Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1941-10-15 / 17. szám
t Argay György szuperintendens elbúcsúzott temesvári hiveitől. Argay György, egyházkerületünk szuperintendense, vasárnap, szeptember hó 28-án búcsúzott el volt gyülekezetétől, hogy elfoglalja a püspöki állással járó aradi lelkészi állást. A Déli Hírlap cimü napilap munkatársa ez alkalomból felkereste egyházunk főpásztorát és a magyar közvélemény számára nyilatkozatot kért tőle. A lapban megjelent nyilatkozatból közöljük a következőket: „A szeretetnek és ragaszkodásnak sok-sok szála fűz engem Temesvárhoz. 1918-ban történt pappászentelésem után ez volt első állomásom és innen való feleségem, aki leánya a megboldogult Bohus Károly főesperesnek áldott emlékezetű apósomnak. Két évi temesvári segédlelkészi működés után Steierdorf-Aninára kerültem lelkésznek, majd további két évi munkálkodás után a brassómegyei Pürkerecre, ahol tiz éven át voltam csángó híveim papja. Mikor Bohus Károly elhalálozása után a temesvári egyházközség vezető lelkészévé választott, úgy jöttem ide, mintha hazajönnék. És az elmúlt kilenc esztendő során valóban itthon is voltam, szivem minden szálával, és lelkem minden gondolatával. És most, amikor az Úr kegyelme új állomásra szólít, szomorúan és fájdalommal távozom innét. Ezt a bánatos búcsuzkodást csak az az öröm teszi elviselhetővé, hogy most majd nagyobb téren és terjedelmesebb hatáskörrel dolgozhatom egyházamért és az emberiségért ........ Hangsúlyozom, hogy munká lkodásom pillére az az erős alap volt, amelyet számunkra néhai Bohus Károly főesperes húsz évi szorgalmával lerakott. Évtizedekig eltart, amig utódai gyümölccsé érlelik mindazt, aminek magvát Bohus elvetette. Büszkeséggel tölt el, hogy a temesvári evangélikus egyház száz éves fennállásának alkalmából 1939-ben teljesen renováltuk templomunkat. A félmillió lejes javítást a hívek nagy áldozatkészsége tette lehetővé. Ebben sok érdeme van dr. Wachsmann Alvin egyházközségi felügyelőnek. ki mindenkor jó barátom és hűséges munkatársam volt. Az egyházi betétet terén megvalósítottuk a vasárnapi iskolát, amelynek átlag száznegyven hallgatója volt. Nyolc csoportban és pedig kerületenként dolgoztunk. Szerető gonddal foglalkoztunk az ifjúsági munkával és a Bibliai-körben igyekeztünk arra, hogy a fiatalság lelkében a hit, az Isten és emberek iránti szeretet minél mélyebb gyökereket verjen. Az evangélikus nőkkel a Nőszövetségben, a férfiakkal pedig presbyteri konferenciákon foglalkoztunk és értékes megértésre találtunk. . .“ Az egyházközség nagykiterjedésű szórványmunkájának ismertetése után, szeretettel említi azt a megértő együttmunkálko- dást, ahogyan egymást támogatva dolgozott és vette ki részét ebből a munkából a gyülekezetnek másodlelkésze, Schemmel Viktor, ki jelenleg helyettesi minőségben vezeti az egyházközség ügyeit. Uj munkaterületére vonatkozóan a következőket mondotta: „Iskolát szeretnék Aradon az evangélikus tanulók számára, továbbá evangélikus árvaházat, evangélikus aggok házát és evangélikus kórházat. Ezek azonban már olyan intézmények, amelyek nem egyedül az aradi egyházközség, hanem az egész bánsági egyházmegye áldozatkészségét kívánják és ennek is lesznek tulajdonai __Az egyhá zkerület ügyeinek vezetése kétségtelenül sok munkát kiván, de hiszem hogy velem lesz Isten kegyelme.......“ Eg yházkerületünk szuperintendensének új lelkészi állásában sok szerencsét kívánunk. Arra kérjük a mindenható Istent, hogy tartsa meg őt nagy kegyelmében, hogy az aradi gyülekezetben való munkálkodása áldásokban, belső és külső építésekben gazdag legyen. De- szeretnök remélni azt is, hogy a kormány részéről történő elismertetése is hamarosan megtörténik, hogy teljes jogainak birtokában, szivének igaz szeretete és buzgósága szerint indíthassa be egyházi életünkben azt a munkát, amelyre szükség van és amelyet Istenben bízó hittel a maga és a mások számára előirt! * - Gillich Fülöp. . Nazarethben. Irta: Lágertől Zelma. Egyszer, mikor Jézus még csak öt éves volt, ott ült atyja műhelyének küszöbén és