, lelke hatalmas lángolását ic-lefojtották csak azért, hogy — szalónképessé tegyék. A forradal­már, a szabadságért, hazájáért, nemzetéért küzdő és meghaló költő igen sokszor a háttér ho­mályába szorult és csak arról az oldalról világítottak rá, amelyik kinek-kinek a tetszését megnyerte. Tehették, hiszen a költői kincsek olyan gazdagságában válogathat­tak, amilyent még eddig nem lá­tott a világ! Balgaság volt és az is lenne nem úgy fogadni el ezt az ajándékot, amilyennek kigondolta s megal­kotta a Teremtő. Hiszen amikor az isteni gondviselés kiválaszt egy- egv emberi lelket, hogy a többi­nél na'gyobb, fénylőbb és gazda­gabb legyen, hogy óriás legyen, bizony azért teszi, hogv ezen a felmagasztosult lelken keresztül szória széliéi a maga égi áldásait más emberlelkek millióira. Milyen bizonvosan tudta és vallotta ezt Petőfi, Vahotta és nem engedett belőle pgv parányit sem. Meg is énekelte, hogv tudatára adja a ké­telkedőknek: Tiszta e kebelnek mélye, fiai lény lehelt beléje Lányokat, fis e lányok ki nem érinek Szent oltárán az erénynek Mey nem romlott szív alatt. Ez prófétai önvallomás, a szó­nak egy csöppet sem átvitt értel­mében. Ez nyílt és határozott megvallása annak, hogy a költő lelkének minden lángolása az Is: lenből ered, és egyben megvallása annak is, hogv nem szégvenll hi­vatását, nem akar Jónás módjára ellenállni az elhívó Isten akaratá­nak. Büszkén hivatkozik isteni rendeltetésére, és ez a büszkesége mindvégig megmarad az emberek­kel szemben, de sohasem, a nagy költői mű egyetlen sorában, a tün­döklő költői élet egyetlen pillana­tában sem fordul az Istennel szembe. Ezek a sorok azt mutat­ják, hogy Petőfi Sándor, akit em­ber alázatosnak sohasem látott. Alkotójához való viszonyában alá­zatos maradt. Ez tette őt igazán naggyá. Ez tette megállóvá, ez ma- gosította kőszirtté, ez adta villá­mait, de ez termelte virágait is. Petőfi nem „vallásos“ költő. Aki azzá akarná tenni, az csak hiába erőszakoskodnék ebbeli szándékával. De méginkább hiába­valóan törekszenek és igyeksze­nek azok, akik őt Isten nélkül pró­bálják elképzelni. Pedig milyen sokszor találkozhatunk ilyenféle megítélésével. Senkit se tévesszen meg az, hogy sokszor enyhe gúnnyal, sok­szor maró szatírával szól a papok­ról. Az őszinteség költője nem ír­hatott másként, mint ahogyan ér­zett. Amit mások csak gondolnak, azt ő meg is írja. De amikor a sokszor méltatlan szolgák felett ítéletet mond, távolról sem gon­dol ezeknek a szolgáknak Urára. Inkább azt mondhatjuk, hogy nem egyszer csupán azért szólal­tatja meg a gúny és a szatíra hangját, mert bántja őt a méltat­lanság, amit itt is ott is látni kény­szeredett. Olyan írására senki sem tud rámutatni, amiben például a keresztyénség lényegéhez tarto­zókkal szemben lenne csak a leg­kisebb mértékben is elítélő, vagy éppen gúnyolódó. A papok, bi­zony, nyíltan kimondhatjuk, ha méltatlanok szent hivatásukhoz, nem tarthatnak számot sérthetet­lenségre. Erre azért mutassunk rá, mert ez is szükséges ahhoz, hogy Pető­fit a maga teljességében és való­ságában lássuk meg. Mi evangélikusok, büszkén vall­juk, ilyen minőségében is mienk­nek a 100 éve meghalt költőt. Szinte csodálatos a lelki szerke­zetnek olvan megegyezése, ami­lyent Petőfi és Luther lelke kö­zött láthatunk. Gondoljunk csak Luther rendíthetetlen megállására, a wormsi birodalmi gyűlésen . s máskor is mulatott magatartására. ..Másként nem tehetek.