Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-09-01 / 14-15. szám
2 EVANGÉLIKUS ÉLET 1941 szept Nem jövevény „Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanen a szenteknek és cselédei az Istennek.“ Efézus 2,19. Nehéz az embernek beleélni magát másnak helyzetébe. Pedig igazán csak akkor tudnánk megérteni embertársainkat, ha ezt tehetnénk. Azt szokták mondani: a szegény ember előbb szánja meg a koldust, mint a gazdag. A valóságban ez igyjs van. A magyarázata ennek pedig abban rejlik, hogy a szegény ember, ki a saját tapasztalásából ismeri a nincstelenség kínzó fájdalmát, megtudja érteni a szenvedőt, me, beletudja élni magái annak a helyzetébe. Viszont a jólétben nevelkedett embernek ez igen nehéz. Nem érti s ezért könnyedén tova siklik felette. Nehéz ma nekünk beleélnünk magunkat azoknak az embereknek nyomorúságos helyzetébe, akik nem ismerik és soha nem is hallottak Krisztusról. Nem igen tudjuk mi megérteni azokat, kikhez annak idején Jézus szólott, vagy kik a tanítványok szájából hallották az evangélium üzenetét. S nem tudjuk beleélni magunkat azoknak a pogányoknak a helyzetébe sem, akik még ma is nélkülözik az evangélium világosságát. Keresztyén világba születtünk. S ha sokan vannak is ma, kik tagadják Istent s ha nekünk magunknak is sokszor az az érzésünk: nincsen itt minden úgy, ahogyan lennie kellene, mert túlságosan érződik a bűn hatalma egész társadalmi szervezetünkön. Tény az: életünket, társadalmi szokásainkat nagy mértékben a keresztyénség formálta. Nehéz tehát megérteni, hogy micsoda borzalmas kin az élet Krisztus és evangélium nélkül. Mikor mi elhagyjuk az Istent, mi akkor sem vagyx. "vk teljesen evangélium nélkül. Olt él bennünk, mint hamu alatt a parázs. De milyen más az életük azok-»mei,« —,.m. ismerték. A,.r'ogány emj^er élete retteg«?!: Nem . . . jUtlt -'tttt - Az-n nekik áldozatot, hogy megnyerje tetszésüket. Saját életének *— ■ ij megmentése kedvéért embertársát, vagy tulajdon gyermekét áldozza fel. Mikor az ige azt mondja: „nem vagytok jövevények..“ akkor ezekre az emberekre kell gondolnunk ha igazán meg akarjuk érteni annak páratlan jelentőségét. Gondoljuk el: mit jelentett ezeknek az embereknek Krisztus? Mit a szerető Istenről szóló evangélium? Mekkora öröm volt nekik olvasni az igét: „Azért immár nem vagytok jövevények.Nem vagytok idegenek, jognélküliek, senki. Hanem „polgártársai vagytok a szenteknek tehát az angyaloknak, a mennyben lakóknak. S „cselédei az Istennek." Itt pedig a cseléd szót abban a régies formájában kell értelmeznünk, amikor gyermeket jelentett. Ebből a helyzetből kiindulva tudnok csak igazán megérteni, hogy milyen határtalan nagy kegyet kaptunk Istentől, amikor Krisztusban gyermekeivé fogadott bennünket. Ennél nagyobb nem is történhetik már velünk. A népmesékben koldusokból királyok lesznek. Ma oly történelmi időt élünk, amely ugyancsak gazdag a váratlanul magasba ívelő pályafutásokban. A vezető állást betöltő államférfiak legtöbbje s köztük éppen a legnagyobbak, egészen alacsony sorsból kerültek a csúcsra. S mégisí semmi az ahhoz képest, hogy mi gyarló és bűnös emberek Isten gyermekeivé lettünk! Nagyobb dolog ez annál, mint amikor a koldusból király lesz. Jó nekünk testvéreim, eszünkbe venni ezt. Átérezni, hogy mit is kaptunk mi az Istentől. Talán megnyílik a szivünk, s felébred bennünk a hála, amely aztán elszakithatatlanul odaláncol Krisztusunkhoz, mert neki köszönhetjük mindezt. Azt( hogy nem va- --gytrrrir-iiTTTTTCrr jonrcu-- hanem lettünk „polgártársai a szenteknek és cselédei, gyermekei az Istennek.