Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-07-15 / 9-10. szám
nn. Hungana Theologusok Autorlzat de Mlnlsterul de Interne aub No. 14.850 Anul 1936' ven ©etmissaiév, társa sL&tmv, !u£iur4fis fe«£C4g&&H& faUlaffc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: A Romániai zsinatpresbyteri ág. hitv. ev. magyar egyház lapja Évi előfizetési dij 100 Lei Baciu, fűd. Brasov. Szerkeszti: GILLICH FÜLÖP. — Felelős kiadó: MÁTYÁS BÉLA Külföldön 4 Pengő A fekete pont... Ütközőpontban. Azt szokták mondani okos és szép szavakat beszélő emberek, hogy az egész élet csak nyomorúságos mondat, ami után fekete pont a halál. Mégis akármennyire nyomorúságos is, szeretjük. Sőt legtöbbször az a baj, hogy túlságosan is ragaszkodunk hozzá. Nemcsak kibékülünk vele, hanem kedveljük. Valahol ebben a mondatban kikeresünk egy szót, ami már le van írva valahol, vagy a valóságban, vagy az álmainkban. Ezt a szót azután aláhúzzuk, nézegetjük, simogatjuk, dédelgetjük. Úgy hívják ezt a szót, hogy öröm, esetleg úgy, hogy „remény“. És ez a szó teszi elviselhetővé az életet. De van a mondatnak egy része, amire mindenki gondterhes arccal gondol és ez a befejezés: ez -fekete—jz&nl. -halál. Armytra' kellemetlen és kétségbeejtő ez a fekete pont, hogy a legtöbb ember nem is szeret rágondolni, hanem olyan kör mondatban él, amelyiknek mintha nem is lenne vége. Pedig a napokban megtanultam, hogy nem is olyan fekete ez a pont. Beteghez hívtak a kórházba. A nagy kórteremben vagy tizenöten lehettek. Az egyik ágyon harminckét éves fiatal ember, nős, három gyermeke van. Egy héttel ezelőtt hozták be a távoli szórványból. Láttam rajta, hogy nagyon súlyos beteg és igen közel van a küszöbhöz, amelyen csak egyszer lépnek át az emberek. A szomszéd ágyakon beszélgetés folyik, a sarokban egy lázas ágyból felszakadnak a sóhajok. Oltárt terítek a betegnek a Krisztus vacsorájához. Áhitat simítja el a hangokat. A beteg nagy nehezen felül és csendben imádkozik velem. Magához veszi az úrvacsorát és az áldás alatt kisimul arcán a fájdalom. Már vége is van a szertartásnak, én még csendesen imádkozom, amikor egyszerre csak magától megszólal és hangos imádkozásba kezd. Nyugodt mondatainak olyan a hangja, mintha valaki áhitatosan menne fel a templom lépcsőin. „Édes jó Istenem, ha úgy határoztál, hogy pontot teszel az életemre, legyen meg a Te akaratod. Csak arra kérlek, vigyázz az én feleségemre, három kicsi gyermekemre. Uram, ha Te akarod, akkor lesz kenyerük és imádkozni fognak ..." Egymás; után emelkednek fel az ágyakról a a betegek. Érzem, hogy valami egészen különös csönd árama száll át a levegőn. Mintha templomban lennénk, mindenki együtt imádkozik ... A beteg folytatja: „Édes jó Istenem, ha pedig úgy határozol, hogy még nem teszel pontot az élelemre, akkor engedd meg, hogy mielőbb haza menjek hozzájuk. — Én mindent és mindenemet Reád bízom és én nyugodtan és boldogan megyek Uram, amerre Te akarod..." Szive csendes volt, arca nyugodt, a szemében égett a hit. Istennel járt mindig, a halálban sem érhette meglepetés. Hiszen Istent látta ott is, a fekete pontban. Tegnap eltemettem. Sírján sokáig néztem a friss fejfát. — Ragyogott rajta a fekete pont. FRIEDRICH LAJOS Olyan valakikről lesz az alábbiakban szó, akikről az az általános vélemény, hogy „könnyű nekik“, hogy „semmi dolguk sincs“, hogy „ma már semmi szükség reájuk“. Ezekből az általánosan hangoztatott véleményekből, könnyen kitalálod, hogy lelkészekről fogsz olvasni, mert reájuk szokták ezeket a megállapításokat tenni nagyon sokan. Holott! Nincs a világnak olyan fontos, dőntő jelentőségű és nélkülözhetetlen „munkája“, mint amilyent a lelkipásztor végez. Ez pedig nem más, mint Isten Igéjének hirdetése. Hogy ez miért olyan halálosan fontos? Azért, mert abban az életben, melyben boldogulásodért folytatsz küzdelmet, életednek egyetlen átalakítója s igy „boldogítója“ az Isten Igéje és azért, mert abban a világban, melyben annyit küzdesz és törtetsz s amelyben minden, amit megnyerhetsz, mégis csak semmivé válik, ebben a múlandó világban az örök kincsne;k, az örök életnek útmutatója és egyedüli eszközlője : az Isten Igéje. És ennek a mindennél nagyobb fontosságú áldott Jf»én- a-hirdetője,.