azzal foglalkozott, hogy egy nagy darab puha agyagból apró kakukmadarakat formázzon. Az agyagot a szemközt lakó fazekastól kapta. Olyan boldog volt, mint soha azelőtt, mert a városnegyed valamennyi gyerekétől azt hallotta, hogy a fazekas nagyon barátságtalan ember, kit sem könyörgő pillantások, sem behizelgő szavak nem tudnék megindítani és igy sohasem mert volna kéréssel hozzá fordulni. De lám, maga sem tudta megérteni, hogyan történt. Ott állott a lépcsőn és sovárgó pillantásokkal kisérte a szomszéd munkáját, mikor jött is már feléje a fazekas és annyi agyagot ajándékozott neki, hogy abból egy nagy boros- kancsó is kitellett volna. A szomszédház lépcsőjén Judás ült. Csúnya vöröshaju fiú volt, arcán kék foltokkal, ruhája csupa szakadás, melyeket az uccagyerekkel való állandó birkózás és verekedés közben szerzett. Ebben a percben azonban egészen csendesen viselkedett, nem boszantott senkit és nem is verekedett senkivel, hanem ő is, csakúgy mint Jézus, egy darab agyaggal foglalatos- koduií. Ezt természetesen nem tudta egyedül beszerezni, hiszen alig merészkedett a fazekas előtt mutatkozni, ki állandóan haragudott Judásra, mert az kövekkel dobálta az ő törékeny portékáját. Jézus volt az, a ki agyagját megosztotta vele. A készengyurt kakukokat a gyerekek félkörbe rakták maguk mellé. Ezek a ka- kukok is csak ugyanolyanok voltak, mint a többi agyagkakukok, A lábak helyén egy nagy kerek gombóc, a farkuk egészen kicsiny, nyakuk nem volt és a szárnyuk sem olyan, mint az igazi szárnyak. De azért mégis nagy volt a különbség a két fiú munkája közt. Judás madarai ferdék voltak, úgy, hogy egyensúlyt vesztve, folyton felborultak és bármilyen nagyon is iparkodott kicsiny, kemény ujjaival csinos alakot adni nekik, bizony ez sehogysem sikerült. Lopva át-át pislantott Krisztus felé, hogy lássa, az miként készíti madarait, melyek olyan simák és arányosak voltak, mint a Táborhegy erdeiben levő tölgyfalevelek. Minél több madárral készült el Jézus, annál boldogabb volt. Egyiket szebbnek találta a másiknál és valamennyit büszkén és szeretettel szemlélte. Ezek lesznek az ő kis játszótársai, az ő kis testvérkéi. Sohasem érezte magát olyan gazdagnak, mint most és azt hitte, hogy ezután már soha többé nem lehet magányos, elhagyott. A hosszúra nőtt vizhordóember meggörnyedve ment előre, hátán cipelve nehéz viztömlőket és közvetlenül mögötte egy szamárhátár himbálózva ült a zöldségárus a két nagy füzfakosár között. A vizhordóember rátett3 kezét Jézus fejére és kis madarairól kezdett vele beszélni. És Jézus elmesélte neki, hogy neveket adott a madárnak, meg, hogy azok énekelni is tudnak. Idegen országból röpültek ide hozzá és olyat mesélnek neki, amiről csak ő, meg a madarai tudnak. És Jézus olyan érdekeset mesélt, hogy a vizhordóember, meg a zöldséges egy jó darab ideig nem is gondoltak arra, hogy munkájukat tovább folytassák, hanem az ő szavaira figyeltek. Mikor tovább akartak menni, Jézus Judásra mutatott: Nézzétek, milyen szép madarakat csinál Judás1 A zöldséges jólelkü ember volt, megállította szamarát és megkérdezte Judást, hogy vájjon az ő madarainak is van-e nevük, meg hogy tudnak-e énekelni. De Judás mitsem tudott erről. Csökönyösen hallgatott és nem emelte fel a szemét a munkáról, úgy, hogy a zöldségkereskedő bo- szusan taposott az egyik agyagkakukra és aztán tovább ügetett. És igy telt el a délután. A nap lenyugvóban volt és fénye keresztül hatolt a római sassal díszített, alacsony városkapun, mely az ucca végében állott. Ez a napsugár, melyet a búcsú napsugár küldött, egészen rózsaszínű volt. S mintha vérrel volna keverve, színéből mindennek adott, ami útjába került, mig a keskeny utcán keresztül remegett. Megfestette a fazekas kancsó- ját csakúgy, mint a deszkát, mely az ács fűrésze alatt recsegett és a fehér fátyolt, mely Mária arcát keresztezte. De legszebben azokban a kis pocsolyákban csillogott a napsugár, melyek a nagy egyenlőtlen kövek között gyűltek össze az uccán. És Jézus hirtelen bedugta kis kezét a tócsába, mely legközelebb volt hozzá.