“ Ezt Lutheron kjviil más ember ajkán nem is tudjuk úgy elképzelni, mint éppen Petőfién. Egész élet­harca, a magyarságért, az egész világ minden' népének szabadsá­gáért áldozott életének minden pillanata azt juttatja eszünkbe, hogv „Másként nem tehetek.“ Annak, hogv Petőfi hitélete ép­pen az evangélium fényében nem kristályosait ki, több oka van. Először is a kor hibás, amelyben nevelkedett. Ez a kor keresztyén szempontból meglehetősen sivár­nak mondható. Az egyház akkor átmeneti időszakot élt, mély evan­géliumi keresztyénséget még az egyház legbelsőbb köreiben is alig találhatunk. De az okok között nem utolsó az sem, hogy Petőfi ifjúságának virágában érkezett meg a halált tartogató segesvári csatatérre. Élete véget ért akkor, amikor mások, még a világ leg­nagyobb keresztyén lelkei is, még nairvon-n agyon távol voltak az evangélium világosságától. 27 éves sem volt, amikor meghalt. Ilyen korban a keresztyén hősök sem értek még el valóban hősi életük legalsó lépcsőfokáig sem. Ha „vallásos“ költőről beszél­nek, Aranyt szokták példaképül felhozni. Adassék tisztelet Arany János mélyen érző vallásos lelké­nek, de az összehasonlításból ne vetődjék árnyék Petőfire. Mert ő egyik költőnk mögé sem állítható ebből a szempontból sem. még Az emberiség első vitája az alma­fa alatt folyt le. A vita tárgya az volt: Istennek legyenek-e engedelme­sek, vagy a saját vágyaik után men­jenek? Kívántak enni abból a gyü­mölcsből, amiből Isten azt mondta, ne egyenek. Ebben a vitában meg­egyezésre jutott az emberiség. Isten törvényét ellökték maguktól, s elin­dultak a maguk feje és kívánságai után. Az emberiség minden vitája mögött ez az első vita áll, amiben megegyezésre jutottak! Ez a megegyezés abban, hogy nein lesznek engedelmesek Isten­nek, a nyitánya a többi vitának, amiknek nincs soha vége, s amikben többé mát- nines meg­egyezés. A következő vita afelől folyt, ki a felelős a bünéril Már ebben sem volt megegyezés az emberek között. Egymásra hárították a felelősséget a számonkérés idején, s holott Isten az első bűneset minden szereplőjét megbüntette, s egyformán felelősnek találta, ők egymásközött sohasem nyugodtak bele abba, hogy nem a másik a hibás. Az emberiség vitáinak tehát vallá­sos megalapozása van. Mindennek al­ján az a kérdés áll: Istennel hogy ált az ember? Az emberiség vitái nem nyíltan vallásosak. Olyan dolgokról van szó, amikről sokszor alig látszik, hogy közük van a valláshoz. De mögöttük valamiféleképen a Törvény kérdése áll. Ügy, amint Isten mondta: „Ha jó! cselekszel, emelt fővel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a hűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása. De te uralkodjál rajta.