Evangélikus Élet - Baciu, 1942 (7. évfolyam, 1-15. szám)
1942-09-15 / 14. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1942 szeptember 15. Megérkezés. Az Evangélikus Élet legutóbbi száma tudomására hozta minden kedves olvasójának, hogy egyházkerületünk uj egyház- községgel gyarapodott. Hálmeagról van szó, amely évszázados különlét után megérkezett abba a közösségbe, mely úgy népi, mint felekezeti tekintetben, teljesen az övé. Megérkezésünkkor szeretnénk bemutatkozni mindazoknak, akik bennünket szeretettel fogadnak és akiket érdekel gyülekezetünk múltja és sorsa. Hálmeag az Olt jobbpartján fekszik, Fagarastól 18 km.-re keletre. Központjából csoda-szép kilátás nyílik az Olt völgyére, valamint a vöröstornyi szorostól a Csukásig terjedő részen, Erdély legmagasabb és legszebb havasaira. Szemünk előtt sorakoznak fel sok más mellett a Negoi, Vunatora, Királykő, Bucsecs, Kotta, valamint a Nagykőhavas, és a Csukás ormai- A község eredetét általában homály fedi. Midőn II. Endre betelepíti a német lovagrendet a Barnaságra (1211-ben) adomány levelében a határt is kijelöli, mely a „castrum Almage“-nál halad el. Ekkor tehát már nevezetes hely és várral rendelkezik- Mai magyar lakói valószínűleg a déli határok védelmére ide- telepitett székelyek utódai. Egyházi életének régiségére mutat az ősi templom, mely átmeneti csúcsíves stílusával minden valószínűség szerint a XII. s XIII. század első felében épült. A templom tornyai csak tervben léteztek, ami arra enged következtetni, hogy a templom építése közvetlenül a tatár betörések előtt (1241-ben) fejeződött be, s igy a tornyok kiépítésére már nem volt idő és alkalom A torony ezért később a templomtól külön épült. A templom műérték tekintetében egyházkerületünkben az első helyre fog kerülni. Ezt mutatja az is, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága 1913-ban érdemesnek találta és elhatározta ennek eredetibe való helyreállítását, tervet és költségvetést is készített hozzá, s csak a háború kitörése akadályozta meg a munkálatok levezetését. Az evangélikus egyház kezdetére vonatkozólag nincsenek egészen pontos adataink. A lelkészek névsorának összeállítója az evangélikus egyház első papjaként Georgiusz Androviust említi 1615-ből. Az első kézirat egy 1699-ből származó kötelezvény, mely alapján Szabó István pénzt vett kölcsön az ecclésia pénzéből. 1731-től keresztelési, majd 1759-től halálozási és esketési anyakönyveket vezetnek az egyházban, úgy, hogy ezután bőséges adat áll rendelkezésre az egyházközség történetére vonatkozóan. A község, valamint az egyház pontos leírása egyébként igen hosszadalmas lenne, amire ezúttal nincs helyünk és időnk, A gazdag múlt után, itt áll most egy lelkes magyar evangélikus gyülekezet az Olt partján, hogy képviselje a más ajkú és felekezetű környezetben azt a szint, melyet Isten szeretete kizárólag neki ajándékozott és továbbítását tőié kéri számon. Lélekszáma a legutóbbi kimutatás szerint 818 és a község lakosságának nagy többségét jelenti. Szervezete az Országos Egyház kebelében fejlődött ki. Nőegylet, Ifjúsági-Egylet és vasárnapi iskola működött egészen a legutóbbi nehéz időkig. Az egyházzal csaknem egységben álló szervezet a „Zeneegylet“, melynek 2 zenekara, egy kulturháza és több száz kötetes népkönyvtára van. Híveink szorgalmas földmivesek és iparosok, józan életűek, nagyobb részük ma is erősen ragaszkodik az egyházhoz, ami alapul szolgálhat, hogy uj egyházi közösségünkben erős evangélikus végvárat építsen rá az Isten szeretete. így érkeztünk meg uj egyházkerületünkbe. Istenháza mellé állva végighordozzuk tekintetünket a körülöttünk vonuló hegyláncon és érezzük, hogy akik azon belül élnek, bármilyen nyelven és módon dicsérjék az Istent, nekünk, testvéreink az Urban. Midőn azonban a Vöröstoronytól elindulva a Nagykőhavasra esik tekintetünk, még erősebben dobog a szivünk, keményen megragadjuk hétfalusi magyar evangélikus testvéreink kezét és kérjük őket: engedjétek, hogy veletek menjünk, veletek imádkozzunk, veletek küzdjünk és veletek győzzünk. Istennünk a mi Erős Vá- runk, legyen oltalmazónk. Kereke« János ZSOLTÁR. Irta : R. BERDE MÁRIA. „Egymásnak terhét hordjuk“, mond az írás, S hogy „a hivő megszentel hittelent.