íűlmácsoiója az jgehir jatő-JalltipáMto; _.A leM-fpá sztornak feladata az Igehirdetés, azaz, hogy Isten örök időkre szóló üzenetét lefordítsa a jelenkor gyermekeinek, hogy Isten megtartó Igéjét tolmácsolja a mának, úgyhogy az Isten beszédétől elszokott emberi fül felfigyeljen reá és megértse, hogy az neki szól: tovább adja olyan módon, hogy az Istentől elszakadt ember meghallja belőle a hazahívó atyai hangot. A lelkipásztor tehát nem a világi okosság képviselője, nem ügyes és lelményes népvezér, nem gazdasági tanácsadó, nem elbűvölő, megri- kató, vagy valamire leíkesitő szónok, hanem, ha ezekből kell is, hogy valami benne legyen, mégis elsősorban és mindenekfelett mindenkor és mindenhol Isten Igéjének hirdetője kell, hogy legyen — szóval és cselekedettel egyaránt. Hiszen ez már aztán elég könnyű dolog: egyszer egy héten prédikálni ! Ennél könnyebb dolga a mai világban, ugyan kinek van ? — mondod magadban. Nem is olyan könnyű, mert a lelkipásztor állandóan ütközőpontban áll. Nem arra gondolok, hogy voltak idők, amikor a lelki- pásztorokat még gályarabságra is elhurcolták s hogy a világ támadása most is őket éri a leghamarább és legkönnyebben ők kerülnek most is a világ itélőszéke elé. — Hanem arra, hogy a lelkipásztorra valaki majdnem mindig haragszik. Vagy az emberek, vagy az Isten. Az emberek azért, mert azt az Igét kell hirdetnie, amelyik homlokegyenest ellenkezik a megromlott ember akaratával, amelyik sokszor megaláz és megszégyenít, megítél és leleplez. És ha úgy hirdeti, hogy belehatoljon a szívbe, ez az Ige ott mindig előbb keserűséget okoz. A keserűséget pedig senki sem szereti, sem azt, aki által van a keserűség. Nekem már pofonokat is ígértek az Ige hirdetéséért. És ennek ellenére, ha csak egy kicsit is szereti, ha csak egy kicsit is fáj és vérzik a szive azokért, akikhez küldetett, mint aki tudja, hogy el kell kiáltania a rábízott kiáltást, hangot kell, hogy adjon a benne felgyűlt jajoknak is, a lelkipásztor nem tehet mást, minthogy megmásitás, megalkuvás hátratántoródás és félelem nélkül hirdesse Isten üzenetét. Azért rendelte az Isten, hogy szólja az Igét, hirdesse az Isten üzenetét és igy őre, vigyázója legyen a rábízott lelkek- nek, mert ha nem, akkor az Isten haragszik rá, Isten Ítéletében és támadásában fog részesülni. A haragvó Isten kezébe esni pedig rettenetes, Istennek minden lélek drága és olyan becses, hogy elsőtől az utolsóig mindeniket számontartja és számonkéri — azoktól, akikre bízta: a lélek- őröktől. a lelkipásztoroktól. Mi a nehézségünk ? Nekünk vigyázni kell másokra, amikor magunkra sem tudunk — a magunk erejéből. Vigyázni örökkévaló javakra: a lelkekre, amikor múlandó kincseket is nehéz megőrizni. És tudni azt, hogy akármilyen képtelen, vigyázni kell, mert Isten számon kér mindent. Oh, ennél remegtetőbb feladat nem hárul senkire, mint reánk: roskadozó, erőtlen, gyarló, fegyvertelen őrállókra : lelkipásztorokra ! Megérted talán ezek után, ha a költő Reményik vallomását sajátunkként irom le : „Tudnod kell Népem, hogy én itt hogy jártam, Szédülő fejjel és halálra váltan ! Amíg Neked az üdvösség borát És az örökéletet prédikáltam.“ RADUCH GYÖRGY
