Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-07-02 / 26. szám
Evangélikus Élet 3 Makkai László: Beszélgetés Thurneysennel az ébredés problémáiról (A beszélgetés a református egyháznál alakult, de az evangélikus egyház is érthet róla. Megállapításai minket is találnak.) Thurneijsen Eduárd bázeli theoló- giai professzor és lelkész; a lelkigondozás elméletének és gyakorlatának egyik legelső munkása és Lüthi Walter berni lelkész, Svájc vezető evangélistája, meglátogatták a magyarországi református egyházat. Két héten keresztül, mintegy kétezer kilométer utat téve meg az országban, felkeresek theológiai főiskoláinkat, egyes gyülekezeteinket; konferenciákon vettek részt, igét hirdettek és előadásokat tartottak. Amerre csak jártak, a Szentlélek mindenütt megmozgatta a lelkeket; eleven beszélgetésekre, testvéri találkozásokra került sor.- A teltétien kegyelem örömüzenete, melyet nagy bizonyságtevő erővel közvetítettek számunkra, bizonyára elvégzi majd munkáját egyházainkban s bizakodva várjuk magvetésük gyümölcseit. De látogatásuk számukra is jelentett valamit' s egy kis kirándulás alkalmával, amint egyik budai hegy tetejéről az újjáépült Budapest megkapó látványában gyönyörködtünk, erről kérdeztük meg őket. — Távol legyen tőlünk — mondja Thurncysen —, hogy most egy in- spekciós orvos szerepét játsszuk. Nem kívülről, nem az egészséges és a szakértő gőgjével szólunk hozzá a magyarországi református egyház kérdéseihez, hanem mint mi magunk is betegek, akik rászorultunk az egyetlen orvosra, mintegy egyik kórházi ágyból a másikba átszólva, szeretnénk néhány benyomást rögzíteni és testvéri tanácsot adni, A „kórházi beszélgetés“ egy örvendező megállapítással kezdődik: — A legelső benyomás, melyet Magyarországon szereztünk, s amely egész utunk során csak megerősödött, az volt, hogy itt egy nagy építés folyik. Házak, hidak, vasutak nőnek kt az emberek kezcmunkájá- ból. A földeken is nagyszerűen dolgoznak, minden talpalatnyi hely meg van művelve, az egész ország egy nagy kertnek látszik. — De ugyanígy tevékenykedik, épít itt a Szentlélek is. Élet van ebben az egyházban — mondja Lüthi — a Szentlélek szele hatalmasan fú a magyar síkságon. A nyugateurópai egyházak s köztük a svájci egyház is, csendes tóhoz hasonlítanak, mely csak azért nem poshad meg, mert a mélyén nem szűnik meg áramlani az Isten igéje, a magyar- országi református egyház azonban sebesvízű folyó, igazi mozgalom. Itt a hitélet nem ünnepi fényűzés, hanem mindennapi kenyér, exisztenciá- lis kérdés. S éppen azért, mert olyan közel kerültek a dolog lényegéhez, ahol már éget, nagy feszültségek is vannak. Mi is elevenen éreztük a, feszültségeket s azt is, hogy pártos füllel hallgatták, amit mi pártatlanul mondtunk. Az ébredés népe és a népegyház két tábora közölt állva, nem egyszer az volt a kísértésünk, hogy odakiáltsuk: legyetek egyek! De ezután lemondottunk erről, mert a feszültségnél rosszabb a közömbös megalkuvás. A nagy ébredések idején mindig polárisán jön ki az igazság. Péter és Pál, Luther és Zwingli kettőssége éppen arra való volt, hogy Isten népe megmaradjon az üdvös feszültségben s ne hulljon valamelyik végletbe. — Mélyek a kísértő végletei a magyarországi ébredésnek? — kérdezzük, — Ugyanazok, mint minden ébredésben — válaszol Thurneysen. — Átcsaphat az ébredés egyik oldalon egy külsőséges aktivizmusba, közéleti, szellemi mozgalomba, a másik oldalon pedig szubjektív élmény- hajhászásba, misztikus befeléfordulás- ba. Az igazi ébredésnek nem a mozgalom, ele