“ Az emberiség sokszor nem érti, hogv Istenről van szó, de azt mindig érti, a vallástalan is érti, hogy a jóról és a rosszról van szó. A Törvényről, ami a kötáblára és a szívünkbe író­dott. És a kőtábla törvénye is, a szí­vünkbe írt törvény is Isten kinyilat­koztatásán alapszik. Az emberiség következő vitája már a paradicsomon kívül folyt le, s az azótai viták mind itt folynak. Kain és Abel már a paradicsomon kívül választanak foglalkozást. Ket­ten kétfélét. És az egyiknek jól megy a sora, a másiknak rosszabbul. A köztük felmerült kérdés gazdasági de érzik mögötte a „vallásos“ kér­dést, persze félreértve a vallásos kérdés lényegét. Ábel szerencsésebb előmenetelét így fejezik ki: Isten az ö áldozatára tekintett, a Káinéra nem. i Ady mögé sem, noha az igazán nagyok közül az utóbbi ért le leg­inkább az evangéliumi mélysé­gekig. Petőfit a maga teljességében kell megbecsülnünk. Ma, amikor minden eddigi kornál inkább megvan erre a hajlandóság, ne fe­lejtsük el egy pillanatra sem, hogy prófétai lélek volt a legnemesebb értelepiben. Az égi lángok égtek, égettek és tündököltek henne. És ezek a lángok lohadtak le hirtelen a segesvári csatatéren 1849 július 31-én. Sötétség szállt alá azután. De csak azért, hogy száz év és majd századok után annál világosabban ragyogjanak fel az egész világ előtt, hiszen ott- hatatlanok, mert az égből, az Is­tentől szálltak le a legnagyobb költő leikébe. Kuttkay Mikiién Gyula Ez a fogalmazás azonban Káintól származik. Az ő szivében indult a vita Ábel ellen, s a Szentírás az ő szívének indulatját keresi, mikor ezt mondja. Kain ugyanis a bűnbe ke­veredett ember, az indulataitól és önző vágyaitól elragadott ember gon­dolkodásmódját örök időkre jellem­zően alakítja ki. A gondolatai körül­ijeiül ilyenek: Én áldozok Istennek, hogy segítségét megnyerjem. Ila el­végzem a köteles áldozatot, Isten kö­teles engem éppenúgy segíteni, mint a másikat.* Ábel azért kap többet az élettől, mert Isten vele kivételez. Is­ten igazságtalanul ítél meg minket, vagyis igazságtalan az a gazdasági különbség, ami köztünk van. Ábel mind erre nem gondol. Ö él és dol­gozik, egyszerűen, s áldoz Istennek, mert tudja, hogy tőle jön az áldás. De Káinra nem gondol. Sem arra. hogy Káinnak rosszabbul megy, s illenék felvenni az ő gondját, sem arra nem gondol, mi megy végbe Kain szívében. Nem érdeklik Kain gondolatai. Kain irigy és önző Ábel­lel szemben. Ábel azonban ügyet sem vet Kain belső állapotára, az ő ön­zése abban tűnik ki, hogy a maga előmenetelét természetesnek tartja, s Kain érzéseire ügyet sem vet. Any- nyira nem, hogy a végén orvul; lehet őt megölni. Biztosan értetlenül cso­dálkozott, amikor az első hunkóütés! megkapta. Miéri? Mert a dolog így szokott lenni. Akinek rosszabbul megy, az ahhoz méri magát, akinek jobban megy. Akinek pedig jobban megy, az arra gondol, hogy ez természetes. Vagy semmire sem gondol. Csak természe­tesnek tartja. S az is így szokott lenni, hogy mindketten Istennek tu­lajdonítják azt, ami van. A gazdag megnyugszik, hogy Isten így akarja: neki több legyen. Mert ő ügyesebb, vagy mert ö szintén jó Istenhez. A szegény pedig Istent átkozza a gaz­dag mellett. „Pedig ő is vallásos“. A vita után, ami. köztük lefolyt, Kain gyilkossá lett. Mert őt fogta el az a két bűnös alapérzés, ami gaz­dagsági helyzetéből következett: ha­rag a másik iránt, s csüggedés, hogy nem érdemes élni és dolgozni. Nincs igazság a földön. A gyilkosság azonban öt nem sza­badítja meg a régi bajoktól. Sem a gazdaságiaktól, sem a lelkiektől. Gyilkossággal nem lehet igazságot