“ Az elbukottért sirt szivbéli sirás Az Úrral annak új kötést teremt. Miként meg nem szült magzat anyja térét És szívja szent tejét az újszülött: Másból itatjuk szivünk szomju mélyét, Egymásból szivünk új vért, új velőt. Idegen jószág hüvelye csak éjtünk, Egymás tornyában szegletkő vagyunk, Szórván kincsünket: máséból fecséltünk, Másnak világiunk, főlgyujtván magunk. Jákóblétrák, ha élünk igazul, Min mások hágnak iöl a messzi mennyig. . ! Pokolkapuk, ha dőzsölünk gazul. Mi másban mindenek, magunkba semmik: „Mert nem vagyunk magunké“, — mond az Úr. Egy térkép, amit nem ismerőnk Amikor a háborús napok egyre több izgalommal és több hősi vérrel rajzolják az új Európa térképét, valahogy úgy érzem, mintha kicsit megfeledkeztünk volna arról a másik térképről, amit nekünk evangélikus presbitereknek hivatás és felelősség mellett adott át az Isten: az evangélikus szórványtérképről. Pár évvel ezelőtt egy lelkész kiállítást rendezett, ahol tudós és művészi gonddal bemutatta a látogatóknak a magyar evangélikus egyház életét szemléltető képekben, rajzokban és térképekben. Az egyik térkép különösen megragadta a figyelmemet. Ez volt a címe! „Hol élnek evangélikusok?“ — Különös térkép volt ez, különös adatokkal. A szomorú számadás szerint a magyar evangélikusoknak ma körülbelül harmadrésze szórványban él. Amikor e térkép előtt állottam, szerettem volna a rádió utján odahívni valami konferenciára az összes presbitereket és megkérdezni tőlük: Testvéreim, ismeritek-é ezt a térképet ? Látjátok-e a szórványszigeteket, a templomnélküli testvéreket és gyülekezetnélküli gyermekeket ? És ha akkor sikerült volna együtt lenni, talán ezt mondtam volna a presbitereknek: Nézzétek meg jól ezt a térképet és lássátok meg, hogy milyen szomorú dolog szórványban élni. És talán kezükbe adtam volna a levelet, amit kaptam „valahonnan a szórványból“ és amelyik igy szólt: „Milyen jó nektek, testvér, hogy van vasárnapotok, amikor megkondul a harang, megnyílnak a templomkapuk és amikor együtt vagytok, megszólal az orgona. Milyen jó néktek, hogy bűntől, gondtól és munkától fáradtan elmehettek oda leülhettek egymás mellé az áhitat padjára. Olyanok vagytok, mint egy nagy család. Ismeritek egymást. Egymás szivétől gyulladnak ki szivetekben a gyertyák. Egymás énekétől nőnek ki az erő és áhitat angyalszárnyai és emelik a lelkeket és az imádságokat az ég felé. Milyen jó nektek, Testvér, hogy lelkipásztorotok van, aki a Krisztusban elcsendesit, megtisztít és megerősít. De ki törődik velem? Sokszor az az érzésem, hogy árva hajó hánykolódik a tengeren. Összetörtek^ rádióárbócok és nem érkezik többé üzenet a hazai partokról. Ki az én testvérem itt? Én még a keresztet ölelem, de a gyermekem ? Talán egyszer úgy fog elsorvadni a hite, mint ahogy egy szétomló sziget beleomlik a tengerbe. Miért nem jöttök felénk és miért nem üzentek?!“ És talán azt mondtam volna nekik, jól nézzétek meg ezt a térképet és lássátok meg, hogy milyen nehéz dolog szórványban élni. Mert végtelenül könnyű egy éneket együtt énekelni, de egyedül mondani kimondhatatlanul nehéz. Kiállani és nemet mondani egy ellenséges tömegben, ahol mindenki mást mond — ime még a tanítványok is elnémulnak és elfutnak, amikor a tömeg Barrabást kiáltja a golgotái éjszakán. És milyen nehéz dolog megmérkőzni a sátánnal, amikor kiteregeti a védtelen előtt az ígéret délibábjait. A mi házunkra már rávetődik a templomunk árnyéka s a szivünkön átüt egy Ielkipász- tori szó megtartó árama, de mibe kapaszkodjék az, aki kihullott a közösség aranyláncából és sodorja magával egy ellenséges ár? És mégis szép dolog szórványban élni, meft felelősséget és hivatást jelent. Hiszen kiszakadt sorsában reá van bizva Isten országának egy gyönyörű darabja. Isten nemesnek nevelte és szánta. Nemesi címerébe bele van irva, hogy „evangélikus“ és ezért a nemességért ősei és apái vérüket ontották. Az a hivatása, hogy életében, hűségében, példájában és imádságában képviselje az idegenben evangéli_