nem is a belső élmény, hanem az az ismertető jele, hogy az Ige új fényben nyilatkozik meg egyesek előtt, akik azután újonnan me- rítnek belőle a gyülekezet számára Egyízben megkérdezték tőlem, hogy láttam-e felébredt gyülekezetét Magyarországon s a kérdés nem volt mentes bizonyos hátsó gondolattól- Akkor is, most is az a válaszom, hogy igenis láttam, az Ige előtt megnyílt gyülekezeteket láttam, száz, meg száz szomjas szemet és feszülten figyelő arcot s ez az ébredés. Imádkozniok kell, hogy ezen a keskeny úton, az Ige világosságában és vezetése alatt megmaradhassanak, mint ahogy kedves gépkocsivezetőnk száguldott velünk a széles országúton, s hol jobbra, hol balra kanyarodva kereste meg rajta a zökkenőmentes részeket. — Bizonyos türelmetlenséget, megengedem, szent türelmetlenséget tapasztattunk az egyik táborban az ébredés tekintetében —- veszi át a szót Lüthi. — Csak tisztelni tudom a szándékot és a missziós hevet, mely megtérésre sürgető igehirdetésükből kill angzik. De aggaszt, hogy olyan szenvedélyes érdeklődés nyilvánul meg náluk a megtérés hogyanja iránt, mert ez azzal a veszedelemmel jár, hogy előtérbe kerül a kegyes ember s háttérbe szorul a kegyelmező Isten. Nem véletlen, hogy az első magyar szó, amelyet megtanultam, mert beszélgetéseink során mindegyre felhangzott; a „módszer“ volt. — A módszer azonban bilincs, kegyes görcsre, törvényeskedésre és szeretetlen ítélkezésre vezethet, pedig az evangélium a szabadságot kínálja. Az a benyomásom, hogy a megtérés szónak itt bizonyos mellékzöreje van, melyből evangéliumellenes önkínzó és öniidvözílő emberi törekvéseket lehet kihallani. Mintha éppen az öröm, a felszabadulás, a fellélekzés, a kegyelemnek való boldog, feltétlen önátadás, tehát a metancia lényege hiányoznék belőle. — Miben látják a ..módszeres“ megtérés veszedelmét? — kérdezzük. — Két kérdést hallottunk újra, meg újra felvetni s éppen ezek árulják el azokat a kísértéseket, melyeknek az ébredés itt ki van téve — válaszol Thurneysen. — Az egyik a lelkek megítélésére, a másik a hívő közösségre vonatkozik s egymással szoros kapcsolatban állanak. A lelkek megítélésének karizmája valóban adatik időről-időre a hívőknek, de félelemmel és rettegéssel kell elfogadni és élni vele, mert könnyen vezet- szeretetlen, sőt téves ítélgelésekre. A veszedelem abból szokott származni, hogy a lelkek megítélésének adományát el'oldozzák az Igétől, holott a Szentlélek az Igén át munkálkodik, a megváltozhatatlan kijelentést teszi számunkra személyes megszólítássá és élő valósággá. A Szentírásnak pedig nincs egyetlen helye sem, mely bárkit is felhatalmazna a másik ember hívő volta, kiválasztottsága, megigazultsága felett ítélkezni, ellenben annál több, mely mindenki felől való jóreménységre kötelez. A lelkek „megítélésének“ karizmája a hamis próféták, a téves tanítások leleplezésére adatik a gyülekezetnek s nem arra, hogy Istennek az emberrel való titokzatos cselekvését kontroláljuk. A pápai csalhatallan- ságnak ez a protestáns változata is az emberre épít s Istennek Jézus Krisztusban megnyilatkozott feltétlen kegyelmét kegyetlen emberi feltételekkel korlátozza. Intő például álljon egyébként elöltünk a németországi közösségi mozgalom, melynek vezetői azt tartották magukról, hogy megíérteket és hitetleneket csalhatatlan biztonsággal meg tudnak különböztetni, de ugyanakkor vaknak bizonyultak az idők jeleivel szemben s engedték magukat a hitleri propaganda által a zsidókérdésben elkábíttastni. — Mégis, nem jogosult-e az aggodalom, hogy