“ Gíllich Fütöp. VIGASZTALÁS. Ha már mindenki elhagyóit téged, És nincsen sehol nyugodt menedéked, Ha nincs már szerető édesanyád, Se otthonod, se meleg szobád, Ha mindenki csak gúnyol, megvet, S az egész világ is felkel ellened, Hogy lelkedet gyötörje, marja, Mint átkozott féreg mérges foga, Ha senki sem áll ki oltalmadra, Ha nincs ember ki veled harcolna I A régi templom előtted nyitva áll, S benne fájó lelked biztos nyugtot talál. Ott az ezeréves oltár előtt Krisztusod fogad, Kezében tartva az életadó poharat, Kínálja, egyre kínálja fáradt lelkedet Ö, ki átkarolja az árvát s gyógyítja a beteget, És igy szól ■ Igyál az élet szent borából, Hogy szembe szállhass e bűnös világgal! Rettegi Gusztáv. „Gott mit uns“ Nehány hónappal ezelőtt a hétfalusi csángó községek megszokott képe hirtelen megváltozott. Egy éjszaka szokatlan hangok vertek fel álmunkból, katonaének. A ritmusból, szavakból hamar megállapítottuk: németek. És valóban jönnek. Az ének elhangzik, csak az ütemes lábdobogás hallatszik, olyan pontosan, hogy muzsikálni lehetne a taktusára. Elől lovas tisztek, utánuk fáradtan és mégis jókedvűen, a rendíthetetlen német öntudattal az arcon az altisztek és katonaság. Most is előttem van alakjuk, amint teljes felszereléssel belépnek a kapun s hangos sarokösszeütés és Heil Hitler köszönés után csendben leszerelőeködnek s elhelyezkednek szállásaikon. Német katonákat azelőtt is láttam. A világháború alatt több Ízben megfordultak falvainkban. Most is emlékszem, amikor Bácsfaluban a papilak ablakából nézegettük, mint gyermekek a pompás ulánus- Iovakat, amelyek cukrot kaptak gazdáik tenyeréből akkor, amikor mi hónapok óta nem láttunk cukrot. De ezek most valahogy mások, üdébbek, frissebbek voltak, pedik jó nehány ütközet és nehány száz kilométeres út állt mögöttük. Az új német erővel találkoztunk. Sokat olvastunk és hallottunk azelőtt is erről az erőről, hiszen a diadalmas lengyel, francia, norvég, jugoszláv ütközetek után kerültek ezek a fiúk hozzánk. De milyen más volt őket szemtől-szembe megismerni, mint ujságtudósitások nyomán fogalmat alkotni róluk. Hamarosan összebarátkoztunk egy sereg emberrel. Lakóink, az erős dialektusban beszélő badeni Guttmann, Rommel, a nagy műveltségű és hosszú zongoraművész-tanár Rühland, a boxmester Weirich, a csehországi Passler Franz és mások hamar otthon érezték magukat körünkben. Mint papi háznál természetesen hamar került szó vallásos kérdésekre is. Rühland tanárral, aki meggyőződéses nemzeti szocialista volt, vita, Guttmann tizedessel elbeszélgetés íoimájában. Egyik a várost és a műveltebb réteget, a másik a falút és gazdatársadalmat képviselte. Beszélgetések közben megállapíthattam a szokásos jelenséget. A város, a felsőbb társadalmi osztály teljesen elszakítva a keresztyénségtől. Rühland tanár éles hangon bírálja a keresztyénség magatartását: miért hallgat a keresztyénség egy világválság idején, miért tűri el a társadalmi igazságtalanságok tömegét, a kapitalizmust, a kizsákmányolást, miért nem valósiíja meg az igazságosabb társadalmi létformákat, miért indul szabadkőműves célkitűzések után stb. stb. Bevallom, hogy sokszor nem tudtam ilyen kérdésekre válaszolni, kénytelen voltam lesütött szemmel hallgatni. „Amit a keresztyénség nem tudott megvalósítani, azt megvalósította Hitler — fejezte be szavait — azért követjük őt“. A vita meddő módon végződött, nem tudtuk egymást meggyőzni. Csak az izzó fajszeretet hatott ebből a beszédből rám. Hogy amikor ezt a fiatal tisztet, akinek csak most volt az esküvője és kis gyermekét nem is látta, megkérdeztük: nem kívánkozik e haza? — akkor is előbb tekintete elkomorult, aztán lassan, de határozottan ezt mondta: Ja, aber zuerst kommt England I (Előbb Anglia következik). Vagy mennyire éreztük a kicsinység leverő érzését, amikor Guttmann barátunk végig forgatva a rádió gombját, diadalmasan kiált fel: „überall deutsch“ (mindenütt német). A hit terén többet tanultam nevezett Guttman barátunktól, a falu egyszerű, romlatlan képviselőjétől. Itt is megállapíthattam a falu csodálatos megtartó erejét. Egy vasárnap istentiszteletről kijövet az ablakba könyökölve találom. A kevés szám.