lenni. Kain bujdosóvá lesz a földön, egész életén hordozza a testvér vér kiáltását az égre, x olyan védtelensé- get érez, mint az áldozatáé volt ak­kor, amikor felemelte ellene a ha­lálos szerszámot. ..Akárki ialá! reám, megöl engem““. Isten pedig tanítja Káinon keresz­tül az egész emberiséget a föld felől, amin élnünk kell: „Átkozott légy e földön, mely megnyitotta a száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét a te kezedből“. Ábel sírja körül vasttírvények szü­letnek. A föld, ami áldott paradi­csom volt az emberek számára, át­kozott emberek köves világává tett. Mert átkozott az emberiség, amely nem tud osztozkodni a földön. Az önzés a gyilkosságig vezet, a gyilkos támadás visszaüt. Az ember testvér kiöntött vére visszaírni! a tá­madó fejére. A támadás, a gyilkosság véiKeleuuc teszi azt is, aki támadott és gyilkolt. Bárki éppígy feltámadhat ellene. Az önzés, a hatalomvágy imperializmusa egyént és nemzetet is védtelenné tesz ugyanilyen támadás ellen. Hasonló „jog“ alapján. Az emberiség vitáit az ember ié- ielemérzcse, kiszolgátatottság-tudata, átkozottsági érzése kíséri. Vagyis az embert a Iclkilsmeretfurdalás kínozza Kain óta, amióla a kaini jog ural­kodik. És az emberiség minden nyomorú­sága a kaini indulat és jog miatt van. az ember minden kultárténye, minden szellemi és anyagi győzelme, minden boldogsága abból a lelkiis- meretfudalásból származik, mely a Törvényi szeretné megvalósítani. Van Törvény és van Igazság. És van az emberéi! való Felelősségérzet, amit Isten bekövefel rajtunk. Az emberiség vitatkozik, s a rész­letvitákban nincs egység és megnyug­tató egyezmény. A dolgok végére kell járnunk. Teljesen kilátástalan volna az ei> beriség sorsa, ha Isten nem küldte volna az egyszülött Fiát, aki a rész- Ietvitákon magasan felette állt, Vér és Arany nem befolyásolták, s a részletviták mögött álíó nagy alap­vitát kezdte el újra. Felvetette újra az Istennek való engedelmesség kér­dését. () maga tökéletesen engedel­mes volt, s hívta ebbe az Isten orszá­gába, az Istennek való engedelmes­ség megtérésébe az embereket. Ab­ban az első vitában keil más egyez­mény! kötnünk, ami az ainiafa aiai: foiyt le. Ahol megtörik az ember szolidaritása a bűn ügyében, s embe­rek szembefordulnak a bűnnel, oti kezdődik újra a Paradicsom, S a többi részlelvifa is itt nyer megol­dást. Aki szabad a bűntől, a bűnbocsá- nat és a bűnnel való szembefordulás, az önmaga megtagadása szabadságá­ban. az tud megegyezni az emberek­kel a földön való osztozás, az ember- testvériség és a béke ügyében is 1>. Egyházak egyííttműkíjifése Romániában Bukarestből jelentik: A baptista, adventista, szabad-keresztyén és a pünkösdista felekezetek közös szö­vetséget alakítottak, amelynek 187.000 tagja van. Ennek a felét baptisták teszik ki. A szövetséghez tartozó gyü­lekezetek megtartják a maguk sajá­tos hitvallását. Ugyanakkor a többi egyházak — köztük Justinián pálriárcha vezetése alatt a görögkeleti egyház — közös konferenciát tartottak Bu­karestben. Resztvettek a református, lutheránus, unitárius, örmény és óli- povai szertartási! keresztyén egyhá­zak, továbbá a zsidó és a mohame­dán felekezetek kiküldöttei. Az emberiség vitái

Next

/
Thumbnails
Contents