Isten népe a hitetlenekkel felemás igába kerül s elkeveredik a világgal, ha nincs semmi ismérve a gyülekezethez tartozásnak? — kérdezzük. — Egyedül Isten az ö Igéje és a Szentlélek által választja el az övéit — veszi át a szót —, nincs szükség semmiféle emberi mércére. A megtérés nem biztosíték, csak jele annak, hogy Isten cselekszik velünk. Az Űr ismeri s csak ö ismeri az övéit; látható, külső ismérvek megkövetelése hiú jelkívánás, az igehirdetés valódiságának a megtérések számán vaiö lemérése pedig meg nem engedett, b'biiáttan kérdezgetés. Ebből következik azután a másik veszély, a hívők és a hitetlenek szétválasztása, a konkoly időelőtti kiszaggatása a búza közül. Tökéletesen megértjük a vágyakozást a hívő közösség után s hogy ez olyan szenvedélyes, kizárólagos módon jelentkezik, annak okát bizonyára a gyülekezeti élet komoly hiányosságaiban kell keresni. De a megtértségből külön rendet alakítani, nem vállalni azt, hogy bűnösök vagyunk bűnösök között s szűkkeblű ítélkezéssel zárni el szívünket és közösségünket a gyengébb testvér előtt, aki ugyancsak rá van szorulva támogatásunkra, olyan gőg, melynek mcgítél- tetése az így elzárkózó közösség belső mcgerőtlenedésében fog megnyilvánulni. — Hol van hát látásuk szerint a baj gyökere? — vetjük fel a nagy kérdést. — Hallottunk néhány evangélizá- ciót s még több igen jellemző hozzászólást és kérdést előadásainkkal kapcsolatosan — mondja Thurney- sen — s ezek alapján arra következtetünk, hogy három dönlő fontosságú hitkérdésben nincs meg mindig a kellő tisztánlátás, és pedig a Szentlélek munkája a törvény és az Evangélium sorrendje s az egyház mibenléte tekintetében. Egyeseknek a szavaiból azt véltem kihallani, hogy az Igét és a Szentleiket a hit két külön forrásának tekinti!', mintha bizony a Szentlélek az Igéflől függetlenül is munkálkodnék s új, személyhez szóló kijelentéseket adna. Ez az oka annak, hogy olyan türelmetlenül követelik a karizmákat, mint a megtérés bizonyítékait, hiányukat viszont el- lenbizonvíténak tekintik, mely a hitetlenséget leplezi le. Holott a karizmák Isten szabad ajándékai; vannak idők és helyek, mikor nem adja. Baj csak akkor van, ha a Lélek gyümölcsei, a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a hűség, a szelídség hiányoznak. Az Igétől elszakított, sza- badonfutó lélek nem a Szentlélek, mert nem ezeket a. gyümölcsöket, hanem éppen a kegyetlenség, az önkényesség, a keserűség, a rosszhiszeműség, az indulatosság keserű bogyóit termi. —• Engedjen meg — szól közbe Liithi —, de az az érzésem, hogy a Szentleiket, a Vigasztalót itt egyesek ostorcsapásnak használják, hogy minél fájóbb sebeket üthessenek egymáson. — Ügy van —■ folytatja Thurnéy- sen — ez a magatartás mutatkozik meg a törvény és az evangélium viszonyításában is. Nem lehet eleget mondani, hogy előbb az evangélium, azután a törvény. Az a bizonyos egy szükséges dolog, melyet ezekben a napokban annyit hallottam emlegetni, éppen Isteniek Krisztusban kinyilvánított feltétlen kegyelnie, melyet ingyen kínál a bűnös embernek. Nincs más megtérés, mint ebben a. kegyelemben való megkapaszkodás. Lehet, hogy e rövid idő alatt nem tudtunk eléggé belelátni a dolgaikba, de az volt a benyomásunk, hogy a magyar ébredésben túlkevés az örvendezés. Ez nyilván onnan van, hogy kegyelem nélkül beszélnek a bűnbánatról, illetőleg a bűn- bánat hirdetése elnyomja a kegyelem üzenetét. Nem szeretném, ha félreértenének: kell bűnbánat és megtérés, de örvendező bűnbánat és megtérés. A kegyelem áradásában a bűnre már csak mint a megbocsá- tottra, az elfedezeltre tekinthetünk vissza. A megkegyelmezett bűnös ‘lelkendező öröme a megtérés és nem újabb megkötözöttség, nem kegyes görcs és sötét törvényeskedés. Blumhardt és Kutter nyitották rá a sze-, műnket arra, hogy az evangélium központjában Isten országának el- közetítése áll: ezt az üzenetet teszi magáévá minden igazi ébredés. A bűnt ostorozó igehirdetés az emberre irányítja; a tekintetet s megakadályozza, hogy felemeljük szemeinket a bűnbodsánatot hozó Kriszlusra, a testté lett Isten országára.-— Ami viszont az egyházat illeti — folytatja most Lüthi — hinniük kell benne a harmadik hitcikkely szerint. Nem lehet egy gyülekezetét elhirtelenkedve hoiltáuyilvánítani. Én jártam itt egy gyülekezetben- ahol láttam, amit eddig hitlem, a szentek közösségét, de ha nem is láttam volna, hinném, hogy itt és mindenütt a világon van népe Istennek, Megint csak az ember előtérbe állítása az, ha azt véljük, hogy Isten igéje csak egyfajta evangélizáció állal hathat s csak egyfajta kegyességet hozhat létre. Egy együgyű, de hűséges lelkipásztor alázatos szolgálata jobban építheti a. gyülekezetét, mint a kívülről betörő evangélista türelmetlen heve, feltéve, ha valóban Isten igéje és nem egyéb hirdettetik. A gyümölcsökre néha sokáig várni kell1 —- magam is átestem ilyen próbán—de ez ne ejtsen senkit kétségbe s főleg ne szolgájon elhamarkodott ítélkezés alapjául. Evangélizáció kell, hogyne kellene, de csak olyan, mely a gyülekezelet építi, azaz a közös igetanulmányo- zásba, imádkozásba és az istentiszteleti közösségbe való bekapcsolódásra indít. Nem gondolják — vetjük közbe —, hogy mindez a mi sajátos akusztikánkban túlságosan is a közömbösök malmára hajtja a vizet? — Erre nem kell figyelmeztetnie — mosolyog Thurneysen —, mert eléggé figyelmeztettek azok a gyanús tapsok, melyekkel időnként megtisztelni véltek az ébredés ellenségei. Ezek a helyeslések számunkra riadók voltak, hogy a másik oldal felé is elhatároljuk mondanivalónkat. Itt fölösleges lenne minden szószaporítás: a feltétlen kegyelem nem ad jogcímet a hitetlenségre s nem menti a szív lustaságát. Hirdetése nem vál- hatik egy „másik módszerré“, a leg- kevésbbé sem bunkóvá, mellyel agyon lehet verni az ébresztőket, hogy ne zavarják a halálos álmot. Nem öröm számunkra, ha nem a megkegyelmezett bűnösök, hanem a bűntudatlan megkeményedettek örvendeznek szavainknak. Keskeny utat mutattak nekünk — összegezzük a beszélgetést —. Hogyan lehet ezen járni?-Olsten gyermekejnek szabadságában — feleli Lüthi.' Mi megismertünk itt néhány férfit és nőt, akiket Isten ezzel a szabadsággal megáján-, nékozott, akik külső-belső megkötö- zötts-égektől mentesen engedelmességben járnak az igazi középen. Ezeknek feladata a lelki vezetés, ők tudnak majd alázatosan szolgálni, beszélőviszonyban maradni mindkét táborral s együtt lenni mindenkivel a hitben. Mindenekelőtt pedig tudnak majd imádkozni. Talán nem szükségleien éppen itt hangsúlyozni, hogy nincs nagyobb aktivitás az imádságnál. Sürgető szükség Lutherrel együtt kérni a Szentleiket, azzal a hévvel, ahogyan a maguk templomaiban hal- lotluk énekelni a gyülekezetét, „legfőképpen az igaz hitért.“ így nyílik meg majd a keresők előtt a Szent- írás s nincs bizonyosabb jele az ébredésnek, mint az, hogy a hívek együtt tudnak örvendezni az Isten igéjének. Ezért üdvözlünk örömmel minden olyan törekvést, mely a Szentírásban való elmélyülésre irányul s csak helyeseljük azokat a terveket, melyek a bibliaiskolák kiépítésére vonatkoznak. Búcsúzunk a búcsúra Lukács 11:1—12-t olvassa Lüthi. Ez kiáltották felén,k akkor is, mikor felléptek a repülőgépre, mely visszavitte őket gyülekezeteikhez. Valóban mire is emlékeztettek volnai inkább, mint az imádkozásra való felhívás igéire! Két alázatos szolgatestvért ismertünk meg bennük, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy a maguk részéről csak szegénységüket hozták közénk, mert Jézus Krisztusban van minden gazdagságuk, s Istennek két emberét, akik úgy. tudnak imádkozni, ahogyan csak a magát Jézus Krisztusnak feltétlen kegyelemre átadott, bocsánatot lyert ember tud. Levél ev. lelkész barátainkhoz! Nagy tiszteletű Űr! Egy rövid levéllel zörgetek be parochiádra, Nagy tiszteletű Űr. Engedd meg, hogy 75 ember nevében beszéljek, és itt mindjárt megjegyzem, hogy a jövő tanévben — mire e levél tartalma a szívedig ér — már talán 120 társam szól. Megkérded, mit akarok, vagy talán udvariasan hellyel kínálsz, ne tedd, állva mondom el azt, amit akarok, a Te idődben is állva beszéltek a fiatalok, különösen akkor, amikor kértek. Még sem hivatkozom arra, hogg Te is voltál fiatal, Te is voltál teológus, mert azt úgyis régen elfelejtetted, és valószínűleg azok a kellemes napok jutnak eszedbe, amikor gond nélkül sétálhattál, vagg élted a magad világát. Bizongos fokig ma sem változott a helyzet, vagy inkább így: bizonyos fokig bizony nagyon megváltozott. Es itt vagyok témám szívénél. Ez az, amiről más relációban már annyit beszéltek, annyi megoldást kerestek; tervek, ötletek vetődtek fel és várjuk mi is az eredményt, tehát szárazon kimondom én is a szót: pénzt, anyagi támogatást kérünk Teológus Otthonunknak (Lelkész Nevelő Intézetünknek). Ma nagy nehézséggel, konkrété adóssággal küzdünk. Kéréssel fordulunk ide is, oda is. De valahogy úgy érzem, most már rajtatok dől el a sorsunk, azaz gyülekezeteiteken. Mi volna; ha ti vennétek kezetekbe az ügyet? Talán nem utolsó megmozdulásként, egy kis lélekkel! Tudod, hogy nem sokról volna szó! Tudod, hogy milyen egyszerű lenne, és mennyire Isten iránti hálával tudnánk Reátok gondolni. Csak egy kicsit számoljunk! Ha minden evangélikus család havi tíz fillért áldozna erre a célra, tíz fillért csak! gondold el! Már mit segítettetek rajtunk. Ügye mosolyogsz a kicsinyes összegen9 De látod, ezzel a néhány fillérrel oldhatnánk meg a kólájukban, ahol érettségiztek, nem öszeg évi 120.000 Frt-ot jelentene. Ne hidd, hogy ezzel minden megoldódott. Azt talán tudod, vannak gyülekezetek, amelyek megelőzték a tiédet, és egg teológust eltartanak. Mi volna, ha a tieddel együtt e sorba lépnél? Hogy várjuk a megmozdulásodat! Mennyi bizalommal nézünk feléd, —• gondolkozz rajta! Egyházunk ügye! Vagy nem tartod annak? Hiszen a Te utódaid leszünk. Lélektől lélekig hosszú az út. Nehéz így megmagyarázni szavakkal, mit is akarunk, De tudom, hogy Te is érzed, miről van szó. Hogy benned is felébredt a felelősség szikrája, ne hagyd kialudni, hanem vidd Isten elé, hogy segítséget adjon a végrehajtáshoz, mint ahogyan mi is könyörgür.k Urunkhoz, hogg áldjon meg Téged gyülekezeteddel együtt. Röder Pál teológus. Könnyebb . .. Könnyebb kegyesnek lenni imádságban, mint a családi körben, — bátornak lenni a szószéken több száz szempár tüzében, mint egyetlen szempár előtt négyszemközt, — 10 ft-ot adni külmisszióra, mint kitartó hűséggel imádkozni az eltévedt lelkekért, — kritizálni valamit, mint kijavítani, — más hibáit meglátni, mint a magunkét, — tanítani másokat, mint élni a saját tanításunk szerint.
